2019. október 12., szombat

Ezért problémásak a szubsztrátumelméletek

A klasszikus nyelvtörténészek nagyon szeretnek kölcsönhatás-elméletekkel utólagosan magyarázkodni, amikor egy-egy nyelvváltozás okait keresik. A legegyszerűbb ugyanis, ha ráfogjuk egy másik nyelvre, főleg, ha az régebbi egy adott területen: „biztos azért történt ez vagy az, mert abban a nyelvben úgy volt”. (A szubsztrátum szó jelentése „alsó nyelvi réteg”, amelyen mindazokat a hatásokat értjük, amelyeket egy területen eredetileg beszélt nyelv okozhatott egy rátelepedő másik nyelvben.)

Az újlatin nyelvek történetében is számos példát ismerünk szubsztrátumelméletekre, melyek közül talán az egyik legnagyobb visszhangot keltő volt a spanyol [f] > [h] (> ∅) hangváltozást a baszk vagy valamilyen hasonló (ismeretlen) nyelv hatásával magyarázó teória. Az ilyen elméletek azonban mára idejétmúltnak számítanak a nyelvészetben, a modern kutatók nem veszik őket igazán komolyan. Több okuk is van erre, amelyek az alábbi pontokban foglalhatóak össze röviden.
Népcsoportok és nyelvek az ókori Ibériában i. e. 300 körül
(Forrás: Wikimedia Commons / Alcides Pinto, CC 4.0)
  1. Meggyőző bizonyítékok hiánya. A „szubsztratista” nyelvtörténészek sokszor utólag próbálnak okosak lenni, olyan (kihalt) nyelvek hatásait feltételezve egy ma élő nyelvben, amelyekről jóformán semmilyen adat nem áll rendelkezésre abból a korból, amikor az általuk feltételezett behatás történhetett. Például, hogy a francia nyelvben a latin ū az ókori Galliában beszélt kelta nyelv hatására lett [ü] – valójában semmit sem tudni arról, hogy a gallban lett volna [ü] hang.
  2. Túl általános jelenségek. Gyakran az olyan nyelvváltozások, amelyeket szubsztrátumhatásokkal próbálnak megmagyarázni, illetve „egyedinek” beállítani, teljesen szokványosak és elterjedtek a természetes nyelvekben, és maguktól is végbemennek bármiféle külső hatás szükségessége nélkül. Ilyenek az ún. gyengülési folyamatok (leníció), úgymint a zöngétlen hangok zöngésülése (pl. [t] > [d]) vagy a zárhangok réshanggá válása magánhangzók között (pl. [-b-] > [-v-]), de pont ilyen az [f] > [h] is. Szintén általános ezek ellenkezője, az erősödés (fortíció) szókezdő pozícióban, ahol rendszerint nagyobb erővel, pontosabban artikulálva ejtjük a hangokat (pl. [w-] > [b-]).
  3. Körültekintés hiánya. A kölcsönhatás-elméletek hívei sokszor csak egy szűk terület szomszédos nyelveit vizsgálják, és nem törődnek azzal, hogy távolabbi (rokon) nyelvek esetében lezajlott-e hasonló változás. Tudvalévő például, hogy a latinnal nagyon közeli rokonságban lévő ókori faliszk nyelvben is volt [f] > [h] változás, és ma is megtalálható egyes dél-olaszországi, szárd, sőt, román nyelvjárásokban is – ezek esetében nincs sok értelme más nyelvek hatását feltételezni.
  4. Önkényes (kitalált) megkülönböztetések. Szubsztrátummal magyarázzák pl. az ibériai újlatin nyelvekben a kétféle fonémikus pergőhang – /r/ és /rr/ – meglétét, gyakran hozzátéve még azt is, hogy az utóbbi „a latinban nem létezett”. Ezzel szemben igazából egyezményes, hogy mely beszédhangokat tekintenek (eltérő) fonémáknak, és semmi okunk azt feltételezni, hogy a latinban ne lett volna meg ugyanez a fonetikai különbség az -R- és az -RR- kiejtése között.
  5. Kiragadott tulajdonságok vizsgálata. A hangváltozások mindig valamilyen rendszerbe illeszkednek, ezért a rendszer működését kell először megérteni. Az [f] > [h] változás példájánál maradva, tudni kell először is, hogy a latinban nem volt az [f]-nek zöngés párja, így azokban a nyelvjárásokban, amelyekben utólag sem alakult ki a [v] (a -B- vagy a V- [w] folytatásaként), hogy a rendszer „kiegyenlítettebb” legyen, nagyobb eséllyel gyengült az [f] is magánhangzók előtt.
Természetesen szó sincs arról, hogy nem léteznek nyelvi kölcsönhatás-jelenségek – persze, hogy léteznek, hiszen ilyenek pl. a szóátvételek is. A szubsztrátumhatás-elméletekkel viszont éppen az a legnagyobb probléma, hogy az esetek többségében nem igazolhatóak, így inkább a találgatás, mint a tudomány kategóriájába tartoznak.

