2020. szeptember 12.

10 latin–spanyol szópár, amelyek egész mást jelentenek

Gyakran felmerül a kérdés: vajon mennyire segíti a klasszikus latin egy újlatin nyelv megtanulását? Erről megoszlanak a vélemények. Bár ezek a nyelvek a latin modern nyelvjárásai, figyelembe kell venni, hogy nem a klasszikus latinból származnak – annál is inkább, mert az egy kimunkált irodalmi nyelv volt, amelyet igazából sosem beszélt az utca népe (úgy, ahogy „kellett volna”) – és a szavak jelentése egyébként is az, ami talán a leggyorsabban változik az élő nyelvben.

Latin felirat Pompeiiben (Forrás: Pixabay.com)

A spanyol szavak ránézésre sokszor nagyon hasonlítanak a latin szavakra, ezért egy klasszikus latin szöveget meglátva elsőre úgy tűnhet, hogy majdnem mindent értünk belőle (még ha nem is ismerjük a ragozásokat). A valóságban azonban az okozza a legnagyobb problémát, hogy az ismerősnek vélt latin szavak általában még mást jelentettek (vagy nem pontosan ugyanazt), mint a spanyolban. Ezekből állítottunk össze egy rövid listát! (Az első helyen a latin, másodikként a spanyol alak szerepel.)
  1. alma és alma. Rögtön egy kakukktojással kezdünk, hiszen ez a két szó történetileg sem azonos: latinul egy nőnemű melléknév, jelentése ’tápláló’ vagy ’jótékony’, és a spanyol alimento főnévvel rokonítható. A spanyol ’lélek’ szó latin megfelelője és forrása az ánima (amely a spanyol választékos nyelvben is létezik mint művelt eredetű duplikátum).
  2. casa és casa. Majdnem mindegyik újlatin nyelvben megtalálható ez a szó, ugyanabban a jelentésben. Azonban jó, ha tudjuk, hogy a klasszikus latinban ez ’kunyhó, viskó’ jelentéssel bírt. A ’ház’ igazán latinul dŏmus volt, amelynek egyedül a szárdban van folytatója (domo – a határozói esetből), de a művelt eredetű doméstico ’házi’ melléknévben is ez köszön vissza.
  3. contestāri és contestar. Egyszerűnek tűnik, ugye? Pedig a latin ige nem azt jelenti, amit a spanyol alapján várnánk, hanem azt, hogy ’tanúskodni hív’. A ’válaszol’ latinul respondēre, amely ugyanúgy használatos a spanyolban is (responder) a contestar szinonimájaként. Az utóbbi mai jelentése a jogi nyelvben alakult ki (’tanúskodik > [kérdésre] megerősít > felel, válaszol’).
  4. mirāri és mirar. A csábító hasonlóság ellenére ne feledjük: a latin ige még azt jelentette, hogy ’bámul, (meg)csodál, csodálkozik’, melynek a spanyol admirar a valós párja. A ’néz’ latinul spectāre volt, ezt a tövet találjuk a művelt eredetű espectador ’néző’ szóban is.
  5. parāre és parar. Gondolhatnánk, egy olyan gyakori ige, mint a ’megáll’, biztos ugyanazt jelentette már latinul is. Nagyot tévednénk, mert a latin ige jelentése ’(el-/fel-)készül’, tehát a preparar(se) megfelelője! A spanyol jelentés az ’elkészül, készen áll > (vmilyen) helyzetbe kerül, elhelyezkedik > megáll’ átvitelen keresztül alakult ki, és Latin-Amerikában máig használják ’áll (vki vhol)’ értelemben. A latinban igazából nem volt pontosan ’megáll’ jelentésű ige.
  6. persōna és persona. Szintén megtalálható a többi újlatin nyelvben is, ’személy’ jelentéssel. Ám a klasszikus latinban még ’álarc’ értelemben használták, majd innen (színházi) ’szerep(lő), személyiség’ lett, tehát a valódi spanyol párja a personaje. A személyre nem létezett a klasszikus nyelvben külön szó, ebben az értelemben is az homo ’ember’ volt használatos.
  7. quǽrere és querer. Tény, hogy a latin igének is volt olyan jelentése, hogy ’akar, kíván, szüksége van (vmire)’, de elsősorban azt jelentette, hogy ’keres’ vagy ’kérdez’ (innen a művelt eredetű cuestión ’kérdés’ szó is). Az ’akar’ latin megfelelője a klasszikus nyelvben a velle volt (beszélt nyelvi változata a *volēre), a ’szeret’ pedig az amāre.
  8. reālis és real. Ezek csak „keresztben hamis barátok”, mert a spanyol alaknak két latin szó is megfelel, de közülük csak a ’valós(ágos)’-t jelenti a reālis. A ’királyi’ latin megfelelője a regālis, amely a hangváltozások miatt a spanyolban egybeesett az előbbivel.
  9. salīre és salir. Az egyik leggyakrabban használt spanyol ige, amely a ’kimegy/kijön’ mellett modern értelemben ’szórakozni megy, jár (vkivel)’ jelentéssel is bír. Pedig latinul azt jelentette, hogy ’ugrik’! Mai spanyol használata a ’kiugrik’ átmeneten keresztül jött létre. Érdekesség, hogy ugyanide tartozik a saltāre ’táncol’ > saltar ’ugrál’ is, amely a salīre gyakorítóképzős alakja volt. A ’kimegy’ viszont latinul exīre volt, amely még megvolt az óspanyolban is exir formában.
  10. vale és vale. Mindkét nyelven sajátos és gyakori kifejezés, amely ugyanabból az igéből (valērevaler) származik. De míg latinul ez felszólító módú alak, amelyet búcsúzáskor mondtak (kb. ’minden jót [neked], élj boldogan’ és hasonló jelentésekben), addig spanyolul kijelentő módban van és azt jelenti, hogy ’oké, rendben’.
Mindez csupán egy kis ízelítő volt, nyilván lehetne még rengeteg hasonló példát találni. Ha esetleg tudsz te is ilyet, kedves Olvasó, hozzászólásban folytathatod ezt a listát! További spanyol szavak különös eredetéről ebben a cikkben írtunk.

