Es considerado vagy está considerado?

A spanyolban kétféle igei körülírás lehetséges szenvedő értelemben: az egyik a ser + participio (amely előfordul progresszív szerkezetben is), a másik pedig az estar + participio. Szigorú értelemben véve csak az elsőt tekinthetjük szenvedő szerkezetnek (voz pasiva) – hamarosan látni fogjuk, hogy miért –, de vannak, akik az utóbbit is így nevezik. A melléknévi igenév mindkét esetben nemben és számban egyezik a mondat szenvedő alanyával (sujeto paciente). De vajon mi a különbség köztük?

Ennek megértéséhez nézzünk két konkrét példát az alábbiakban:
(1) El jardín es arreglado todos los días. ’A kert rendezve van minden nap.’
(2) El jardín siempre está arreglado. ’A kert mindig rendezve van (~ rendezett).’
Látszólag nagyon hasonló mondatokról van szó, de ha végiggondoljuk, azért mégsem teljesen. Az (1) mondatban egy folyamatosan ismétlődő passzív cselekvést találunk: a kertet minden nap rendbe teszik. Nem úgy a (2) példában, amely arról szól, hogy a kertet rendbe tették, tehát most rendezett.

El jardín es arreglado todos los días, por eso siempre está arreglado.

Az első mondat tehát egy cselekvést (acción) jelenít meg folyamatában, melynek alanya a cselekvő mondat tárgya lenne (Todos los días arreglan el jardín ’Minden nap rendbe teszik a kertet’). Pontosan ez a szenvedő szerkezet lényege: a cselekvő mondat tárgyát alannyá alakítja, így nem szükséges a cselekvés végzőjének megjelenése. (Sokszor felcserélhető a visszaható névmással kifejezett szenvedő igealakkal.) A második mondat ezzel szemben egy már befejeződött cselekvés utáni állapotot (estado), annak eredményét (resultado) írja le.

Bár a szó szoros értelmében az utóbbi már nem szenvedő szerkezet, hanem állapotot kifejező körülírás (construcción resultativa), nevezik „eredménypasszív” mondatnak (pasiva resultativa) is. Érdekesség, hogy ez értelmileg megfelel egy múlt idejű szenvedő mondatnak, vagyis az El jardín está arreglado egyenértékű az El jardín {fue ~ ha sido} arreglado mondattal. Hasonlóképpen pl. La comida es servida ’Az étel fel van szolgálva’ („éppen felszolgálják”) és La comida está servida ’Az étel fel van szolgálva’ („már felszolgálták”) = La comida {fue ~ ha sido} servida.

Amennyiben a cselekvés végzőjét, vagyis ágensét (amely cselekvő mondatban az alany lenne) is meg kívánjuk nevezni, annak a por elöljárószó lesz a vonzata, pl. Las crías del quetzal son atendidas por ambos padres ’A quetzal fiókáit mindkét szülő gondozza’. Ez általában csak a szenvedő mondatoknál működik, bár van néhány kivételes (rögzült?) mondattípus, ahol az estar-ral alkotott szerkezettel is előfordul, pl. La educación está regulada por la ley ’Az oktatás a törvény által szabályozott’.

Példa a körülíró szenvedő igeragozásra kijelentő mód jelen és egyszerű múlt időben (Forrás: El Mexicano)

Vannak persze olyan esetek, amikor a kétféle szerkezet közüli választás elsőre nem tűnik logikusnak, és olykor mindkettő működik különösebb jelentésbeli eltérés nélkül. Lássunk néhány példát erre!
  • Está prohibido fumar ’Tilos a dohányzás’. Bár folyamatosan tilos, mégis az estar-ral szokás a tiltást jelentő kifejezéseket mondani. Azért, mert ez valójában állapotszerű: a dohányzást megtiltották valamikor, aminek eredményeképpen nem szabad dohányozni.
  • Está (~ Es) dedicado a ti ’Neked van szánva’. Mindkettő előfordul, de ezt is inkább az estar igével szokták mondani. A ser használatakor a beszélő ezt egy fennálló állapotnak tekinti, az estar esetén pedig egy döntés eredményének.
  • Es ~ Está considerado el mejor jugador ’A legjobb játékosnak vélik.’ Ez tipikusan olyan eset, amikor nem különböztethető meg a fennálló cselekvés az állapottól, így mindkét mondat egyaránt használatos. Általánosságban a voz pasiva (es considerado) gyakrabban fordul elő az ilyen kifejezésekben (vö. se considera el mejor jugador).
  • El programa es ~ está dirigido/presentado por un experto ’A műsort (egy) szakértő vezeti’. Az előző példához hasonlóan ezeknél az igéknél is működik mindkét szerkezet attól függően, hogy a beszélők éppen megvalósuló eseménynek, vagy inkább adott körülménynek tekintik. (Spanyolországban mindkét esetben az estar, máshol a ser használata elterjedtebb.)

La torre Eiffel es (~ está) considerada (~ se considera) el símbolo de París. (Kép: Pixabay.com)

Megjegyzendő, hogy nem tartozik ebbe a körbe a korábban már tárgyalt {ser ~ estar} casado, amely nem szenvedő szerkezet. A voz pasiva a beszélt nyelvben egyébként is elég ritka, sokkal elterjedtebbek az estar igével használt, állapotot vagy körülményt leíró kifejezések. Itt érdemes említeni azt is, hogy a jelen idejű szenvedő szerkezet gyakran ún. presente histórico értelemű, amikor múltbeli eseményeket a jelen idő használatával írnak le: pl. Asiste al evento, donde es entrevistado ’Részt vesz az eseményen, ahol meginterjúvolják’. Ez a fajta „elbeszélő jelen” viszont elég gyakori a sajtónyelvben.

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek, a példákért pedig Wenceslao Grillo-nak.

Vakcina, vacuna – de mi köze az oltásnak a tehenekhez?

Egy évvel ezelőtt még csak a karanténról beszélhettünk a koronavírus-világjárvány kapcsán, de szerencsére most már rendelkezésre áll a védőoltás is, újabb szóval, a vakcina. Lehet, hogy annyira nem is új ez a szó, mindenesetre nem emlékszem a gyerekkoromból, hogy bárki is így hívta volna (idegen szakkifejezés lévén a történeti-etimológiai szótárakban sajnos nem szerepel).

Hegyoldalon legelésző tehenek (Forrás: Pixabay.com)

Akárcsak a karantén, számunkra a vakcina szó alakja sem mond különösebben semmit, de valószínűleg ugyanígy van ezzel az átlagos angol anyanyelvű is, ahol vaccine, francia jövevényszóval. Sokkal könnyebb helyzetben vannak viszont az újlatin nyelveken beszélők, természetesen. A spanyol ajkúak számára például teljesen egyértelmű, hogy a vacuna ’védőoltás’ a vaca (< lat. VACCA) ’tehén’ szóval van összefüggésben: ez ugyanis nem más, mint a belőle képzett melléknév, a vacuno, -na ’marha-, tehén-’ (pl. res vacuna ’marhahús’) főnevesült nőnemű alakja.

Ezzel el is jutottunk az alapkérdéshez, hogy mégis mi köze lehet a védőoltásnak a marhához. Nos az, hogy az oltás feltalálója, Edward Jenner (1749–1823) angol sebész és tudós tehénhimlővírust használt a kísérletéhez, amellyel bebizonyosodott, hogy akit megfertőztek vele, már nem kaphatja el a veszélyes fekete himlőt. A tehénhimlő pedig latinul variola vaccina – spanyolul viruela vacuna –,* ahonnan a vaccina, ill. vacuna melléknév ’védőoltás’ jelentésű főnévként önállósult. Ebből képezték aztán a vakcinál (to vaccinate; vacunar) és vakcinálás (vaccination; vacunación) szavakat is.


«Ya sabes que estoy de ti vacunada...» („Már tudod, hogy be vagyok ellened oltva...”)


* A beszélt/középkori latin variŏla ’himlő’ forrása a varius ’tarka, foltos, sokszínű, különféle stb.’ melléknév (innen művelt úton a spanyol vario, -a, -os, -as is). A spanyol viruela a VARIŎLA természetes folytatója (~ > *vairŏla > veruela > viruela).

