2021. március 13., szombat

Latin facere > spanyol hacer – hová tűnt az [f]?

Bizonyára sokaknak feltűnt már, hogy a spanyolban néma h- áll számos olyan szó elején, amelyek megfelelői a közeli rokon nyelvekben és a latinban f-fel kezdődnek: pl. lat. FACERE > ol. fare, fr. faire, port. fazer, rom. face, de sp. hacer ’csinál’. Ez a jelenség, amely – bár nem kizárólagos az itáliai ágon belül sem – élesen elkülöníti a legelterjedtebb újlatin nyelvet a nagyobb testvéreitől, az egyik legérdekesebb és legtöbb vitát kiváltó kérdés volt a nyelvtörténészek körében.¹

Az [f] ~ [h] > ∅ változás – kezdetben csak ingadozás – a szájhagyomány útján örökölt alapvető szókincset érintette magánhangzók előtt, kivéve a [u̯e], [u̯i] kettőshangzókat és megmaradó [n] után: pl. FĔRRU > hierro ’vas’, FĪLIU > hijo ’fia’, FORMĪCA > hormiga ’hangya’, FŪMU > humo ’füst’, de: FŎRTE > fuerte ’erős’, FUĪ > fui ’voltam’, FRŎNTE (> fruente) > frente ’homlok’, INFĬRMU > enfermo ’beteg’ stb. Ugyanez a változás figyelhető meg általában magánhangzók között is, de néhány szóban az [f]-ből [β] („laza v”) lett: pl. *AFFOCĀRE (offocāre) > ahogar ’(meg)fojt’ (~ se ’megfullad’), SUFFŪMĀRE (> sofumar) > sahumar ’füstöl [illatosít]’, de: PROFECTU > provecho ’haszon’ (ugyaninnen a magyar profit is, német közvetítéssel), RÁPHANU (gör. > lat.) > rábano ’retek’.

Van néhány kivétel(?) is, amely megőrizte az [f]-et magánhangzó előtt: pl. falla ’tévesztés’, falso ’hamis’, falta ’hiány, hiba’, fe ’hit, bizalom’, feo ’csúnya’, fiar ’bízik’, fiel ’hű’, fiero ’vad’, firme ’szilárd’, valamint ezek származékai.² Külön említést érdemel a szókezdő FL- csoport, amelynek háromféle kimenetele is van a spanyolban: pl. FLŌRE > flor ’virág’, FLŬXU > flojo ’laza, lusta’, FLÁCCIDU > lacio ’gyenge, lágy, omlós’ és FLAMMA > llama ’láng’ – bár ez alapján úgy tűnhet, hogy az [f] itt inkább megmarad, a nagyon kevés releváns alak miatt valójában nem lehet tudni, melyik lenne közülük a legtermészetesebb eredmény (de kevésbé valószínű, hogy az [f] megtartása).

FORMŌSU > hermoso ’gyönyörű’ (Forrás: Pixabay.com)

A jelenséget, mint ismeretes, a hagyományos romanisztikai irodalomban a baszk (vagy valamilyen hasonló ókori nyelv) hatásának tulajdonítják, azzal magyarázva, hogy mivel a baszkban (vagy elődjében/rokonában) nem volt meg az [f] hang, az (új)latin-baszk kétnyelvű beszélők azt hehezettel „helyettesítették”.³ Persze erre nincs semmilyen meggyőző bizonyíték, ahogy az ellenkezőjére sem (ez általában jellemző a szubsztrátum-hipotézisekre), éppen ezért az okok felesleges keresése helyett inkább a természetes nyelvi folyamatok oldaláról érdemes megközelíteni a kérdést.

A történeti adatok egyértelműen arra mutatnak, hogy a spanyolban az [f] és a [h] ugyanannak a beszédhangnak (fonémának) az eltérő megvalósulásai voltak már a kezdetektől (talán a műveltebb rétegek ejtették [f]-nek, a köznép pedig [h]-nak), amelyet a középkori irodalomban mindaddig az f jelölt, amíg azt valahogyan ejtették a presztízzsel rendelkező változatokban. Néhány délspanyol tájszólás ma is őrzi egyes szavakban a latin F-ből származó h- ejtését (pl. a Kanári-szigeteken), illetve van pár lexikalizált alak is – többek között a jól ismert joder (< lat. FŬTUERE) szitokszó.

