2020. november 7., szombat

Az egykori Inka Birodalom nyelve: a kecsua

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)
A kecsua (saját nevén: Runasimi, írásban szintén Runa Simi, tkp. ’az emberek nyelve’, vagy Qhichwa simi) a világ legnagyobb lélekszámú indián nyelve a dél-amerikai Andok vidékén, összesen mintegy 8 millió anyanyelvi beszélővel Ecuadorban, Peruban, Bolíviában és Argentína északi részén. Neve spanyolul és angolul is quechua; a spanyol quichua és angol Kichwa az Ecuadorban beszélt változatra utal.

A mai kecsua nem egységes, hanem ún. makronyelv, vagy modernebb értelemben inkább nyelvcsalád. A régi kecsua nyelv a feltételezések szerint az 5–8. század között kezdett nyelvjárásokra bomlani, klasszikus formája az Inka Birodalom hivatalos és közvetítőnyelve volt. Ma beszélt változatait két fő nyelvjáráscsoportba sorolják:
  • kecsua I. – központi nyelvjáráscsoport (Peru középső része, a térképen pirossal), valamint
  • kecsua II. – szélső nyelvjárások (Ecuador, Peru északi és déli részei, Bolívia, Argentína északi része),
amelyek további alcsoportokra tagolódnak (ld. a térképen). Az I. és II. főcsoportok nyelvjárásai nem érthetőek kölcsönösen. A klasszikus kecsua a II. főcsoport déli csoportjába (II–C) tartozott; hasonló nyelvjárást beszélnek ma is Peru déli részén és Bolíviában. Legnagyobb presztízzsel a cuzcói változat rendelkezik, a cikk is ezt veszi alapul. A kecsua a spanyol mellett hivatalos nyelv Bolíviában, regionálisan hivatalos státusza van Ecuadorban és Peruban.

A kecsua más indián nyelvekkel, nyelvcsaládokkal való rokonsága vitatott. Egyes szerzők az ajmarával együtt a kecsumara nyelvcsaládba sorolják (sőt, vannak, akik egy andoki–egyenlítői makronyelvcsaládot feltételeznek, amelybe számos másik dél-amerikai indián nyelvcsalád beletartozna), mindazonáltal más kutatók úgy vélik, hogy az ajmara és a kecsua hasonlósága (szinte azonos hangkészlet, feltűnő alaktani párhuzamok és alapszókincsbeli egyezések stb.) nem egy közös alapnyelvre, hanem nagyon hosszú idő óta fennálló intenzív kontaktusokra vezethető vissza.

Hangtan és írás

A kecsua három magánhangzó-fonémával rendelkezik: /a/, /i/, /u/, amelyeket a spanyol alapú latin betűs helyesírásban is az a, i, u betűkkel jelölnek. Az /i/ és az /u/ magánhangzók az uvuláris mássalhangzók (torokhangok) környezetében nyíltabban – inkább [e] és [o] hangokként – ejtődnek (ilyenkor az e és o betűkkel is jelölhetik őket). A magánhangzók nem különböztetnek meg hosszúságot.

A Machu Picchu – ’Öreg hegy’ kecsua nyelven – inka romváros Peru déli részén (Forrás: Pixabay.com)

Ami a mássalhangzókat illeti, a kecsuából hiányoznak a zöngés zárhangok, a [b], [d], [g], viszont három sor zöngétlen felpattanó zárhanggal (és egy zár-rés hanggal) rendelkezik, mindegyikük lehet ugyanis hehezetes és ejektív is, az alábbiak szerint (magyaros átírásban):
  1. zöngétlen zárhangsor: /p/, /t/, /k/, /q/, /cs/ – írásban: p, t, k, q és ch;
  2. zöngétlen hehezett zárhangsor: /pʰ/, /tʰ/, /kʰ/, /qʰ/ és /csʰ/ – írásban: ph, th, kh, qh és chh;
  3. zöngétlen ejektív zárhangsor: /p’/, /t’/, /k’/, /q’/ és /cs’/ – írásban: p’, t’, k’, q’ és ch’.
A /k/ és a /q/ – az utóbbi uvuláris [k] hang, amely a [k]-nál hátrébb, mélyen a torokban képzett – szótag végén, illetve nyelvjárástól függően megvalósulhat réshangként is. Az ún. ejektív zárhangok olyan mássalhangzók, melyek ejtését közvetlenül egy gégezár-felpattanás követi (magyarán egy rövid „szünettel” kell ejteni őket – ez a videón jól hallatszik). Az előzőeken kívül a kecsuában megtalálhatóak az /m/, /n/, /l/, /ɾ/, a lágy /lʲ/ és /ny/, az /sz/, /s/ és /h/ réshangok, továbbá két félmássalhangzó, a /w/ és /j/. Ezeket írásban, ebben a sorrendben, az m, n, l, r, ll, ñ, s, sh, h, w és y betűk jelölik. Az r [ɾ] a spanyollal ellentétben nem pergetett, hanem legyintő- vagy zöngés réshang.


Az egyes változatok hangkészlete a fentiektől eltérhet (a középső és az északi nyelvjárásokban nincsenek meg az ejektív, ill. hehezetes zárhangok; különbségek lehetnek a torokhangok ejtésében stb.), továbbá a spanyol jövevényszavakban a felsoroltakon kívül egyéb hangok is előfordulhatnak.

A hangsúly kötött, néhány véghangsúlyos szó kivételével – amit ilyenkor ékezettel jelölnek – mindig az utolsó előtti szótagra esik. Ez ugyanúgy igaz a toldalékolt alakokra, valamint az eredetileg eltérő hangsúlyozású spanyol jövevényszavakra is (pl. sp. teléfonotiliphunu [tiliphúnu] ’telefon’).

Nyelvtani jellemzők

A kecsua a nyelvek többségéhez hasonlóan agglutináló, vagyis a nyelvtani viszonyítást legfőképpen a szótőhöz egymás után ragasztott toldalékokkal fejezi ki, ahogy a magyar is. A névszóragozásban 16–19 esetet különböztetnek meg. Nyelvtani nem és határozott névelő nincs; a határozatlan névelő sok nyelvhez hasonlóan az ’egy’ jelentésű számnévből (huk) származik. A természetes nemeket a qhari ’férfi’ és warmi ’nő’ főnevekkel lehet kifejezni. A többes szám jele -kuna; a birtoklást személyragokkal fejezik ki. A jelzői szerkezetekben a melléknév mindig a főnév előtt áll és nincs számbeli egyeztetés. Néhány példa a névszóragozásra az alábbi ábrán látható.

A ’ház’ főnév néhány esete (nom., acc., gen., dat., loc.), pár példa jelzővel is (Forrás: El Mexicano)

Többes szám első személyben inkluzív és exkluzív alakokat is megkülönböztet, vagyis ’mi (beleértve téged)’ és ’mi (nélküled)’. Ennek megfelelően a személyes névmások: ñuqa ’én’, qam ’te’, pay ’ő’; ñuqanchik ’mi, veled együtt’ / ñuqayku ’mi, nélküled’, qamkuna ’ti’ és paykuna ’ők’. A birtokos személyragok: -y, -yki, -n, -nchik/-yku, -ykichik, -nku (pl. wasi ’(a) ház’, wasiy ’az én házam’, wasinku ’az ő házuk’), majdnem azonosak az igei személyragokkal (-ni, -nki, -n, -nchik/-yku, -nkichik, -nku).