A cikket Dr. Kálmán László nyelvész lektorálta.

4 megjegyzés:

  1. Ráadásul a spanyolban az "s" kiejtése azért olyan sajátos, mert egy uralkodó nem tudta rendesen kiejteni, és emiatt elrendelték, hogy mindenki úgy ejtse, ahogy ő. Nem tudom, ez tényleg így van-e, de ha igen, és nem maradt volna fel erről emlék, akkor a spanyol "s" sajátos kiejtésére is biztos kitaláltak volna különböző szubsztrátum-elméleteket.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát ezt én még nem hallottam :), de persze szokták ezt is szubsztrátummal "magyarázni" (de azt ők sem tudják, hogy milyennel, tehát eleve komolytalan). A gond ezzel is az, hogy tök általános sajátosság az olyan nyelvekben, ahol csak egyféle sziszegőhang van (lásd pl. görög, finn, holland), tehát miért ne lehetett volna így már a latinban is (legalábbis Hispaniában). Ellenérvként azt szokták felhozni, hogy a legrégebbi latin jövevényszavakat a baszk dentoalveoláris (magyaros) [sz]-szel vette át, amit "z"-vel jelölnek (pl. CAUSA > gauza). De ez megint nem túl erős érv, mivel egyrészt nem tudni, hogy az átvétel korában (és az átvevő baszk nyelvjárásban) éppen hogy ejtették ezt, másrészt a mai baszk "s" a spanyol apikoalveoláris "s"-nél valamivel hátrébb képzett (én sokszor inkább magyar [s]-nek hallom, mint [sz]-nek), ezért könnyen lehet, hogy a baszkok is a "z"-vel jelölt [sz]-hez hallották közelebbinek az egyébként (apiko)alveoláris latin [sz]-t. Ráadásul a mai baszkban is rengetegféle változata van a sziszegőhangok ejtésének: van pl. olyan nyelvjárás, amelyben csak egy létezik a három helyett (méghozzá egy olyan, mint a latin-amerikai spanyolban), de lényegében az is csak spekuláció, hogy a 2000 évvel ezelőtti baszkban milyen sziszegőhangok voltak.

      Ellenben a franciáról hallottam azt valakitől, hogy egy egykori beszédhibás király miatt ejtik ma "raccsolva" az /r/-t. Szerintem ez is csak mítosz (ugyanez a változás van most folyamatban a portugálban is, a brazíliaiban előrehaladottabb állapotban), viszont érdekes felvetés ilyen alapon, hogy egy beszédhiba elterjedhet-e annyira, hogy nyelvjárási sajátosság váljon belőle, ha kellően népszerű vagy befolyásos beszélő (pl. uralkodó) rendelkezik vele. Nem tudom, hogy folytattak-e ilyen kutatásokat. Egy biztos, hogy elég sok híres ember beszédhibás, még sincs pl. olyan magyar nyelvjárás, ahol mindenki "raccsol" vagy "pösze" stb. :)

      Törlés
  2. A német köznyelvben az /r/ ejtése 4 szabad változatban realizálódhat: [r], [ɾ], [ʀ], [ᴚ]. Jelenleg az edukált beszédből élők (TV-, rádióbemondók, színészek) az [ᴚ] változatot részesítik előnyben, jóllehet az nemrég még nem volt elfogadott az ún. Bühnenaussprachéban (a színházi kiejtésben).
    https://en.wikipedia.org/wiki/Standard_German_phonology#Consonants
    https://en.wikipedia.org/wiki/B%C3%BChnendeutsch#Three_acceptable_realizations_of_/r/

