2020. június 13., szombat

Miért is furcsa spanyolul a coronavirus szó?

A koronavírust szinte minden nyelvben ezzel a szóval illetik, mivel tudományos neologizmus lévén így terjedt el a világon – de túl sok idő nem is lett volna rá lefordítani. Mi sem csodálkozunk már rajta, hiszen megszoktuk, de egyébként sem lenne miért. Nem így az újlatin nyelvekben...

A spanyolban – és a többi újlatin nyelvben – sem teljesen ismeretlenek a két főnévből alkotott összetett szavak, mint pl. aguanieve ’havas eső’, bocacalle ’utcasarok, keresztutca’, hojalata ’bádoglemez’ vagy palabra clave ’kulcsszó’ (a helyesírástól itt ismét tekintsünk el, hiszen nem az egybe- vagy a különírás a kritériuma az összetett szavaknak). Valamiért mégis szokatlan lehet a francia, olasz, spanyol anyanyelvűek számára a coronavirus alak, na de pontosan miért?

Ehhez mindenekelőtt a dupla főnévből álló szóösszetételek (a továbbiakban: N–N összetételek) természetét kell megértenünk. Az N–N összetételek egyik legfontosabb közös jellemzője, hogy a két tagjuk nem egyenrangú: az egyik az alaptag (spanyolul núcleo; jelöljük mondjuk így: Nₐ), a másik pedig annak jelentését módosítja, szűkíti (nevezzük módosító tagnak: Nₘ). Vagyis lényegében ugyanúgy viselkednek, mintha névszói szerkezetek lennének, csak a két főnév viszonya – melyet a névszói szerkezetekben valamilyen elöljáró szokott jelölni – itt jelöletlen.

Néhány kivételtől eltekintve az N–N összetételeknek mindig az első tagjuk az alaptag, a második a módosító tag, vagyis Nₐ–Nₘ felépítésűek, amit nagyon jól szemléltet pl. a palabra clave (amely természetesen egy ’szó’ és nem egy ’kulcs’) vagy a coche cama ’hálókocsi’ (egy ’vasúti kocsi’, nem egy guruló ’ágy’) stb. Tehát ha azt szeretnénk, hogy a koronavírus megfelelője természetes legyen és valóban azt jelentse az újlatin nyelveken is, ami a szó alkotójának szándéka volt (ti. ’korona alakú vírusmolekula’), akkor az bizony virus corona lenne.

(A képek forrása: Pixabay.com)

Az említett kivételek (amelyek második tagja az alaptag: Nₘ–Nₐ) általában olyan összetételek, amelyek első eleme, az Nₘ valamilyen rögzült latin-görög eredetű tő, ún. összetételi előtag: pl. fotocopia ’fénymásolat’, radiodifusión ’rádióadás’. Az összetételi előtagok, mint nevük is utal rá, azonban nem valódi (azaz nem teljes) főnevek, hanem azok összetétel képzésére létrejött változatai (igazából toldalékféleségek), és már magában a latinban vagy a görögben is erre szolgáltak. A corona főnévnek viszont nincs és a latinban sem volt ilyen változata (ami egyébként coroni- vagy corono- lehetne).
  A coronavirus kiejtése újlatin nyelveken: 🔊 spanyol | francia | olasz | portugál | katalán
Összefoglalva a lényeget, a coronavirus, bár latin elemekből áll, az összetétel módja inkább az angol nyelvi szokásokat tükrözi, ezért bizonyul szokatlannak, nemcsak a spanyolban, hanem a franciában, az olaszban és a portugálban is. A tudományos latin szavak képzése ugyanis sokszor tudományos, rendszertani elnevezési konvenciókon, nem pedig a szigorúan vett nyelvi szabályokon alapszik.

A cikkben elhelyezett lejátszható hangfájlok a Forvo online kiejtésszótár oldaláról származnak.