Az arabok és a spanyol: három elterjedt tévhit

Az Ibériai-félszigeten majdnem 800 évig tartó arab uralom kapcsán sokakban felmerült már, hogy a spanyoloknak ma arabul „kellene” beszélniük. A muzulmán hódítók 711-ben kötöttek ki a mai Gibraltár közelében a berber származású Táriq ibn Zijád vezetésével, akiről a terület később a nevét is kapta (arabul Dzsebel el-Táriq, azaz ’Táriq sziklája’), szétverték a Nyugati-gót Királyságot, s egészen 1492-ig, Granada visszafoglalásáig a félszigeten maradtak.

A spanyolok ma mégsem arabul beszélnek – sőt, a szókincset ért hatásokon kívül semmilyen más nyoma nincs ennek a sémi nyelvnek a félszigeti nyelvváltozatokban. Az alábbiakban három ismert tévhit és cáfolatuk olvasható a spanyol és az arab nyelv kapcsolatáról.

A granadai Alhambra. A név forrása az arab al-hamrá (الْحَمْرَاء), jelentése ’a vörös [erőd]’. (Forrás: Pixabay.com)
  1. Az Ibériai-félszigeten 700 éven át arabok uralkodtak. Hogy lehet az, hogy ma nem az arab minden spanyol anyanyelve? ✦ Egyrészt érdemes tudni, hogy a félszigeten ma beszélt újlatin nyelvek mindegyike az északi peremvidékekről származik, ahová az arabok – pontosabban mórok – nagyon el sem jutottak, uralmuk sem tartott ott sokáig. Másrészt az, hogy történik-e nyelvcsere, nem attól függ, hogy mennyi ideig volt jelen adott népcsoport egy területen: sokkal inkább a kulturális motiváltságnak van jelentősége. Ráadásul a félszigetet megszálló észak-afrikai muzulmánok az ott lévő (akkor épp a gót birodalomhoz tartozó) romanizált népesség többmilliós lélekszámához képest nagyon kevesen, még százezren sem voltak, s valójában alig volt közöttük arab (többnyire csak a vezetőik). Habár az arab volt a „hivatalos nyelv”, a lakosság a mindennapi érintkezésben továbbra is saját (új)latin nyelvjárásait használta. Ezek összefoglaló elnevezése a mozarab („arabizált [latin]”), amelynek emlékei arab ábécével írt versekből maradtak ránk. Ez az ódélspanyol dialektuscsoport nagyon közel állt a régi aragóniai és kasztíliai nyelvjárásokhoz, amelyek aztán a többi északi nyelvjárással együtt a Reconquista során kiszorították.
  2. A spanyol szókincs tizedét arab szavak alkotják. ✦ Ez így nem igaz. A Reconquista idején a területet a muzulmánoktól visszahódító, északról érkező kasztíliaiak valóban sok arab szót átvettek a mozarab nyelvjárások közvetítésével, de ezek többsége az arab uralom fokozatos visszaszorításával hamar el is tűnt (Bölcs Alfonz idején számos latin jövevényszót honosítottak meg a pótlásukra). Eleve problémás ezt számokban kifejezni, hiszen egy nyelv szókincsének mérete nem határozható meg és állandó változásban is van. A 10% így is elég nagy túlzás. A köznyelvben a spanyol sem használ sokkal több arab jövevényszót, mint más európai nyelvek (a mindennapi szókincs több mint 95%-a latin eredetű), gyakoriságuk a germán jövevényszavakéval mérhető össze. Amiért mégis úgy tűnhet, hogy a spanyolban rengeteg az arab jövevényszó, az az, hogy az arab al-, a- névelővel együtt vették át őket, jellegzetes hangzást kölcsönözve e szavaknak: pl. algodón ’pamut’ (vö. angol cotton), almacén ’raktár’, amely etimológiailag a magazin szó megfelelője, azúcar ’cukor’ (ld. angol sugar) stb.
  3. A spanyol torokhang (írásban j vagy e, i előtt g) az arabból származik. ✦ Tévedés. A mai spanyol [ch] hangnemzetközi fonetikai átírásban [x] – nyelvtörténeti időben mérve modern fejlemény, a 17. század előtt nem létezett. A korábbi zöngétlen palatális réshang „hátrébb csúszásából” adódott, amelyet ugyanakkor az óspanyol [s] és [zs] hangok egybeesése eredményezett. A változást belső szerkezeti okokra vezetik vissza. A 15. századi spanyolban még meglévő magyar [s]-szerű mássalhangzó ejtése túl közel volt az s betűvel jelölt lágy [sz] hangéhoz, ami sok félreértést okozott volna. Azért, hogy ez ne történjen meg, ezt az [s] hangot a beszélők egyre hátrébb képezték, míg végül a mai veláris [ch] lett belőle. Természetesen az arab jövevényszavakban lévő mai j [ch] is egy régebbi [s] vagy [zs] hangból származik, semmi köze az arab torokhangokhoz (amelyeket egyébként a spanyol néma h-val, olykor f-fel vett át).
Az arab uralom hatása legfőképpen az építészetben mutatkozik meg. (Forrás: Pixabay.com)

Ha valaki szeretne kicsit jobban elmélyedni a témában, ebben a negyedórás angol nyelvű videóban bővebben is kifejtésre kerül a spanyol és portugál nyelveket ért arab hatás, rövid történelmi ismertetéssel és valós szókincsbeli példákkal.

Spanyol számnevek és használatuk

A számnevek a névszók egyik csoportja. Négy fajtájuk létezik: tőszámnevek (egy, kettő, három stb.), sorszámnevek (első, második, harmadik stb.), törtszámnevek (pl. fél, harmad, negyed), valamint szorzószámnevek (pl. kétszeres, háromszoros). Ezeket a spanyolban is ugyanígy megkülönböztetik. A beszélt nyelvben kiterjedt használata azonban csak a tőszámneveknek van, a többinek csak az első néhány alakja használatos. A sorszámnevek a tizedik felett szinte kizárólag az írott és a sajtónyelvben fordulnak elő, a százas sorszámneveket pedig az átlagos beszélők nem is ismerik.

Az alábbiakban a spanyol számnevek (los numerales¹) alakjairól, használatáról és szükség szerint a helyesírásáról is szót ejtünk. A cikk négy részre tagolódik a fenti számnévtípusok szerint. Mindegyik egy táblázatos összefoglalóval kezdődik, amely alatt a számnevek alakjára, használatára és helyesírására vonatkozó kiegészítő információkat találjuk.

Tőszámnevek (numerales cardinales)
(0) cero
(1) uno (un, una)
(2) dos
(3) tres
(4) cuatro
(5) cinco
(6) seis
(7) siete
(8) ocho
(9) nueve
(10) diez
(11) once
(12) doce
(13) trece
(14) catorce
(15) quince
(16) dieciséis
(17) diecisiete
(18) dieciocho
(19) diecinueve
(20) veinte
(21) veintiuno (-ún, -una)
(22) veintidós
(23) veintitrés
(24) veinticuatro
(25) veinticinco
(26) veintiséis
(27) veintisiete
(28) veintiocho
(29) veintinueve
(30) treinta
(31) treinta y uno (un, una)
(40) cuarenta
(50) cincuenta
(60) sesenta
(70) setenta
(80) ochenta
(90) noventa
(100) cien, ciento
(101) ciento uno (un, una)
(132) ciento treinta y dos
(200) doscientos (-as)
(300) trescientos (-as)
(400) cuatrocientos (-as)
(500) quinientos (-as)
(600) seiscientos (-as)
(700) setecientos (-as)
(800) ochocientos (-as)
(900) novecientos (-as)
(1000) mil
(1001) mil uno (un, una)
(1500) mil quinientos (-as)
(1995) mil novecientos noventa y cinco
(2000) dos mil
(100 000) cien mil
(1 000 000) un millón (de)
(2 000 000) dos millones (de)
(1000 000 000) un millardo² (de)
(1000 000 000 000) un billón (de)

A spanyol tőszámnevek tizenötig, valamint a kerek tízesek, továbbá a ’100’, az ’500’ és az ’1000’ közvetlenül a latinból származnak (a tárgyesetű alakból, ha az eltérő, pl. ŪNU(M), DŬŌS, QUĪNGĔNTOS); 16 és 19 között, illetve a többi tőszámnév már belső összetételű. Érdekesség, hogy a doce ’12’ és trece ’13’ látszólag olyan, mintha a dos és tres számnevekhez az -s helyett hozzáadtuk volna a -ce szótagot. Valójában ez a szótag a hangsúlytalan latin ´-DĔCI(M) – beszédben [dece] – ’tizen-’ utótag rövidülése (DŬÓDĔCIM > *dódece > [dodze] > doce, TRÉDĔCIM > *trédece > [tredze] > trece stb.).