Római színház romjai Méridában, Extramadura (Forrás: Pixabay.com)

S végül még valami. Miért is van az, hogy a latin -us, -is végződésű szavak a spanyolban -o, -e (vagy mássalhangzó) végződésűek? Sokan azt gondolják, hogy a spanyolban „lekoptak ezek a végződések”, ami így ebben a formában nem igaz. Valójában az az oka, hogy a névszók nem a klasszikus latin alanyesetű alakból jönnek. A beszélt nyelvben ugyanis sokkal gyakrabban fordultak elő határozói vagy tárgyesetben – mivel ezek voltak az elöljárószók vonzatai is –, ami már magánhangzóra végződött egyes számban (-o, -u vagy -e). Ezért az újlatin nyelvek névszói is ezt az alakot vitték tovább, a klasszikus latin névszóragozás lényeges leegyszerűsítésével.

Felhasznált források

  • Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára. Franklin Társulat, Budapest
  • Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3. kiadás
  • Wiktionary (angol nyelvű változat)

23 megjegyzés

  1. Nekem az meglepő, hogy a franciában a "personne" szó azt is jelentheti, hogy "senki", pedig a "személy" jelentésű szóból kell, hogy származzon.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az ilyen jelentésátvitelek rendkívül gyakoriak, amikor egy korábbi hosszabb kifejezésből csak egy szó marad meg a kifejezés jelentésében. Úgy kell elképzelni ezt, hogy pl. ’Nincs ott egy személy sem’ > ’nincs ott személy’ = nincs ott senki.

      A ’semmi’ is hasonló az összes újlatin nyelvben. A spanyol nada a nacer régi befejezett melléknévi igenevének nőnemű alakja, vagyis ’született’. Ebből úgy lett ’semmi’, hogy nulla res nata ~ ninguna cosa nada ’semmilyen született dolog ~ egy árva dolog sem’, aztán az elejét elkezdték elhagyni és csak a nada maradt meg (vö. ol. Cosa? a Che cosa? helyett). És hasonló a nadie is (eredetileg nadi, az -e az alguien hatása) < pl. lat. non homines nati ’semmilyen született ember’ ~ ’egy árva lélek sem’).