2020. május 16., szombat

Tévhitek a nyelvekről és a nyelvrokonságról

A nyelvekkel és a nyelvek rokonságával kapcsolatban nagyon sok tévhit él a mindennapokban, annak ellenére, hogy komoly kutatók rendszeresen megcáfolják ezeket. Talán nem minden jut el a nagyközönséghez, esetleg túl bonyolultan van megfogalmazva, de sajnos az is tény, hogy az emberek elég nagy része nem akarja elfogadni a tudományos eredményeket, hanem inkább áltudományos – vagy legalábbis erősen megkérdőjelezett – elméletekben hisz. Éppen ezért az alábbiakban összeszedtünk néhány tévhitet és cáfolatukat, remélhetőleg közérthetően leírva.

1. A genetikai rokonságból a nyelvrokonságra is lehet következtetni

Nem igaz. A különböző népek egymástól természetes nyelvcsere útján átvehetik, átadhatják a nyelveket, így a nyelvrokonságnak semmi köze a genetikai rokonsághoz és az emberek származásához. Az már más kérdés, hogy a köznyelvben „rokon népek” alatt azokat a népeket értjük, akik rokon nyelveket beszélnek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az ilyen népeknek bármi másban is hasonlítaniuk kellene egymáshoz. Mindenki beláthatja, hogy nagyon különböző népekhez tartozó, még külsőleg is merőben eltérő emberek is beszélhetnek rokon nyelveket, akár ugyanazt a nyelvet is, valamint megfordítva.

Európa genetikai térképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Példaként vessünk egy pillantást a fenti ábrára. Bár a mai európai népek genetikailag eleve nagyon közel állnak egymáshoz, a térkép bal oldalán lévő diagram jelzi a rokonsági viszonyukat. A színes „pacákból” látható, hogy vannak átfedések is a népek között, valamint az is leolvasható, hogy a mai magyarok legközelebbi genetikai rokonai a németek és a szláv népek, pedig nyelvileg semmi közünk hozzájuk. Ugyanakkor az újlatin nyelveket beszélő népek között is vannak genetikai különbségek: pl. jól kivehető, hogy a franciák sokkal közelebbi rokonságban állnak a németekkel, mint az olaszokkal.

2. A rokon nyelvek hasonlóan hangzanak

A rokon nyelvek hangzásukban valóban hasonlíthatnak egymásra, de ez csak abban az esetben lehetséges, ha viszonylag nem olyan régen különültek el és nem érték őket nagymértékű, eltérő idegen hatások. Egyértelmű, hogy pl. az olasz és a spanyol hasonlóak, erre még az is hamar rájön, aki egyiket sem tanulta. Ugyanakkor ez már nem mondható el a franciáról, amelynek hangzása ma már egyetlen másik újlatin nyelvre sem hasonlít. A nyelvek hasonlóságát tehát alapvetően nem a rokonságuk, hanem a környezetük határozza meg: két nem rokon nyelv is hasonlíthat egymásra, ha ugyanazok az emberek beszélik mindkettőt (ez főleg a kisebbségi nyelvekre igaz, amelyek kétnyelvűségben élnek), pl. a spanyol és a baszk. De nyelvek hasonló hangzása kialakulhat teljesen véletlenül is, amire az egyik legjobb példa a mai görög és spanyol lehetnének.

3. Az arab, a perzsa és a török rokonok, nem?

Tévedés. Az arab az afroázsiai nyelvcsalád sémi csoportjába tartozik, a perzsa indoeurópai (iráni) nyelv, a török nyelvváltozatok pedig egy harmadik eltérő nyelvcsaládot alkotnak, és még hangzásukban is teljesen különböznek ezek a nyelvek (hallgassuk csak meg ugyanazt a mondatot arabul, perzsául és törökül). Az viszont való igaz, hogy az arab és a perzsa nagy hatással volt a török szókincsre és nyelvtanra (fordítva már kevésbé).