A számokat harmincig egybeírják, harminc felett a tízesek és egyesek közé y kötőszót tesznek, pl. cuarenta y cinco ’45’ (de: doscientos cinco ’205’). A gyors beszédben ezeket is általában egyben mondják ki: [kwarentiszinko]. A treinta ’30’ ejtése némelyik beszélőnél [trenta] (főleg az összetett számnevekben). A tőszámnevek főnévként és melléknévként is használatosak.

Números y matemáticas – Számok és matematika (Forrás: Pixabay.com)

Némi bonyodalmat csak az ’1’ számnév használata okozhat, mert ez az egyetlen, amelyik rendelkezik rövidült és nőnemű alakkal is. A rövidült alakot (un, veintiún) hímnemű névszó, ill. közvetlenül hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnév előtt használják: pl. cuarenta y un mil ’31 ezer’, un libro ’egy könyv’, ill. un arma ’egy fegyver’, veintiún almas ’21 lélek’; a nőnemű alakot természetesen nőnemű névszói szerkezetben: pl. treinta y una mil toneladas ’31 ezer tonna’, una parte ’egy rész’. (Az un, una melléknévi alakok azonosak a határozatlan névelővel, de itt hangsúlyosak.) A teljes uno alak csak önálló számnév, összetett számnév utolsó tagja lehet, vagy hímnemű főnév után állhat: pl. sesenta y uno ’61’, número uno ’első számú’. Az uno használatos még „általános alanyként” is, magyarul kb. ’az ember’: pl. Uno pensaría que la vida es perfecta ’Az ember azt gondolná, hogy az élet tökéletes’.


(Melyik szám van elírva a táblán?)

A ’100’ számnévnek van egy rövid (cien) és egy teljes alakja (ciento) is. A rövid alakot használják az ezresek előtt (cien mil, cien millones stb.), névszó előtt (los cien mejores libros ’a 100 legjobb könyv’) és általában önálló számnévként is, de mindig a teljes alak használatos az egyes és tízes számnevekkel alkotott többi összetételben (ciento uno, ciento cincuenta). Százalékszám kifejezésénél a ’100%’ esetén mindkét alak használatos: cien(to) por cien(to); a többi százalékos kifejezésben többnyire a teljes alakot használják: treinta por ciento ’30%’. 200-tól a százasok rendelkeznek nőnemű melléknévi alakkal is, pl. trescientas cincuenta personas ’350 személy’.

Az ’1000’ számnév többes számban változatlan: tres mil ’3000’, cien mil ’százezer’, ciento cincuenta mil ’150 ezer’ stb. (Létezik a többes számú miles alak, de nem mint számnév, hanem főnévi értelemben ’ezrek’ jelentéssel, pl. miles de personas ’emberek ezrei’.) A milliós számnevek már csak főnevek lehetnek, ezért a jelzett főnévhez de elöljárószóval kapcsolódnak: pl. tres millones de habitantes ’hárommillió lakos’. A számnevek után az ’1’ (un, una) kivételével a névszók többes számban állnak, beleértve a nullát is (pl. cero puntos ’nulla pont’).

Sorszámnevek (numerales ordinales)
(1.) primero (-er), -era
(2.) segundo, -da
(3.) tercero (-er), -era
(4.) cuarto, -ta
(5.) quinto, -ta
(6.) sexto, -ta
(7.) séptimo, -ma
(8.) octavo, -va
(9.) noveno, -na
(10.) décimo, -ma
(11.) undécimo, -ma; decimoprimero (-er), -era
(12.) duodécimo, -ma; decimosegundo, -da
(13.) decimotercero (-er), -era
(14.) decimocuarto, -ta
(15.) decimoquinto, -ta
(16.) decimosexto, -ta
(17.) decimoséptimo, -ma
(18.) decimoctavo, -va
(19.) decimonoveno, -na
(20.) vigésimo, -ma
(21.) vigesimoprimero (-er), -era
(30.) trigésimo, -ma
(31.) trigésimo primero (-er), -era
(40.) cuadragésimo, -ma
(50.) quincuagésimo, -ma
(60.) sexagésimo, -ma
(70.) septuagésimo, -ma
(80.) octogésimo, -ma
(90.) nonagésimo, -ma
(100.) centésimo, -ma
(101.) centésimo primero (-er), -era
(200.) ducentésimo, -ma
(300.) tricentésimo, -ma
(400.) cuadringentésimo, -ma
(500.) quingentésimo, -ma
(600.) sexcentésimo, -ma
(700.) septingentésimo, -ma
(800.) octingentésimo, -ma
(900.) noningentésimo, -ma
(1000.) milésimo, -ma
(2000.) dosmilésimo, -ma
(1 000 000.) millonésimo, -ma

A sorszámnevek közül a beszédben csak az első néhányat használják. Ezt jól mutatja az eredetük is: az ’ötödik’ (quinto) felett szinte kivétel nélkül művelt latin jövevényszavak, a ’huszadik’ (vigésimo) felett pedig sok beszélő egyáltalán nem ismeri őket. A ’11.’ és ’12.’ rendelkezik egy-egy, a latinból közvetlenül átvett, valamint egy összetett módon képzett alakkal is. A tercero és a noveno régi, mára kikopott alakváltozatai a tercio és a nono, amelyek összetett sorszámnevekben az írott és a választékos sajtónyelvben még előfordulhatnak (pl. decimonono ’19.’, vigesimotercio ’23.’). A tercio ezen kívül csak törtszámnévként használatos (’harmad’), amelyekre később visszatérünk.

Az ’első’ és a ’harmadik’ rendelkezik egy rövid alakkal is (primer, tercer), amelyet általában hímnemű névszó előtt, de bizonyos területeken – pl. Mexikóban – nőnemben is használnak: el primer libro ’az első könyv’, la tercera (~ tercer) persona ’a harmadik személy’. Ugyanez igaz a velük alkotott összetett sorszámnevekre is. Az összetett sorszámnevek a 11. és a 30. között írhatóak és mondhatóak egy szóban és külön is, pl. decimoprimero vagy décimo primero. Az utóbbi esetben mindkét tagot egyeztetik nemben és számban az utána álló főnévvel, pl. la décima primera casa (vagy decimoprimera casa) ’a 11. ház’. A harmincadik felett a tízes és egyes sorszámnévi tagokat különírjuk, pl. trigésimo quinto ’35.’. Az ezer és a millió sorszámnévi többszöröseit megint egybeírjuk: dosmilésimo ’kétezredik’, cienmilésimo ’százezredik’, tresmillonésimo ’hárommilliomodik’ stb.

A sorszámnevek helyett jóval elterjedtebb a tőszámnevek használata. Például az el día undécimo vagy el decimoprimer día helyett sokkal inkább azt szokás mondani, hogy el día once ’a 11. nap’; hasonlóképpen pl. az ’50. születésnap’ pedig el cincuenta cumpleaños.

