2018. május 5., szombat

Mi szükség Z-re a spanyolban, ha nincs is ilyen hang?

Az egyik legjellemzőbb hiba (a nyelvészek szerint persze nem hiba, hanem „szokás”), amelyet el szoktak követni a spanyolul nem tudó magyar vagy akár angol anyanyelvűek a spanyol nevek kimondásakor, hogy a z-t ösztönösen [z]-nek olvassák, pl. Penélope Cruz nevét [kruz]-nak. Sokszor még spanyolul tudók is akaratlanul elkövetik ugyanezt, amikor magyarul beszélnek; talán mert valamiért cikinek érzik [krusz]-nak mondani?

Szerintem egyáltalán nem lenne kínos egy idegen nevet megközelítőleg helyesen mondani, ha eleve csak olyan hangokat használunk, amelyek a magyarban is léteznek. Úgy tűnik azonban, a spanyol z magyar olvasat szerinti ejtése valószínűleg nagyon régi szokás (ahogy általában a betűejtés is), amely annyira beleivódott a köztudatba, hogy már nem lehet rajta változtatni, még ha „helytelen” is.

Penélope Cruz

Ez azért is érdekes, mert ugyanakkor senki sem mondana pl. [cürich] helyett [zürich]-et, amikor a Zürich nevű svájci várost említi (az, hogy ez a németnél mégsem fordul elő, a földrajzi közelségnek és a tömeges kétnyelvűségnek köszönhető). Így viszont felmerülhet a kérdés, mi a fenének egyáltalán az a nyamvadt z betű a spanyolba, ha csak arra jó, hogy megtévessze az embereket? Ezt próbáljuk meg körüljárni a továbbiakban.

Betű és hang

A köznyelvben gyakran akarva-akaratlanul is keverik ezt a két fogalmat: sokszor akkor is „betű”-t mondunk, amikor valójában hangra gondolunk, pedig a kettő nem mindig ugyanaz. Lehetséges, hogy ennek köze van ahhoz a tévhithez is, mely szerint „mindent úgy helyes mondani, ahogy le van írva”? Hát, még magyarul is fura is lenne, ha valóban mindent így mondanánk!

Amit viszont nem árt tudni, hogy a spanyolban a z betű sosem jelölt [z] hangot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyen hang sose létezett volna a spanyolban. Volt egy darabig a középkorban, legalábbis a művelt rétegek nyelvhasználatában, de mint az [sz] hang „gyenge” változata, amelyet magánhangzók között ejtettek – azonban ezt az s betű jelölte, és nem a z.

A z betű a középkorban a [dz] hangnak felelt meg, zöngétlen párját, a [c]-t pedig a ç jelölte – pl. coraçón [koracón] ’szív’ és plazo [pládzo] ’időpont’. Aztán a 16. század körül a [dz] és a fent említett [z] hang is elzöngétlenedett (aminek okára többféle magyarázat is létezik), azaz egy ideig a ç és a z is ugyanazt a [c] hangot jelölte, az s pedig már csak az [sz]-t. De így már nem volt szükség a „farkincás” ç-re: e, i előtt megtette a sima c is (amelyet amúgy is [c]-nek olvastak ebben a helyzetben), míg a, o, u és mássalhangzó előtt, valamint szó végén megtartották rá a z betűt.

Zaragoza sem volt soha [zaragóza], de a mai spanyolos ejtését inkább ne próbáljuk meg utánozni.
(A városnév egyébként a római Caesar Augusta deformációja az arab kiejtésén keresztül.)

Természetesen lehetett volna úgy is, hogy a z-t dobják el (talán észszerűbb is lett volna, mivel a zöngés hang tűnt el a beszédből) és a ç betűt tartják meg helyette – így még véletlenül sem jutott volna eszébe a nem spanyol anyanyelvűeknek, hogy ezt [z]-nek olvassák. ;-) De nem így lett...

Nyelvtörténet és hagyomány

Az eddig leírtakból megtudhattuk, hogy a régi spanyolban a ce, ci csoportok c betűje és a z is a [c] hangot jelölte írásban. S itt jön még egy csavar: a 16–17. században ugyanis ez a [c] hang is [sz]-szé egyszerűsödött (amely aztán a félsziget északi felén egyre inkább úgy hangzott, mint az angol th a thing szóban; ezt a hangot szokták a fonetikában a [θ] – kis theta – jellel átírni). Vagyis innentől kezdve ugyanazt a hangot, az [sz]-t, három betű is jelölhette írásban: a c (e, i előtt), a z és az s. És ez mindmáig így van, nem kis gondot okozva az anyanyelvi beszélőknek, akik csak az iskolában tanulják meg, hogy melyik szóban éppen melyik betűt kell leírni ott, ahol [sz] hangot hallanak.
S így lett a spanyol olyan „sziszegős” nyelv...


(Zene: Padre Mario – Ven, ven, ven)

De vajon miért van az, hogy Spanyolországban a félsziget legnagyobb részén, a déli nagyvárosok (Sevilla, Córdoba stb.) kivételével másképp – „pöszén” – ejtik a középkori [c]-ből származó [sz] hangot, mint máshol? Ennek egyszerű oka van: a hódítások korában a déli nyelvjárások rendelkeztek presztízzsel, ők képezték a művelt nyelvi norma alapját a gyarmatbirodalomban, és ebben a normában csak egyféle [sz] hang létezett. Ezért ez terjedt el a Kanári-szigeteken, Latin-Amerikában, valamint Spanyolország déli részén is. Később az Ibériai-félszigeten mégis a kétféle [sz]-t megkülönböztető északi nyelvhasználat szerzett nagyobb presztízst, amely a terület legnagyobb részén visszaszorította a korábbit, és vált a modern félszigeti spanyol normájává.