A világ nyelvcsaládjai (Forrás: Wikipédia, GFDL/CC)

4. Az egymással szoros kölcsönhatásban élő nyelvek rokonná válhatnak?

A szokásos értelemben használt – családfaelméletből kiinduló – „nyelvrokonság” közös őstől való származást jelent. Az azonos nyelvcsaládba tartozó mai rokon nyelvek tehát valamikor régen ugyanazon nyelv változatai voltak, de különváltak a beszélők útjai, így idővel eltávolodtak egymástól. Akármilyen hatások is érték a későbbiekben a nyelvjárásokat, melyekből a rokon nyelvek létrejöttek, attól még a „szülőnyelvük” ugyanaz marad (ahogy az embernek sem változik meg a biológiai anyja).

Természetesen már nem értelmezhető így a nyelvrokonság a mesterséges (szerkesztett), valamint a keveréknyelvek esetében. Az igazi keveréknyelvek azonban nagyon ritkák, és a tapasztalatok szerint csak nagyon speciális körülmények között jöhetnek létre (pl. menekülttáborokban, kikötők közelében). A legtöbb ma ismert és nagyobb számú beszélővel rendelkező keverék- (ún. kreol) nyelvnek is általában egyetlen nyelv a fő forrása.

5. A távolra kerülő rokon nyelvek jobban eltávolodnak egymástól

Ez sem feltétlenül igaz. Az, hogy a rokon nyelvváltozatok mennyire távolodnak el egymástól, nem a földrajzi távolságtól függ, hanem az eltelt időtől: attól, hogy a beszélőik között mikor szűnik meg – megszűnik-e – végleg a kapcsolattartás. Vannak olyan nyelvek, amelyek változatait viszonylag kis területen beszélik, mégsem érthetőek kölcsönösen, mert pl. magas hegyek vannak a települések között, ezért sohasem találkoznak, nem beszélnek egymással az emberek (ilyen pl. a kecsua). Továbbá, önmagában nem is lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy a rokon nyelvek milyen mértékben távolodtak el egymástól, ha nem mondjuk meg, hogy konkrétan mely tulajdonságait vizsgáltuk a nyelveknek (hangtan, alaktan, mondatszerkezet, szókészlet stb.).

Az alábbi videón a hat legnagyobb beszélőszámmal rendelkező újlatin nyelvből hallhatunk példákat időjárás-jelentésekből. A készítő a latintól való eltávolodás mértékét is feltüntette százalékban, azonban az adatok forrásáról, illetve az összehasonlítás szempontjairól sajnos nem közölt információt. (Az értékek alapján valószínűleg hangtani jellegű összehasonlításról lehet szó.)


6. A hasonló nyelvek biztosan rokonok, mint a magyar és a török!

Ezt a tévhitet részben már tisztáztuk a 2. pontban, de természetesen a fordítottja sem igaz, vagyis az, hogy csak azért lenne rokon két nyelv, mert több tulajdonságukban hasonlítanak. Induljunk ki abból, hogy a világ nyelveit mindössze 4-5 szerkezeti típusba lehet besorolni (erről korábban írtunk), és beszélnek a Földön kb. 5-6000 nyelvet. Ezenkívül a beszédhangok készlete is korlátozott, tehát statisztikai alapon nyilván rengeteg, akár több száz olyan, egymással nem rokon nyelvet is lehetne találni véletlenszerűen a világon, amelyek valamiben hasonlítanak egymásra. Az is teljesen véletlen, hogy ezek közül éppen ismerjük a törököt és az éppen a magyarra hasonlít bizonyos tulajdonságok alapján. Általános tendencia az is, hogy a gyakori, fontos dolgokat jelentő morfémák rövidek, és ez még jobban növeli az egybeesésük valószínűségét, hiszen minél kevesebb hangból állnak, annál nagyobb az esély, hogy egy véges készletből ugyanazok kerülnek bele.
#VIDEÓSCIKK
Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2020. április 25., szombat

Miért tártaros spanyolul a tatárok neve?