Törtszámnevek (numerales fraccionarios)
(1/2) mitad, medio; media (parte)
(1/3) tercio; tercera (parte)
(1/4) cuarto; cuarta (parte)
(1/5) quinto; quinta (parte)
(1/6) sexto; sexta (parte)
(1/7) séptimo; séptima (parte)
(1/8) octavo; octava (parte)
(1/9) noveno; novena (parte)
(1/10) décimo / décima
(1/11) onceavo; onceava (parte)
(1/12) doceavo; doceava (parte)
(1/13) treceavo; treceava (parte)
(1/14) catorceavo; catorceava (parte)
(1/20) veinteavo; veinteava (parte)
(1/30) treintavo; treintava (parte)
(1/56) cincuentaiseisavo; ~ -va (parte)
(1/100) centésimo / centésima
(1/1000) milésimo / milésima

A törtszámnevek (hívják őket így is: números partitivos) mindegyike rendelkezik egy önálló főnévi, továbbá egy nőnemű melléknévi alakkal a ’rész’ szó jelzőjeként. A mitad (< lat. MEDIETĀTE(M) szóból) ’fél, közép’ nőnemű főnév, a ’tized’, ’század’, ’ezred’ stb. használatos hím- és nőnemben is.

A törtszámnevek a negyedtől a tizedig, valamint a ’század’, ’ezred’, ’milliomod’ és többszöröseik megegyeznek a sorszámnevekkel. Tizenegyedtől kezdődően a tőszámnévhez hozzáadott -avo, -ava toldalékkal képzik őket (az eredeti -a végződés kiesik), és az egészet egybeírják függetlenül a hosszúságától: pl. (un) seiscientosveinticincoavo ’1/625’. (Ez a képzési mód az újlatin nyelvek közül csak a spanyolra és a portugálra jellemző, vélhetően az octavo ’nyolcad(ik)’ számnév mintájára terjedt el.) Az így képzett törtszámnevekben az egyeseket a tízesektől elválasztó y kötőszó i-re változik írásban. Az ’1/11’, az ’1/12’ és a kerek tizedek helyett használható törtszámnévként a sorszámnévi alak is (undécimo, duodécimo, ill. vigésimo, trigésimo stb.).

A sors fintora, hogy mivel az eredeti sorszámneveket a tizedik fölött sok beszélő nem ismeri, elterjedt szokás azok helyett is az -avo, -ava végződésű törtszámnevek használata, mintsem fordítva. Így pl. az onceavo (a decimoprimero vagy undécimo helyett) a beszélt nyelvben jelenthet ’tizenegyedik’-et is. A nyelvművelők ezt a fajta használatot hibásnak és kerülendőnek tartják.

Szorzószámnevek (numerales multiplicativos)
(×2) doble / duplo, -pla
(×3) triple / triplo, -pla
(×4) cuádruple / cuádruplo, -pla
(×5) quíntuple / quíntuplo, -pla
(×6) séxtuple / séxtuplo, -pla
(×7) séptuple / séptuplo, -pla
(×8) óctuple / óctuplo, -pla
(×9) nónuplo, -pla
(×10) décuplo, -pla
(×11) undécuplo, -pla
(×12) duodécuplo, -pla
(×13) terciodécuplo, -pla

(×100) céntuplo, -pla

A szorzószámneveknek csak a kétszerestől a tizenháromszorosig, illetve a százszorosnak van spanyol megfelelője. A nyolcszorosig mindegyik rendelkezik egy -e végű változatlan, valamint egy nem szerint egyeztetett -o és -a végű alakkal is; a kilencszerestől kezdődően már csak kétalakúak. Ezeket a számneveket a doble ’dupla, kétszeres’, a triple ’háromszoros, tripla’ és a cuádruple ’négyszeres’ alakok kivételével gyakorlatilag egyáltalán nem használják és még írásban is alig fordulnak elő.

Végezetül zárjuk ezt a témát egy feladattal, amelyben próbára teheted a tudásod. Írd le hozzászólásban az alábbi három számot spanyolul!
A)   2 345 678          B)   9876.            C)   3/64


¹A numeral (< número ’szám’) eredetileg ’szám- [számokkal kapcsolatos]’ jelentésű melléknév, főnévként az adjetivo numeral ’számmelléknév’ vagy sustantivo numeral ’számfőnév’ kifejezésből önállósult. Magyarul ’számnév’-nek fordítjuk.
²Nem keverendő a millar főnévvel, melynek jelentése ’ezernyi [mennyiség]’, pl. un millar de vacunas ’ezernyi oltás’.

Tudják-e a beszélők minden spanyol szó nemét?

Nekünk, akik egy indoeurópai nyelvet idegen nyelvként tanulunk az iskolában vagy tanfolyamon, teljesen természetes, hogy azt is megtanuljuk, melyik szó milyen nemű – hiszen benne van a tankönyvben vagy utána tudunk nézni a szótárban. A hagyományos nyelvoktatásban eleve a névelővel együtt szokás a spanyol főneveket tanítani, mert abból a legtöbb esetben kiderül a nemük is – de azért nem mindig, lásd pl. el ave ’a madár’, amely nőnemű!

Jó, persze mondhatnánk, hogy a spanyol (olasz, német stb.) anyanyelvű gyerek is ugyanígy megtanulja az iskolában a nyelvtanórán. De mint tudjuk, az anyanyelvi beszélők mégsem az iskolában, könyvből és szótárból tanulják meg a nyelvüket, hanem természetes módon sajátítják el a szüleiktől és elsősorban a környezetüktől, amelyben élnek, és hacsak valaki nem tanár vagy nyelvész, sokszor egyáltalán nincs tisztában még a nyelvtani elnevezésekkel sem.

Milyen nemű? Tudja a fene...

Az anyanyelvi beszélők mégis tudják, hogy pl. a ’kéz’ olaszul és spanyolul la mano és nem *il/*el mano (pedig -o végződésű), azt is tudják, hogy a ’nap’ (időegység) spanyolul el día és nem *la día (pedig -a végződésű), sőt, még azt is tudják, hogy la tarde ’délután/este’ vagy la noche ’éjszaka’, amikor a végződés nem jelöli a főnév nemét. De valóban tudják a beszélők, hogy ezek a szavak milyen neműek? Tényleg az jár a fejükben, amikor kimondják, hogy la mano derecha, hogy a mano főnév nőnemű, mert nőnemű volt a latinban is? A válasz az, hogy természetesen nem.
Az anyanyelvi beszélőknek alapból fogalmuk sincs, hogy a szavak milyen neműek,
egyszerűen azt tanulják meg, hogy a főnevek milyen szóalakokkal együtt szoktak kifejezéseket alkotni. S mivel senki sem hall olyat, miközben gyerekként megtanulja az anyanyelvét, hogy pl. *el mano vagy *la día, ezért tudja, hogy ezeket úgy mondják, hogy la mano és el día. Olyat sem hall, hogy *buenos noches (mi azért hallhatjuk ezt olyan filmekben, ahol a (szinkron)színészek nem tudnak spanyolul), ezért tudja, hogy az buenas noches (’jó éjszakát’), mert mindenki így mondja körülötte. Az anyanyelvi beszélők valójában ilyen rögzült minták alapján használják a nyelvüket.

Az acrópolis főnév nőnemű – elvileg. És gyakorlatilag?

Na most ez mindaddig nagyon szépen és hibátlanul működik, amíg nem találkoznak egy ritkán használt szóval vagy kifejezéssel. Ilyen esetben bizony sokan elvétik a szó nemét, ha a végződés nem utal rá, mivel azt csak ritkán (vagy egyáltalán nem) hallják a beszédben. Például viszonylag gyakran hallani azt, hogy la crisis ’a válság’, de a szintén nőnemű acrópolis szinte soha nem fordul elő a beszédben, ezért sokaknál *el acrópolis (a hímnem a spanyolban a jelöletlen). Az idegen, azelőtt még nem hallott szavak nemét is ez alapján „lövik be” a beszélők átvételkor: ha nem hangsúlytalan -a végződésű a szó, akkor általában hímnemű lesz. (A tévesztés egy speciális típusa a leginkább Spanyolországban elterjedt *todo el agua, ahol a rendhagyó névelő kavar be – erről külön cikkben volt szó.)


Viva mi nido hermoso, cálido y tierno, de estirpe andaluz – helyesen: estirpe andaluza. A nemtévesztés nem annyira ritka az előadó-művészetben és az irodalomban sem.

