Kislexikon

A blogon használt szakkifejezések és rövidítések közérthető magyarázata betűrendben.

[ A | B | C | D | E | F | G | H | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | X | Y | Z ]

  • affixum: a toldalék latinos megnevezése, a latin AFFIXUM ’hozzácsatolás’ szóból.
  • affrikáta: más néven zár-rés hang, olyan mássalhangzó, amely egy zárhang és egy réshang kombinációjából áll, pl. [cs], [dz].
  • ág: egy nyelvcsalád több nyelvcsoportját magába foglaló egység, amelyek ugyanarra a köztes alapnyelvre vezethetőek vissza, illetve tágabb értelemben, amelyek valamilyen szempont alapján közös tulajdonságokat mutatnak.
  • agglutináló: olyan szóalak, amelyben a szótő és a (különböző nyelvtani funkciókat ellátó) toldalékok jól elkülöníthetőek egymástól, illetve olyan nyelv, amelyre az így felépülő szavak a legjellemzőbbek. Az elnevezés a latin AGGLUTINĀRE ’hozzáragaszt’ igéből származik.
  • alaktan, morfológia: a nyelvtudomány szavak felépítésével, szerkezetével foglalkozó ága.
  • alapnyelv: feltételezett vagy dokumentált korábbi nyelv(állapot), amelyből több mai rokon nyelv származik.
  • allofón: egy beszédhangnak a helyzetétől függő kiejtési változata, amelynek nincs nyelvtani (jelentésmegkülönböztető) szerepe.
  • alveoláris: fogmederhang, a felső fogak felett, a fogmedernél képzett mássalhangzó, pl. [n], [l], [r], bizonyos nyelvekben az [sz] is.
  • analitikus: olyan kifejezés, amelyben a nyelvtani viszonyokat segédszavak és a szórend jelölik, valamint olyan nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek.
  • analógia, analógiás hatás: olyan nyelvváltozás, mely során egy szó hangalakja egy másik szó hatására megváltozik (a változás szempontjából nincs jelentősége a szavak jelentésének és eredetének), pl. az egyenlő szó hatására ejtjük az egyelőre (< egy+előre ’egy ideig még’) szót úgy, hogy [egyenlőre].
  • apikoalveoláris: nyelvhegy-fogmederhang, a nyelv hegyével a fogmedernél (a szájpadlás felső fogak mögötti részénél) képzett mássalhangzó, mint amilyen pl. a spanyolban, a görögben vagy a finnben ejtett [sz] hang.
  • artikuláció: hangképzés.
  • ASALE: Asociación de Academias de la Lengua Española, Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete; a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) által vezetett nemzetközi kulturális szervezet, melynek tagszervezetei a spanyol nyelvű országokban, az USA-ban, valamint a Fülöp-szigeteken lévő spanyol nyelvi akadémiák. 1951-ben alakult Mexikóban.
  • befejezett: cselekvés, történés befejezettségére, megtörténtére utaló igealak vagy szerkezet.
  • bekebelező: poliszintetikus szószerkezet, amely sokféle nyelvtani elemet, szótövet foglal magába, illetve nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek.
  • betacizmus: a [b] és a [v] vagy [β] hangok egybeesése (bizonyos helyzetekben), sok nyelvre jellemző történeti változás (pl. lat. BĬBO, VĪVO > ol. bevo, vivo; sp. bebo [beβο], vivo [biβο]).
  • bilabiális: a két ajakkal képzett mássalhangzó, pl. [p], [b], [m].
  • ceceo: egyes délspanyol nyelvjárásokban az s-sel jelölt fonéma z-vel jelölt hanghoz hasonló „pösze” ejtése, vagyis a megkülönböztetés megszűnése az utóbbi javára.
  • consecutio temporum (lat.): igeidő-egyeztetés; azon szabályok összessége, amelyek meghatározzák, hogy az alárendelt mondatban szereplő ige ideje hogyan függ a főmondati ige idejétől, illetve a mondat által kifejezendő jelentéstől.
  • dativus ethicus (lat.), dativo ético (sp.): a részes eset/névmás opcionális használata, amely az általa jelölt személynek a cselekvésben/történésben való érintettségét vagy érdekeltségét fejezi ki, pl. te me cuidas ’ugye, [nekem] vigyázol magadra’.