FLŌRES > flores ’virágok’ – a vitás esetek egyike... (Forrás: Pixabay.com)

Figyelembe kell vennünk azt a körülményt is, hogy a latinban az [f] eleve kivételes hangnak számított: néhány – főként görög – jövevényszó kivételével csak tövek elején fordult elő, ráadásul zöngés párja sem volt (a spanyolban sem alakult ki), mindez hajlamossá tette az ingadozásra. Ezzel szemben azokban a születő újlatin változatokban, melyekben a kései latin [β] réshang [v]-vé szilárdult, az utóbbi megléte akadályozhatta ezt a változást. Felmerült az is, hogy a latinban az F-fel jelölt mássalhangzó nem ajak-fog (labiodentális) réshang, hanem csak a két ajakkal képzett [φ] („laza f”) volt eredetileg és a konzervatívabb nyelvjárásokban, amelyből éppoly könnyen lesz [f], mint [h]. Bár a többségi álláspont szerint a latin F az [f] hangot jelölte, továbbra sem lehetünk biztosak ebben, ahogy az imént említett latin V folytatója is [v] a legtöbb újlatin nyelvben, amikor jól tudjuk, hogy a latinban nem volt ilyen hang.

A spanyollal egyébként a közeli gascogne-i nyelv(járás) – lásd a videón! – is osztozik e jelenségen, ám azt sokkal következetesebben kifejlesztve (minden helyzetben h-t találunk az f- helyén az örökölt szavakban, amelyet ma is ejtenek), továbbá szintén jellemző rá az ún. betacizmus, vagyis a kései latin [b] és [β] hangok megkülönböztető voltának eltűnése és a labiodentális [v] hang hiánya.


Összegzésképpen elmondható, hogy – akár volt ebben szerepe a nyelvi kölcsönhatásoknak, akár nem – az ilyen változások teljesen természetes folyamatok, az [f] ~ [φ] ~ [h] hangok ugyanis akusztikailag nagyon hasonlóak, így sok olyan beszélt nyelvben, ahol ez nem okoz jelentéskülönbséget, egymás alternatíváiként vannak jelen. Erre a legjobb példa, hogy a későbbi nagy számú latin jövevényszóval megerősített /f/ fonéma ejtése ma is ugyanígy ingadozik bizonyos spanyol tájszólásokban az [f] ~ [φ], illetve [φ] ~ [h] ejtésváltozatok között.

Köszönet az észrevételekért Dr. Kálmán László nyelvésznek.


¹Részletesebben ld. „F → h” hangváltozás a spanyol nyelvben (Wikipédia)
²Coromines [1961:BDELC] – itt a teljes lista. A felsorolt szavak közül néhány már elavult, vagy csak az írott/szaknyelvben használatos (ez esetben nem szorulna magyarázatra az [f] megtartása). A ma is használt alakoknál felmerülhet, hogy korai átvételek egy másik nyelvjárásból, vagy részben művelt eredetűek.
³Az elmélet arra épít, hogy 1) a korabeli baszkban nem volt [f] hang, 2) volt viszont [h] hang, ezért 3) a latin [f]-et, mivel számukra hasonlóan hangzott, [h]-nak ejtették a kétnyelvű beszélők, akiknek a baszk volt az eredeti anyanyelvük. Jelenlegi ismereteink szerint a szintén nem indoeurópai ibérben nem volt sem [f], sem [h], s ugyanez igaz az indoeurópai hispano-kelta változatokra is (vö. a katalán és a galiciai-portugál minden helyzetben megőrizték a latin [f]-et).
A [h] artikuláció későbbi eltűnése talán a 16–17. században lezajlott réshang-újrarendeződéssel lehet összefüggésben, mely során a korábbi palatális [ʃ] ~ [ç] hang veláris [x]-vá vált.
Az itáliai ágon megtalálható még egyes észak- és dél-olaszországi nyelvjárásokban (Lombardia, Calabria), a nuorói szárd változatban, néhány román nyelvjárásban, továbbá a latin ókori ikernyelvében, a faliszkusziban is.

