2022. szeptember 18.

Mennyire távolodtak el az újlatin nyelvek a latintól?

A latin népek nyelvkedvelői körében kifogyhatatlan téma, hogy vajon az olasz, a portugál, esetleg a román vagy éppen a spanyol áll-e a legközelebb a klasszikus latinhoz. Az ilyen kérdésekre – mint már szó volt róla több cikkben is – azért nem egyszerű válaszolni, mert ez attól függ, milyen szempontokat veszünk figyelembe és azokat milyen módszertan szerint vizsgáljuk.

Mindenekelőtt szögezzük le már most, hogy az újlatin nyelvek sokkal közelebbi rokonságban állnak egymással, mint a klasszikus latinnal. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen egyrészt több mint kétezer év választja el őket az utóbbitól, másrészt eleve nem a klasszikus latinból alakultak ki, mivel az egy kimunkált irodalmi nyelv volt, amelyet az utca embere valójában sosem beszélt. Tehát ez valami olyasmi, mintha azt mondanánk, hogy a magyar tájszólások közelebb vannak egymáshoz, mint a Halotti beszédben használt magyarhoz – ez szerintem teljesen egyértelmű.

Szerencsére azért van mire támaszkodni. Mario A. Pei (1901–1978) olasz származású amerikai nyelvész készített erről elsőként – és sajnos azóta is utolsóként – tudományos igényű összehasonlító tanulmányt 1949-ben (A New Methodology for Romance Classification). Pei a hangsúlyos latin magánhangzók minőségét vette alapul különböző fonetikai környezetekben, és azok változásait vizsgálta a mai újlatin nyelvekben. Összesen 77 „lehetséges változási pont”-ot határozott meg, mint pl. a diftongizáció (pl. ĕ > ie), a megnyílás (pl. ŭ > o) vagy a nazalizáció. Ha az eredeti magánhangzó minősége a vizsgált nyelvben megmaradt (tehát ī > i, ŭ > u stb.), az 0 pontot ért; ha változás következett be, annak jellegétől függően súlyozva 0,5 (ha pl. csak nazalizáció történt), 1 (pl. megnyílás) vagy 2 (pl. diftongizáció) pont járt; ugyanakkor ha a „várt” szabályos változás valamiért mégsem következett be (pl. nŏcte > sp. noche), az –0,5 pontot (azaz fél pont levonást) jelentett.

A kiértékelés szerint minél több pontot gyűjtött így egy nyelv, annál nagyobb távolságra került a latintól, ami százalékban kifejezve a következőt jelentené: francia 44%, portugál 31%, provanszál (okcitán) 26%, román 23,5%, spanyol 20%, olasz 12%, szárd (logudorói) 8%. A francián talán nincs mit magyarázni, a szárd pedig éppen arról híres, hogy a latin magánhangzók eredeti minőségét is változatlanul őrzi, így az eredmény érthető. Pei úgy is meghatározta az értékeket, ha minden változás azonos súllyal lenne figyelembe véve, ez alapján a következőképpen alakulna a sor: francia 46,5%, portugál 45%, provanszál 37,5%, román 32%, spanyol 20,5%, olasz 16%, szárd 11%. Látható, hogy bár a számokban van némi eltérés, az összkép ugyanaz. Vagyis kijelenthetjük, hogy a vizsgált szempont szerint a legújítóbb újlatin nyelvek a francia, a portugál és az okcitán, míg a legkonzervatívabbak sorrendben a szárd, az olasz és a spanyol.

Persze ez csak egy – ám igen fontos – szempont, de ugyanezt a módszert ki lehetne terjeszteni a hangsúlytalan magánhangzókra, a mássalhangzókra, az alak- és mondattanra is. Valamennyire biztosan eltérő eredmények születnének. (A francia valószínűleg megőrizné a pozícióját, de a mássalhangzók tekintetében a spanyol vetekedhetne vele az első helyért; másfelől az olasz talán helyet cserélne a szárddal, és a román is jó eséllyel közelebb kerülne a latinhoz, ha a morfoszintaxist is vizsgálnánk.)

Az ábrán (jobbra fent) az újlatin nyelvek latintól való távolságát próbáltam szemléltetni a tanulmány alapján, figyelembe véve a földrajzi elhelyezkedésüket is (a távolságok a feliratok képzeletbeli középpontjait összekötő egyenesek).

Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvésznek.