2019. november 16., szombat

A nagy nemzetközi sajtkérdés

Tamás – nyelvtanár, a Webnyelv.hu oldal szerkesztője – vetette fel a következő érdekes témát (formázás és kiemelések tőlem):
A sajt szón gondolkoztam el, olaszul miért formaggio (francia: fromage, az r „arrébb kerül” az olaszhoz képest), spanyolul meg queso (portugálul queijo). Biztos az angol cheese vagy német Käse szóból került a spanyolba, bár latinban is ilyesmi volt. Szóval inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe is. De az olaszba, franciába nem tudom, honnan került. Románul [brânză – a szerk.] ráadásul még teljesen eltérőbb, semmire nem hasonlít, még szláv nyelvek szavára sem, ahogy néztem.
Nos, kezdjük azzal, hogy a nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések szerencsés esetben árulkodhatnak a változás, illetve szóátvétel irányáról – az angol és a spanyol tekintetében épp egy ilyen szerencsés esettel állunk szemben. Tehát máris egyértelmű, hogy a spanyol queso [] forrása semmiképpen sem lehet az angol cheese [], hiszen a természetes hangváltozás iránya mindig [k] > [cs] és sosem fordítva (elméletileg ez csak abban a nagyon speciális esetben fordulhat elő, amikor egy olyan nyelv vesz át egy [cs]-vel kezdődő szót, amelyben nincs ilyen és semmilyen más hasonló, elöl képzett mássalhangzó, de van [k], és a beszélők úgy hallják, hogy ez a hang áll hozzá a legközelebb – vö. angol Merry Christmas → hawaii Mele Kalikimaka).

Sajt, kenyér és bor – kell ennél jobb? (Forrás: Pixabay.com)

Tamás rögtön korrigált is, belátva, hogy inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe, és azt kell, hogy mondjam, nagyon jó helyen kapiskált. Ahhoz nem fér kétség, hogy a spanyol és a portugál alakok a latinból származnak, méghozzá az azonos jelentésű CĀSĔUS tárgyesetű CĀSĔU(M) alakjából. Ez a beszélt latinban először *CAĔSU [kájszu] lett, s ez volt igazából a mai spanyol és portugál alakok közvetlen forrása. A német Käse [] és az angol cheese végső forrása is ugyanez – a történetben csupán az a csavar, hogy a latinból való kölcsönzés még az ősgermán korban történhetett, amelyre egy *kāsijaz alakot feltételeznek. Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mai germán alakok – közvetlen ősüket tekintve – germán eredetűek, de mégis a latinból származnak.

Térjünk rá Tamás valódi kérdésére, az olasz és francia megfelelőkre. Itt sem lesz nehéz dolgunk. Az olasz formaggio [] az ófrancia formage átvétele (mai fr. fromage []), amely valószínűleg a beszélt latin *(CĀSĔU) FŌRMÁTICU, azaz ’formázott sajt’ kifejezésből önállósult (nem ritka az a nyelvváltozás, amikor egy kifejezésnek csak az egyik szava él tovább a teljes kifejezés jelentésében). Ehhez kapcsolódóan Tamás még megjegyzi, hogy „az r »arrébb került« az olaszhoz képest” – persze nem az olaszhoz, hanem a régi franciához képest, amelyből az olasz átvette, a változás tehát magában a franciában történt – és itt el kell mondani, hogy a [CVr] < > [CrV] (C=mássalhangzó, V=magánhangzó) olyannyira általános hangváltozások, hogy szinte mindegyik élő nyelvből találni rájuk példákat (vö. lat. SEMPER > ol. sempre, sp. siempre, FORMŌSU > rom. frumós, PRŌ > sp. por stb.).

