2019. október 27., vasárnap

Hogy kell helyesen mondani a török elnök nevét?

(Forrás: Wikimedia Commons, CC4.0)
A török elnök, Recep Tayyip Erdoğan (képünkön) vezetéknevét a magyar médiában hol [erdogan]-nak, hol [erdoan]-nak mondják, de vajon melyik a helyes? Rövid leszek: a második, tehát az [erdoan] (nemzetközi fonetikai átírásban [ærdoan], nyílt, magyaros [e] hanggal), a [g] mássalhangzó nélkül.

Abban, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhet, talán a hanyag online sajtó is szerepet játszik, ahol ugye sokszor nem veszik a fáradságot arra, hogy betűhelyesen írják a külföldi neveket. A törökben ugyanis a g és a ğ két eltérő hangot jelöl – vagyis pontosabban a második ma már leginkább semmilyent.

A g természetesen a magyar [g] hangnak felel meg. A ğ viszont történetileg az ún. zöngés veláris réshangot jelölte (jele a fonetikában [ɣ] – görög kis gamma), amelyet ugyanott képzünk, mint a [g]-t, csak nem zárjuk el teljesen a kiáramló levegő útját a nyelvünk hátsó részével, így kb. a gargalizáláshoz hasonló hangot kapunk. (Spanyolosoknak ez nem lehet idegen, hiszen pontosan így ejtik a magánhangzók közötti /g/ fonémát, leginkább az európai spanyolban.) A törökországi török sztenderd nyelvben ez a hang mára eltűnt, legfeljebb az előtte álló magánhangzót nyújthatja meg bizonyos szavakban. A török elnök teljes nevének helyes olvasata tehát nagyjából [redzsep tajjip erdoan] ().

Azonban más török nyelvváltozatokban – pl. az azeriben vagy a kazakban – ma is él és virul ez a mássalhangzó (vö. kazak ağ ’fa’), amelyet az alábbi dalban is jól hallhatunk, ha figyelünk (pl. a refrén utolsó sorában: „Onı bilmeu mağan külkili” – bár a kazakban talán hátrébb képzik):


Töreğalï Töreäli – Qazaq tili („A kazak nyelv”)

2019. október 12., szombat

Ezért problémásak a szubsztrátumelméletek

A klasszikus nyelvtörténészek nagyon szeretnek kölcsönhatás-elméletekkel utólagosan magyarázkodni, amikor egy-egy nyelvváltozás okait keresik. A legegyszerűbb ugyanis, ha ráfogjuk egy másik nyelvre, főleg, ha az régebbi egy adott területen: „biztos azért történt ez vagy az, mert abban a nyelvben úgy volt”. (A szubsztrátum szó jelentése „alsó nyelvi réteg”, amelyen mindazokat a hatásokat értjük, amelyeket egy területen eredetileg beszélt nyelv okozhatott egy rátelepedő másik nyelvben.)

Az újlatin nyelvek történetében is számos példát ismerünk szubsztrátumelméletekre, melyek közül talán az egyik legnagyobb visszhangot keltő volt a spanyol [f] > [h] (> ∅) hangváltozást a baszk vagy valamilyen hasonló (ismeretlen) nyelv hatásával magyarázó teória. Az ilyen elméletek azonban mára idejétmúltnak számítanak a nyelvészetben, a modern kutatók nem veszik őket igazán komolyan. Több okuk is van erre, amelyek az alábbi pontokban foglalhatóak össze röviden.
Népcsoportok és nyelvek az ókori Ibériában i. e. 300 körül
(Forrás: Wikimedia Commons / Alcides Pinto, CC 4.0)
  1. Meggyőző bizonyítékok hiánya. A „szubsztratista” nyelvtörténészek sokszor utólag próbálnak okosak lenni, olyan (kihalt) nyelvek hatásait feltételezve egy ma élő nyelvben, amelyekről jóformán semmilyen adat nem áll rendelkezésre abból a korból, amikor az általuk feltételezett behatás történhetett. Például, hogy a francia nyelvben a latin ū az ókori Galliában beszélt kelta nyelv hatására lett [ü] – valójában semmit sem tudni arról, hogy a gallban lett volna [ü] hang.
  2. Túl általános jelenségek. Gyakran az olyan nyelvváltozások, amelyeket szubsztrátumhatásokkal próbálnak megmagyarázni, illetve „egyedinek” beállítani, teljesen szokványosak és elterjedtek a természetes nyelvekben, és maguktól is végbemennek bármiféle külső hatás szükségessége nélkül. Ilyenek az ún. gyengülési folyamatok (leníció), úgymint a zöngétlen hangok zöngésülése (pl. [t] > [d]) vagy a zárhangok réshanggá válása magánhangzók között (pl. [-b-] > [-v-]), de pont ilyen az [f] > [h] is. Szintén általános ezek ellenkezője, az erősödés (fortíció) szókezdő pozícióban, ahol rendszerint nagyobb erővel, pontosabban artikulálva ejtjük a hangokat (pl. [w-] > [b-]).
  3. Körültekintés hiánya. A kölcsönhatás-elméletek hívei sokszor csak egy szűk terület szomszédos nyelveit vizsgálják, és nem törődnek azzal, hogy távolabbi (rokon) nyelvek esetében lezajlott-e hasonló változás. Tudvalévő például, hogy a latinnal nagyon közeli rokonságban lévő ókori faliszk nyelvben is volt [f] > [h] változás, és ma is megtalálható egyes dél-olaszországi, szárd, sőt, román nyelvjárásokban is – ezek esetében nincs sok értelme más nyelvek hatását feltételezni.
  4. Önkényes (kitalált) megkülönböztetések. Szubsztrátummal magyarázzák pl. az ibériai újlatin nyelvekben a kétféle fonémikus pergőhang – /r/ és /rr/ – meglétét, gyakran hozzátéve még azt is, hogy az utóbbi „a latinban nem létezett”. Ezzel szemben igazából egyezményes, hogy mely beszédhangokat tekintenek (eltérő) fonémáknak, és semmi okunk azt feltételezni, hogy a latinban ne lett volna meg ugyanez a fonetikai különbség az -R- és az -RR- kiejtése között.
  5. Kiragadott tulajdonságok vizsgálata. A hangváltozások mindig valamilyen rendszerbe illeszkednek, ezért a rendszer működését kell először megérteni. Az [f] > [h] változás példájánál maradva, tudni kell először is, hogy a latinban nem volt az [f]-nek zöngés párja, így azokban a nyelvjárásokban, amelyekben utólag sem alakult ki a [v] (a -B- vagy a V- [w] folytatásaként), hogy a rendszer „kiegyenlítettebb” legyen, nagyobb eséllyel gyengült az [f] is magánhangzók előtt.
Természetesen szó sincs arról, hogy nem léteznek nyelvi kölcsönhatás-jelenségek – persze, hogy léteznek, hiszen ilyenek pl. a szóátvételek is. A szubsztrátumhatás-elméletekkel viszont éppen az a legnagyobb probléma, hogy az esetek többségében nem igazolhatóak, így inkább a találgatás, mint a tudomány kategóriájába tartoznak.

A cikket Dr. Kálmán László nyelvész lektorálta.