Az igeidőket és módokat a személyragok elé (pl. az egyik múlt idő: -rqa-) vagy után (pl. óhajtó: -man) tett ragok jelölik. A főnévi igenév végződése -y, pl. niy vagy ñiy ’beszélni, mondani’:
  • jelen idő: ñini, ñinki, ñin, ñinchik / ñiyku, ñinkichik, ñinku;
  • múlt idő: ñirqani, ñirqanki, ñirqan, ñirqanchik / ñirqaniku, ñirqankichik, ñirqanku.


Kecsua–spanyol nyelvű rap Bolíviából

Az általános szórend az alany–tárgy–ige sorrendet követi (nemzetközi jelöléssel: SOV), ami szintén a legjellemzőbb az agglutináló nyelvek között. A kecsua szókészletre nagy hatást gyakorolt a spanyol: szókincsének mintegy 30%-a spanyol jövevényszó. Természetesen a spanyol is átvett szavakat a kecsuából, ilyen pl. a llama ’láma’ vagy a papas ’krumpli’ (többes számban) is.

Felhasznált források

2020. október 17., szombat

Az üzlet nem hobbi! – Ocio és negocio

A spanyol ocio szót bizonyára mindenki ismeri, aki beszéli a nyelvet, hiszen eléggé hétköznapi, de hogy a spanyolul nem tudók számára is világos legyen, jelentése ’szabadidő, tétlenség’, illetve modern értelemben leginkább ’hobbi, szabadidős tevékenység’; 15. századi latin jövevényszó (< ōtium ’pihenés, szabadidő, tétlenség’; ld. még ol. ozio és port. ócio – hasonló jelentésekkel).

A negocio ’elfoglaltság, (üzleti) tevékenység, vállalkozás’ még ennél is sokkal régebbi, 13. századi latin átvétel (< negōtium ’elfoglaltság, kötelesség, ügy’), és bár elsőre talán nem is gondolnánk (hiszen a -cio névszói végződés egyébként is gyakori), az előző szóval áll etimológiailag kapcsolatban.

Mujer de negocios – Üzletasszony (A kép illusztráció. Forrás: Pixabay.com)

A rendelkezésre álló források szerint a latin negōtium az ōtium fosztóképzős alakja lehetett eredetileg, és azt feltételezik, hogy a *NEC ŌTIUM, azaz ’nem tétlenkedés’ – innen pedig: ’elfoglaltság’ – kifejezésből vonódott össze. (A nec a klasszikus nyelvben ’sem, nem is’ jelentéssel bírt, innen > sp. ni és ning-.) Ugyanakkor megválaszolatlanul marad az a kérdés, hogy miért nem az *in|ōtium formát választották erre a rómaiak, amely elterjedtebb képzési mód volt.

Felhasznált források

  • Coromines, J.(1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 388, 396.
  • De Vaan, M. (2008): Etymological Dictionary of Latin and the other Italic Languages, 437.
  • Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest
  • RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª ed. [ocio, negocio]
  • Ocio – Wikipédia spanyol nyelven

2020. október 3., szombat

Magyar füge és spanyol higo

Kissé gyanús volt nekem már régóta ez a két szó, noha csak egyetlen mássalhangzó, a [g] közös bennük a magyarban és a spanyolban. Persze mondhatnánk még, hogy ezen kívül mindkettő két szótagú, de a két szótagú szavak annyira általánosak minden nyelvben, hogy ez semmit sem tenne hozzá a gyanakvásunkhoz. Ám nézzünk inkább a kulisszák mögé!

Kezdjük a spanyollal. Az higo ’füge’ az azonos jelentésű latin FĪCU(M) – a FĪCUS vagy FĪCUM tárgyesetének – folytatója, a spanyolban teljesen szokványos, magánhangzó előtti [f] > [h] > ∅ gyengüléssel (erről részletesen a Wikipédiában lehet olvasni).

(Forrás: Pixabay.com)

A magyar füge viszont 14. századi olasz jövevényszó, de nem a tulajdonképpeni olaszból, mert az fico, hanem egy északolasz nyelvváltozatból származik, méghozzá egy többes számú (nőnemű) fighe [fíge] alakváltozatból, amelynek természetesen szintén a latin FĪCUS ~ FĪCUM a végső forrása (ez a latinban valószínűleg kétnemű főnév volt). S hogy mennyire régi az átvétel, azt jól jelzi az [i] > [ü] hangváltozás (labializáció) – talán ezért sem érezzük ezt ma már idegen szónak.

A gyanú tehát beigazolódott, itt is a latin a kapcsolódási pont! Érdemes még tudni, hogy a spanyol higo csak a késői fügét jelenti, amely a közönséges fügefák (higueras comunes) termése. A kétszer termő fügefák (higueras brevales vagy breveras) első termésére – amely nagyobb is – egy másik szó használatos, a breva. Ennek forrása pedig a latin [FĪCUS] BĬFĔRA (> *bévera > bebra > breva), melynek jelentése ’kétszer termő [füge]’ volt. S ha valaki még inkább be akar nézni a kulisszák mögé, jegyezze meg, hogy az higo jelentése a népnyelvben/szlengben lehet ’buksza’ [női nemi szerv] is.

Felhasznált források

2020. szeptember 19., szombat

Szótárajánló: magyar–spanyol Csevegő

Nemrég volt szó a Lingea kiválóan használható ingyenes online szótárairól, most pedig az elsők között lehettem, aki hozzájutott a nagy múltú nemzetközi szakkiadó legújabb spanyol nyelvi kötetéhez, amely az igencsak hiánypótló magyar–spanyol Csevegő. De pontosan milyen jellegű kiadvány ez?

A Csevegő egy kifejezésszótár, amelyben a szokványos, tematikus felépítésű társalgási nyelvkönyvekkel ellentétben a címszavak (kulcsszavak) betűrendben szerepelnek. Ami nagyon fontos. Mondhatnánk, hogy a szintén kiváló Hablando en plata – Magyarán szólva című Grimm-kiadvány megfordított párja, amely a magyar kifejezések spanyol megfelelőjét adja meg a társalgásban használatos szófordulatokkal, szövegkörnyezetbe helyezve.

Ugye mindenkinek ismerős az a probléma, amikor valamit mondani akarunk idegen nyelven, de a hagyományos szótár ebben nem sokat segít? A szokványos nyomtatott szótárak ugyanis csak a szavak nyersfordításait sorolják fel, amelyek ráadásul sajnos sokszor már elavultak, régiesek vagy túl hivatalosak, irodalmiak (még a legújabb kiadásúak esetében is), így egyáltalán nem biztos, hogy a talált fordítás helytálló lesz adott szövegkörnyezetben (meg egyáltalán megérti-e belőle egy spanyol anyanyelvű, hogy mit szeretnénk mondani). A Csevegő pontosan ezt a hiányosságot szünteti meg.