Kecskesajt (Forrás: Pixabay.com)

S végül nézzük a román brânză [] alakot, amely valóban nem hasonlít egyik rokon nyelv megfelelő szavára sem – és sajnos nem is tudni róla semmi többet. Ebben persze semmi különös nincs, minden nyelvben előfordulnak ismeretlen eredetű szavak – pl. az ibériai újlatin nyelvekben a ’vaj’ jelentésű szó ilyen (port. manteiga, sp. manteca, mantequilla, kat. mantega stb.). Érdekesebbek viszont a szláv nyelvek szavai a sajtra (pl. szlovák syr, orosz сыр stb.), amelyek egy ’savanyú’ jelentésű indoeurópai *suhrós szóból jönnek (s ugyaninnen az ang. sour, ném. sauer is).

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2019. november 2., szombat

A di és az il összevonása miért del az olaszban (is)?

Egy spanyolos Facebook-oldal-poszt hozzászólásában merült fel a kérdés, vagy inkább észrevétel, hogy az olaszban a di + il és in + il (vagyis a di, in elöljáróknak a hímnemű egyes számú határozott névelő il alakváltozatával alkotott összevont alakjai), a del és nel ránézésre mintha inkább a spanyol de + el és en + el összevonásából származnának. Természetesen nem arról van szó, hogy az olasz alakok a spanyolból származzanak, ám a hasonlóság nem véletlen: az okokat a beszélt latinban kell keresnünk.

Il lago di Braies nella provincia autonoma di Bolzano / El lago de Braies en la provincia autónoma de Bolzano

Az bizonyára nem újdonság a blog olvasói számára, hogy a hangsúlytalanul használt egy szótagú szavakban (és a több szótagú szavak hangsúlytalan végződéseiben is, de ez most minket nem érdekel) rendkívül gyakori jelenség az [e]~[i] ingadozás – többek között ennek köszönhető az is, hogy a régi spanyol e (< lat. ET) ’és’ y [i] lett (kivétel nem félhangzós [i] kezdetű szavak előtt, ahol az erőltetett kiejtés elkerülése meggátolta ezt a változást). De persze ez még nem a magyarázat arra, hogy az olasz di + il, in + il miért del, nel, amikor éppúgy *dil, *nil is lehetett volna.

Nézzük meg egy kicsit alaposabban ennek hangtörténeti hátterét. A beszélt latinban a nyelvterület legnagyobb részén, így Itáliában és Hispaniában is, az Ē (eredetileg hosszú, majd zárt [e]) és az Ĭ (eredetileg rövid [i]) egybeesett, és ezt a magánhangzót rövid [é]-nek ejtették. A latin ’-ból’ és ĬN ’-ban’ elöljárók, valamint az ĬLLE / ĬLLU(M) (acc.) / ĬLLO (abl.) ’az’ hímnemű mutató névmás tehát, amelynek hangsúlytalan alakjaiból az újlatin határozott névelők (a hangsúlyosból pedig a harmadik személyű személyes névmások) származnak, a kezdeti újlatin változatokban *de, *en, illetve *el vagy *lo alakot öltött. (Némi bizonytalanságot okoz, hogy az olasz il pontosan melyik alakváltozatból származik; egyes források szerint csak a lo etimológiai, az il már belső fejlemény, amely a rövidült l alakból keletkezett egy szótagpótló i- hozzáadásával.)

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Valószínűsíthető, hogy az olasz összevont alakok még ebből az időből erednek, azaz: DĒ ĬLLO > dello, majd rövidüléssel del, illetőleg ĬN ĬLLO > *en ello > nello, rövidülve nel. Abban, hogy ezekben az összevont alakokban az [e] > [i] másodlagos változás nem következett be (amely a de > di, *en > in esetében végbement), szerepet játszhatott az is, hogy ezek eredetileg két szótagúak voltak, így az első szótagjuk „félhangsúlyos” volt, ami a magánhangzó-gyengülést megakadályozta.* Ezzel szemben a spanyol alakok (de, el, en, ill. del) következetesen a beszélt latin állapotot őrzik.

A segítségért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

__________
* Természetesen nem kizárt az egyéb hangsúlyos formák analógiás hatása sem, vö. egli, ella (régies/irodalmi) ’ő’ stb.