2019. május 4., szombat

Mi a gond a „hagyományos” idegennyelv-oktatással?

Mindenekelőtt szeretném már a legelején tisztázni, hogy semmi esetre sem akarok okosabbnak tűnni egy nyelvtanárnál, mert nem is az én kompetenciám – feltételezem, hogy ők is tisztességgel szerezték meg a diplomájukat a tevékenységük gyakorlásához. Ez az írás inkább egy vélemény a kialakult rendszerről (amivel persze nem muszáj egyetérteni), kizárólag a tapasztalataimra alapozva.

Mit értek „hagyományos” nyelvoktatás alatt? Részben már érintettem ezt korábban: azt az írásalapú, „egy sztenderd”-központú tanítási módszerek összességét, ahogy tanítottak még mindenkit az én korosztályomból, illetve feltételezem, hogy ugyanezen módszerekre épül nagyrészt ma is a nyelvtanítás legalább a közoktatásban (fordítás, szótárazás, nyelvtanozás, meg az „Írj egy mondatot ezzel a szóval!” és társai). Persze ez nyelvenként eltérhet. Mi a probléma az írott nyelvi normára épülő oktatással? Hát ugye, elsősorban az, hogy az anyanyelvi beszélők nem születnek írástudónak, és a modern nyelvtudomány is a beszélt nyelvvel foglalkozik leginkább, hiszen ez az, amit az ember születése után természetes úton elsajátít a környezetétől. És itt álljunk meg egy kicsit. Beszélni minden egészséges ember tud (mindegy, melyik nyelven a ma élő több mint 5000 közül), ebben talán egyetért mindenki. Az írás viszont tanult dolog, és nem is minden nyelvnek van íráshagyománya vagy írott változata.


Oké, de mi is ezzel a baj? Nem lenne semmi, ha a beszélt és az írott nyelv azonos lenne. Csak éppen nem az. Nagyon nem. Sőt, mondhatni, két – stílusában, szabályaiban – teljesen eltérő nyelvváltozat.* Gondoljunk bele, hogy egyáltalán nem úgy beszélgetünk otthon a családtagjainkkal vagy a haverokkal sörözés közben, és nem is úgy kérjük a menüt egy étteremben, mint ahogy egy tévébemondó olvassa fel a híreket. A probléma egyrészt az, hogy az idegennyelv-oktatás az utóbbival foglalkozik csak, a másik pedig, ennek következményeként, hogy az írott nyelvi normák alapján alkot értékítéletet a beszélt nyelv jellemzőiről. Vagyis pl. ami az írott nyelvben nem létezik – nyilván nem írunk le mindent, amit egyébként szinte naponta kimondunk, mert nem része az írott nyelvnek –, az helytelen.

Vagy mondjuk attól, hogy egy adott beszédhangot a helyesírási szabályok szerint más betű vagy betűkapcsolat jelöl elülső („magas”: [e], [i]), mint hátul képzett („mély”: [a], [o], [u]) magánhangzók előtt, még nem válik egy ige rendhagyóvá (egyébként is csak az iskolában tanulja meg a gyerek, mikor, mit, hogyan kell leírni). De mit mond ilyenkor a hagyományos nyelvoktatás? Azt, hogy „szabálytalan, mert másképp írják le” – ez a baj! Vagy amikor az el agua kifejezésben hímneműnek nevezik a névelőt, mert írásban alakilag egybeesik azzal – ez a baj! (Ha úgy kellene leírni, hogy el’agua, vajon akkor is így magyaráznák? Persze ez nem is annyira a beszélt–írott nyelv kérdése, hanem szimplán hülyeség...) És még számos hasonló, ami félrevezeti a tanulókat (nem is beszélve arról, amikor olyan példamondatok vannak nyelvkönyvekben, amelyeket egy anyanyelvi beszélő sosem ejtene ki a száján).