A 431 oldalas kötet 1300 kulcsszót tartalmaz az alapszókincsből, 10.000 példamondattal és aktuális szófordulattal, a végén pedig egy rövid hagyományos spanyol–magyar szótári rész is található Név- és tárgymutató cím alatt. Felépítése rendkívül egyszerű, átlátható. A fedlap belső oldalán egyből a szócikkek szerkezetének leírását találjuk, majd a szokásos belső címoldal, kiadásra vonatkozó adatok, rövid kéthasábos Előszó és a mindössze tizenegy tételből álló rövidítésjegyzék után máris a szótári rész következik.

(Forrás: El Mexicano)

A szócikkek fejlécében (sötétkék csíkban) a magyar kulcsszó szerepel. Közvetlenül alatta (világoskék csíkban) ennek nyers spanyol fordítása(i), ami igazából nem is lényeges, inkább csak pluszinformáció, mert az érdemi rész az alatta lévő a kifejezésjegyzék. A szócikk törzsében a magyar kulcsszót szövegkörnyezetekbe helyezve, valós fordulatokban, kifejezésekben találjuk, a szótár pedig a teljes fordulatok, kifejezések spanyol megfelelőjét adja meg, ami az egésznek a lelke. A magyar kulcsszó nyersfordítása nem is feltétlenül szerepel a spanyol hasábban, de pontosan ez a lényeg, amit már sokszor elmondtam: nem fordításra van szükség, ha beszélnünk kell, hanem a bevett anyanyelvi fordulatok használatára az adott szituációban.

A Csevegő éppen ezt nyújtja, ezért is páratlan és hiánypótló munka. Hasábjaiban a fent leírtakon túl kiegészítő, orientáló, a helyes szóhasználatot elősegítő információk is helyet kaptak, amelyek világoskék alapon szerepelnek némelyik szócikk végén (ilyen pl. az olvidar és olvidarse igék használatának magyarázata az elfelejt szócikknél, vagy a razón és verdad főnevek közötti jelentéskülönbség szemléltetése az igazság szócikknél). Mindez alig 3500 forintért, ami meglehetősen barátságos ár a sokszor öt számjegyű összegbe kerülő, de gyakorlati szempontból használhatatlan hagyományos szótárak összehasonlításában. Minden kezdő és haladó nyelvtanuló könyvespolcán ott a helye.

Szponzorált tartalom

2020. szeptember 12., szombat

10 latin–spanyol szópár, amelyek egész mást jelentenek

Gyakran felmerül a kérdés: vajon mennyire segíti a klasszikus latin egy újlatin nyelv megtanulását? Erről megoszlanak a vélemények. Bár ezek a nyelvek a latin modern nyelvjárásai, figyelembe kell venni, hogy nem a klasszikus latinból származnak – annál is inkább, mert az egy kimunkált irodalmi nyelv volt, amelyet igazából sosem beszélt az utca népe (úgy, ahogy „kellett volna”) – és a szavak jelentése egyébként is az, ami talán a leggyorsabban változik az élő nyelvben.

Latin felirat Pompeiiben (Forrás: Pixabay.com)

A spanyol szavak ránézésre sokszor nagyon hasonlítanak a latin szavakra, ezért egy klasszikus latin szöveget meglátva elsőre úgy tűnhet, hogy majdnem mindent értünk belőle (még ha nem is ismerjük a ragozásokat). A valóságban azonban az okozza a legnagyobb problémát, hogy az ismerősnek vélt latin szavak általában még mást jelentettek (vagy nem pontosan ugyanazt), mint a spanyolban. Ezekből állítottunk össze egy rövid listát! (Az első helyen a latin, másodikként a spanyol alak szerepel.)
  1. alma és alma. Rögtön egy kakukktojással kezdünk, hiszen ez a két szó történetileg sem azonos: latinul egy nőnemű melléknév, jelentése ’tápláló’ vagy ’jótékony’, és a spanyol alimento főnévvel rokonítható. A spanyol ’lélek’ szó latin megfelelője és forrása az ánima (amely a spanyol választékos nyelvben is létezik mint művelt eredetű duplikátum).
  2. casa és casa. Majdnem mindegyik újlatin nyelvben megtalálható ez a szó, ugyanabban a jelentésben. Azonban jó, ha tudjuk, hogy a klasszikus latinban ez ’kunyhó, viskó’ jelentéssel bírt. A ’ház’ igazán latinul dŏmus volt, amelynek egyedül a szárdban van folytatója (domo – a határozói esetből), de a művelt eredetű doméstico ’házi’ melléknévben is ez köszön vissza.
  3. contestāri és contestar. Egyszerűnek tűnik, ugye? Pedig a latin ige nem azt jelenti, amit a spanyol alapján várnánk, hanem azt, hogy ’tanúskodni hív’. A ’válaszol’ latinul respondēre, amely ugyanúgy használatos a spanyolban is (responder) a contestar szinonimájaként. Az utóbbi mai jelentése a jogi nyelvben alakult ki (’tanúskodik > [kérdésre] megerősít > felel, válaszol’).
  4. mirāri és mirar. A csábító hasonlóság ellenére ne feledjük: a latin ige még azt jelentette, hogy ’bámul, (meg)csodál, csodálkozik’, melynek a spanyol admirar a valós párja. A ’néz’ latinul spectāre volt, ezt a tövet találjuk a művelt eredetű espectador ’néző’ szóban is.
  5. parāre és parar. Gondolhatnánk, egy olyan gyakori ige, mint a ’megáll’, biztos ugyanazt jelentette már latinul is. Nagyot tévednénk, mert a latin ige jelentése ’(el-/fel-)készül’, tehát a preparar(se) megfelelője! A spanyol jelentés az ’elkészül, készen áll > (vmilyen) helyzetbe kerül, elhelyezkedik > megáll’ átvitelen keresztül alakult ki, és Latin-Amerikában máig használják ’áll (vki vhol)’ értelemben. A latinban igazából nem volt pontosan ’megáll’ jelentésű ige.
  6. persōna és persona. Szintén megtalálható a többi újlatin nyelvben is, ’személy’ jelentéssel. Ám a klasszikus latinban még ’álarc’ értelemben használták, majd innen (színházi) ’szerep(lő), személyiség’ lett, tehát a valódi spanyol párja a personaje. A személyre nem létezett a klasszikus nyelvben külön szó, ebben az értelemben is az homo ’ember’ volt használatos.
  7. quǽrere és querer. Tény, hogy a latin igének is volt olyan jelentése, hogy ’akar, kíván, szüksége van (vmire)’, de elsősorban azt jelentette, hogy ’keres’ vagy ’kérdez’ (innen a művelt eredetű cuestión ’kérdés’ szó is). Az ’akar’ latin megfelelője a klasszikus nyelvben a velle volt (beszélt nyelvi változata a *volēre), a ’szeret’ pedig az amāre.
  8. reālis és real. Ezek csak „keresztben hamis barátok”, mert a spanyol alaknak két latin szó is megfelel, de közülük csak a ’valós(ágos)’-t jelenti a reālis. A ’királyi’ latin megfelelője a regālis, amely a hangváltozások miatt a spanyolban egybeesett az előbbivel.
  9. salīre és salir. Az egyik leggyakrabban használt spanyol ige, amely a ’kimegy/kijön’ mellett modern értelemben ’szórakozni megy, jár (vkivel)’ jelentéssel is bír. Pedig latinul azt jelentette, hogy ’ugrik’! Mai spanyol használata a ’kiugrik’ átmeneten keresztül jött létre. Érdekesség, hogy ugyanide tartozik a saltāre ’táncol’ > saltar ’ugrál’ is, amely a salīre gyakorítóképzős alakja volt. A ’kimegy’ viszont latinul exīre volt, amely még megvolt az óspanyolban is exir formában.
  10. vale és vale. Mindkét nyelven sajátos és gyakori kifejezés, amely ugyanabból az igéből (valēre – valer) származik. De míg latinul ez felszólító módú alak, amelyet búcsúzáskor mondtak (kb. ’minden jót [neked], élj boldogan’ és hasonló jelentésekben), addig spanyolul kijelentő módban van és azt jelenti, hogy ’oké, rendben’.
Mindez csupán egy kis ízelítő volt, nyilván lehetne még rengeteg hasonló példát találni. Ha esetleg tudsz te is ilyet, kedves Olvasó, hozzászólásban folytathatod ezt a listát! További spanyol szavak különös eredetéről ebben a cikkben írtunk.