15 megjegyzés

  1. Nekem is szemet szúrt már ez a szókezdő f- és h- eltérés. Nem tudom, az újlatin nyelveken kívül más nyelvcsaládoknál is van-e ilyen hangváltozás, én nem tudok róla, de attól még lehet. Szerintem nem annyira tipikus, így jogos lehet a baszk hatást feltételezni.
    Érdekes, hogy az első és a második germán hangeltolódást mennyire számon tartják és külön van elnevezése, az újlatin nyelvekben meg nem annyira nevezik meg kategorikusan ezeket. A germán nyelvek közül a német "lóg ki" a sorból kicsit a hangeltolódás miatt, és nem tudom, az újlatin nyelvek között is lehetne-e ilyen "kakukktojást" találni. Az f- h- eltolódása miatt a spanyol lehetne ilyen, de akkor több ilyen eltérésnek is kellene lennie a többi újlatin nyelvhez képest, ami biztos van, de most kapásból nem jut eszembe. A latin -ct- változása univerzálisan érinti mindegyik újlatin nyelvet (pl. a lacte - tej szó), csak mindegyiket máshogy. Igaz, ez már a latinhoz viszonyított eltérés, nem az IE alapnyelvhez, amire az első germán hangeltolódás is épül tudtommal.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem attól lesz "nem tipikus" egy változás/jelenség, mert egy adott nyelvcsaládon belül csak egy nyelvben fordul elő (ami egyébként nem igaz, hiszen ott a cikkben is említett gascogne-in kívül a délolasz calabriai, a lombard egyes nyelvjárásai, a román egyes nyelvjárásai és a szárd konzervatívabb változatai is), ez igazából csak véletlen. Éppen azért általános – vagy ha úgy tetszik, nem különös – egy változás, mert nyelvrokonságtól függetlenül is előfordul több nyelvben. A japánban pl. /u/ előtt [f] van, más magánhangzó előtt [h]. De ugyanilyen elterjedt változás az [sz] > [h] (> 0) is, amelyre szinte minden nyelvcsaládból lehetne példát hozni (görög, iráni nyelvek, finnugor nyelvek stb.)

      "Az f- h- eltolódása miatt a spanyol lehetne ilyen, de akkor több ilyen eltérésnek is kellene lennie a többi újlatin nyelvhez képest, ami biztos van, de most kapásból nem jut eszembe."

      Van bizony, külön cikk volt róla. A spanyol réshangrendszer újítóbb a többi újlatin nyelvhez képest. Az egész úgy kezdődött, hogy ami a hispániai és galliai beszélt latinban [lj] volt (ez több korábbi latin mássalhangzócsoport – pl. -C'L-, -G'L-, -LĔ-/-LĬ- + magánhangzó – egybeeséséből származik), az Kasztíliában [zs] lett. De míg a környező újlatin nyelvekben ez az [lj] máig megmaradt vagy legfeljebb [j]-vé egyszerűsödött (pl. lat. MULIER > ol. moglie, port. mulher, rom. muiere stb.), addig a spanyolban a [zs]-ből először [s] lett, majd [ch]. Aki nem ért a nyelvtörténethez, ebből csak annyit lát, hogy jé, milyen érdekes, hogy ami más nyelvekben egy l-szerű hang, az a spanyolban [ch] (mujer). Ez esetben az írás jól tükrözi a nyelv történetét, a spanyol [ch] hangot nyilván azért írják j-vel, mert az valamikor valóban [j]-szerűen hangzott.

      Törlés
    2. >> A japánban pl. /u/ előtt [f] van, más magánhangzó előtt [h] <<

      A zöngétlen (szó eleji) japán /h/ hang zöngés párja máig a /b/, ahogy a szótagírás ezt rögzíti is, pl. a は (ha) hiragana jel a zöngésséget jelző mellékjellel (a dakuten-nel) ば (ba) ejtésű. Ez a mai /h/ hang az ójapánban még [p] kiejtésű volt, és a középjapán kor kezdetére (VIII. sz.) [φ] ajakréshanggá vált. Ez a [φ] aztán a spanyol fejlődéshez hasonlóan az újjapán kor elejére (XVII. sz.) [h]-vá (ill. [i] előtt palatális [ç]-vá) vált, kivéve az /u/ = [ɯ] előtt, ahol megmaradt.