Sokat beszélgettem ezekről a kérdésekről nyelvtanárokkal – vegyes reakciókkal. Voltak, akik elismerték, hogy ez létező probléma. Mások megsértődtek és kirúgtak az oldalukról, mert szerintük kétségbe vonom a tudásukat (természetesen nem tehetnek arról, hogy mit/hogyan tanítottak nekik az egyetemen). A legérdekesebb az, amikor azzal jönnek, hogy „de a tanulónak így egyszerűbb” vagy „a tanuló csak így érti meg” stb. Nem, nem igaz! Mindent el lehet magyarázni úgy is, hogy a tanulót ne vezesse félre az egyszerűsítés. Semmivel sem nehezebb megérteni, ha azt mondom, hogy „ez az ige szabályos, csak a hangjelölési konvenciók miatt a helyesírása váltakozik”, vagy „ez a névelő is nőnemű, csak az ilyen szavak előtt azonos alakú a hímneművel”, és így tovább. Mi ebben az „akadémiai szint”, aminek megértéséhez esetleg doktori címre lenne szükség? (Kaptam ám ilyen kifogást is.) De a legnagyobb baj magával a hozzáállással van, hogy a nyelvoktatás egyáltalán nem veszi figyelembe a nyelvtudomány álláspontját, és a nyelvtanárok sokszor el is hiszik, hogy a kettő teljesen független egymástól. Pedig ez sem igaz. A nyelvoktatásnak pontosan a nyelvtudomány megállapításaira kellene épülnie!

S most jön az a rész, hogy miért is éreztem szükségét annak, hogy mindezt leírjam. Azért, mert saját magamon tapasztaltam (tapasztalom) meg az évek, évtizedek során a hagyományos nyelvoktatás hátrányait. Attól, hogy az ember tud két idegen nyelven írni-olvasni, fordítani, hivatalos leveleket megfogalmazni vagy lexikoncikkeket létrehozni, és még el is tud beszélgetni – erősen korlátozott, művelt szókinccsel, ezt azért tegyük hozzá – külföldiekkel, még nem jelenti azt, hogy tudja ezeket a nyelveket a való életben használni (mert nem tudja). Mert a beszélt nyelvet – amire a gyakorlatban és a munkaerőpiacon szükség lenne – nem tanítják. Vajon miért tűnhet úgy egy idegen anyanyelvű számára, amikor az ő nyelvén beszélünk (legalábbis megpróbálunk), mintha egy írott szöveget olvasnánk fel? Ezen kellene elgondolkodni mindenkinek.

Mit javasolnék? Azt, hogy a fordításra, mondatalkotásra épülő nyelvoktatást el kellene felejteni, mert a nyelvek a valóságban nem így működnek. Amikor egy nyelvet valós életkörülmények között kell használnunk, nem lefordítani kell, amit mondani akarunk, hanem zsigerből tudni azt, hogy az anyanyelvi beszélő az adott helyzetben mit szokott mondani. (Még ha nyelvtanilag hibátlanul le is tudunk valamit fordítani, lehetséges, hogy az idegen anyanyelvű számára semmi értelme nem lesz, egész egyszerűen azért, mert nem úgy, vagy egyáltalán nem azt szokták olyankor mondani.) Természetesen nem azt állítom, hogy az írott nyelv ismerete nem fontos (de, nagyon is az), azonban a beszélt nyelvet nem helyettesíti – vagyis nem helyette, hanem mellette mint pluszt kellene tanítani. Az írott nyelvet is lehet persze a beszédben használni, de attól az még nem a beszélt nyelv.

__________
* Az írott és a beszélt nyelv közötti lényeges eltéréseket nem szemléltetheti jobban bármi másnál a latin és az újlatin nyelvek viszonya: az utóbbiak valójában a latin nyelv – melyet csak írásból ismerünk! – anyanyelvként beszélt változatainak mai formái, amelyeket utólagosan – a késő középkortól kezdve – sztenderdizáltak és kidolgozták az írott nyelvi normáikat. Természetesen ezek a változatok már az ókorban is léteztek, és már akkor is nagyon eltértek az általunk ismert latintól, de hiszen éppen azért voltak beszélt nyelvi változatok, mert nem őket használták írásban.

2019. március 9., szombat

10 dolog, amiért olyan vicces a spanyolok angolja

Bármilyen anyanyelvű is az ember, az anyanyelv akcentusa mindig is rá fogja nyomni bélyegét a tanult idegen nyelvre, amelyen beszél. Vannak persze kivételes esetek, pl. ha valaki elég fiatalon kezdett el idegen nyelvet tanulni vagy nagyon hosszú idő óta idegen nyelvi környezetben él, akár még el is felejtheti az eredeti anyanyelvét – de itt most ezekkel nem foglalkozunk.