      Törlés
    2. Érdekesek ezek a tagadószók amúgy, mert nagyon sok nyelvben a "nem" szó megfelelője "n"-nel kezdődik, vagy van benne "n". Még ha külön tagadószó van arra, hogy a mondat közepén tagadjunk, az is sokszor kezdődik "n"-nel. Például az újlatin, a germán, a szláv nyelvek jó részében így van. (pl. No, non, ne, nein, nicht, nee, niet (holland). A szláv nyelvekben sokszor palatalizált "n", bár annyira nem tudom ezt fejből. De még a magyar is: ne, nem. A svédben az angol "not" megfelelője "inte", mondjuk ez nem "n"-nel kezdődik, de van benne "n", de már a norvégban "ikke", abban nincs. Viszont, úgy emlékszem, a görögben meg mintha pont nem "n"-nel kezdődne a tagadószó.
      Érdekes, hogy a "nada" szónak pont nincs is köze a "no"-hoz, vagyis nem tagadószóból származik, mégis "n"-nel kezdődik.
      Úgy általában véve is a tagadó névmás képzéséhez sokszor való az "n", pl. olaszul a qualcuno, qualche nem tagadó alak, de a nessuno (senki, és mint névmás: semmiféle) igen, és ez a szó elejéből derül ki főleg. Hasonló van a németben, hollandban is: jemand (német), iemand (holland) = valaki; niemand (ném. és hol.) = senki

      Törlés
    3. A tagadószó indoeurópai eredetű, *ne. Ugyanez a tő van a lat. non (< ne-un ’egy(ik) sem’), nec (< ne-que ’nem is’), sp. ni, ninguno (< nec unum ’egyik sem’) alakokban is. Valószínűleg a magyarban, ill. a finnugor alapnyelvben (*ne) is indoeurópai átvétel.

      Törlés
    4. Érdekes, hogy ez ennyire megmaradt ennyi nyelvben, nem változott. Bár biztosan van más is ilyen.

      Törlés
    5. Igen, vannak nagyon gyakran használt nagyon alapvető szavak, amelyek nem szoktak nagyon megváltozni, ilyenek a személyes névmások (főleg az ’én’ és ’te’), a számok 1–5 között, bizonyos természeti elemek/jelenségek (’víz’, ’nap’ stb.)...

      Törlés
    6. Nem tulajdonítanék az n hangnak túlzottan kiemelt jelentőséget a tagadásban, különösen nem a jelenkori hangalakok alapján, mivel pl. a görög esetén a ναί /naj/ (~ νή /né/) éppen igenlő szó, a tagadó οὐ(κί)* /u(ki)/ szócskában pedig nincs is (történetileg) n hang. Sőt a latinban a /né/ egyszerre volt (etimológiailag össze nem függő) megerősítő és tiltó szó. Az oroszban (és a többi szláv nyelvben) a tagadó никто /nyikto/ ’senki’ mellett a нет /nyet/ tagadószócskára sokkal jobban emlékeztet a nem tagadó некто /nyekto/ ’valaki, egy bizonyos személy’ névmás: a negatív ни- /nyi-/ és a pozitív не- /nye-/ előtag kettőssége ugyanúgy alapnyelvinek tűnik, mint a latin esetében.

      A tagadószócskában lévő n hang talán hangfestő eredetű, mert ilyen fajta nazális morgással jelenleg is ki lehet fejezni nonverbálisan a nemtetszést. Ilyen módon tehát a különböző nyelvcsaládok hasonló szavai között talán nem is kell a motiváltságon túli kapcsolatot feltételezni (pl. átvételt). Más hangfekvéssel a nazális dünnyögés pozitív jelzés is lehet (vö. hm szócska**), ezért sem meglepő, hogy némely nyelvekben erősítő-igenlő szerepben is előfordul. A gesztus hasonló kettősségéhez vö. a fejbiccentést, amely az általános európai igenlés mellett Bulgáriában tagadást fejez ki. Ezért az azonosságok mellett nagyon fontosak azok az elemek is (pl. a kapcsolódó vokalizmus, a kontextuális használat), amelyek meghatározóak az adott szó aktuális jelentésében. Magában az n tehát nem tartalmas elem.

      * Az ógörög οὐ(κί) ’mikor az életben’ → ’(sem-) mikor az életben’ → ’soha (az életben)’ → ’nem’ ugyanúgy jelentéstapadással kapta a tagadó értelmét, mint a francia jamais ’soha’. Ráadásul ez (legalábbis nyelvjárásilag) visszavezethető az indoeurópai alapnyelvre, mert az óörmény ոչ /ocsʰ/ a görögnek pontos etimológiai megfelelője.

