A klasszikus latinban – legalábbis az írott nyelvben – nem használtak még semmilyen névelőt, vagyis ilyen értelemben a névszói szerkezetek jelöletlenek voltak a határozottság vagy határozatlanság szempontjából. Létezett azonban legalább négyféle mutató névmás, amelyek jelölhettek egyfajta „határozottságot”, illetve kiemelést/kijelölést a mondatban, nevezetesen:
A 2–3. alakokból jönnek a spanyol és portugál közeli és köztes mutató névmások (vö. sp. este, esta, esto és ese, esa, eso; port. este, esta, isto és esse, essa, isso). A hangsúlyosan használt negyedik alakokból származik a harmadik személyű újlatin személyes névmások alanyesete (vö. sp. él, ella, ello; port. ele, ela; régi/irodalmi ol. egli, ella; fr. il, elle; rom. el, ea stb.), és ugyanezek köszönnek vissza a távoli mutató névmásokban is (pl. sp. aquel, aquella, aquello, ol. quello, quella, a beszélt latin *ECCU-ĬLLE, -ĬLLA, -ĬLLU ’amaz’ alakból).
Az újlatin nyelvek határozott névelői a hangsúlytalanul használt 3. és 4. latin mutató névmásból származnak (lásd az 1. ábrát). Arról nem szólnak a történeti források, hogy ezek pontosan mikortól nevezhetőek valódi névelőknek, azonban a kései – klasszikus kor utáni – latin szövegekben már egyre gyakrabban tűnnek fel „névelőszerű” használatban (tehát a beszélt nyelvben ekkorra már névelőként használhatták őket). A legtöbb nyelv (portugál-galiciai, spanyol, okcitán, francia, romans, olasz és román) a 4. alakok rövidült változatait vitte tovább ebben a szerepben (s ugyaninnen a harmadik személyű névmások hangsúlytalan esetei is).* Egyes szigeti nyelvváltozatok, így a baleári katalán (es, sa / sos, ses) és a szárd (su, sa / sos, sas, is) viszont a 3. mutató névmásból alakították ki a névelőt.
A központi újlatin nyelvekben egyes számban legalább két mondatfonetikai változata is kialakult a névelőnek, melyek közül az egyik összevont alak, amely magánhangzóval kezdődő szó előtt használatos, nyelvtani nemre tekintet nélkül. Ugyanakkor a spanyol nőnemű el alakot csak hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt használják.
Mint a 2. ábrán látható, megkülönböztetett semlegesnemű alak egyedül a spanyolban maradt fenn (egyes számban); a románban a semlegesneműnek nevezett főnevek névelője egyes számban a hímneművel, többes számban a nőneművel egyezik meg. A román abban is eltér a többi újlatin nyelvtől, hogy a „névelő” nem megelőzi a szót, hanem összeolvad vele „hátulról”, ahogy a hangsúlytalan személyes névmások egyes igealakokkal az olaszban vagy a spanyolban. (A latin mutató névmás állhatott a főnév után is, a románban feltehetően a környező balkáni nyelvek hatására rögzült ez a sorrend.) A román végartikulusnak van továbbá egy birtokos-részes esetű alakja is: a hímnemű -lui és a nőnemű -i a latin részes esetű ĬLLĪ beszélt nyelvi folyományai, amely eredetileg nem különböztette meg a nemeket (vö. sp. le ’neki’; ol. lui, lei ’ő’, illetve gli, le ’neki’); a többes számú -lor forrása pedig a latin ĬLLŌRU(M), az ĬLLE többes számú birtokos esete (vö. ol. loro ’ők’, illetve [hangsúlyosan] ’nekik’). A birtokos esetnek ezen elszigetelt formákon kívül egyáltalán nincs folytatása az újlatin nyelvekben.
* Az újlatin nyelvek tanúsága szerint a kései beszélt latinban létezniük kellett legalább az *ĭle, *ĭla, *ĭlu (< ĭllud, ĭllum) egyszerűsödött (hangsúlytalan) alakváltozatoknak.