Nyilván azért lesz valakinek idegen akcentusa, mert az anyanyelvének hangtani sajátosságai, amihez hozzászokott és egész élete során rendszeresen használ, sokszor alapjaiban eltérnek a tanult idegen nyelvétől – amihez annak anyanyelvi beszélői szoktak hozzá. A továbbiakban felsorolunk 10 olyan tulajdonságot, amiért a spanyol anyanyelvűek olyan viccesen beszélnek angolul!


1. Képtelenek kiejteni a sorvasztott magánhangzót

Az egyik legjellegzetesebb angol magánhangzó a magyar rövid [ö]-höz hasonlítható, de ajakkerekítés nélküli [ə], vagyis a „svá”, mint pl. a the, about szavak első magánhangzója. A spanyolban nincs ilyen hang, ezért általában az írásképnek megfelelő magánhangzóval helyettesítik az angol szavakban. Így pl. a the náluk sokszor [de], az abaut [ȧbȧut] ([ȧ] = rövid [á]) stb. Érdekességként megjegyzendő, hogy a magyar [e] és [á] közötti nyílt [æ] magánhangzót, amelyet pl. az and és have szavakban hallunk, mi általában [e]-nek mondjuk, míg a spanyolok [ȧ]-nak.

2. A [z] hang helyén mindig [sz]-t ejtenek

A spanyolban egyáltalán nincs zöngés sziszegőhang, legfeljebb a zöngés mássalhangzó előtti [sz] hangozhat [z]-nek bizonyos nyelvjárásokban. A [z] az egyik legnehezebben kiejthető mássalhangzó a spanyol anyanyelvűek számára, főleg magánhangzók közötti helyzetben, ezért nem ritka, hogy még azok is [sz]-szel helyettesítik, akik egyébként nagyon jól beszélnek angolul. Eléggé viccesen hangzik pl. a music [mjuszik]-nak vagy az easy [iszi]-nek ejtve.

3. A [s] helyett [sz] vagy [cs] használata

Az angolban sh-val jelölt [s] hang nem része a spanyol mássalhangzókészletnek, azonban angol jövevényszavak végén előfordulhat, pl. flash [flȧs] ’vaku’. Éppen ezért a szó végi [s] kiejtése, bár idegen hang, nem szokott olyan nagy gondot okozni a spanyol anyanyelvűeknek. Más helyzetben viszont már igen: szó elején gyakran [cs]-vel (pl. show [csou], Shakira [csȧkírȧ] – sokszor még riportereknél is!), magánhangzók között [sz]-szel helyettesíthetik (pl. nation [nészjon]).

4. A szókezdő sp-, st- elé rövid [e]-t mondanak

Mivel spanyolul nem kezdődhet szó s+mássalhangzóval, az ilyen angol szavak a spanyol anyanyelvűek számára rendkívül szokatlanok. S bár képesek lennének őket kiejteni, ha odafigyelnek rá (hiszen a korlátozás csak szókezdő helyzetre vonatkozik, szó közben a spanyolban is előfordulnak efféle mássalhangzó-torlódások, pl. extraño [-ksztr-], superstición [-rszt-], transporte [-nszp-] stb.), gyakran önkéntelenül is eléjük mondanak egy rövid [e] hangot: speak [eszpik], Spanish [eszpȧnis] stb. Ez az egyik legfeltűnőbb dolog, amikor egy spanyol ajkú angolul beszél.

5. A w helyén [gw] vagy [kw]

A [w] hang a spanyolban – amely az angollal ellentétben nem számít mássalhangzónak, hanem csak az [u] „rövid” változata – nem állhat szótag elején, mindig meg kell, hogy előzze valamilyen mássalhangzó, általában [k] vagy [g] (vö. az azonos eredetű angol when és spanyol cuando [kwȧndo] szavakat). Ez akkor is igaz, amikor látszólag [w] (írásban hu-) van a spanyol szó elején (indián eredetű szavak, vagy latin hangsúlyos ŏ-ból származó [we] kettőshangzó): a spontán beszédben ezek elé is ejtenek egy gyenge [g] hangot. Ugyanígy vannak az angollal is: a when sokszor [gwen], a world [gwo(r)ld], a why [kwȧj] stb. Az ínyencek kedvéért, a [w] hang a latinban – ahol szintén nem számított mássalhangzónak, csak az [u] félhangzós változata volt – még lehetett szó(tag)kezdő (ezt jelölték írásban v-vel, ezért szokás ma magyaros [v]-nek olvasni), de ebből az újlatin nyelvekben vagy [b], vagy [v] lett (lásd alább).