      ** A labiális nazális ilyen szerepéhez vö., hogy az ógörögben van m-es tagadószó is: μή /mé/, amely mögé m-es alapnyelvi tiltószócskát rekonstruálnak az örmény, az indoárja és az albán párhuzamok alapján.

      Ui. A másik oldalról figyelembe veendők azok esetek, amikor a jelenkorban a tagadószavakban nincs n hang, de az etimológiai előzményében voltak: ilyen pl. a dán ikke, svéd icke, ahol a nazális elem lekopott a szó végéről. A dán-svéd inte formában sem a meglévő n az eredeti tagadó elem, az szintén lekopott a szóvégről, az in- itt a határozatlan névelő folytatása, ahogy az ik- a határozott névelőé. Egy másik példa lehet a görög α- tagadóelőtag, amely szabályos hangváltozással a szótagértékú indoeurópai n-ből lett.

      Törlés
    7. Ez a hangfestő eredet nagyon érdekes, elgondolkodtató. Persze vannak nyelvészek, akik az ilyen etimológiákban nem hisznek, na meg a másik oldal is, az a bizonyos "gyöknyelvészet", amelynek hívei mindent hangutánzó eredetre vezetnének vissza, persze áltudományos képzelődéssel, mert a hangváltozásokat egyáltalán nem veszik figyelembe.

      Törlés
    8. A konzervatív magyar etimológiai irodalom is sokszor használja a hangfestő-hangutánzó etimológiát, ha jelentéstanilag (mozgás, buzdítás, hangleírás) és hangtanilag indokolt: még az alapnyelv esetén is, vö. forog ~ ferde ~ fürdik.

      A délibábos nyelvészet nem ott téved, hogy hangfestő eredetet tételez fel (mert azt egyébként fel sem tételezi, mert ezt a kategóriát ugyanúgy nem ismeri), hanem azt, hogy minden esetben hangalaki motiváltságot alít, továbbá a hangalakot kategorikusan, de tudományos igényű (értsd cáfolható és megismerhető) érvelés nélkül kapcsolja össze a jelentéssel, és fordítva. Egyébként még ilyen fokú kapcsolat sem lenne önmagában problematikus, ha azt vizsgálnánk, hogy a korai Homo fajok a preverbális kommunikációból hogyan váltottak a nyelvhasználatra százezer évekkel ezelőtt. De a délibábosoknál képbe kell is a magyar elsőség is, amelynek ilyen időhorizonton semmi biológiai realitása sincs.

      A témához vonható magyar no ~ nógat ~ nosza ~ noszogat szócsoportnál szerintem nem tagadható a hangfestő motiváció, és a no indulatszó maga is mutatja, hogy könnyen lesz igenlő szócska, pl. Jöhetek? - Gyere, no!.

      Törlés
    9. Igen, szerintem egyébként ők is ebből a korai ember preverbális kommunikációjából indulnának ki, de ahogy írtad, mindenféle tudományos módszert mellőznek – pl. [f]-fel kezdődő szavakat hasonlítanak össze különböző nyelvekben, miközben nem veszik figyelembe, hogy mondjuk az egyikben az [f] korábban [p] volt. Ha pedig ezt felhozod nekik ellenérvként, valahogy azt is megpróbálják kimagyarázni...

      Törlés
    10. Kicsit utána olvastam az uráli tagadásnak. Az uráli alapnyelvben egy *e- tövű tagadóigét feltételeznek, tehát a tagadás nem tagadószócskával történt, hanem segédigével, vö. finn minä olen täällä ’itt vagyok’ ~ minä en ole täällä ’nem vagyok itt’. Ezen kívül *-tt alakú fosztóképzőt rekonstruálnak, amelyik pl. a magyar -t(a)lan / -t(e)len fosztóképző elején őrződött meg. A magyar ne ~ nem tagadószócska így későbbi fejlemény, ahogy a többi uráli nyelv hasonló elemei is. A magyar vonatkozásában (miként más finnugor nyelvek esetén is) emiatt felvethető az indoiráni átvétel lehetősége.