      Az eredeti [p] ejtés is megmaradt egyébként kötött helyzetekben, pl. ha megnyúlt, mint a szeppuku ’hasfelmetszés’ (← sze[cu] ’vág’ + fuku ’has, gyomor’) szóban, vagy szótagzáró -n után áll, mint az onpa ’hangjegy; mellékjel; a kínai írásjegyek kiejtést meghatározó része’ (← on ’hang; az írásjegyek kínai olvasata’ + fu ’jel, jelzés; rovás; amulett).

      Ui. Spanyolos blogban érdekes lehet, hogy egyéni ejtésmódként gyors és köznapi beszédben a hangzóközi /b/-t és /g/-t a mai japánban réshangú [β]-ként és [γ]-ként is ejthetik azok, akik ezeket a hangokat nem prenazalizálják mint [ᵐb] vagy [ᵑg] = [ŋ].

      Törlés
    3. Köszönöm az infót!

      Ami a /b/ > [β], /g/ > [γ] gyengülést illeti, szerintem ez sem egyedi, még magyarul is sokan így ejtjük a spontán gyors/laza beszédben, a gemináták kivételével (még magamnál is tapasztalom). Ebben a kérdésben inkább az az érdekes, hogy bizonyos nyelvek esetében – mint a spanyol – ezt "hivatalosan" is leírják, más nyelveknél viszont megmarad a beszélt nyelv szintjén.

      Törlés
  2. Ez az f/h ingadozás csak akkor logikátlan, ha a magyaros-angolos, labiodentális [f]-ből indulunk ki, és látszólag így nincs a két hang között hasonlóság. A spanyolban viszont az /f/ feltehetőleg sose volt ilyen, hanem tisztán labiális [φ] (kivéve nazális után, de itt a szóban forgó hangingadozás nem is játszik), és ezzel a hanggal már érződik a [h] hasonlósága.

    Ez szintén azzal paralell, hogy a spanyolban nincs önálló fonémaként /v/ sem, így nagyon alaposan feltehető, hogy /f/ sem volt soha.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem ez attól is függ, hogy artikulációs vagy percepciós fonetikai oldalról nézzük. Artikuláció szempontjából a [φ]-ből valóban könnyebb a [h]-t levezetni, mint az [f]-ből, ugyanakkor percepciós megközelítésben nincs sok különbség [φ] és [f] között (én pl. pusztán hallás alapján nem tudnám megállapítani, hogy melyiket ejtik). Végül is éppen ez az egyik oka az ilyen hangváltozásoknak, hogy a beszélők nem hallják (látják) a hangok képzését.

      Persze a magyarban ezt nehezebb elképzelni, mert van /f/ és /h/ is, és ugye nem mindegy, hogy pl. hűt vagy fűt. De egy olyan nyelvben, ahol ezek nem fonémák, simán elképzelhető, hogy a kettő tök ugyanúgy hangzana a számukra.

      Törlés
    2. Még az jutott eszembe, hogy az [f] a [x]-val is szokott váltakozni, pl. az angolban az enough végén is az utóbbi volt eredetileg. De nem alaptalan az a feltételezés sem, hogy a latinban [φ] volt csak, legalábbis Hispaniában.

      Törlés
    3. Úgy tűnik, a Balkánon a (kései latin) /f/ nem volt bilabiális [φ] ejtésű. A szláv nyelvekben eredetileg hiányzott az /f/ hang, és csak később, jövevényszavak révén honosodott meg. A korai jövevényszavakban azonban még hanghelyettesítés történt. Így alakult pl. az adriai Hvar [xvâ:r] sziget neve is a latin Pharia, ill. görög Φάρος névformából. Tekintve, hogy a szláv /v/ mindig is labiodentális volt, az /f/ → /xv/ hanghelyettesítés arra mutat, hogy az átvett /f/ is labiodentális lehetett.