  • dentális: a nyelv hegyével, illetve elülső felső részével a felső fogak belső részénél képzett mássalhangzó, pl. [t], [d], [c].
  • despektív (despectivo, sp.): lenéző, megvető (kifejezés, szóhasználat).
  • diakrón, diakronikus: a nyelvek, nyelvváltozatok történeti (időbeni) állapotait elemző vizsgálat, leírás.
  • dialektus: lásd: nyelvjárás; illetve hagyományos értelemben, olyan nyelvváltozat, amelyet a beszélők nem tekintenek sem különálló nyelvnek, sem nyelvjárásnak.
  • dialektuskontinuum: összefüggő területen beszélt rokon nyelvváltozatok összessége, amelyben a nyelvjárások közötti átmenet folyamatos (éles határ nélküli), azonban míg az egymáshoz közeli nyelvváltozatok között a különbség alig észrevehető, a távolság növekedésével ez egyre nagyobb.
  • diftongizáció: nyelvváltozás, melynek eredményeképpen kettőshangzó keletkezik.
  • diftongus: lásd: kettőshangzó.
  • DRAE (Diccionario de la lengua española): a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) és a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete (ASALE) által szerkesztett normatív értelmező szótár, a spanyol köznyelv referenciaszótára.
  • egyszerű igeidő (tiempo simple): melynek ragozása egyszerű alakokból áll, pl. hablo, hablas, habla, hablamos stb.
  • ejtésváltozat: a hétköznapi nyelven tájszólás, olyan nyelvváltozat, amely egy másiktól leginkább csak a kiejtésben különbözik.
  • elhasonulás: az a hangváltozás, mely során két azonos beszédhang közül az egyik a másiktól a képzés valamely mozzanatában eltávolodik.
  • előképző: a prefixum hagyományos elnevezése, lásd ott.
  • elszigetelő: lásd: izoláló.
  • enklitikum, enklitikus: olyan simulószó, amely hátulról tapad ahhoz a szóhoz, melyhez tartozik, pl. a melo alakban a me, lo névmások.
  • ergatív: olyan eset, illetve nyelv, amely a tárgyas mondatokban nem a tárgyat (passzív elemet), hanem az alanyt (aktív elemet) jelöli a névszóragozásban.
  • erős ige: a spanyolban olyan rendhagyó ige, amelynek egyszerű befejezett múltjában az egyes szám első és harmadik személyű alak hangsúlya a tőre esik, pl. hice, supo.
  • erősödés, fortíció: hangtani értelemben, általában adott helyzetekhez kötött változások összefoglaló neve, amelyek során egy gyengébb vagy egyszerűbb artikulációjú hangból egy erősebb, hosszabb vagy bonyolultabb keletkezik (pl. a spanyol szókezdő r-, vagy a diftongizáció). Tágabb értelemben véve bármilyen nyelvváltozás, amely nagyobb intenzitású vagy időtartamú, így más formáktól könnyebben megkülönböztethető formához vezet.
  • félhangzó: hangsúlytalan és nagyon rövid, nem szótagalkotó magánhangzó, amely kettős- vagy hármashangzó rövidebben ejtett elemeként jelenik meg; általában az [i̯] vagy az [u̯].
  • félkultizmus (semicultismo, sp.): az újlatin nyelvekben olyan latin eredetű szó, amelyben a művelt vagy vallási nyelvhasználat befolyása alatt nem teljes körűen zajlottak le a beszélők aktív hétköznapi szókincséhez tartozó szavakra jellemző hangváltozások (így pl. SÆCŬLU > siglo, a hétköznapi beszédtől várt *siejo helyett, vagy FĔSTA > fiesta, a *hiesta helyett).
  • filológia: tágabb értelemben a bölcsészettudományok összefoglaló neve, szűkebb értelemben egy nyelv szövegeinek tanulmányozásával foglalkozó tudomány.
  • flektáló, fúziós, hajlító: olyan szóalak, amelyben szótő és toldalék nem különíthető jól el, inkább csak alakváltozatok vannak, illetve nyelv, amelyre az ilyen szavak a legjellemzőbbek.