Római színház romjai Méridában, Extramadura (Forrás: Pixabay.com)

S végül még valami. Miért is van az, hogy a latin -us, -is végződésű szavak a spanyolban -o, -e (vagy mássalhangzó) végződésűek? Sokan azt gondolják, hogy a spanyolban „lekoptak ezek a végződések”, ami így ebben a formában nem igaz. Valójában az az oka, hogy a névszók nem a klasszikus latin alanyesetű alakból jönnek. A beszélt nyelvben ugyanis sokkal gyakrabban fordultak elő határozói vagy tárgyesetben – mivel ezek voltak az elöljárószók vonzatai is –, ami már magánhangzóra végződött egyes számban (-o, -u vagy -e). Ezért az újlatin nyelvek névszói is ezt az alakot vitték tovább, a klasszikus latin névszóragozás lényeges leegyszerűsítésével.

Felhasznált források

  • Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára. Franklin Társulat, Budapest
  • Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3. kiadás
  • Wiktionary (angol nyelvű változat)

2020. augusztus 25., kedd

Szótárajánló: Lingea és Dict.com – minőség ingyen!

Régebben sokan kérdezték, hogy milyen kétnyelvű online szótárat ajánlanék kezdő spanyolosoknak, és akkor még azt kellett mondanom, hogy ingyen sajnos nincsenek igazán jól használhatóak. Egészen mostanáig, amíg nem találtam rá a Lingea kiadó által üzemeltetett kétnyelvű online szótárak választékára. Mit érdemes róluk tudni?

(Forrás: szotar.lingea.hu)

  • A Dict.com egy online nemzetközi kétnyelvű szótárrendszer, amelyen a kínált 34 nyelv bárhogyan kombinálható. Magyar nyelvű változata a szotar.lingea.hu, amely tartalmilag lényegében megegyezik az előzővel, csak a portál nyelve nem változtatható – a szótári adatok a magyar és 34 idegen nyelv kombinációban érhetőek el.
  • Ez egy valódi online szótár, nem csak egy jelentéseket felsoroló táblázat: a szócikkek elrendezése a nyomtatott szótárakéhoz hasonló, viszont sokkal áttekinthetőbb.
  • Lényeges szempont az ingyenesség és a minőség (az oldalon olvasható leírás szerint a portál tartalmát nyelvészek szerkesztik).
  • Többféle keresési lehetőség, morfológiai keresés (bármilyen ragozott alak alapján).
  • A nyelvirányt nem kell átkapcsolni, a szótár automatikusan felismeri a keresett szó nyelvét.
  • A címszavak kiejtése meghallgatható, bár ez inkább – legalábbis a spanyolnál – gépi felolvasásnak tűnik, ami nem a legjobb megoldás (többek között abból is hallatszik, hogy pl. a psicólogo kiejtése a szótár szerint [psikoloɣo], de valójában 🔊[siˈkoloɣo] – [p] nélkül).
  • A szótári bejegyzések valós példákat és kifejezéseket tartalmaznak a címszó használatára különböző szövegkörnyezetekben. Az egyes fordítások közti jelentéskülönbségek jelölve vannak, és (majdnem) minden szó kattintható, így könnyen megtalálható a keresett jelentés.
  • Spanyolból 20.100 címszó áll rendelkezésre (ez nem túl sok, de kezdő szinten elegendő), amely 6000 példát és kifejezést, valamint 42.500 fordítást tartalmaz; magyarból spanyol irányba ugyanez 24.000 címszó, 4.200 példa és 50.300 fordítás.
  • Igéknél a ragozás is megtekinthető.
A Lingea azonban nem csak online szótárt kínál. A fontosabb európai nyelveknél – így a spanyolnál is – tematikus nyelvtani összefoglalót és társalgási útmutatót is találunk, továbbá valamennyi nyelvnél még szógyakorlási tesztek is rendelkezésre állnak (mindezen funkciók a nyelvpárok melletti kis ikonokra kattintva érhetőek el). Gyakorlatilag egy kezdő nyelvtanuló vagy bárki, aki ismerkedni szeretne egy idegen nyelvvel, itt majdnem mindent megtalál egy helyen. A kifejezések kiejtésének megközelítő magyaros átírása pedig különösen nagy segítség a kezdők számára.

2020. augusztus 1., szombat

Gracias, Merci, Mulțumesc, Obrigado

Csak egy apró gesztus, viszont annál fontosabb. Megköszönni valamit sosem késő. De vajon honnan származik az újlatin nyelvek Köszönöm! jelentésű kifejezése?

A legtöbb újlatin nyelvben (ol. grazie, sp. gracias, kat. gràcies, szd. gràtzias) a latin GRĀTIAS [AGO, AGIMUS], azaz ’köszönetet teszek/teszünk’ kifejezésből származik (félig művelt úton), amelyet tehát már a latinban is többes számban, tárgyesetben használtak. A három legszélső újlatin nyelv, keleten a román, nyugaton pedig a francia és a portugál viszont nem a többségi megoldást választotta.

Kezdjük nyugaton. A francia merci forrása a latin MERCĒDE(M) – a MERCES tárgyesete –, melynek eredeti jelentése ’díj, fizetség, jutalom’, majd innen ’hála, köszönet’; vagyis nagyon hasonló jelentése volt az előzőhöz. A franciából sok más nyelvbe is átkerült mint bizalmas forma. (A latin többes számú MERCĒDES folytatójaként egyébként létezik a katalán mercès is, azonban nagyon választékos és kihalófélben van a használata.) A portugál obrigado, -da a latin OBLIGĀRE ’(el-/le-)kötelez’ szenvedő melléknévi igenevéből ered (OBLIGĀTUS, -A, -UM), tulajdonképpen a spanyol obligado, -da ’lekötelezett’ megfelelője lenne szó szerint. Ezzel magyarázható, hogy a beszélő nemével egyeztetődik.