De hogy került a Z a spanyol írásba?

A latinban kezdetben nem volt sem z betű, sem [z] hang – ezeket csupán görög szavak átírásában használták az i. e. 1. századtól. Az okokat mégis magában a latinban kell keresnünk, ahol az eredetileg mindig [k]-nak ejtett c, [e] és [i] előtt, és a mindig [t]-nek ejtett t, félhangzós [i̯] előtt a klasszikus kort követően elkezdett lágyulni, csúnya szóval palatalizálódni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az elöl képzett magánhangzó hatására fokozatosan elkezdték őket először [ty]-, majd [cs]- vagy [c]-szerű hangoknak ejteni, nyelvjárástól függően (nagy vonalakban, keleten a c-ből [cs] lett, a t-ből [c], északon és nyugaton mindkettőből [c]; egyedül az elszigetelt Szardínia közepén nem zajlott le a változás).


Rövid középkori spanyol szöveg (15. század) korabeli kiejtéssel felolvasva
(Forrás: Lola Pons Rodríguez, a Sevillai Egyetem nyelvtörténet-oktatója)

Mindaddig nem jelentett ez helyesírási problémát, amíg a c vagy t után lévő e és i megmaradt. Igen ám, csak ha az e vagy i rövid volt és másik magánhangzó (a, o, u) követte, akkor félhangzóként viselkedett (kb. [j]-nek hangzott) és rendszerint „beleolvadt” a mássalhangzóba, szó végén pedig hajlamos volt lekopni (pl. sperana > esperanza, crūce > cruz). Ezt viszont már nem lehetett ugyanúgy c-vel vagy t-vel leírni, hiszen e betűket a, o, u és mássalhangzó előtt, illetve a szó végén [k]-nak és [t]-nek olvasták volna (már akik tudtak olvasni). Ezért új betűkre volt szükség az így létrejött új hangok lejegyzésére.

(Forrás: Wikimedia Commons, PD)
A középkori spanyolban, ahol kialakult a zöngés–zöngétlen megkülönböztetés, a z-vel kezdték jelölni a [dz] hangot, a zöngétlen párjára pedig megalkották a „farkincás” ç betűt. Kevesen tudják, hogy ez a kis farok, a cedilla [], mint a neve is elárulja, egy kis írott z (ʒ) betű a c alatt (cedilla vagy zedilla = ’kis z’, a zeta ’z’ régies kicsinyítő képzős alakja). Vagyis a ç olyan, mintha „cz”-t írnánk, azt jelképezve, hogy eredetileg c betű volt, de már nem [k]-nak kell olvasni, hanem „zöngétlen [dz]”-nek. A sors iróniája, hogy végül pont a spanyolok dobták ki ezt a betűt a modern helyesírásból, akik kitalálták, miközben más nyelvek, melyek átvették tőlük (francia, katalán, portugál, török stb.), máig használják az írásukban.

Egyúttal arra is megkaptuk a választ, miért kell a spanyolban a z betű helyett e és i előtt c-t írni (cruz, de cruces), illetve fordítva, c helyett z-t írni a, o, u és mássalhangzó előtt, valamint a szó végén (vencer, de venzo), a ragozás, szóképzés során. (A váltakozó helyesírásról részletesen itt írtunk.)

A kiegészítésekért és az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

4 megjegyzés:

  1. Zürich ugyan magyarul /cürich/, de Heidegger ejtése már /hejdegger/, és nem az eredetit pontosabban tükröző */hájdega/. Még az olyan, történetileg, kulturálisan közel álló nyelv esetén is, mint a német, keveredik az eredeti hangképen, betűképen (ill. más nyelvekből átsugárzó vélelmen) alapuló ejtésmód. Vö. még Tolsztoj /tolsztoj/ : */talsztoj/, Wałęsa /valensza/ : */vavensza/, Dembinszki /dembinszki/ : */dembinyszki/ s í. t.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ez tényleg érdekes... Az első esetében nem lehet az a magyarázat, hogy az osztrák kiejtés volt erre hatással? Mert ők tényleg eléggé úgy ejtik a szavakat (pl. [öszteRájch] helyett [öszterejh]), mintha egy magyar mondaná.

      Törlés
    2. A német ei magyaros /ej/ ejtésmódjának persze van (volt) német nyelvjárási alapja*, de a dupla gg nem jelöl hosszú /gg/-t és az -er sem /er/.

      * Ugyanakkor az érintett német nyelvjárások mára nagyrészt már feladták az /ej/ ejtésmódot, a magyar megszokás pedig megmaradt, önálló jelenséggé vált. Azaz szinkron szempontból már eltérés a német normától. — Diakron módon a spanyol Cruz magyar /kruz/ ejtése is értékelhető lenne a valahai spanyol /krudz/ ejtés reflexiójának .

      Törlés
    3. „Diakron módon a spanyol Cruz magyar /kruz/ ejtése is értékelhető lenne a valahai spanyol /krudz/ ejtés reflexiójának.”

      Hát igen, valóban, csak ugye jól tudjuk, hogy nem erről van itt szó.

      Megjegyzem, számomra kicsit elgondolkodtató, hogy vajon szó végén tényleg mindig [dz]-nek és nem [ʦ]-nek hangzott-e. Bár abból kiindulva, hogy pl. a -TATE > -dad lett a kasztíliaiban és nem *-dat (vagyis úgy néz ki, hogy szó végén mindig a lenis jelent meg), akkor elképzelhető, hogy kezdetben mindig zöngés volt.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a megjegyzésedre való hivatkozás megkönnyítése érdekében a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Köszönjük az együttműködést.