  • flexió, inflexió, hajlítás: szóalak-változtatás vagy ragozás.
  • folyamatos: befejezetlen, folyamatban lévő vagy ismétlődő cselekvést, történést kifejező igealak, szerkezet, illetve szemlélet.
  • fonéma: nyelvtani szereppel bíró (jelentések megkülönböztetésére képes) beszédhang vagy más hangtani tulajdonság.
  • fonémikus: jelentésmegkülönböztető szerepű.
  • fonetika: a beszédhangok fizikai tulajdonságaival (képzésével, hangzásával, érzékelésével) foglalkozó nyelvtudományi terület.
  • fonológia: a beszédhangok nyelvtani megkülönböztető szerepével foglalkozó nyelvtudományi terület („hangnyelvtan”).
  • fonotaktika: a fonológia részterülete, amely azzal foglalkozik, hogy egy nyelvben milyen beszédhangok kerülhetnek egymás mellé.
  • fortíció: lásd: erősödés.
  • főige: hagyományosan, az igei körülírásban részt vevő személytelen igealak (igenév), amely a „tartalmas” jelentéssel bír.
  • futurumtő: spanyol rendhagyó igéknek a kijelentő mód jövő idejében és a feltételes ragozásban használt töve, amely a főnévi igenév rövidült vagy módosult változata, pl. a decir igének a dir-.
  • gége- vagy hangszalagzárhang: a gégefő pillanatnyi összezárásával (a levegő útjának elzárásával) képzett hang. Valójában minden nyelvben megtalálható, hiszen pillanatnyi beszédszünetnek felel meg, azonban számos nyelvben (pl. arab, maláj-polinéz nyelvek, bizonyos indián nyelvek stb.) ez külön mássalhangzó-fonémának számít, jelentésmegkülönböztető szereppel.
  • gyengülés, leníció: sokféle nyelvváltozás összefoglaló elnevezése, amelynek oka a megkülönböztetés gyenge szerepe, illetve a lazább artikuláció (pl. zöngésülés, zárhang réshanggá válása, hangsúlytalan magánhangzó eltűnése).
  • gyök: az ige szótári töve, amely szabályos igéknél minden ragozásban azonos az igetővel.
  • hangátvetés: gyakori hangváltozás, melynek során két beszédhang helyet cserél egy szóban, pl. murciégalo > murciélago.
  • hangkivetés: magánhangzó kiesése, főleg szóösszevonásnál, pl. qué importa [kimporta].
  • hangsúly: a szótag, illetve az azt megtestesítő magánhangzó másodlagos kiejtésbeli jellemzője, amely által az kiemelkedik a többi közül, pl. nagyobb hangerő (nyomatéki hangsúly), hosszabb ejtés, eltérő hangmagasság vagy hanglejtés (dallamhangsúly) stb.
  • hangtan: a fonetika és a fonológia összefoglaló magyar megnevezése.
  • harmadéles: olyan szó, amelynek hangsúlya a végétől számított harmadik (az utolsó előttit megelőző) szótagra esik, pl. bellísimo, canbamos, paralelepedo.
  • hármashangzó, triftongus: három egymás melletti magánhangzó egy szótagban ejtett, bonthatatlan kapcsolata (pl. a buey, estudiáis szavakban).
  • „három szótagos ablak” szabály: a görög, a latin és a spanyol nyelvek azon fonológiai törvényszerűsége, hogy az egyszerű szavak főhangsúlya csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet.
  • hasonulás: nyelvtörténeti értelemben olyan hangváltozás, mely során egy beszédhang a képzése valamely mozzanatában a szomszédos hanghoz igazodik.
  • hehezet: a magyar [h]-nak megfelelő hang, amelyet különösképpen akkor hívnak így, ha az nem számít önálló mássalhangzónak, csupán másodlagos kiejtési jegyként jelenik meg bizonyos hangok előtt vagy után (pl. az ógörögben, vagy a szó eleji zöngétlen zárhangok után a germán nyelvekben hallhatunk ilyet).
  • hehezett: hehezettel együtt ejtett mássalhangzó.
  • hiányos ige: olyan ige, amelynek nem mindegyik (vagy csak néhány) alakját használják.