    Ha egy kisebb közösség presztizse meghatározó lesz, akkor az kiterjedhet a nyelvi sajátosságokra is, így a rájuk jellemző nyelvi jegyek szélesebb körben is elterjedhetnek. A kisebb közösségnek ugyanúgy lehet normatív magja: ezáltal akár egyéni nyelvhasználati jellegzetesség is generalizálódhat. A francia esetén pl. ne feledjük el, hogy a jelenlegi köznyelv eredetileg voltaképpen egy kisebb, az Île-de-France-ra korlátozódó regionális nyelvváltozat volt, és éppen a központosító királyi hatalom igénye nyomán lett előbb az egész ország második nyelve (majd az első is). Így a francia udvar nyelvhasználatának normaképző jellege közvetlenebbül érvényesült mint más országok esetén. Az udvari nyelvre pedig az abszolutista király által használt nyelvi jellegzetességek hatottak erősen.

    Azonban a francia [ᴚ] nem ilyen, mivel az /r/-nek ez az ejtésváltozata csak a XVIII. sz.-ban terjedt el Párizsban is: https://en.wikipedia.org/wiki/Guttural_R#French

    A fenti Wikipedia-cikkbeli ábra egyben megmutatja, hogy az uvuláris [ᴚ] esetén valójában közös francia-német areális jelenségről van szó.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az általad írottak felvetettek bennem néhány további gondolatot.

      Akusztikai hasonlóság, artikulációs feszesség* és fonémikus kényszer/kontraszt (ha lehet így nevezni) – e tárgyszavak köré építeném a felvetésemet.

      Abból kiindulva, hogy az [r] és az [ʀ] (~[ʁ]~[χ]~[ɰ]) akusztikailag nagyon hasonlóak, és az utóbbi, az uvuláris trill – az én érzésem szerint, de lehet, hogy tévedek – kisebb artikulációs erőkifejtést kíván, mint az alveoláris trill, már önmagában is lehet motiváló tényező az [r] > [ʀ]~[ʁ] > [χ]~[ɰ] hangváltozásra, amennyiben a nyelv fonémakészletében nincsenek más, hasonló uvulárisok/velárisok. A franciában és a portugálban épp ez a helyzet, de sejtésem szerint a németben sem fordulhat elő az /r/ ugyanabban a pozícióban, amelyben a /x/.

      Amelyik nyelvben viszont eleve léteznek ilyen beszédhangok, pl. spanyol, a fonémikus kontraszt blokkolhatja ezt a változást: pl. ['bar:o] barro ’agyag’ =/= ['baʁo]~['baɰo] (félszigeti) ~ ['baɣo] (általános) vago ’csavargó’ =/= ['baχo] (félszigeti) ~ ['baxo] (általános) bajo ’alacsony; alatt’. Emellett szólna az is, hogy azokban a marginális spanyol tájszólásokban, ahol az /r/ uvulárisként valósul meg (pl. Puerto Rico egyes részein), ott a /x/ is [h]-ként ejtődik, vagyis szintén nincs fonémikus kényszer. Vagyis ez esetben a barro lesz ['baʀo]~['baʁo], a vago ['baɣo], a bajo pedig ['baho].



      *A spanyol szakirodalom használja a tensión articulatoria kifejezést, amely szerintem nagyon találó, de pontos magyar megfelelőt még nem találtam rá (én ’artikulációs feszesség/feszültség’-nek fordítanám). Szerintük ez nyelvfüggő, tehát pl. ez a tensión articulatoria "a spanyolban nagyobb, mint az olaszban". (Nem tudományosan megfogalmazva, szerintem ők igazából a nyelvek "hangzásának keménységét" értik ezen, és az való igaz, hogy a spanyol "durvábban" hangzik, mint az olasz.)

      Törlés

A hozzászóláshoz Google-fiók vagy regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a megjegyzésedre való visszautalás megkönnyítése érdekében a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával (az URL-cím kitöltése opcionális). Köszönjük az együttműködést.