Érdekes azonban, hogy van élettelen dolgoknak is olyasmije, mint a természetes nem, és pl. ha rámutatnak, a megfelelő névmást használják, akkor is, ha magát a főnevet nem is mondják ki. Erre valószínűleg az a magyarázat, hogy hozzáképzelik azt a főnevet, amivel az adott dologra utalni szoktak.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Latin facere > spanyol hacer – hová tűnt az [f]?

Bizonyára sokaknak feltűnt már, hogy a spanyolban néma h- áll számos olyan szó elején, amelyek megfelelői a közeli rokon nyelvekben és a latinban f-fel kezdődnek: pl. lat. FACERE > ol. fare, fr. faire, port. fazer, rom. face, de sp. hacer ’csinál’. Ez a jelenség, amely élesen elkülöníti a legelterjedtebb újlatin nyelvet nagyobb testvéreitől (bár nem kizárólagos az itáliai ágon belül), az egyik legérdekesebb és legtöbb vitát kiváltó kérdés volt a nyelvtörténészek körében.¹

Az [f] ~ [h] > ∅ változás – kezdetben csak ingadozás – a szájhagyomány útján örökölt alapvető szókincset érintette magánhangzók előtt, kivéve a [u̯e], [u̯i] kettőshangzókat és megmaradó [n] után: pl. FĔRRU > hierro ’vas’, FĪLIU > hijo ’fia’, FORMĪCA > hormiga ’hangya’, FŪMU > humo ’füst’, de: FŎRTE > fuerte ’erős’, FUĪ > fui ’voltam’, FRŎNTE (> fruente) > frente ’homlok’, INFĬRMU > enfermo ’beteg’ stb. Ugyanez a változás figyelhető meg általában magánhangzók között is, de néhány szóban az [f]-ből [β] („laza v”) lett: pl. *AFFOCĀRE (offocāre) > ahogar ’(meg)fojt’ (~ se ’megfullad’), SUFFŪMĀRE (> sofumar) > sahumar ’füstöl [illatosít]’, de: PROFECTU > provecho ’haszon’ (ugyaninnen származik a magyar profit is, a német közvetítésével), RÁPHANU (gör. > lat.) > rábano ’retek’.

Van néhány kivétel(?) is, amely megőrizte az [f]-et magánhangzó előtt: pl. falla ’tévesztés’, falso ’hamis’, falta ’hiány, hiba’, fe ’hit, bizalom’, feo ’csúnya’, fiar ’bízik’, fiel ’hű’, fiero ’vad’, firme ’szilárd’, valamint ezek származékai.² Külön említést érdemel a szókezdő FL- csoport, amelynek háromféle kimenetele is van a spanyolban: pl. FLŌRE > flor ’virág’, FLŬXU > flojo ’laza, lusta’, FLÁCCIDU > lacio ’gyenge, lágy, omlós’ és FLAMMA > llama ’láng’ – bár ez alapján úgy tűnhet, hogy az [f] itt inkább megmarad, a nagyon kevés releváns alak miatt valójában nem lehet tudni, melyik lenne közülük a legtermészetesebb eredmény (de kevésbé valószínű, hogy az [f] megtartása).

FORMŌSU > hermoso ’gyönyörű’ (Forrás: Pixabay.com)

A jelenséget, mint ismeretes, a hagyományos romanisztikai irodalomban a baszk (vagy valamilyen hasonló ókori nyelv) hatásának tulajdonítják, azzal magyarázva, hogy mivel a baszkban (vagy elődjében/rokonában) nem volt meg az [f] hang, az (új)latin-baszk kétnyelvű beszélők azt hehezettel „helyettesítették”.³ Persze erre nincs semmilyen meggyőző bizonyíték, ahogy az ellenkezőjére sem (ez általában jellemző a szubsztrátum-hipotézisekre), éppen ezért az okok felesleges keresése helyett inkább a természetes nyelvi folyamatok oldaláról érdemes megközelíteni a kérdést.

A történeti adatok egyértelműen arra mutatnak, hogy a spanyolban az [f] és a [h] ugyanannak a beszédhangnak (fonémának) az eltérő megvalósulásai voltak már a kezdetektől (talán a műveltebb rétegek ejtették [f]-nek, a köznép pedig [h]-nak), amelyet a középkori irodalomban mindaddig az f jelölt, amíg azt valahogyan ejtették a presztízzsel rendelkező változatokban. Néhány délspanyol tájszólás ma is őrzi egyes szavakban a latin F-ből származó h- ejtését (pl. a Kanári-szigeteken), illetve van pár lexikalizált alak is – többek között a jól ismert joder (< lat. FŬTUERE) szitokszó.

FLŌRES > flores ’virágok’ – a vitás esetek egyike... (Forrás: Pixabay.com)

Figyelembe kell vennünk azt a körülményt is, hogy a latinban az [f] eleve kivételes hangnak számított: néhány – főként görög – jövevényszó kivételével csak tövek elején fordult elő, ráadásul zöngés párja sem volt (a spanyolban sem alakult ki), mindez hajlamossá tette az ingadozásra. Ezzel szemben azokban a születő újlatin változatokban, melyekben a kései latin [β] réshang [v]-vé szilárdult, az utóbbi megléte akadályozhatta ezt a változást. Felmerült az is, hogy a latinban az F-fel jelölt mássalhangzó nem ajak-fog (labiodentális) réshang, hanem csak a két ajakkal képzett [φ] („laza f”) volt eredetileg és a konzervatívabb nyelvjárásokban, amelyből éppoly könnyen lesz [f], mint [h]. Bár a többségi álláspont szerint a latin F az [f] hangot jelölte, továbbra sem lehetünk biztosak ebben, ahogy az imént említett latin V folytatója is [v] a legtöbb újlatin nyelvben, amikor jól tudjuk, hogy a latinban nem volt ilyen hang.

A spanyollal egyébként a közeli gascogne-i nyelv(járás) – lásd a videón! – is osztozik e jelenségen, ám azt sokkal következetesebben kifejlesztve (minden helyzetben h-t találunk az f- helyén az örökölt szavakban, amelyet ma is ejtenek), továbbá szintén jellemző rá az ún. betacizmus, vagyis a kései latin [b] és [β] hangok megkülönböztető voltának eltűnése és a labiodentális [v] hang hiánya.


Összegzésképpen elmondható, hogy – akár volt ebben szerepe a nyelvi kölcsönhatásoknak, akár nem – az ilyen változások teljesen természetes folyamatok, az [f] ~ [φ] ~ [h] hangok ugyanis akusztikailag nagyon hasonlóak, így sok olyan beszélt nyelvben, ahol ez nem okoz jelentéskülönbséget, egymás alternatíváiként vannak jelen. Erre a legjobb példa, hogy a későbbi nagy számú latin jövevényszóval megerősített /f/ fonéma ejtése ma is ugyanígy ingadozik bizonyos spanyol tájszólásokban az [f] ~ [φ], illetve [φ] ~ [h] ejtésváltozatok között.

Köszönet az észrevételekért Dr. Kálmán László nyelvésznek.


¹Részletesebben ld. „F → h” hangváltozás a spanyol nyelvben (Wikipédia)
²Coromines [1961:BDELC] – itt a teljes lista. A felsorolt szavak közül néhány már elavult, vagy csak az írott/szaknyelvben használatos (ez esetben nem szorulna magyarázatra az [f] megtartása). A ma is használt alakoknál felmerülhet, hogy korai átvételek egy másik nyelvjárásból, vagy részben művelt eredetűek.
³Az elmélet arra épít, hogy 1) a korabeli baszkban nem volt [f] hang, 2) volt viszont [h] hang, ezért 3) a latin [f]-et, mivel számukra hasonlóan hangzott, [h]-nak ejtették a kétnyelvű beszélők, akiknek a baszk volt az eredeti anyanyelvük. Jelenlegi ismereteink szerint a szintén nem indoeurópai ibérben nem volt sem [f], sem [h], s ugyanez igaz az indoeurópai hispano-kelta változatokra is (vö. a katalán és a galiciai-portugál minden helyzetben megőrizték a latin [f]-et).
A [h] artikuláció későbbi eltűnése talán a 16–17. században lezajlott réshang-újrarendeződéssel lehet összefüggésben, mely során a korábbi palatális [ʃ] ~ [ç] hang veláris [x]-vá vált.
Az itáliai ágon megtalálható még egyes észak- és dél-olaszországi nyelvjárásokban (Lombardia, Calabria), a nuorói szárd változatban, néhány román nyelvjárásban, továbbá a latin ókori ikernyelvében, a faliszkusziban is.