  • hiátus, hangrés: egymás mellett lévő, külön szótagokhoz tartozó magánhangzók közötti űr, amelyet a nyelvek általában megpróbálnak valamilyen átmeneti hanggal feloldani; tágabb értelemben: eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzók egymásutánja.
  • homonímia, homofónia: azonos (hang)alakúság; nyelvészeti értelemben és a magyar terminológiában csak az előbbit használják, míg az utóbbi az írásképet is figyelembe veszi, vagyis a homofon szavak írásban különbözhetnek (pl. tubo ’cső’ és tuvo ’volt/lett neki’).
  • igei körülírás, körülíró szerkezet (perífrasis verbal): általános értelmezésben minden olyan szerkezet, amelyben legalább egy ragozott (hagyományosan: „segédige”) és egy személytelen igealak (igenév, hagyományosan: „főige”) vesz részt, pl. está hablando ’éppen beszél’, ha llegado ’megérkezett’; a nyelvtanok egy része viszont csak azokat tekinti körülíró szerkezeteknek, amelyekben e két igealak szintaktikailag és jelentéstanilag bonthatatlan egységet alkot, és a személytelen igealak más szófajjal nem helyettesíthető (így pl. az está hablando igei körülírással szemben az está convencido ’meg van győződve’ már nem az).
  • igeidő: az igének egy adott ragozása, amely egyszerre jelöli a cselekvés vagy történés idejét (múlt, jelen, jövő, illetve elő- vagy utóidejűség), módját (kijelentő, felszólító, kötőmód stb.) és szemléletét (befejezett, folyamatos, ismétlődő stb.); lehet egyszerű vagy összetett.
  • igekötő: az igéhez járuló prefixum, amely egyes nyelvekben (pl. a magyarban és a germán nyelvekben) elválhat az igétől bizonyos szószerkezetekben.
  • igető: az ige tematikus magánhangzó és végződés (ragok) nélküli része, amely rendhagyó igéknél megváltozhat a ragozás során, pl. a cantar ige töve cant-. Ha beleértendő a tematikus magánhangzó is, akkor a téma megnevezést használják, pl. a vivir ige témája vivi-.
  • inkorporáló: lásd: bekebelező.
  • infixum: belső toldalék.
  • inflexió: lásd: flexió.
  • inflexiós morféma: egy szó alakváltozatát jelölő morféma (jel, rag).
  • interdentális: a dentális réshang hagyományos elnevezése (pl. az európai spanyolban a z vagy e, i előtt a c, illetve az angolban a th a thing szóban).
  • IPA: az angol International Phonetic Alphabet rövidítése (franciául Alphabet phonétique international, APhI; spanyolul Alfabeto fonético internacional, AFI), Nemzetközi fonetikai ábécé; francia és angol nyelvészek által kifejlesztett, főként a latin és a görög ábécé betűiből kialakított egyezményes jelrendszer a nyelvek kiejtésének átírására, amelynek pontossága mellékjelekkel javítható. (A leggyakrabban használt fonetikai jelek magyarázatát lásd itt!)
  • izoláló: olyan nyelv, amelyben a szavaknak jellemzően csak egyetlen alakja lehetséges, és a nyelvtani viszonyokat analitikus szerkezetekkel fejezik ki.
  • jel: valamilyen nyelvtani funkciót betöltő toldalék, pl. a többes szám jele.
  • jelöltség–jelöletlenség: nyelvi jellemzők bonyolultságának-gyakoriságának mértéke. Az a tulajdonság jelöltebb, amelynek létezéséből következik a nála egyszerűbb (általánosabb, gyakoribb) tulajdonság létezése, fordítva viszont nem (pl. azokban a nyelvekben, amelyekben vannak zárt szótagok, nyílt szótagoknak is létezniük kell, vagyis a zárt szótagok jelöltebbek, mint a nyílt szótagok; ugyanakkor vannak nyelvek, melyekben csak nyílt szótagok léteznek, tehát azok jelöletlenek).
  • jésítés: lásd: palatalizáció.
  • kentum-nyelv: az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó nyelv, amely nem szatem-nyelv. (Az elnevezés a latin CENTUM ’száz’ szó klasszikus kori kiejtéséből származik, arra utalva, hogy e nyelvek régi állapota megőrizte az indoeurópai alapnyelvi [k] hangot.)