- hic, hæc, hoc ’ez (itt, a közelben)’;
- iste, ista, istud ’ez/az (ott nálad)’;
- ipse, ipsa, ipsum ’az (maga)’, továbbá
- ille, illa, illud ’az (ott, a távolban)’.
 |
| Az USA déli részén számos spanyol alapítású város található. Las Vegas nevének első eleme a spanyol nőnemű többes számú határozott névelő (a városnév jelentése: ’a folyó melletti termőföldek’; a vega főnév valószínűleg pre-latin eredetű) |
A 2–3. alakokból jönnek a spanyol és portugál közeli és köztes mutató névmások (vö. sp. este, esta, esto és ese, esa, eso; port. este, esta, isto és esse, essa, isso). A hangsúlyosan használt negyedik alakokból származik a harmadik személyű újlatin személyes névmások alanyesete (vö. sp. él, ella, ello; port. ele, ela; régi/irodalmi ol. egli, ella; fr. il, elle; rom. el, ea stb.), és ugyanezek köszönnek vissza a távoli mutató névmásokban is (pl. sp. aquel, aquella, aquello, ol. quello, quella, a beszélt latin *ECCU-ĬLLE, -ĬLLA, -ĬLLU ’amaz’ alakból).
 |
| 1. ábra. Az újlatin határozott névelők kialakulása szempontjából releváns latin mutató névmási alakok, zárójelben a beszélt nyelvi formákkal, ahol azok eltérhettek az írottól. (Forrás: El Mexicano) |
Az újlatin nyelvek határozott névelői a hangsúlytalanul használt 3. és 4. latin mutató névmásból származnak (lásd az 1. ábrát). Arról nem szólnak a történeti források, hogy ezek pontosan mikortól nevezhetőek valódi névelőknek, azonban a kései – klasszikus kor utáni – latin szövegekben már egyre gyakrabban tűnnek fel „névelőszerű” használatban (tehát a beszélt nyelvben ekkorra már névelőként használhatták őket). A legtöbb nyelv (portugál-galiciai, spanyol, okcitán, francia, romans, olasz és román) a 4. alakok rövidült változatait vitte tovább ebben a szerepben (s ugyaninnen a harmadik személyű névmások hangsúlytalan esetei is).* Egyes szigeti nyelvváltozatok, így a baleári katalán (es, sa / sos, ses) és a szárd (su, sa / sos, sas, is) viszont a 3. mutató névmásból alakították ki a névelőt.
A központi újlatin nyelvekben egyes számban legalább két mondatfonetikai változata is kialakult a névelőnek, melyek közül az egyik összevont alak, amely magánhangzóval kezdődő szó előtt használatos, nyelvtani nemre tekintet nélkül. Ugyanakkor a spanyol nőnemű el alakot csak hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt használják.
 |
| 2. ábra. A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano) |
Mint a 2. ábrán látható, megkülönböztetett semlegesnemű alak egyedül a spanyolban maradt fenn (egyes számban); a románban a semlegesneműnek nevezett főnevek névelője egyes számban a hímneművel, többes számban a nőneművel egyezik meg. A román abban is eltér a többi újlatin nyelvtől, hogy a „névelő” nem megelőzi a szót, hanem összeolvad vele „hátulról”, ahogy a hangsúlytalan személyes névmások egyes igealakokkal az olaszban vagy a spanyolban. (A latin mutató névmás állhatott a főnév után is, a románban feltehetően a környező balkáni nyelvek hatására rögzült ez a sorrend.) A román végartikulusnak van továbbá egy birtokos-részes esetű alakja is: a hímnemű -lui és a nőnemű -i a latin részes esetű ĬLLĪ beszélt nyelvi folyományai, amely eredetileg nem különböztette meg a nemeket (vö. sp. le ’neki’; ol. lui, lei ’ő’, illetve gli, le ’neki’); a többes számú -lor forrása pedig a latin ĬLLŌRU(M), az ĬLLE többes számú birtokos esete (vö. ol. loro ’ők’, illetve [hangsúlyosan] ’nekik’). A birtokos esetnek ezen elszigetelt formákon kívül egyáltalán nincs folytatása az újlatin nyelvekben.
* Az újlatin nyelvek tanúsága szerint a kései beszélt latinban létezniük kellett legalább az *ĭle, *ĭla, *ĭlu (< ĭllud, ĭllum) egyszerűsödött (hangsúlytalan) alakváltozatoknak.