A klasszikus macska esete az újlatin nyelvekkel

Ezúttal egy érdekes gondolatkísérletre invitálom az olvasót. A latinban volt jó néhány, teljesen hétköznapi jelentésű szó, amelynek egyik újlatin nyelvben sincs folytatója. Ezek ugyanis valamiért nem tartoztak a beszélt nyelv szókincséhez, vagy felváltotta őket egy másik (sokszor jövevény-) szó. Ilyen volt a ’(vad)macska, kisebb ragadozó’ jelentésű klasszikus latin fēlēs vagy fēlis is, amely helyett a kései latinban a bizonytalan eredetű CATTUS vagy GATTUS, -TAtárgyesetben CATTU(M) ~ GATTU(M), -TA – terjedt el. Ennek jól ismert folytatói az olasz gatto, a spanyol gato vagy a francia chat [ʃa].

Az utóbbi létezését ’[vad-, majd házi] macska’ jelentésben Palladiustól számítják: Contra talpas prodest cattos frequenter habere in mediis carduetis ’Vakondok ellen hatásos, ha gyakran vannak macskák az ültetvényeken’ [Opus agriculturæ: IV. 9. 4. – 4. század körül];¹ ritkább írásmódja a catus, amely viszont a tudományos név alapjául szolgált.

Felis silvestris catus, azaz házi macska – rendszertanilag a vadmacska hat alfajának egyike (Fotó: El Mexicano)

Ám jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha e klasszikus szavak tényleg annyira hétköznapiak voltak, akkor miért van az, hogy még sincs nyomuk az újlatin nyelvekben. Az egyik oka természetesen lehet az, hogy már a latinban is elavultnak, túl választékosnak számítottak. De lehet egy másik érthető oka is: általában rövid, egy-két szótagú alakokról van szó, amelyek a természetes hangváltozások, -lekopások miatt egybeeshettek volna más, gyakrabban használt szavakkal az újlatin nyelvekben. Vagyis ha fenn is maradtak volna a beszédben, valószínűleg az sem tartott volna sokáig.

De térjünk vissza a macskához! El lehet játszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ez a szó mégis fennmarad a latin köznyelvben, így lennének újlatin megfelelői. Hogy működik a rekonstrukció? A recept egyszerű: vegyél néhány hasonló felépítésű szót, amelynek van beszéd útján örökölt folytatója (ez nem mindig könnyű – a művelt/írásbeli eredetű latin jövevényszavak nem játszanak), nézd meg, mi lett belőlük, és a minta alapján alkosd meg az új szót (ehhez persze nagyjából ismerni kell a szabályos hangváltozásokat is). Mivel tudjuk, hogy az újlatin nyelvek névszói az eredetileg tárgyesetű alakokra vezethetőek vissza, ezért ebből indulunk ki. Hát akkor lássuk a medvét macskát!

A latin FĒLE(M) (fēlēs ~ fēlis) rekonstruált megfelelői
Francia*foil[fu̯al]vö. pĭlu(m) > poil; tēla > toile
Katalán*fel[fɛɫ]vö. fĕl > fel; vēlu(m) > vel
Olasz*fele[feːle]vö. fĕl > fiele; vēlu(m) > velo
Portugál*fel[fɛɫ]vö. fĕl > fel; fidēle(m) > fiel
Román*feare[fe̯are]vö. sēra > seară; sōle(m) > soare
Spanyol*hel[el]vö. fĕl > hiel; tēla > tela

Természetesen nem 100%, hogy pontosan így történt volna minden a valóságban (ezért szokás a kikövetkeztetett alakokat *-gal jelölni), hiszen a nyelvváltozások nem olyanok, mint a matematikai összefüggések. Létezik „rendhagyó” változás is, amelyet az is motiválhat, hogy elkerüljék az egybeesést más gyakori alakokkal. Látható, hogy pl. a katalán és portugál *fel azonos lett volna az ’epe’ – átvitt, hétköznapi értelemben: ’keserűség’ – jelentésű fel (< FĔL) főnévvel (mivel a szó végi veláris [ɫ] előtt szükségszerűen csak nyílt [ɛ] jelenhet meg, függetlenül attól, hogy a latinban zárt [e] volt), a spanyol *hel pedig az él (< ĬLLE) ’ő, az’ névmással, ami miatt eleve halálra lett volna ítélve ez a szó. De az is lehet, hogy a spanyol éppen ezért megőrizte volna a szókezdő [f]-et, ami szintén *fel alakhoz vezetett volna (ld. pl. FĬDE > fe ’hit’ és nem he, amely az haber rendhagyó alakja).²

Befejezésül, ha valakit érdekelne még néhány hétköznapi latin szó, amelyek nem kerültek át az újlatin nyelvekbe, itt megnézheti, hogyan hangzanának ma franciául, katalánul, olaszul, portugálul, románul és spanyolul, ha nem tűntek volna el nyomtalanul.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.


¹Bár a nőnemű catta már az első században előfordul Martialisnál, nem tudni, pontosan milyen állatra utal (valószínűleg nem macskára, inkább szárnyasra), és az is lehet, hogy nincs etimológiai kapcsolata a cattus-szal, hanem csak véletlen egyezés (vö. Pannonicas nobis nunquam dedit Umbria cattas ’Umbria sosem adott nekünk pannóniai [?]-kat’).
²Ez akkor sem túl valószínű, vö. FURŌNE > hurón ’görény’ és FALCŌNE > halcón ’sólyom’ – ezzel szemben a FĬDE > fe a vallási eredetű („félművelt”) szókincshez tartozik, amely nem ritkán rendhagyó fejlődést mutat.

Spanyol fonológia – egy kicsit másképp

A cikk a szerző véleményét tükrözi és nem mindenben követi az elterjedt vélekedéseket, elemzéseket. A cikkben a pontosság kedvéért a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jeleit használjuk, melyek magyarázata itt található.

Fonetikai átírás – illusztráció (Forrás: Pixabay.com/El Mexicano)
Sokszor beszéltünk már spanyol hangtanról, de leginkább csak felületesen a kiejtésről, illetve bizonyos mássalhangzók nyelvjárási-történeti kérdéseivel foglalkoztunk részletesebben. A spanyol hangtanról szóló oktatási vagy ismeretterjesztő anyagok nem túl változatosak, szinte mindenhol ugyanazt találjuk, mintha mindez több évtizede kőbevésett és megdönthetetlen lenne. Sajnos ezen az NGLE 2011-ben megjelent Fonética y fonología kötete sem segít, amely túlzott részletességgel tárgyal igazából lényegtelen kérdéseket, de csak felszínesen foglalkozik magával a rendszerrel.

Amit én fontosnak tartanék, de ezt a területet – tudomásom szerint – még nem találták fel, azt úgy hívnák, hogy összehasonlító fonológia, és azzal lenne hivatott foglalkozni, hogy az egyes nyelvek nagyon hasonló hangjai között mik az eltérések. Ma ezzel nem nagyon foglalkoznak, pedig megkönnyítené az idegen nyelvek tanulását, hogy ne legyen akcentusunk az anyanyelvünk miatt. Elég csak pl. az /ɲ/ hangra gondolni, amely megvan a magyarban (ny) és a spanyolban (ñ) is, de arról sehol sem szólnak a nyelvkönyvek egy árva szót sem, hogy a spanyol ñ inkább a magyar nny-nek (vagy nyj-nek) feleltethető meg a kiejtésben, és nem egy egyszerű rövid ny-nek. A spanyol nyelvű források nyilván azért nem szólnak erről, mert fogalmuk sincs, milyen a magyar ny, az angolban meg egyáltalán nincs ilyen hang. Vagyis mivel nincs „mihez képest”, nincs is miről beszélni, a tanuló pedig szépen félre van vezetve a kiejtés leírásánál. (Hasonló problémával egyébként már foglalkoztam a spanyol [rr] hang megtévesztő fonetikai átírási gyakorlatáról szóló témában.) Ennek szellemében itt megpróbálom összefoglalni a spanyol beszédhangok rendszerét úgy, ahogy én látom, nem elveszve a részletekben. A cikkben a semleges köznyelvi kiejtést vettem alapul. Amiről külön részletező cikk volt, azt a szövegben meghivatkozom. A helyesírással nem foglalkozom, a hang–betű-megfeleltetési táblázat itt megtekinthető.