6. A szó eleji v helyett [b] ejtése

Talán az sem újdonság, hogy a spanyolban igazából nincs [v] (ahogy a latinban sem volt), amit mi annak vélünk hallani (a helyesírás hatására), az valójában egy lazán ejtett [b] (hívják „ajak-v”-nek is), amely magánhangzók között fordul elő. Szó elején viszont csak az „erős” változat jelenhet meg, vagyis a magyar [b]. Ugyanez megfigyelhető, amikor angolul beszélnek: pl. a very-ből [beri] lesz.

7. Az angol r pergetése

Amennyire idegen az angol anyanyelvűek számára a magyarosan pergetett spanyol r, nincs ez másként a spanyol ajkúak számára sem az „elharapott” angol r tekintetében, amelyet gyakran „sima”, azaz többé-kevésbé pergetett [r] hanggal helyettesítenek.

8. A h helyén [ch], mint a doh szóban

A [h] talán az egyik legegyszerűbb mássalhangzó (jó, most abba ne menjünk bele, hogy mennyire „mássalhangzó” egyáltalán, vannak nyelvek, ahol nem számít annak – ilyen volt a latin és az ógörög is), hiszen nem sokkal bonyolultabb egy sóhajtásnál, amelyre minden ember képes. Azokban a nyelvekben, ahol nem létezik beszédhang formájában (mint a francia, az olasz, a spanyol vagy az orosz), valamiért mégis gondot okoz a kiejtése. Az angol szavakban a spanyol anyanyelvűek a h-t általában a hozzá legközelebb álló spanyol hanggal helyettesítik, amelynek írásban ugye a j vagy (e, i előtt) a g felel meg (szakszerűen ezt veláris zöngétlen réshangnak hívják, amely majdnem olyan, mint a [k], csak abban különbözik tőle, hogy nem zárjuk el teljesen a levegő útját).

9. Szó elején az angol y [gy]-nek ejtése

A spanyolban nincs [j]–[gy]–[dzs] megkülönböztetés, számukra ez a három hang ugyanaz. Mint néhány másik mássalhangzónál is, ejtése csupán a helyzetétől függ: szó elején, valamint mássalhangzó utáni szótag elején sok nyelvjárásban csak [gy], míg magánhangzók közötti helyzetben csak [jj] fordulhat elő. Ezt szokták alkalmazni akkor is, ha angolul beszélnek, pl. az I will tell you mondat náluk valahogy így hangzik: [ȧj gwil tel gyu]. (Tulajdonképpen az angol és magyar [j]-nek pontosan megfelelő mássalhangzó a spanyolban csak szótag végén lehet, pl. baile [bȧjle] ’tánc’, soy [szoj] ’vagyok’.)

10. Hosszú magánhangzók? Felejtsd el!

A spanyol magánhangzók hosszúságának nincs nyelvtani szerepe, hasonlóan a többi újlatin nyelvhez, ez a megkülönböztetés már a beszélt latinban eltűnt. A hangsúlynak viszont annál inkább, amely az angolban kevésbé fontos, de a spanyolban éppen a magánhangzók megnyúlása kísérheti. Ennek következtében valamikor azt a magánhangzót hangsúlyozzák és nyújtják meg, amikor angolul beszélnek, amelyet nem kellene, illetve fordítva: ahol a hosszúság jelentésmegkülönböztető lenne, azt meg röviden ejtik, ha a mondatban nem kap hangsúlyt. Komoly gondot okoz nekik pl. a this ’ez’ és these ’ezek’ megkülönböztetése: jó eséllyel mindkettő [disz] lesz egy spanyol ajkúnál, és csak az utána lévő szóból derül ki, hogy melyik volt: [diszisz] this is, [diszȧr] these are...

S mindez hogy néz ki a gyakorlatban? Hát így:


Persze ha valakinek ez nem lenne elég, vagy esetleg azt hinné, hogy már nem lehet überelni, annak ajánlom, hogy hallgassa meg Dr. Julio César Maglione FINA-elnök bármelyik angol nyelvű beszédjét, mondjuk ezt itt. A szórakozás garantált!

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.