(A képek forrása: Pixabay.com)

A legkeletibb újlatin nyelvben, a románban a magyarhoz hasonlóan külön ige szolgál a köszönet kifejezésére, a mulțumí ’(meg)köszön’: mulțumésc ’köszönöm’, mulțumím ’köszönjük’ stb. (Némiképp hasonló ez a spanyol agradecer igéhez, csak azt nem a gracias helyett, hanem a magyar ’megköszön’ jelentésében használják.) A román etimológusok szerint ez belső képzésű ige, amely a la mulți ani! ’sok boldogságot!’ (szó szerinti fordításban: ’még sok évig!’) jókívánságból keletkezett, melyet többek között születésnap alkalmából szoktak mondani. A kötetlen nyelvben szintén használják a franciából átvett mersí formát is. (A román szótári hagyománynak megfelelően a hangsúlyt ékezettel jelöltük.)

¡Gracias por haberlo leído! Köszönöm, hogy elolvastad! 😉

2020. június 13., szombat

Miért is furcsa spanyolul a coronavirus szó?

A koronavírust szinte minden nyelvben ezzel a szóval illetik, mivel tudományos neologizmus lévén így terjedt el a világon – de túl sok idő nem is lett volna rá lefordítani. Mi sem csodálkozunk már rajta, hiszen megszoktuk, de egyébként sem lenne miért. Nem így az újlatin nyelvekben...

A spanyolban – és a többi újlatin nyelvben – sem teljesen ismeretlenek a két főnévből alkotott összetett szavak, mint pl. aguanieve ’havas eső’, bocacalle ’utcasarok, keresztutca’, hojalata ’bádoglemez’ vagy palabra clave ’kulcsszó’ (a helyesírástól itt ismét tekintsünk el, hiszen nem az egybe- vagy a különírás a kritériuma az összetett szavaknak). Valamiért mégis szokatlan lehet a francia, olasz, spanyol anyanyelvűek számára a coronavirus alak, na de pontosan miért?

Ehhez mindenekelőtt a dupla főnévből álló szóösszetételek (a továbbiakban: N–N összetételek) természetét kell megértenünk. Az N–N összetételek egyik legfontosabb közös jellemzője, hogy a két tagjuk nem egyenrangú: az egyik az alaptag (spanyolul núcleo; jelöljük mondjuk így: Nₐ), a másik pedig annak jelentését módosítja, szűkíti (nevezzük módosító tagnak: Nₘ). Vagyis lényegében ugyanúgy viselkednek, mintha névszói szerkezetek lennének, csak a két főnév viszonya – melyet a névszói szerkezetekben valamilyen elöljáró szokott jelölni – itt jelöletlen.

Néhány kivételtől eltekintve az N–N összetételeknek mindig az első tagjuk az alaptag, a második a módosító tag, vagyis Nₐ–Nₘ felépítésűek, amit nagyon jól szemléltet pl. a palabra clave (amely természetesen egy ’szó’ és nem egy ’kulcs’) vagy a coche cama ’hálókocsi’ (egy ’vasúti kocsi’, nem egy guruló ’ágy’) stb. Tehát ha azt szeretnénk, hogy a koronavírus megfelelője természetes legyen és valóban azt jelentse az újlatin nyelveken is, ami a szó alkotójának szándéka volt (ti. ’korona alakú vírusmolekula’), akkor az bizony virus corona lenne.

(A képek forrása: Pixabay.com)

Az említett kivételek (amelyek második tagja az alaptag: Nₘ–Nₐ) általában olyan összetételek, amelyek első eleme, az Nₘ valamilyen rögzült latin-görög eredetű tő, ún. összetételi előtag: pl. fotocopia ’fénymásolat’, radiodifusión ’rádióadás’. Az összetételi előtagok, mint nevük is utal rá, azonban nem valódi (azaz nem teljes) főnevek, hanem azok összetétel képzésére létrejött változatai (igazából toldalékféleségek), és már magában a latinban vagy a görögben is erre szolgáltak. A corona főnévnek viszont nincs és a latinban sem volt ilyen változata (ami egyébként coroni- vagy corono- lehetne).

Összefoglalva a lényeget, a coronavirus, bár latin elemekből áll, az összetétel módja inkább az angol nyelvi szokásokat tükrözi, ezért bizonyul szokatlannak, nemcsak a spanyolban, hanem a franciában, az olaszban és a portugálban is. A tudományos latin szavak képzése ugyanis sokszor tudományos, rendszertani elnevezési konvenciókon, nem pedig a szigorúan vett nyelvi szabályokon alapszik.


La Sonora Dinamita – El coronavirus

2020. május 16., szombat

Tévhitek a nyelvekről és a nyelvrokonságról

A nyelvekkel és a nyelvek rokonságával kapcsolatban nagyon sok tévhit él a mindennapokban, annak ellenére, hogy komoly kutatók rendszeresen megcáfolják ezeket. Talán nem minden jut el a nagyközönséghez, esetleg túl bonyolultan van megfogalmazva, de sajnos az is tény, hogy az emberek elég nagy része nem akarja elfogadni a tudományos eredményeket, hanem inkább áltudományos – vagy legalábbis erősen megkérdőjelezett – elméletekben hisz. Éppen ezért az alábbiakban összeszedtünk néhány tévhitet és cáfolatukat, remélhetőleg közérthetően leírva.

1. A genetikai rokonságból a nyelvrokonságra is lehet következtetni

Nem igaz. A különböző népek egymástól természetes nyelvcsere útján átvehetik, átadhatják a nyelveket, így a nyelvrokonságnak semmi köze a genetikai rokonsághoz és az emberek származásához. Az már más kérdés, hogy a köznyelvben „rokon népek” alatt azokat a népeket értjük, akik rokon nyelveket beszélnek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az ilyen népeknek bármi másban is hasonlítaniuk kellene egymáshoz. Mindenki beláthatja, hogy nagyon különböző népekhez tartozó, még külsőleg is merőben eltérő emberek is beszélhetnek rokon nyelveket, akár ugyanazt a nyelvet is, valamint megfordítva.

Európa genetikai térképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Példaként vessünk egy pillantást a fenti ábrára. Bár a mai európai népek genetikailag eleve nagyon közel állnak egymáshoz, a térkép bal oldalán lévő diagram jelzi a rokonsági viszonyukat. A színes „pacákból” látható, hogy vannak átfedések is a népek között, valamint az is leolvasható, hogy a mai magyarok legközelebbi genetikai rokonai a németek és a szláv népek, pedig nyelvileg semmi közünk hozzájuk. Ugyanakkor az újlatin nyelveket beszélő népek között is vannak genetikai különbségek: pl. jól kivehető, hogy a franciák sokkal közelebbi rokonságban állnak a németekkel, mint az olaszokkal.