A magánhangzók (Las vocales)

Valamennyi spanyol nyelvváltozat öt magánhangzó-fonémát különböztet meg (szögletes zárójelben a fő ejtésváltozatok – allofónok – jelölésével): /a/, /e/ [e, ɛ], /i/ [i, j], /o/ [o, ɔ] és /u/ [u, w]. Az /a/ középállású, talán kissé zártabb, mint a magyar á, de nem annyira, mint az a. Az /e/ a magyar é-nél nyíltabb, de az e-nél zártabb hang (magyaros [æ] a spanyolban nincs, legfeljebb az /a/ ejtésváltozataként palatális környezetben). Az /e/ nyíltabban, [ɛ]-ként ejtődik az [r], [x] hangok környezetében, továbbá zárt szótagban [l] és [r] előtt, valamint az ei, ie, ue diftongusokban is. Az /o/ kétféle ejtése közül az [ɔ] nyílt magyar o-nak felel meg (mint pl. a posta szóban). A nagyon zárt, magyaros [o] bizonyos nyelvjárásokban fordul csak elő. Az /i/ és az /u/ hangsúlytalan helyzetben félhangzóként [j, w] is megvalósulhat, azonban fonológiailag ilyenkor is magánhangzóként viselkedik (tehát [i̯, u̯]). A félhangzós [i̯, u̯] + másik magánhangzó kombinációi kettős- és hármashangzókat alkotnak.


A hónapok spanyolul. Figyeljük meg a magánhangzók és kettőshangzók ejtését!

Mind az öt magánhangzó előfordulhat hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben is, ami a hangszínüket a a legtöbb változatban nem befolyásolja. A magánhangzók hosszúságának nincs fonológiai szempontból jelentősége a spanyolban. A hangsúlyos magánhangzó a spontán beszédben általában valamennyire megnyúlik (de ez a megnyúlás sosem egyenértékű a magyar hosszú magánhangzókéval), leginkább nyílt szótagban és a szó végén, érzelmi töltetű beszédben jobban. (Azonban ez bizonyos változatokra vagy beszélőkre egyáltalán nem jellemző, pl. az Ibériai-félsziget északi középső és keleti részén – talán a baszk nyelv hatása miatt, amelyben a hangsúly sem megkülönböztető.) Ha viszont a szavakat önmagukban mondják ki, akkor ez a megnyúlás inkább csak a két szótagú szavak hangsúlyos magánhangzójánál figyelhető meg nyílt szótagban, míg a kettőnél több szótagú szavak minden magánhangzója rövid marad. (Persze ez is relatív: a lassabb beszédben a spanyol magánhangzók hosszabbak a mi rövid magánhangzóinknál, de rövidebbek a magyar hosszú magánhangzóknál.)

Fontos különbség a magyarhoz képest, hogy a magánhangzókat a spontán, természetes beszédben a szóhatárokon összevonják. A jelenség neve spanyolul sinalefa, részletesen írtam róla.

A mássalhangzók (Las consonantes)

A spanyolban nyelvjárástól függően 16–18 mássalhangzó-fonéma van, amelyek – a legtöbb változatban meglévő fontosabb allofónokkal együtt – az alábbi táblázatban szerepelnek:

Mássalhangzó-fonémák és főbb allofónok (Forrás: El Mexicano)

A szögletes zárójelben lévő allofónok (ejtésváltozatok) a fonémák jelentésmegkülönböztetésre nem képes, hangkörnyezettől (fonológiai kontextus) függő megvalósulásai. A [β], [ð], [ɣ] a /b/, /d/, /g/ allofónjai „gyenge” helyzetben, lényegében mindig ezeket ejtik a mondatkezdet és az [mb], [ld], [nd], [ŋg] hangzócsoportok kivételével. A /ʝ/ fonéma „erős” helyzetben, vagyis mondatkezdetnél és mássalhangzó után [ɟʝ]-ként (magyar gy és dzs között) valósul meg (pl. yo, adyacente, inyección, conllevar stb.), magánhangzók között viszont többnyire [jː] (pl. mayo, playa). Az [ŋ] (mint a hang szó n-je) számos spanyolországi és latin-amerikai változatban az /n/ fonéma szó végi megvalósulása is.

Az általában /ʧ/-vel átírt hang helyett én a /ʧʲ/ jelölést alkalmaztam, ugyanis a ch-val jelölt spanyol mássalhangzó nem pontosan felel meg a magyar cs-nek. A spanyolban ez enyhén palatalizált és ajakcsücsörítés nélküli, így kissé a magyar ty-re vagy – sok ibériai beszélőnél – c-re is hasonlít. Ugyanez igaz az /ɲʲ/-re is választékos kiejtésben (ld. még a hosszú mássalhangzók tárgyalásánál).

Az /r/ hosszúsága magánhangzók között kontrasztos (ezt a fővonalas spanyol fonológia két eltérő fonémának tekinti, én nem – az érveimet lásd később), ilyenkor a rövid /r/ megvalósulása a spontán beszédben egyperdületű [ɾ] (ld. carro és caro). Szókezdeten és /l/, /n/, /s/ után viszont csak a többperdületű [r] fordul elő (pl. alrededor, enredar, sonreír), és a sztenderdközeli változatokban szótag végén is ez a jellemző (pl. cortar, perla).

Csak az Ibériai-félszigeti változatokban fordul elő a dentális /θ/ fonéma, a /ʎ/ pedig a legtöbb mai változatban egybeesett a /ʝ/-vel, mely jelenség yeísmo néven ismert. (A sztenderd spanyolországi és latin-amerikai változatok közötti további eltéréseket, valamint a délspanyol tájszólások jellemzőit lásd a hivatkozott cikkekben.) Az alábbi lecsupaszított táblázatban csak a fonémák szerepelnek.

Az „ideális” spanyol mássalhangzók (fonémák). (Forrás: El Mexicano)

Röviden a mássalhangzó-fonémák eloszlásáról. Szótő elején bármelyik fonéma előfordulhat (az /ɾ/ kivételével, ha ezt hagyományosan fonémának tekintjük, illetve az /ɲ/ csak néhány, főleg idegen eredetű vagy hangutánzó szóban). Szótag végén az /l/, /n/, /r/, /s/ a leggyakoribbak, palatálisok – /ʧʲ/, /ʝ/, /ʎ/, /ɲʲ/ – és /x/ nem megengedett, szó végén (az idegen szavakkal nem számolva) viszont csak /d/ [ð~∅], /l/, /n/ [n~ŋ], /r/ [ɾ~r], /s/ és – az ibériai változatokban – /θ/ állhat. Néhány jövevény- vagy hangutánzószóban előfordul még a /x/ [ɣ~∅] is szó végén (pl. reloj).

Bonthatatlan kapcsolatot alkotnak a /pl/, /bl/, /kl/, /gl/, /fl/ és /pr/, /br/, /tr/, /dr/, /kr/, /gr/, /fr/ csoportok, így ezek első hangja nem szótag végén van, hanem szótagkezdő (tehát pl. az obligar /o.bli.ˈgar/ és obtener /ob.te.ˈner/ alakokban a /b/ nem ugyanahhoz a szótaghoz tartozik).