  • képző: új szavak képzésében részt vevő toldalék, összetételi elem.
  • kettőshangzó, diftongus: két egymás melletti magánhangzó egy szótagban ejtett, bonthatatlan kapcsolata (pl. az agua, cielo szavakban).
  • klitikus: simulószóként viselkedő.
  • kontrasztos: lásd: fonémikus.
  • koordináció: mellérendelés, felsorolás.
  • kötőmód: bizonyos nyelvekben olyan igemód, illetve igealak, amely a beszéd pillanatában nem megvalósuló (várt vagy vélt, közvetlenül nem megtapasztalt vagy bizonytalan stb.) cselekvést vagy történést fejez ki. A spanyolban jellemzően a kétség, bizonytalanság vagy elvárás, kívánság kifejezésére használatos, valamint olyan jövőbeli eseményt jelöl, mely bekövetkezésének időpontja a beszéd pillanatában még ismeretlen.
  • kultizmus (cultismo, sp.): műveltségi eredetű szó az újlatin nyelvekben, amely a latinban nem tartozott a beszélők aktív szókincshez, hanem az írott nyelvből való közvetlen átvétellel honosodott meg, ezért nem zajlottak le benne a beszéd útján örökölt szavakra jellemző hangváltozások; bizonyos hangzócsoportok (pl. -ct-, -pt-, -x-) csak ilyen szavakban fordulnak elő, ezért ezeket „művelt hangcsoportok”-nak is nevezik.
  • kvantor (cuantificador, sp.): a modern nyelvtanban a mennyiséget, mértéket, fokozatot kifejező szófajták neve (pl. sok, kevés, nagyon, kicsit, valaki, minden, semmi stb.).
  • labiális: ajakkerekítéssel vagy az ajkak közreműködésével képzett hang.
  • labiodentális: az alsó ajakkal és a felső fogakkal képzett hang, pl. [f], [v].
  • lágyítás, lágyulás: lásd: palatalizáció.
  • laísmo (sp.): a tárgyesetű la(s) névmás használata részes esetben nőnemben, a sztenderd nyelvi le(s) helyett; főleg Kasztíliában elterjedt spanyol nyelvjárási sajátosság.
  • lambdacizmus: hangváltozás, mely során egy mássalhangzó [l]-lé válik.
  • leísmo (sp.): a részes esetű le(s) névmás használata tárgyesetben a sztenderd nyelvi lo(s) vagy la(s) helyett; Spanyolországban hímnemű személyekre használva, illetve máshol az udvariasság és a tisztelet kifejezésére (az usted névmással) a művelt nyelvhasználatban is elfogadott jelenség.
  • leníció: lásd: gyengülés.
  • loísmo (sp.): részes esetben, hímnemben a lo(s) névmás használata a sztenderd nyelvi le(s) helyett. Nem túl elterjedt, erősen nyelvjárási jellemző.
  • magánhangzós tövű ige (verbo vocálico): olyan ige, amelynek töve magánhangzóra végződik, pl. a crear (cre-), leer (le-), limpiar (limpi-), oír (oi-).
  • makronyelv: számos, kölcsönösen nem feltétlenül érthető változatban élő nyelv, pl. arab, kecsua, romani.
  • másodéles: olyan szó, amelynek az utolsó előtti szótagja hangsúlyos, pl. bonito, dicil, vida.
  • mássalhangzós tövű ige (verbo consonántico): olyan ige, amelynek töve mássalhangzóra végződik, pl. cantar (cant-), temer (tem-), vivir (viv-).
  • melléknévi igenév: személytelen igealak, amely melléknévi szerepet tölt be a mondatban, illetve bizonyos segédigékkel használva összetett igeidők képzésében vehet részt.
  • mély magánhangzó: hagyományosan a hátul képzett magánhangzó, pl. [a], [o], [u].
  • minimálpár: olyan szópár, amely csak egyetlen jelentésmegkülönböztető tulajdonságban tér el egymástól, vagyis létezése e tulajdonság jelentésmegkülönböztető szerepét igazolja (pl. a spanyol pero és perro szavakban az [r] hosszúsága jelentésmegkülönböztető, tehát ez a két szó minimálpárt alkot).