2. A rokon nyelvek hasonlóan hangzanak

A rokon nyelvek hangzásukban valóban hasonlíthatnak egymásra, de ez csak abban az esetben lehetséges, ha viszonylag nem olyan régen különültek el és nem érték őket nagymértékű, eltérő idegen hatások. Egyértelmű, hogy pl. az olasz és a spanyol hasonlóak, erre még az is hamar rájön, aki egyiket sem tanulta. Ugyanakkor ez már nem mondható el a franciáról, amelynek hangzása ma már egyetlen másik újlatin nyelvre sem hasonlít. A nyelvek hasonlóságát tehát alapvetően nem a rokonságuk, hanem a környezetük határozza meg: két nem rokon nyelv is hasonlíthat egymásra, ha ugyanazok az emberek beszélik mindkettőt (ez főleg a kisebbségi nyelvekre igaz, amelyek kétnyelvűségben élnek), pl. a spanyol és a baszk. De nyelvek hasonló hangzása kialakulhat teljesen véletlenül is, amire az egyik legjobb példa a mai görög és spanyol lehetnének.

3. Az arab, a perzsa és a török rokonok, nem?

Tévedés. Az arab az afroázsiai nyelvcsalád sémi csoportjába tartozik, a perzsa indoeurópai (iráni) nyelv, a török nyelvváltozatok pedig egy harmadik eltérő nyelvcsaládot alkotnak, és még hangzásukban is teljesen különböznek ezek a nyelvek (hallgassuk csak meg ugyanazt a mondatot arabul, perzsául és törökül). Az viszont való igaz, hogy az arab és a perzsa nagy hatással volt a török szókincsre és nyelvtanra (fordítva már kevésbé).

A világ nyelvcsaládjai (Forrás: Wikipédia, GFDL/CC)

4. Az egymással szoros kölcsönhatásban élő nyelvek rokonná válhatnak?

A szokásos értelemben használt – családfaelméletből kiinduló – „nyelvrokonság” közös őstől való származást jelent. Az azonos nyelvcsaládba tartozó mai rokon nyelvek tehát valamikor régen ugyanazon nyelv változatai voltak, de különváltak a beszélők útjai, így idővel eltávolodtak egymástól. Akármilyen hatások is érték a későbbiekben a nyelvjárásokat, melyekből a rokon nyelvek létrejöttek, attól még a „szülőnyelvük” ugyanaz marad (ahogy az embernek sem változik meg a biológiai anyja).

Természetesen már nem értelmezhető így a nyelvrokonság a mesterséges (szerkesztett), valamint a keveréknyelvek esetében. Az igazi keveréknyelvek azonban nagyon ritkák, és a tapasztalatok szerint csak nagyon speciális körülmények között jöhetnek létre (pl. menekülttáborokban, kikötők közelében). A legtöbb ma ismert és nagyobb számú beszélővel rendelkező keverék- (ún. kreol) nyelvnek is általában egyetlen nyelv a fő forrása.

5. A távolra kerülő rokon nyelvek jobban eltávolodnak egymástól

Ez sem feltétlenül igaz. Az, hogy a rokon nyelvváltozatok mennyire távolodnak el egymástól, nem a földrajzi távolságtól függ, hanem az eltelt időtől: attól, hogy a beszélőik között mikor szűnik meg – megszűnik-e – végleg a kapcsolattartás. Vannak olyan nyelvek, amelyek változatait viszonylag kis területen beszélik, mégsem érthetőek kölcsönösen, mert pl. magas hegyek vannak a települések között, ezért sohasem találkoznak, nem beszélnek egymással az emberek (ilyen pl. a kecsua). Továbbá, önmagában nem is lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy a rokon nyelvek milyen mértékben távolodtak el egymástól, ha nem mondjuk meg, hogy konkrétan mely tulajdonságait vizsgáltuk a nyelveknek (hangtan, alaktan, mondatszerkezet, szókészlet stb.).

Az alábbi videón a hat legnagyobb beszélőszámmal rendelkező újlatin nyelvből hallhatunk példákat időjárás-jelentésekből. A készítő a latintól való eltávolodás mértékét is feltüntette százalékban, azonban az adatok forrásáról, illetve az összehasonlítás szempontjairól sajnos nem közölt információt. (Az értékek alapján valószínűleg hangtani jellegű összehasonlításról lehet szó.)


6. A hasonló nyelvek biztosan rokonok, mint a magyar és a török!

Ezt a tévhitet részben már tisztáztuk a 2. pontban, de természetesen a fordítottja sem igaz, vagyis az, hogy csak azért lenne rokon két nyelv, mert több tulajdonságukban hasonlítanak. Induljunk ki abból, hogy a világ nyelveit mindössze 4-5 szerkezeti típusba lehet besorolni (erről korábban írtunk), és beszélnek a Földön kb. 5-6000 nyelvet. Ezenkívül a beszédhangok készlete is korlátozott, tehát statisztikai alapon nyilván rengeteg, akár több száz olyan, egymással nem rokon nyelvet is lehetne találni véletlenszerűen a világon, amelyek valamiben hasonlítanak egymásra. Az is teljesen véletlen, hogy ezek közül éppen ismerjük a törököt és az éppen a magyarra hasonlít bizonyos tulajdonságok alapján. Általános tendencia az is, hogy a gyakori, fontos dolgokat jelentő morfémák rövidek, és ez még jobban növeli az egybeesésük valószínűségét, hiszen minél kevesebb hangból állnak, annál nagyobb az esély, hogy egy véges készletből ugyanazok kerülnek bele.
#VIDEÓSCIKK
Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2020. április 25., szombat

Miért tártaros spanyolul a tatárok neve?

Angolul és franciául Tatars, németül Tataren, olaszul Tatari, oroszul татáры [tatárü] – csak hogy néhány ismertebb nyelvet említsünk –, törökül és saját nyelvükön tatarlar,
spanyolul és portugálul azonban rtaros.
Na de mit keres ott az első [r]? – Még mielőtt belemennénk a részletekbe, gyorsan tisztázzuk, hogy a tatárok megnevezést kétféle népcsoportra használják: egyrészt azokra a mongol nyelvű történelmi törzsekre, akik a középkorban betörtek Európába („tatárjárás”), másrészt több török nyelvű mai népcsoportra, akik többségében az Oroszországhoz tartozó Tatárföld területén, valamint kisebb lélekszámban máshol is élnek, főleg Közép-Ázsiában és Kelet-Európában, pl. a Krím-félszigeten (ők a krími tatárok). E kettősség valószínűleg onnan eredeztethető, hogy a középkorban mindenféle törzset neveztek így, akik a mongol birodalom fennhatósága alá tartoztak, függetlenül a nyelvüktől.

Kazan, Tatárföld (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A tatár népek nem beszélnek egységes nyelvet; önmagában a tatár nyelv megnevezés az oroszországi Tatárföldön élő tatárok nyelvére utal. A krími és a szibériai tatárok közeli rokon, de eltérő kipcsak-török nyelvváltozatokat beszélnek.

Maga a tatar szó valószínűleg mongol eredetű, és arab-perzsa közvetítéssel kerülhetett az európai nyelvekbe. A tartar- tőváltozat kialakulásáról azonban a középkori latin – vagyis valamelyik újlatin nyelvváltozat (talán a francia) – tehet! A latinban ugyanis létezett egy Tártarus név (ez a görög Τάρταρος, Tártaros átvétele), amely átvitt vagy költői értelemben ’pokol’ jelentésű volt. (Végső forrása nem tisztázott – egy legenda szerint a görög Tartessos név torzulása.) S mivel a tatar szónak nem volt semmi értelme az akkori beszélők számára, ám ismerős volt nekik a latin Tártarus, ezért így kezdték hívni a tatárokat. Az ilyen változást népetimológiának vagy szóértelmesítésnek nevezzük.