Angolul és franciául Tatars, németül Tataren, olaszul Tatari, oroszul татáры [tatárü] – csak hogy néhány ismertebb nyelvet említsünk –, törökül és saját nyelvükön tatarlar,
spanyolul és portugálul azonban rtaros.
Na de mit keres ott az első [r]? – Még mielőtt belemennénk a részletekbe, gyorsan tisztázzuk, hogy a tatárok megnevezést kétféle népcsoportra használják: egyrészt azokra a mongol nyelvű történelmi törzsekre, akik a középkorban betörtek Európába („tatárjárás”), másrészt egy török nyelvű mai népcsoportra, akik többségében az Oroszországhoz tartozó Tatárföld területén, valamint kisebb lélekszámban máshol is élnek, főleg Közép-Ázsiában és Kelet-Európában, pl. a Krím-félszigeten (ők a krími tatárok). E kettősség valószínűleg onnan eredeztethető, hogy a középkorban mindenféle törzset neveztek így, akik a mongol birodalom fennhatósága alá tartoztak, függetlenül a nyelvüktől.

Kazan, Tatárföld (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Maga a tatar szó valószínűleg mongol eredetű, és arab-perzsa közvetítéssel kerülhetett az európai nyelvekbe. A tartar- tőváltozat kialakulásáról azonban a középkori latin – vagyis valamelyik újlatin nyelvváltozat (talán a francia) – tehet! A latinban ugyanis létezett egy Tártarus név (ez a görög Τάρταρος, Tártaros átvétele), amely átvitt vagy költői értelemben ’pokol’ jelentésű volt. (Végső forrása nem tisztázott – egy legenda szerint a görög Tartessos név torzulása.) S mivel a tatar szónak nem volt semmi értelme az akkori beszélők számára, ám ismerős volt nekik a latin Tártarus, ezért így kezdték hívni a tatárokat. Az ilyen változást népetimológiának vagy szóértelmesítésnek nevezzük.

Ezt az alakot őrizte meg a spanyol és a portugál. A tartar- tőváltozat létezik egyébként a többi nyelvben is, de ebben az értelemben régiesnek számít, és inkább az etimológiát tükröző tatar- tövet használják. A franciában a Tatars szó kifejezetten a mai tatárokra, míg a Tartares történelmi kontextusban, a népvándorláskori mongol és tatár törzsek összefoglaló neveként használatos.


Tatár popzene

Plusz érdekesség, hogy ugyanezt az alakváltozatot találjuk a tartármártás (franciául sauce tartare, spanyolul salsa tártara) szóban – amely tehát valójában ’tatármártás’ – és a tatárbifsztek francia nevében (steak tartare) is. Hogy ezeknek az ételeknek mennyi közük van valójában a (történelmi) tatárokhoz, az nem teljesen világos. Az egyik feltételezés szerint nevükben a ta(r)tár- átvitt értelemben a barbárokra (középkori germánok) utal, vagyis jelentése ’durva, vad’; egy másik szerint pedig a Keletről Európába hozott különböző ételkészítési szokásokkal (húsok, kolbászok, zsírok, sajtok, szószok stb.) lehet kapcsolatban, amelyekre nagy hatással volt a mongol-török kultúra.
#VIDEÓSCIKK
A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2020. március 7., szombat

Mi köze a karanténnak a negyvenhez?

A koronavírussal kapcsolatban gyakran hallhatjuk, olvashatjuk mostanában a karantén kifejezést. A magyar hangalak, persze, egy átlagembernek semmit sem árul el a szó eredetéről. Na és az angol quarantine? Hát, nagyon ez sem, legalábbis azok számára, akik csak angolul tudnak a magyaron kívül. Viszont aki tanult valamelyik újlatin nyelven, mondjuk olaszul vagy spanyolul, annak már nagyon is árulkodó lehet a quarantina [kʷarantína] vagy a cuarentena [kʷarenténa]. (A kiejtés átírásában az ékezet a szóhangsúlyt jelöli, nem pedig a magánhangzó hosszúságát.)