  • mondattan: más néven szintaxis, a nyelvtudomány mondatok szerkezetével foglalkozó ága.
  • morféma: a nyelv nyelvtani funkcióval bíró legkisebb, bonthatatlan egysége, amely lehet egy hang, hangzócsoport, szótag vagy szó (pl. a canto igealakban az -o végződés a kijelentő mód jelen idejének egyes szám első személyét jelölő morféma, az en elöljárószó pedig önmagában egy morféma).
  • morfológia: lásd: alaktan.
  • nazális, orrhang: olyan beszédhang, melynek képzésekor az orron át távozik a levegő, pl. [m], [n], [ny]; illetve magánhangzók esetén annak egy része (jele a hullámvonal, pl. [ã], [ẽ]).
  • nazalitás: „orrhangúság”, egy beszédhangnak az a tulajdonsága, hogy orrhangú.
  • nazalizáció: egy beszédhang (általában magánhangzó) orrhangúvá válása, orrhangú ejtése.
  • névmás: a hagyományos nyelvtan értelemében határozott jelentéstartalommal nem rendelkező, főnév, melléknév, számnév vagy határozó szerepét ellátó szó, utalószó.
  • NGLE: Nueva gramática de la lengua española, Új spanyol nyelvtan; a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) és a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete (ASALE) által készített háromkötetes akadémiai nyelvtan, amelynek első két kötete 2009-ben, a harmadik 2012-ben jelent meg. Az első kötet a Morfología és Sintaxis I, a második a Sintaxis II, a harmadik pedig a Fonética y fonología című részeket tartalmazza DVD-melléklettel.
  • nyelvcsalád: ugyanarra a korábbi nyelvre, nyelvállapotra visszavezethető nyelvek, nyelvváltozatok összessége.
  • nyelvcsoport: a nyelvcsalád kisebb egysége, amely az egymással legközelebbi rokonságban álló nyelveket tartalmazza.
  • nyelvjárás, dialektus: rokon nyelvváltozatok egyike, amelyet nem tekintenek különálló nyelvnek; illetve egy nyelv területi változata.
  • opcionális: nem kötelező, elhagyható/használható.
  • örökölt szó(kincs): a nyelvek azon szavai, amelyek az alapnyelvből vagy korábbi közös nyelvállapotból folytonossággal, a beszéd útján öröklődtek, szemben a jövevényszavakkal, amelyek közvetlen átvételek; lásd még: kultizmus és félkultizmus.
  • összetett igeidő (tiempo compuesto): melynek ragozása igei körülírás.
  • összetételi tag: egy névszó olyan alakváltozata, amely összetett szavak elemeként fordul elő, pl. a kilómetro szóban a kilo- vagy a pelirrojo szóban a peli- (→pelo).
  • palatális magánhangzó: elülső nyelvállású („magas”) magánhangzó, pl. [e], [i], [ö], [ü].
    palatális mássalhangzó: a szájpadlás középső részén képzett („lágy”) mássalhangzó, pl. [j], [gy], [ny], [ty].
  • palatalizáció: más néven jésítés vagy lágyítás, olyan mássalhangzó-képzési mód, melynek során a nyelv hátsó része a szájpadlás legmagasabb pontja felé kidomborodik, ezáltal az eredeti mássalhangzónak enyhén „jés” hangzást kölcsönöz; jele az átírásban [ʲ].
  • paradigma: egyazon igéhez tartozó ragozások, alakok összessége.
  • participium: lásd: melléknévi igenév.
  • perfektumtő: spanyol rendhagyó igék egyszerű befejezett múltjában, valamint a kötőmód folyamatos múltjában és jövő idejében használt töve, amely eltér a szabályos (szótári) tőtől, pl. a tener igének a tuv-; lásd még: erős ige.
  • poliszintetikus: magas fokon jelentéssűrítő szószerkezet, amely akár egy rövid mondatnak is megfeleltethető, illetve olyan nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek.
  • posztalveoláris: a szájpadlás fogmeder utáni részén képzett hang, pl. [cs], [zs].
  • prefixum: a szó(tő) elejéhez járuló toldalék.