      Törlés
    4. Ez abból a szempontból érdekes, hogy épp a balkáni román (aromán, meglenoromán) változatokban jellemző az [f] > [h] ~ ∅, de csak [e], [i] előtt, pl. FERRU > (h)ier. Esetleg felmerülhetne a görög nyelv hatása (ahogy írják is több helyen), de szerintem ez azért problémás, mert amikor a balkáni újlatin változatok kialakulhattak, már régen a bizánci/újgörög nyelvet beszélték, amelyben már [f]-nek hangzott az ógörög [pʰ]. De persze sokkal valószínűbb, hogy ennek sincs semmi köze semmilyen feltételezett szubsztrátumhoz.

      Törlés
    5. Én egyébként nem hiszem, hogy a /f/ ↔ /h/ ~ /x/ változáshoz (feltétlenül) fel kellene tenni átmeneti [φ] hangot. A korábban hoztad angol enough esetén sincs ilyen lépés. Az /f/ → /h/ esetén az ajkak résképző szerepe szűnik meg, és ehhez képest másodlagos, hogy az eltűnt rés bilabiális vagy labiodentális volt. Ahogy az is másodlagos – hogy ha a rés megszűnését tágultabb ajakállásnak fogjuk fel, akkor – a /h/ ejtésekor az ajak milyen állásban van, a labiodentális [f]-nek megfelelő semleges ajakállású [h], vagy a bilabiális [φ]-hez jobban illő ajakkerekítéses [hʷ] hangzik-e. Fonémának ez utóbbi igen jelölt hang, csak kevés nyelvben létezik, az esetek túlnyomó részében pedig csak a /h/ ajakkerekítéses magánhangzók előtt lévő allofónja. Így szerintem ekkor (a végén) mindenképpen neutralizálódik a [f] → [h] és a [φ] → [hʷ] fejlődés, ráadásul éppen inkább a labiodentális [f]-nek megfelelő hangban. (Ugyanez a helyzet, ha /h/ helyett /x/ = [x, xʷ]-t vizsgálunk.)

      A dákoromán fier ’vas’ ~ macedoromán h’eru ~ meglenoromán ier, ir, fľer kapcsán két dolgot jegyeznék meg. — Egyrészt, hogy a palatális hangok esetén a román hajlamos azok /j/-vel való helyettesítésére. Az [ʎ] (amelynek a jele a román dialektológiában ľ, mint a szlovákban) is ezzé fejlődött, vö latin folia’(növényi) levelek’ → román foaie /'fo̯a.je/ ’levél, lap’ ~ isztroromán foľe. Így járt a magyar ny hangnak megfelelő [ɲ] (dialektológiában: ń) is, vö. latin vinea ’szőlőtőke; szőlőhegy, szőlőskert; szőlőlugas’ → dákoromán vie ['vi.e] ’szőlő(skert)’ ~ macedoromán (a)vińe, meglenoromán vińă. — Másrészt a keleti és déli szláv nyelvekben az /f/ (valamint a többi ajakhang) és a /j/ hang találkozásába szervetlen „ejtéskönnyítő” /l/ hang szúródott, vö. orosz графить /grafʲitʲ/ ’vonalazni’ ~ графлю /grafʲlʲu/ ’vonalazok’. Ugyanez van a dákoromán fier ’vas’ szó egyik meglenoromán formájában, a fľer-ben is. Ez utóbbiból számomra már egyértelmű a [fʎ] hangkapcsolat egyszerűsödése h’ [ç] hanggá (az [ʎ] → [j] rendesen bekövetkezik, a szintén palatalizált [f] ebben feloldódott [j] → [ç] zöngétlenülést okozva). Majd ez a [ç] és az őt követő [i̯e] kettőshangzó továbbegyszerűsödött egyrészt a macedoromán h’e- [çe], másrészt a meglenoromán ie- [je] hangsorrá. Ebben az esetben tehát nem az /f/ önmagában lett /h/-vá, hanem a betoldódott /l/ további palatalizációja „rántotta magával”.