(Forrás: Pixabay.com)

Aki ezek után úgy gondolja, hogy e szavaknak bármi közük is lehet a quaranta [kʷaránta], illetve cuarenta [kʷarénta] (< régi quaraenta < lat. QUADRAGINTA, amely a beszélt nyelvben valahogy úgy hangzott, hogy [kʷarajínta]) ’negyven’ számnévhez, bizony jól gondolja! A quarantina, cuarentena ugyanis ennek névszói származéka, melynek eredeti jelentése egyszerűen ’negyvenes’. (Megjegyzendő, hogy a mai olasz quarantina szót továbbra is csak matematikai értelemben használják, míg a ’karantén’ jelentésben ennek hangalaki változata, a quarantena használatos.)

(Forrás: Pixabay.com)

Na jó, és akkor mégis mi köze van a karanténnak a negyvenesekhez? Nos, természetesen nem a negyvenévesekkel van összefüggésben, hanem a negyven nappal. A középkori Velencében ugyanis az volt a szokásrend, hogy a fertőző járvány sújtotta területekről érkező hajókat 40 napig tartották vesztegzár alatt távol a kikötőktől. Maga a kifejezés tehát az olaszból terjedt el ebben a jelentésben. A magyarba – a hangalakjából következően – vélhetően a francia quarantaine [kærãtén] közvetítette.*

__________
* Téves az a magyarázat, mely szerint a karantén az olasz quaranta giorni ’negyven nap’ kifejezésből származik.

2020. február 1., szombat

Lefordíthatom, de minek? Nem lesz jó, csak szólok!

Megint behivatkozhatnám az összes olyan korábbi cikket, amelyek nagyjából arról szólnak, hogy miért nincs semmi értelme mondatok lefordításával idegen nyelvet tanulni-tanítani-gyakorolni, de nem teszem, akit érdekel, meg fogja találni. Következzen inkább egy újabb „esettanulmány”, amely ezt megerősíti.

A hagyományos nyelvoktatási rendszer ugye ahhoz szoktatott minket (legalábbis az én generációmat), hogy vannak a nyelvtani szabályok, amelyeket jól meg kell tanulni, utána már csak be kell magolni hozzá rengeteg szót, és máris perfektek vagyunk az idegen nyelvből. Hiszen ha van megfelelő szókincsünk, akkor mindent el tudunk mondani, mert le tudjuk fordítani. Ezt nagyon sokáig el is hitte mindenki (ahogy én is), talán sokan ma is elhiszik – ami addig érthető is volt, amíg fel nem találták a Google-t és senki sem tudta leellenőrizni, hogy pl. egy nyelvkönyvben lévő példamondatok létezhetnének-e valójában.

¡Sé feliz! – Légy boldog! (Forrás: Pixabay.com)

Egy spanyoltanulással foglalkozó Facebook-csoportba érkezett egy poszt azzal a kéréssel, hogy az alábbi mondatot fordítsuk le spanyolra:
Ne töltsd az időt azzal, hogy vágysz a boldogságra, légy boldog!
Ez egy meglehetősen egyszerű mondat. Az iskolai nyelvoktatás alapján bárki le tudná fordítani, aki már nem annyira kezdő. Öt percen belül érkezett is egy kiváló(nak tűnő) megoldás, íme:
No pases el tiempo deseando la felicidad, ¡sé feliz!
Tökéletes, gondolnánk: nincs benne semmilyen nyelvtani, egyeztetési anomália, az igék is a megfelelő alakjukban állnak, és még a szavak is azt jelentik, amit szeretnénk – hát mi kellene még? Én sem tudtam volna sokkal jobbat, legfeljebb a deseando helyett az esperando vagy az anhelando alakot használtam volna. Valószínűleg egy magyar anyanyelvű spanyoltanár is csillagos ötösre értékelné ezt a fordítást. Pedig hát... nem, egyáltalán nem jó, nem spanyolos.