  • progresszív: olyan igealak vagy igei körülírás, amely a pillanatnyilag folyamatban lévő cselekvést vagy történést fejezi ki, pl. a spanyolban az está cantando.
  • proklitikum, proklitikus: olyan simulószó, amely megelőzi a szót, melyhez tartozik, pl. a te quiero kifejezésben a te névmás.
  • pronominális ige (verbo pronominal, sp.): a „visszaható” névmással ragozott, általában mediális jelentésű spanyol ige, amelynél a névmás egyéb szintaktikai szerepet nem tölt be, pl. arrepentirse ’megbán’, despertarse ’felébred’, irse ’elmegy’, lavarse ’mosakszik’.
  • RAE: Real Academia Española, Spanyol Királyi Akadémia; a spanyol nyelv kulturális intézménye Spanyolországban, székhelye Madridban található. 1713-ban alapították.
  • rag: alakváltozatot jelző toldalék, pl. az igealakok végződése.
  • ragasztó: lásd: agglutináló.
  • réshang: olyan mássalhangzó, melynek képzésénél a levegő kiáramlása folyamatos a hangképző szervek által kialakított szűk résen keresztül, pl. [f], [sz].
  • rokontalan nyelv: olyan nyelv, melynek rokonságát semmilyen más eddig ismert nyelvvel nem sikerült igazolni, pl. japán, baszk.
  • romanisztika: az újlatin nyelvek történetével és kutatásával foglalkozó tudományág.
  • rotacizmus: hangváltozás, mely során egy mássalhangzó [r]-ré válik.
  • segédige: hagyományosan, az igei körülírásban részt vevő ragozott igealak, amely ilyen esetben „tartalmas” jelentéssel nem bír.
  • seseo (sp.): a spanyolban az s és a z, illetve a ce, ci csoportokban lévő c által jelölt hangok nem megkülönböztető ejtése az s által jelölt hang javára, amely Spanyolországon kívül mindenhol a jellemző ejtésmód.
  • sheísmo (sp.): a spanyolban a [j]-szerű mássalhangzó magyar [s]-hez hasonló ejtése, egyes dél-amerikai (főleg argentin és uruguayi) spanyol változatok nyelvjárási sajátossága.
  • simulószó, klitikum: hangsúlytalan szócska, amely a mondatban önállóan nem, csak más szóval együtt állhat, meghatározott sorrendben, vele szoros egységet alkotva, pl. a me dice, dime kifejezésekben a me névmás.
  • sinalefa (sp.): a szóhatároknál történő (írásban nem jelölt) magánhangzó-összevonás.
  • szatem-nyelv: az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó nyelvek azon csoportjai, amelyekben a veláris mássalhangzók (pl. [k], [g]) elöl képzett (zár-)réshangokká (pl. [sz], [cs]) váltak; a szláv és az indoiráni nyelvek, továbbá az örmény tartozik ide. Az elnevezés az óiráni ’száz’ jelentésű szóból származik, amely az indoeurópai alapnyelvben még [k]-val kezdődött. (A nem idetartozó nyelvek a kentum-nyelvek.)
  • személyrag: az igeragozásban a nyelvtani személyt és általában a számot is jelölő toldalék, pl. a -mos vagy a -n a spanyolban.
  • személytelen ige: olyan ige, amely csak egyes szám, harmadik személyben használatos, pl. nieva ’havazik’.
  • szinkretizmus, szinkretikus: olyan szó, amely két vagy több eltérő nyelvi elem funkcióját/jelentését egyesíti, pl. a spanyol mejor melléknév a más bueno kifejezés helyett. (Nem tévesztendő össze a szintetikussal.)
  • szinkrón, szinkronikus: a nyelveket, nyelvváltozatokat a jelenlegi állapotukban összehasonlító elemzés, leírás, vizsgálat.
  • szintaxis: lásd: mondattan.
  • szintetikus: jelentéssűrítő kifejezés, amelyben a nyelvtani viszonyokat alakváltozás, ragozás, toldalékolás jelzi, illetve olyan nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek. (Nem tévesztendő össze a szinkretikussal.)
  • sziszegőhang: az [sz], [z], [c], [dz], [s], [zs], [cs], [dzs] és hasonló mássalhangzók.