Hosszú mássalhangzók, gemináták

A spanyolban bizonyos mássalhangzók a megvalósulásukat tekintve lehetnek hosszúak is. Ezen belül meg lehet különböztetni geminátákat, amelyekben szótaghatár van, valamint „nehéz mássalhangzókat”, amelyek a hagyományos spanyol fonológia szerint a szótag elején állnak, de mégis úgy viselkednek, mintha dupla mássalhangzók lennének (nem vagyok benne biztos, hogy van-e értelme egyáltalán a kettő megkülönböztetésének, mert a szótagolás is részben konvencionális). Az alábbi spanyol mássalhangzókat és hangzócsoportokat tekintem hosszúnak vagy nehéznek (példákkal):

[bb](szótaghatáron)obvio, subbético, subvención
[mm](az /nm/ lehetséges ejtése szótaghatáron)enmendar, inmenso, inmune
[nn](szótaghatáron)connubio, innato, perenne
[rr](magánhangzók közt kontrasztos az [r]-rel)carro, perro, tierra
[jː](a /ʝ/ megvalósulása magánhangzók közt)mayo, playa, Sevilla
[ʎː](csak az ll–y-megkülönböztető változatokban)botella, pollo, Sevilla, silla
[ɲː] ~ [ɲʲ](főleg hangsúlyos magánhangzó után)año, español, mañana, niño

Történetileg ilyen volt a /ʧʲ/ is magánhangzók között, azonban a beszélők többsége ma már röviden ejti. A hosszúság persze relatív, ezt a beszéd sebességéhez kell mérni. A spanyolt általában gyorsabban beszélik, mint a magyart vagy az olaszt, ezért a hosszú mássalhangzók is rövidebbnek tűnhetnek. (Az imént leírtak részben saját megfigyeléseken alapulnak – figyelembe véve a hasonló magyar mássalhangzókat – és nem feltétlenül jellemzőek mindegyik spanyol nyelvjárásra vagy beszélőre.)

Az r problémája

A spanyol fonológiai hagyomány két fonémaszintű pergőhangot tart számon: /ɾ/ (vibrante simple) és /r/ (vibrante múltiple). A fonéma elméleti kategória. Lehet egy „idealizált” beszédhang (a valóságban többféle ejtéssel, bizonyos határok között) vagy bármilyen más hangtani tulajdonság (pl. hosszúság), amely a szavakon belül jelentések megkülönböztetésére képes. A spanyol fonológusok azzal érvelnek a két eltérő fonéma létezése mellett, hogy (1) magánhangzók között töveken belül is képesek jelentések megkülönböztetésére (ez igaz), valamint (2) szótő elején és [l], [n], [s] után („fortis pozícióban”) csak az /r/ fonéma fordul elő. A (2) érv véleményem szerint viszont nem az /r/ megléte mellett szól, hanem inkább /ɾ/ fonéma nem létezése mellett – figyelembe véve, hogy szótag végén is általában többperdületű [r] realizálódik. Ráadásul ha szigorúan az ejtést nézzük, akkor a magánhangzók közötti szembenállás fonetikai szinten [ɾ]–[rː] és nem [ɾ]–[r] jellegű (amiről szintén nem szólnak a források): pero [peˑɾo] vs. perro [pɛrro]; az -rr- pedig a hangsúlymintákat tekintve gemináta. Én ez alapján azt állítom, hogy a spanyolban csak /r/ fonéma létezik, melynek hosszúsága kontrasztos magánhangzók között.

Ha tehát eltekintünk a mainstream fonémabesorolástól és csak a létező beszédhangokra koncentrálunk, akkor a következőképpen alakul a kép. A spanyolban van [r], [rr] és [ɾ]. Szókezdő helyzetben és [l], [n], [s] után kizárólag az [r] fordul elő, amely 2-3 perdületű (pl. rato, alrededor, sonreír); szótag végén (pl. cortar) is inkább az [r] jellemző, mint az [ɾ] (nem kontrasztos); és egyedül szótövekben magánhangzók között jelenhet meg [ɾ] (caro, pero, hiero) és [rr] (carro, perro, hierro) is, amely 3-4 perdületű.

A mátrix vízszintesen olvasandó: a kék cellák mássalhangzói a sárga cellák „+”-szal jelölt mássalhangzóival alkothatnak kapcsolatot szavakon belül, a „++” jelzésűekkel pedig szó- és szótagkezdőek is lehetnek. A /θ/ kizárólag a Pireneusi-félszigeten fordul elő. Az utolsó három sor értelmezése: #C- = szókezdő lehet; -C$ = szótag végén állhat; -C# = szó végén állhat; * = csak egyetlen, de gyakori alakban szerepel (reloj). A táblázat a köznyelv szempontjából releváns szavak alapján készült. Nem vettem figyelembe az alig vagy csak speciális kontextusban használt (idegen, hangutánzó, tudományos, szak- stb.) szavakban, tulajdonnevekben előforduló mássalhangzó-kapcsolatokat. (Forrás: El Mexicano)

A szótag és a hangsúly

A spanyol szótag lehet zárt vagy nehéz, illetve nyílt vagy könnyű. Zárt szótag a mássalhangzóra végződő szótag (pl. can.tar, pac.to), nehéznek minősül továbbá az, amelyik kettős- vagy hármashangzót tartalmaz (pl. bueno, caricia) vagy hosszú/nehéz mássalhangzó követi (pl. tierra, botella, playa, cariño). A legbonyolultabb szótagszerkezet a CCVCC (pl. transporte) vagy CCDC (pl. cliente), ahol C = mássalhangzó (consonante), V = magánhangzó (vocal), D = kettőshangzó (diptongo). (A szavakban lehetséges mássalhangzó-kapcsolatokat ld. a fenti ábrán.)

A spanyolban minden tőszónak saját – általában a latinból örökölt – hangsúlya van (lexikális hangsúly), amely az utolsó három szótag valamelyikére eshet, amit az ún. „három szótagos ablak” törvénye (ventana de las tres sílabas) ír le. Ez alapján különbséget teszünk véghangsúlyos (pl. ca, español, hablar, verdad), másodéles (pl. cintura, cil, libros, mañana) és harmadéles (pl. éramos, huérfano, potico, bana) szavak között. Statisztikailag a másodéles szavak a leggyakoribbak, a harmadélesek pedig a legritkábbak (nagy részük művelt eredetű).

Másodéles vagy véghangsúlyos bármelyik spanyol szó lehet. Nem lehet azonban harmadéles az olyan – kettőnél több szótagú – szó, amelynek utolsó vagy utolsó előtti szótagja nehéz (vagyis az ilyen szavak kizárólag másodélesek vagy véghangsúlyosak lehetnek). Elméletileg akad néhány kivétel, ám ezek vagy ritka/idegen helységnevek (pl. Frómista, Cáparra, Ámsterdam) vagy gyakorlatilag alig használt, művelt eredetű, választékos, ill. tudományos szavak (pl. altílocuo).


Rövid oktatóvideó a spanyol szókincs eredetéről, a végén rengeteg példával

A spanyol nyelvtanok a fentieken kívül megkülönböztetnek még negyed- és ötödéles szavakat is (összefoglaló néven sobresdrújulas), ám ezek valójában több szótőből álló, konvencionálisan egybeírt kifejezések vagy mondatok, alaktanilag tehát nem szavak.

A szó végi mássalhangzókat a spanyolban – a magyarral ellentétben – átszótagolják, amikor csak lehetséges, vagyis ha a következő szó magánhangzóval kezdődik. Ennek megfelelően pl. az un helado ejtése nem *[un.e.ˈlaˑ.ðɔ], ahogy a magyar szokás szerint mondanánk, hanem [u.ne.ˈlaˑ.ðɔ].

Záró gondolat

Nos, lehet, hogy kissé hosszúra és szárazra sikeredett ez az írás, de talán gondolatébresztő. Én ezt elsősorban nem fonológiai szakembereknek szántam, hanem olyan érdeklődőknek, nyelvtanulóknak, esetleg tanároknak, akik szeretnének egy kicsit jobban elmélyedni kevésbé tárgyalt spanyol hangtani kérdésekben. Ez a téma a szövegben meghivatkozott részletező cikkekkel együtt teljes csak, így azok elolvasását is mindenképpen javaslom.