Na de miért?? – Rendkívül egyszerű a képlet: azért, mert spanyol anyanyelvűek nem mondják így. Márpedig ha egy nyelv anyanyelvi beszélői valamit nem monda(ná)nak, akkor olyan nincs, tehát helytelen. (Akkor is, ha tankönyvben szerepel.) Nyilván nem a mondat vége problémás, a sé feliz-szel semmi gond (másképp nagyon nem is lehetne fordítani). Viszont a pasar el tiempo kifejezést – amely egyébként valóban pontosan azt jelentené, hogy ’tölti az időt’ – nem használják erre; az inkább arra utal, hogy elüti az időt valamivel/valakivel, szórakozik stb. Lássuk akkor a helyes megoldást! A mondat igazán spanyolos – és a Google által is alátámasztott – megfelelője:
No pierdas el tiempo deseando ser feliz, solo sé feliz.
Természetesen, ha egy mondatra nincs egyetlen találat sem a Google-ben, attól az még nem feltétlenül helytelen: azt is jelentheti csupán, hogy még nem mondta (nem írta le) senki. Azonban minél tömörebb egy mondat (mint amilyen a *No pases el tiempo deseando la felicidad is), annál elenyészőbb ennek az esélye, főleg egy több mint négyszázmilliós nyelv esetén. Ilyenkor már gyanakodnunk kell, de legalábbis megkérdőjelezhető a helyessége.

Pasar el tiempo... – Elütni az időt... (Forrás: Pixabay.com)

Ügyeljünk arra is a rákereséses ellenőrzésnél, hogy tegyük macskakörmök közé az ellenőrizendő kifejezést, hogy ne csak a benne lévő szavak előfordulására keressünk. A hosszú kifejezéseket, mondatokat részenként érdemes ellenőrizni, mert lehet, hogy egyben még senki sem mondta, de attól még lehet helyes, ha egyébként a fő tartalmi részei léteznek. És nem elég kizárólag a találatok számát nézni, sok találatot is meg kell vizsgálni, hogy mennyire relevánsak, milyen szövegkörnyezetekben fordulnak elő (pl. hogy nem csak ugyanaz az idézet ismétlődik-e).

Térjünk vissza a mondatunkra. Vannak persze további lehetséges megoldások is; az alábbi javaslatok egy magyarul is jól tudó argentin beszélőtől származnak (bár szintén csak elméletiek):
  • No te pases la vida deseando la felicidad; (simplemente) sé feliz.
  • En vez de pasarte la vida deseando la felicidad, (simplemente) sé feliz.
  • No te la pases deseando la felicidad, (simplemente) sé feliz
  • En vez de pasártela deseando ser feliz, (simplemente) selo.
  • En vez de pasarte la vida deseando ser feliz, selo.
A tanulság ugyanaz, mint mindig: a nyelv nem egyszerűen a szavak nyelvtani szabályok alapján való mondatokba rendezése, hanem maguk a kifejezések, kész mondatok az alapelemei, amelyeket el kell sajátítani az anyanyelvi beszélőktől. Vagyis leegyszerűsítve: ne fordítsunk (szó szerinti értelemben), mert az valószínűleg úgysem lesz jó. Ismerjük meg a nyelvi szokásokat!