  • szóvegyülés, kontamináció: nyelvváltozás, mely során két kifejezés hangalakjának kölcsönhatásából egy harmadik keletkezik (jellemzően az egyik elejéből és a másik végéből), pl. a latin AD ISTA ’eddig’ és az arab hatta ’sőt, még’ szavak vegyülésével jött létre a spanyol hasta ’-ig, sőt, még’ szó); lásd még: analógia.
  • sztenderd nyelvváltozat: egy írásbeliséggel rendelkező nyelvnek a művelt, elit rétegek által képviselt, a tömegkommunikációban, sajtóban használt, részben mesterséges beavatkozással, szabályozással („sztenderdizálással”) kialakított változata.
  • szubsztrátum: „alsó nyelvi réteg”, egy területen eredetileg beszélt, de nyelvcsere következtében kihalt nyelv hatásai a rátelepedett átvevő nyelvre (pl. az újlatin nyelvek ókelta eredetű szavai).
  • szuffixum: a szó(tő) végéhez illesztett toldalék.
  • tájszólás: lásd: ejtésváltozat.
  • tematikus magánhangzó (vocal temática): amely az igeragozási osztályokat megkülönbözteti egymástól, pl. a spanyol főnévi igenév végződésében az -a-, -e- vagy -i-.
  • toldalék: a szótőhöz kapcsolt minden olyan elem, amely önállóan nem fordulhat elő a mondatban, és a szóban elfoglalt helye is szigorúan kötött.
  • tonális nyelv: amelyben a szótagok hanglejtése, hangmagassága jelentésmegkülönböztető szerepű, pl. kínai, jukaték-maja.
  • többtövű ige: rendhagyó ige, amely a ragozása során több eltérő szótövet használ (pl. a spanyol ir, ser); történetileg különböző igék ragozásainak egyesülésével jön létre.
  • tőhangsúlyos alak: olyan szó, amelynek hangsúlya a tőre és nem a toldalékra vagy a végződésre esik, pl. a spanyol cantan igealak tőhangsúlyos, de a cantante főnév már nem.
  • tőhangváltás, tőmagánhangzó-váltakozás: a ragozás során a szótő magánhangzójának megváltozása vagy váltakozása, pl. puedo, podemos.
  • tőhangváltó ige: olyan spanyol ige, amelynek kijelentő és kötőmód jelen idejű ragozásában a tőbeli magánhangzó a hangsúlytól függően váltakozik, pl. e ~ ie, e ~ i, o ~ ue.
  • tőmagánhangzó (vocal radical): az ige tövének utolsó magánhangzója, vagy ha csak egy van, akkor az, pl. a spanyol comer igében az -o-, a conducir igében az -u-, az estudiar igében az -i-. A félhangzós tövű -iar és -uar végű igék kivételével megegyezik a tőhangsúlyos igealakok hangsúlyos magánhangzójával.
  • utóképző: a szuffixum hagyományos elnevezése, lásd ott.
  • uvuláris: a nyelvcsapnál képzett mássalhangzó, pl. a francia [r].
  • véghangsúlyos: az utolsó szótagon hangsúlyos szó, pl. escribir, razón.
  • veláris: a szájpadlás hátsó részénél képzett hang, pl. [u], [w], [k], [g].
  • vokalizáció: nyelvváltozás, mely során egy mássalhangzóból magánhangzó lesz (pl. a brazíliai portugálban a Brasil kiejtése [brazí]).
  • yeísmo (sp.): a spanyolban az ll és az y által jelölt mássalhangzók nem megkülönböztető ejtése az utóbbi javára.
  • zárhang: olyan mássalhangzó, amelynél a levegő útját a hangképző szervek egy pillanatra teljesen elzárják (hangzása csak a zár felengedése után lesz felismerhető), pl. [p], [d], [gy].
  • zár-rés hang: lásd: affrikáta.
  • zheísmo [zseíszmo] (sp.): egyes, jellemzően dél-amerikai spanyol nyelvjárásokban a [j]-szerű mássalhangzó (írásban ll vagy y) [zs]-szerű ejtése.


[ A | B | C | D | E | F | G | H | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | X | Y | Z ]

Jelmagyarázat | Címmutató | Kapcsolat | Linkek | Impresszum