      Törlés
    6. Az első részével – jobban átgondolva – egyetértek, a rés fellazulása is simán elegendő ehhez mint egyfajta gyengülés (ami mégsem a legjobb kifejezés, mert ilyesmi pont szó elején nem szokványos).

      A második bekezdéssel kapcsolatban – bár te kifejezetten /je/ kettőshangzóra hegyezted ki a kérdést, ha jól értem – az a probléma, hogy egyszerű (kettőshangzóvá nem alakult) magánhangzó előtt is [h] van az arománban, pl. FĪCU > higu (ez a példa pont a román Wikipédia szócikkéből származik),

      Törlés
    7. A kettőshangzó csak mellékszál, amely a macedoromán h’eru és meglenoromán ier különbségét magyarázza. A románban a palatalizációhoz nem szükséges kettőshangzó, az [i], ill. [e] monoftongusok is önmagában kiváltják, vö. azt, hogy az -i többesjel valójában a mai nyelvben nem hangzik, csak helyesírási jellegű elem, mivel lekopott, és a megelőző mássalhangzó palatalizációja mutatja valamikori létét. A megelőző mássalhangzó pedig mutatja a szokásos t /t/ → ț /ts/ stb. hangváltozást. — A kettőshangzó csak azért jött be, mert az én által választott példában (amely nagyobb dialektális körben adatolható, mint a latin fīgō folytatója) ilyen formában szerepelt a palatalizációt okozó magánhangzó.

      Ha a Wikipedia említetted aromán (macedoromán) nyelv(járás)ról szóló cikkének további példáit nézzük, akkor szembetűnő, hogy a /v/ kivételével palatalizációt okozó magánhangzó előtt az orális ajakhangok esetén a zár, illetve a rés helye megváltozott, a (kemény) szájpadra tolódott: tehát nem palatalizált (ejtésmozzanatú) lett, hanem palatális ejtésű.

      Így a /p/ esetén is, pl. latin petra ’kő’ → dákoromán piatră /pi̯atrə/ ~ macedoromán cheatră [ce̯atrə]. De a /b/ esetén is, pl. bene ’jól’ → dákoromán bine ~ macedoromán ghine [ɟine]. Ebbe a sorba illeszkedik az /f/ változása is, akár az én korábbi példámat vesszük, akár a Wikipedia által hozott latin fīgō [fi:go:] ’(oda-) tűzök, (bele-, át-) szúrok, (ki-) szegzek’ → (dákoromán în-fig /ɨn.fig/) ~ meglenoromán higu [çigu].

      Vagyis a Balkánon valójában teljesen más folyamat vezetett részlegesen hasonló eredményre, mint az Ibériai-félszigeten. A román esetén a palatalizáció következményéről van szó annak fényében, hogy az orális ajakhangok esetén a palatalizált ejtés valamiképpen fonetikai nehézséget okoz, amit a keleti és déli szláv epentetikus l beszúrásával, a román nyelvjárások pedig szintén ezzel és/vagy a zár/rés helyének palatális területre helyezésével oldanak fel.

      Törlés
    8. Rendben, meggyőztél. :)

      Egyébként most eszembe jutott, hogy hasonlóan működik ez a délolasz (nápolyi) nyelvjárásokban is, pl. PLŪS > ol. più, de nápolyi chiù [kju].

      Törlés
    9. A napokban más miatt találkoztam a francia léger 'könnyű, könnyed' szóval, amelyet a közlatin levis melléknév vulgáris latin *leviārius továbbképzéséből eredeztetnek. Itt is hasonló /vʲ/ → /ɣʲ/ ~ /gʲ/ képzésihely-változás mehetett végbe még a /gʲ/ → /dʒ/ ~ /ʒ/ palatalizáció előtt.

      Törlés
    10. Az oroszban meg pont a fordítottja van: сего́дня > [sʲɪˈvodʲnʲə], bár itt nem palatalizáció miatt.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztrálni vagy belépni nem szükséges, de a hozzászólók megkülönböztethetősége érdekében ajánlott valamilyen becenév megadása a „Név/URL-cím” profil kiválasztásával (az URL kitöltése nem kötelező).