Jelmagyarázat

Fonetikai átírásnál használt jelek

Ugyanazt a hangot vagy hangtani tulajdonságot többféleképpen is jelölhetjük. A kattintható jeleknél a kiejtés is meghallgatható.

• [ə]: ajakkerekítés nélküli ö-szerű magánhangzó, mint az angol about a-ja. Általában hangsúlytalan szótagban fordul elő bizonyos nyelvekben.
• [a], [ȧ]: röviden ejtett magyar á-nak megfelelő magánhangzó.
• [e], [ë]: a magyar é-nél kissé nyíltabb (rövid) magánhangzó.
• [ɛ]: a magyar e-nél kissé zártabb magánhangzó.
• [æ]: nyílt, magyaros e hang.
• [ɔ]: a magyar a-hoz közelítő nyílt o hang.
• [β]: a b és a v közötti átmeneti mássalhangzó: az utóbbihoz hasonlóan, de csak a két ajak közelítésével, a felső fogak közreműködése nélkül ejtett „laza v” (másképp fogalmazva: olyan, mint az angol w, csak ajakkerekítés nélkül ejtve).
• [φ]: az f-hez hasonló, de csak a két ajakkal képzett réshang (a [β] zöngétlen párja).
• [ʦ]: mint a magyar c.
• [ʧ]: mint a magyar cs.
• [ð], [dh]: a felső fogak alsó részéhez érintett nyelvvel ejtett zöngés rés- vagy közelítőhang, hétköznapi nyelven „pösze z” vagy „laza d”, a [θ] zöngés párja (pl. az angol the, this szavakban, vagy a spanyol -d- magánhangzók közt és néhány nyelvjárásban a szó végén).
• [ʤ]: mint a magyar dzs.
• [ɣ], [gh]: a [g]-hez hasonló, de zár nélkül, lazán ejtett mássalhangzó, ahogy a spanyol [g]-t ejtik magánhangzók között (de gyakran ilyet ejtünk a magyar igen szóban is).
• [j]: magyar j; félhangzós magánhangzóként a pontosabb jelölése [i̯].
• [ʝ]: a magyar j-nél szűkebb réssel ejtett zöngés réshang, hasonló a dobj szó j-jéhez.
• [ɟ]: mint a magyar gy.
• [ʎ], [lʲ]: palatális (jésített, lágyított) l, mint pl. a tölgy szóban; a régi magyarban és néhány mai nyelvjárásban az ly hangértéke, ill. egyes spanyol változatok még őrzik az ll hangértékeként.
• [ŋ]: a nyelv hátsó részével képzett (veláris) n, mint a hang szóban.
• [ɲ]: mint a magyar ny vagy nj.
• [q]: a [k]-nál hátrébb, a torokban képzett „mély” k hang; néhány nyelvben (pl. arab, kecsua) jelentésmegkülönböztető szerepű a [k]-val szemben.
• [r̄]: hosszú, pergetett r, mint pl. a magyar durran szóban.
• [s]: a nemzetközi átírásban sz, a magyaros átírásban magyar s.
• [ʃ]: mint a magyar s.
• [c]: a nemzetközi átírásban magyar ty, magyaros átírásban magyar c.
  
• [ç], [hj]: a magyar ty-vel azonos helyen képzett réshang, mint pl. a lépj szóban a j, vagy mint a német ich szóban a ch.
• [ʒ]: mint a magyar zs.
• [θ], [th]: a felső fogak alsó részéhez érintett nyelvvel ejtett zöngétlen réshang, hétköznapi nyelven „pösze sz”, mint az angol think szóban.
• [w]: az angol w-nek megfelelő hang, mint pl. a what szóban; félhangzós magánhangzóként a pontosabb jelölése [u̯].
• [x], [ch]: a k-val azonos helyen képzett réshang, mint a doh, pech vagy pl. a német ach szóban; illetve a spanyol j-nek általában megfelelő mássalhangzó.
• [χ], [kh]: az előbbinél hátrébb képzett, érdes h-szerű réshang, torokhang, ahogy a spanyol j-t ejtik egyes ibériai nyelvjárásokban.

Fonetikai mellékjelek

• [ˈ] (felső függőleges vonás): a hangsúlyos szótag kezdetét jelöli (ha alul van, akkor mellékhangsúlyt jelöl).
• [.] (pont): a szótaghatárt jelzi.
• [ː] (két kis háromszög függőlegesen egymással szemben): az előtte álló hang hosszúságát jelöli (magánhangzónál ugyanaz, mint a felső vízszintes vonal, pl. [aː] = [ā] = magyar á hang).
• [ˑ] (lefelé néző kis háromszög felül): az előtte álló hang hosszabb (félhosszú) ejtését jelöli.
• [ʰ] (felső kis h betű): az előtte vagy utána álló hang hehezett ejtését jelöli.
• [ʲ] (felső kis j betű): az előtte álló mássalhangzó palatalizált (jésített, lágyított) ejtését jelöli.
• [á] (éles ékezet): hangsúlyos magánhangzó (lásd még: [ˈ]).
• [à] (tompa ékezet): mellékhangsúlyos magánhangzó.
• [ă] (felfelé néző kis félkör a magánhangzó felett): rövid magánhangzó.
• [ā] (vízszintes vonal a magánhangzó felett): hosszú magánhangzó.
• [ã] (hullámvonal a magánhangzó felett): orrhangon ejtett (nazális) magánhangzó: úgy kell ejteni, mintha utána m vagy n következne, amely azonban nem hangzik.
• [a] (aláhúzás): szóhangsúly (lásd még: [á] és [ˈ]).
• [é], [ó]: hangsúlyos zárt magánhangzó (lásd még: [e], [o]).
• [è], [ò]: hangsúlyos nyílt magánhangzó (lásd még: [ɛ], [ɔ]).
• [u̯], [i̯] (lefelé néző kis félkör a magánhangzó alatt): félhangzós magánhangzó, siklóhang (lényegében ugyanaz, mint a [w], [j], de a szótagolásnál magánhangzóként viselkedik).

Egyéb jelzések

• B < A : leszármazás, etimológia jelölése (olvasd: „B-alak A-alakból származik”).
• A > B : változás jelölése (olvasd: „A-ból B lett”).
• A ~ B : váltakozás vagy ingadozás jelölése (olvasd: „előfordul A és B is”).
• *____ : feltételezett, kikövetkeztetett, nem létező vagy hibás kifejezés, írásmód.

Megjegyzések

1. Kétféle átírást szokás használni: fonetikus és fonémikus. A fonetikus átírás többé-kevésbé a valós beszédben ejtett hangokat jelöli, és [szögletes zárójelbe] tesszük (ezt alkalmazzuk általában a blogon). A fonémikus átírás csak azokat az „ideális” beszédhangokat (fonémák) jelöli, amelyeknek egy nyelvben megkülönböztető szerepe van, és nem veszi figyelembe a hangok környezetüktől függő ejtésváltozatait (allofónok); ezt /perjelek közé/ írjuk. Az utóbbit itt csak akkor használjuk, ha a hangok fonémaszerepét kívánjuk kiemelni.
2. Etimológia megadásánál az újlatin alakok beszélt latin nyelvi forrását KIS CAPITALIS szedéssel adjuk meg (szemben a latin jövevényszavakkal, amelyek dőlt betűvel szerepelnek).

Kislexikon | Címmutató | Linkek | Impresszum