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2020. január 11., szombat

A határozott névelő kialakulása az újlatin nyelvekben

A klasszikus latinban – legalábbis az írott nyelvben – nem használtak még semmilyen névelőt, vagyis ilyen értelemben a névszói szerkezetek jelöletlenek voltak a határozottság vagy határozatlanság szempontjából. Létezett azonban legalább négyféle mutató névmás, amelyek jelölhettek egyfajta „határozottságot”, illetve kiemelést/kijelölést a mondatban, nevezetesen:
  1. hic, hæc, hoc ’ez (itt, a közelben)’;
  2. iste, ista, istud ’ez/az (ott nálad)’;
  3. ipse, ipsa, ipsum ’az (maga)’, továbbá
  4. ille, illa, illud ’az (ott, a távolban)’.
Az elsőnek – a rövidsége miatt – nincs önálló folytatása az újlatin nyelvekben, legfeljebb simulószóként (vö. katalán hi, ho) vagy összevont alakokban (ld. sp. aquí < *ECCU HĪC és acá < *ECCU HAC ’itt, ide’; az a- analógiás, valószínűleg az a < AD hatása). A 2–3. alakokból jönnek a spanyol és portugál közeli és köztes mutató névmások (vö. sp. este, esta, esto és ese, esa, eso; port. este, esta, isto és esse, essa, isso). A hangsúlyosan használt negyedik alakokból származik a harmadik személyű újlatin személyes névmások alanyesete (vö. sp. él, ella, ello; port. ele, ela; régi/irodalmi ol. egli, ella; fr. il, elle; rom. el, ea stb.), és ugyanezek köszönnek vissza a távoli mutató névmásokban is (pl. sp. aquel, aquella, aquello, ol. quello, quella, a beszélt latin *ECCUĬLLE, -ĬLLA, -ĬLLU ’amaz’ alakból).

1. ábra. Az újlatin határozott névelők kialakulása szempontjából releváns latin mutató névmási alakok,
zárójelben a beszélt nyelvi formákkal, ahol azok eltérhettek az írottól. (Forrás: El Mexicano)

Az újlatin nyelvek határozott névelői a hangsúlytalanul használt 3. és 4. latin mutató névmásból származnak (lásd az 1. ábrát). Arról nem szólnak a történeti források, hogy ezek pontosan mikortól nevezhetőek valódi névelőknek, azonban a kései – klasszikus kor utáni – latin szövegekben már egyre gyakrabban tűnnek fel „névelőszerű” használatban. A legtöbb nyelv (portugál-galiciai, spanyol, okcitán, francia, romans, olasz és román) a 4. alakok rövidült változatait vitte tovább ebben a szerepben (s ugyaninnen a harmadik személyű névmások hangsúlytalan esetei is).* Egyes szigeti nyelvváltozatok, így a baleári katalán (es, sa / sos, ses) és a szárd (su, sa / sos, sas, is) viszont a 3. mutató névmásból alakították ki a névelőt. A központi újlatin nyelvekben egyes számban legalább két mondatfonetikai változata is kialakult a névelőnek, melyek közül az egyik az összevont alak, amely magánhangzóval kezdődő szó előtt használatos, nyelvtani nemek megkülönböztetése nélkül (a spanyol nőnemű el alakot csak a hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt használják).

2. ábra. A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Mint a 2. ábrán látható, megkülönböztetett semlegesnemű alak egyedül a spanyolban maradt fenn (egyes számban); a románban a semlegesneműnek nevezett főnevek névelője egyes számban a hímneművel, többes számban a nőneművel egyezik meg. A román abban is eltér a többi újlatin nyelvtől, hogy a „névelő” nem megelőzi a szót, hanem összeolvad vele „hátulról”, ahogy a hangsúlytalan személyes névmások egyes igealakokkal az olaszban vagy a spanyolban. (A latin mutató névmás állhatott a főnév után is, a románban feltehetően a környező balkáni nyelvek hatására rögzült ez a sorrend.) A román végartikulusnak van továbbá egy birtokos-részes esetű alakja is: a hímnemű -lui és a nőnemű -i a latin részes esetű ĬLLĪ beszélt nyelvi folyományai, amely eredetileg nem különböztette meg a nemeket (vö. sp. le ’neki’; ol. lui, lei ’ő’, illetve gli, le ’neki’); a többes számú -lor forrása pedig a latin ĬLLŌRU(M), az ĬLLE többes számú birtokos esete (vö. ol. loro ’ők’, illetve [hangsúlyosan] ’nekik’). A birtokos esetnek ezen elszigetelt formákon kívül egyáltalán nincs folytatása az újlatin nyelvekben.

__________
* Az újlatin nyelvek tanúsága szerint a kései beszélt latinban létezniük kellett legalább az *ĭle, *ĭla, *ĭlu (< ĭllud, ĭllum) egyszerűsödött (hangsúlytalan) alakváltozatoknak.