      A török nyelvekben is hasonló a helyzet az uráli nyelvekéhez. A tagadás alapvetően a tagadóige-képzővel történik, vö. oszmán-török -mV- (ahol V = a, e, ill. Ø). Ezenkívül itt is fosztóképző van: mint az oszmán-török -sız / -siz. A létigék tagadóalakjai (değil, yok) és a hiç ’semmi, se-’ tagadónévmás belső fejleménynek tűnnek.

      Fun fact. A sumérban is az indoeurópaihoz hasonló nu alakban rekonstruálják a tagadóelemet, vö. http://psd.museum.upenn.edu/epsd/epsd/e4419.html. Ez nemcsak a nosztratikus elmélet mellett lehet érv, de az n-es tagadószócskák hangfestő eredete mellett is.

      Törlés
    11. A mai perzsában pl. tagadó simulószó van: ne- vagy na- és az igealak elejéhez kapcsolódik.

      Törlés
    12. Közben rájöttem, hogy van egy gyengéje a finnugor (valójában csak ugor ne(m) és permi ńi ~ no) tagadópartikula indoiráni származtatásának. Az indoirániban az indoeurópai *e-ből *a lett, vö. https://en.wiktionary.org/wiki/Reconstruction:Proto-Indo-Iranian/ná, ehhez pedig nem passzol, hogy a magyar ne(m) szóban eredetileg zárt ë van. Más ez, mint a magyar hét ← indoiráni *saptá '7', mert a hét szó eredeti nyílt e-je lehetővé teszi, hogy indoiráni *a = [æ] → posztfinnugor alakulással számoljunk. Vagyis a magyar ne(m) tagadószó eredete leginkább mégis ismeretlen.

      Törlés
  2. (hova tűnt, amit beírtam...?)

    Szerintem Tamásnak lehet igazsága. A gyakran használt kifejezések egyszerűsödésében sok törvényszerűség van, de alapvetően véletlenszerűek, az analógiának pedig nagy ereje van. El tudom képzelni, hogy nem véletlenül vitték el a negatív jelentést az n- kezdetű szavak ahelyett, hogy pl. összevonás történt volna. Persze ellenpélda is van, a katalánban pont a "res" lett a befutó. Az viszont talán nem teljesen véletlen franciában a "personne" megmaradása amellett, hogy általánosságban is a "pas" vált tagadószóvá a "ne" elsikkadása mellett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az analógiának mindenben nagy szerepe van (sőt, a legmodernebb nyelvészeti szemlélet éppen erre épít, hogy ti. lényegében semmilyen egyéb szabály nincs a beszélt nyelvekben az analógián kívül), viszont az egyszerűsödésnek is alapvetően általános fonetikai okai szoktak lenni. A gyakori, erősen rendhagyó spanyol igéknél egészen jól levezethető, hogyan lett pl. a lat. HABUI-ból hube, és természetesen az analógia itt is nagy szerepet játszott több igére kiterjesztve.

      Törlés
  3. "Valószínűleg a magyarban, ill. a finnugor alapnyelvben (*ne) is indoeurópai átvétel."

    Azért az alapszókincs legmélyebb elemeinek egyezése érdekes. Nem azt mondom, hogy lehetetlen az átvétel (helyeslést kifejező szónál mondjuk egészen gyakori, tagadó partikulánál szerintem azért kevés példa lehet rá.)
    De a rekonstruált személyes névmások: me, te, se...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Létezik olyan elmélet (is), mely szerint az indoeurópai, az uráli és az afroázsiai (és – szerzőtől/hívektől függően – még ki tudja, melyik) alapnyelv közös őstől származik. De mivel ez annyira régen lehetett, hogy tudományos (összehasonlító) módszerrel nem lehet igazolni, így ez a tudomány határain kívül esik és csak találgatás, ötletelgetés. :)

      Arra viszont vannak igazolt esetek, amikor pl. számnevek átvételek, pedig ezek is az alapszókincs legmélyebb rétegéhez tartoznak. Nevezetesen ilyen a magyar hét (< fu. *septe) és tíz is.

      Törlés
    2. "ezek is az alapszókincs legmélyebb rétegéhez tartoznak."

      Érdekes, hogy egy-egy szó stabilitása mennyire nem magától értetődő. Nehéz elképzelni, hogy tízig ne használták volna rendszeresen a számokat, akármennyire "rurális" is volt egy kultúra - mégis, a szavak stabilitását összegző listákban négy-öt fölött nem nagyon játszanak a számnevek. Ellentétben a személyes névmásokkal, az arc részeivel, vagy ez egy, kettő számokkal.