Ezt az alakot őrizte meg a spanyol és a portugál. A tartar- tőváltozat létezik egyébként a többi nyelvben is, de ebben az értelemben régiesnek számít, és inkább az etimológiát tükröző tatar- tövet használják. A franciában a Tatars szó kifejezetten a mai tatárokra, míg a Tartares történelmi kontextusban, a népvándorláskori mongol és tatár törzsek összefoglaló neveként használatos.


Tatár popzene

Plusz érdekesség, hogy ugyanezt az alakváltozatot találjuk a tartármártás (franciául sauce tartare, spanyolul salsa tártara) szóban – amely tehát valójában ’tatármártás’ – és a tatárbifsztek francia nevében (steak tartare) is. Hogy ezeknek az ételeknek mennyi közük van valójában a (történelmi) tatárokhoz, az nem teljesen világos. Az egyik feltételezés szerint nevükben a ta(r)tár- átvitt értelemben a barbárokra (középkori germánok) utal, vagyis jelentése ’durva, vad’; egy másik szerint pedig a Keletről Európába hozott különböző ételkészítési szokásokkal (húsok, kolbászok, zsírok, sajtok, szószok stb.) lehet kapcsolatban, amelyekre nagy hatással volt a mongol-török kultúra.
#VIDEÓSCIKK
A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2020. március 7., szombat

Mi köze a karanténnak a negyvenhez?

A koronavírussal kapcsolatban gyakran hallhatjuk, olvashatjuk mostanában a karantén kifejezést. A magyar hangalak, persze, egy átlagembernek semmit sem árul el a szó eredetéről. Na és az angol quarantine? Hát, nagyon ez sem, legalábbis azok számára, akik csak angolul tudnak a magyaron kívül. Viszont aki tanult valamelyik újlatin nyelven, mondjuk olaszul vagy spanyolul, annak már nagyon is árulkodó lehet a quarantina [kʷarantína] vagy a cuarentena [kʷarenténa]. (A kiejtés átírásában az ékezet a szóhangsúlyt jelöli, nem pedig a magánhangzó hosszúságát.)

(Forrás: Pixabay.com)

Aki ezek után úgy gondolja, hogy e szavaknak bármi közük is lehet a quaranta [kʷaránta], illetve cuarenta [kʷarénta] (< régi quaraenta < lat. QUADRAGINTA, amely a beszélt nyelvben valahogy úgy hangzott, hogy [kʷarajínta]) ’negyven’ számnévhez, bizony jól gondolja! A quarantina, cuarentena ugyanis ennek névszói származéka, melynek eredeti jelentése egyszerűen ’negyvenes’. (Megjegyzendő, hogy a mai olasz quarantina szót továbbra is csak matematikai értelemben használják, míg a ’karantén’ jelentésben ennek hangalaki változata, a quarantena használatos.)

(Forrás: Pixabay.com)

Na jó, és akkor mégis mi köze van a karanténnak a negyvenesekhez? Nos, természetesen nem a negyvenévesekkel van összefüggésben, hanem a negyven nappal. A középkori Velencében ugyanis az volt a szokásrend, hogy a fertőző járvány sújtotta területekről érkező hajókat 40 napig tartották vesztegzár alatt távol a kikötőktől. Maga a kifejezés tehát az olaszból terjedt el ebben a jelentésben. A magyarba – a hangalakjából következően – vélhetően a francia quarantaine [kærãtén] közvetítette.*

__________
* Téves az a magyarázat, mely szerint a karantén az olasz quaranta giorni ’negyven nap’ kifejezésből származik.

2020. február 1., szombat

Lefordíthatom, de minek? Nem lesz jó, csak szólok!

Megint behivatkozhatnám az összes olyan korábbi cikket, amelyek nagyjából arról szólnak, hogy miért nincs semmi értelme mondatok lefordításával idegen nyelvet tanulni-tanítani-gyakorolni, de nem teszem, akit érdekel, meg fogja találni. Következzen inkább egy újabb „esettanulmány”, amely ezt megerősíti.

A hagyományos nyelvoktatási rendszer ugye ahhoz szoktatott minket (legalábbis az én generációmat), hogy vannak a nyelvtani szabályok, amelyeket jól meg kell tanulni, utána már csak be kell magolni hozzá rengeteg szót, és máris perfektek vagyunk az idegen nyelvből. Hiszen ha van megfelelő szókincsünk, akkor mindent el tudunk mondani, mert le tudjuk fordítani. Ezt nagyon sokáig el is hitte mindenki (ahogy én is), talán sokan ma is elhiszik – ami addig érthető is volt, amíg fel nem találták a Google-t és senki sem tudta leellenőrizni, hogy pl. egy nyelvkönyvben lévő példamondatok létezhetnének-e valójában.

¡Sé feliz! – Légy boldog! (Forrás: Pixabay.com)

Egy spanyoltanulással foglalkozó Facebook-csoportba érkezett egy poszt azzal a kéréssel, hogy az alábbi mondatot fordítsuk le spanyolra:
Ne töltsd az időt azzal, hogy vágysz a boldogságra, légy boldog!
Ez egy meglehetősen egyszerű mondat. Az iskolai nyelvoktatás alapján bárki le tudná fordítani, aki már nem annyira kezdő. Öt percen belül érkezett is egy kiváló(nak tűnő) megoldás, íme:
No pases el tiempo deseando la felicidad, ¡sé feliz!
Tökéletes, gondolnánk: nincs benne semmilyen nyelvtani, egyeztetési anomália, az igék is a megfelelő alakjukban állnak, és még a szavak is azt jelentik, amit szeretnénk – hát mi kellene még? Én sem tudtam volna sokkal jobbat, legfeljebb a deseando helyett az esperando vagy az anhelando alakot használtam volna. Valószínűleg egy magyar anyanyelvű spanyoltanár is csillagos ötösre értékelné ezt a fordítást. Pedig hát... nem, egyáltalán nem jó, nem spanyolos.

Na de miért?? – Rendkívül egyszerű a képlet: azért, mert spanyol anyanyelvűek nem mondják így. Márpedig ha egy nyelv anyanyelvi beszélői valamit nem monda(ná)nak, akkor olyan nincs, tehát helytelen. (Akkor is, ha tankönyvben szerepel.) Nyilván nem a mondat vége problémás, a sé feliz-szel semmi gond (másképp nagyon nem is lehetne fordítani). Viszont a pasar el tiempo kifejezést – amely egyébként valóban pontosan azt jelentené, hogy ’tölti az időt’ – nem használják erre; az inkább arra utal, hogy elüti az időt valamivel/valakivel, szórakozik stb. Lássuk akkor a helyes megoldást! A mondat igazán spanyolos – és a Google által is alátámasztott – megfelelője:
No pierdas el tiempo deseando ser feliz, solo sé feliz.
Természetesen, ha egy mondatra nincs egyetlen találat sem a Google-ben, attól az még nem feltétlenül helytelen: azt is jelentheti csupán, hogy még nem mondta (nem írta le) senki. Azonban minél tömörebb egy mondat (mint amilyen a *No pases el tiempo deseando la felicidad is), annál elenyészőbb ennek az esélye, főleg egy több mint négyszázmilliós nyelv esetén. Ilyenkor már gyanakodnunk kell, de legalábbis megkérdőjelezhető a helyessége.