      Törlés
    3. Így van, és ez hatványozottan igaz a sorszámnevekre, a spanyolban pl. az ’5.’ felett mindegyik művelt átvétel az írott latinból, ami elég könnyen belátható: a sexto beszélt úton *siesto lenne (vö. siesta (!) < lat. [HORA] SEXTA ’a 6. óra’), a séptimo > *siendo, ill. octavo ~ ochavo, décimo ~ diezmo – az utóbbi duplikátumok léteznek is más jelentésben.

      Törlés
    4. Ez a szieszta érdekes, mi mögötte a jelentéstartalom?

      Mondjuk a latin átvételek szempontból a nyugati újlatin nyelvek kicsit különlegesek, mert a latinnal való kapcsolat igazából sohasem szakadt meg, és a művelt beszédben valszg. folyamatosan "visszatartott" bizonyos szavakat, amik aztán bizonyára legyűrűztek a népnyelvbe. Rémlik, hogy hasonló történet volt az egyházi szláv és az orosz kapcsolatában is, és bizonyára az arab is hasonló sok szempontból.

      Törlés
    5. „Ez a szieszta érdekes, mi mögötte a jelentéstartalom?”

      A rómaiaknál a – reggeltől számított – hatodik óra volt dél (akkor volt a legmelegebb és feltehetően olyankor kicsit pihentek vagy épp ebédeltek az emberek), semmit több.


      A nyugati – de főleg az ibériai – újlatin nyelvek nagymértékben népi eredetűek (leginkább analfabéta földművesek, juhászok, pásztorok stb. latin tájszólásaiból alakultak ki) és ezért van az a kettősség, hogy van egy népi eredetű alapszókincs, amely csak 20-30%-át teszi ki a teljes szókincsnek (már amennyire ezt egyáltalán mérni lehet), de 80-90%-ban ezt használják a mindennapokban, és van egy művelt eredetű szókincs, amelyet leginkább csak az írott/művelt nyelvben használnak (sok átlagos anyanyelvi beszélő nem is ért ezért az írott nyelvből egy csomó mindent), és viszonylag kevés olyan művelt eredetű szó van, amely a mindennapok részévé vált, ezek is főként vallási eredetűek (pl. fiesta, favor, gracias, espíritu stb.). Ugyanezen okból viszont a spanyol archaikus is, mert a népnyelv megőrzött olyan régi latin elemeket, amelyek már a klasszikus korban is régiesnek/népiesnek számítottak.

      Ezzel szemben az olasz (a tulajdonképpeni olasz) épp a fordítottja: nagyrészt művelt eredetű nyelv, ezért eleve nehéz megmondani, hogy melyik szót vették át utólag a latinból és melyik beszélt nyelvi eredetű, mert nem nagyon van köztük különbség. De ha megnézed a több tucat olaszországi dialektust, azokra ez már nem igaz, és teljesen hasonló hangváltozások zajlottak is le bennük, mint a spanyolban (pl. délen Calabria bizonyos részein, ill. északon is egyes lombardiai dialektusokban [h]-nak ejtik az f-et; a sztenderd olasz kivételével szinte mindegyik – egyaránt északi és déli – nyelvjárásban zöngésülnek a magánhangzók közötti [p, t, k] zárhangok stb.).

      Törlés
    6. A cikk témájához adalékul, már régóta van "False Friends of the Slavist" (A szlavista hamis barátai) c. oldal, jelenleg éppen WikiBooks-formátumban: https://en.wikibooks.org/wiki/False_Friends_of_the_Slavist, amely a szláv nyelvek viszonylatában mutatja be az azonos alakú (vagy látszólag egymásnak megfelelő), de eltérő jelentésű szavakat. Ilyenek olyan közeli viszonylatban is vannak, mint a cseh és a szlovák.

      Törlés
    7. Belenéztem, nem rossz! Jó nagy munka lehetett ezt megcsinálni.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztrálni vagy belépni nem szükséges, de a hozzászólók megkülönböztethetősége érdekében ajánlott valamilyen becenév megadása a „Név/URL-cím” profil kiválasztásával (az URL kitöltése nem kötelező).