Pasar el tiempo... – Elütni az időt... (Forrás: Pixabay.com)

Ügyeljünk arra is a rákereséses ellenőrzésnél, hogy tegyük macskakörmök közé az ellenőrizendő kifejezést, hogy ne csak a benne lévő szavak előfordulására keressünk. A hosszú kifejezéseket, mondatokat részenként érdemes ellenőrizni, mert lehet, hogy egyben még senki sem mondta, de attól még lehet helyes, ha egyébként a fő tartalmi részei léteznek. És nem elég kizárólag a találatok számát nézni, sok találatot is meg kell vizsgálni, hogy mennyire relevánsak, milyen szövegkörnyezetekben fordulnak elő (pl. hogy nem csak ugyanaz az idézet ismétlődik-e).

Térjünk vissza a mondatunkra. Vannak persze további lehetséges megoldások is; az alábbi javaslatok egy magyarul is jól tudó argentin beszélőtől származnak (bár szintén csak elméletiek):
  • No te pases la vida deseando la felicidad; (simplemente) sé feliz.
  • En vez de pasarte la vida deseando la felicidad, (simplemente) sé feliz.
  • No te la pases deseando la felicidad, (simplemente) sé feliz
  • En vez de pasártela deseando ser feliz, (simplemente) selo.
  • En vez de pasarte la vida deseando ser feliz, selo.
A tanulság ugyanaz, mint mindig: a nyelv nem egyszerűen a szavak nyelvtani szabályok alapján való mondatokba rendezése, hanem maguk a kifejezések, kész mondatok az alapelemei, amelyeket el kell sajátítani az anyanyelvi beszélőktől. Vagyis leegyszerűsítve: ne fordítsunk (szó szerinti értelemben), mert az valószínűleg úgysem lesz jó. Ismerjük meg a nyelvi szokásokat!

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2020. január 11., szombat

A határozott névelő kialakulása az újlatin nyelvekben

A klasszikus latinban – legalábbis az írott nyelvben – nem használtak még semmilyen névelőt, vagyis ilyen értelemben a névszói szerkezetek jelöletlenek voltak a határozottság vagy határozatlanság szempontjából. Létezett azonban legalább négyféle mutató névmás, amelyek jelölhettek egyfajta „határozottságot”, illetve kiemelést/kijelölést a mondatban, nevezetesen:
  1. hic, hæc, hoc ’ez (itt, a közelben)’;
  2. iste, ista, istud ’ez/az (ott nálad)’;
  3. ipse, ipsa, ipsum ’az (maga)’, továbbá
  4. ille, illa, illud ’az (ott, a távolban)’.
Az elsőnek – a rövidsége miatt – nincs önálló folytatása az újlatin nyelvekben, legfeljebb simulószóként (vö. katalán hi, ho) vagy összevont alakokban (ld. sp. aquí < *ECCU HĪC és acá < *ECCU HAC ’itt, ide’; az a- analógiás, valószínűleg az a < AD hatása). A 2–3. alakokból jönnek a spanyol és portugál közeli és köztes mutató névmások (vö. sp. este, esta, esto és ese, esa, eso; port. este, esta, isto és esse, essa, isso). A hangsúlyosan használt negyedik alakokból származik a harmadik személyű újlatin személyes névmások alanyesete (vö. sp. él, ella, ello; port. ele, ela; régi/irodalmi ol. egli, ella; fr. il, elle; rom. el, ea stb.), és ugyanezek köszönnek vissza a távoli mutató névmásokban is (pl. sp. aquel, aquella, aquello, ol. quello, quella, a beszélt latin *ECCUĬLLE, -ĬLLA, -ĬLLU ’amaz’ alakból).

1. ábra. Az újlatin határozott névelők kialakulása szempontjából releváns latin mutató névmási alakok,
zárójelben a beszélt nyelvi formákkal, ahol azok eltérhettek az írottól. (Forrás: El Mexicano)

Az újlatin nyelvek határozott névelői a hangsúlytalanul használt 3. és 4. latin mutató névmásból származnak (lásd az 1. ábrát). Arról nem szólnak a történeti források, hogy ezek pontosan mikortól nevezhetőek valódi névelőknek, azonban a kései – klasszikus kor utáni – latin szövegekben már egyre gyakrabban tűnnek fel „névelőszerű” használatban. A legtöbb nyelv (portugál-galiciai, spanyol, okcitán, francia, romans, olasz és román) a 4. alakok rövidült változatait vitte tovább ebben a szerepben (s ugyaninnen a harmadik személyű névmások hangsúlytalan esetei is).* Egyes szigeti nyelvváltozatok, így a baleári katalán (es, sa / sos, ses) és a szárd (su, sa / sos, sas, is) viszont a 3. mutató névmásból alakították ki a névelőt. A központi újlatin nyelvekben egyes számban legalább két mondatfonetikai változata is kialakult a névelőnek, melyek közül az egyik az összevont alak, amely magánhangzóval kezdődő szó előtt használatos, nyelvtani nemek megkülönböztetése nélkül (a spanyol nőnemű el alakot csak a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt használják).

2. ábra. A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Mint a 2. ábrán látható, megkülönböztetett semlegesnemű alak egyedül a spanyolban maradt fenn (egyes számban); a románban a semlegesneműnek nevezett főnevek névelője egyes számban a hímneművel, többes számban a nőneművel egyezik meg. A román abban is eltér a többi újlatin nyelvtől, hogy a „névelő” nem megelőzi a szót, hanem összeolvad vele „hátulról”, ahogy a hangsúlytalan személyes névmások egyes igealakokkal az olaszban vagy a spanyolban. (A latin mutató névmás állhatott a főnév után is, a románban feltehetően a környező balkáni nyelvek hatására rögzült ez a sorrend.) A román végartikulusnak van továbbá egy birtokos-részes esetű alakja is: a hímnemű -lui és a nőnemű -i a latin részes esetű ĬLLĪ beszélt nyelvi folyományai, amely eredetileg nem különböztette meg a nemeket (vö. sp. le ’neki’; ol. lui, lei ’ő’, illetve gli, le ’neki’); a többes számú -lor forrása pedig a latin ĬLLŌRU(M), az ĬLLE többes számú birtokos esete (vö. ol. loro ’ők’, illetve [hangsúlyosan] ’nekik’). A birtokos esetnek ezen elszigetelt formákon kívül egyáltalán nincs folytatása az újlatin nyelvekben.

__________
* Az újlatin nyelvek tanúsága szerint a kései beszélt latinban létezniük kellett legalább az *ĭle, *ĭla, *ĭlu (< ĭllud, ĭllum) egyszerűsödött (hangsúlytalan) alakváltozatoknak.