2017. május 28., vasárnap

Szótárajánló: Képes szótár – Spanyol–magyar

(Forrás: El Mexicano)
Bizonyára minden spanyolos járt már úgy, hogy meglátott egy számunkra teljesen hétköznapi dolgot, mondjuk az íróasztalon, és nem tudta a spanyol megfelelőjét: hogy nevezik spanyolul például a lyukasztógépet? – Nos, hogy ilyen ne fordulhasson elő, íme a megoldás!

A német Naumann & Göbel Verlagsgesellschaft mbH spanyol–magyar Képes szótára (szerzők: Katrin Höller, Christina Kuhn; magyar fordítás: Böröczki Krisztina; lektorálta: Marto Ágnes) nem csak nyelvtanulóknak ajánlott, hanem mindenki számára hasznos lehet, aki szeretné bővíteni a szókincsét. A több mint 6000 kifejezést és szófordulatot tartalmazó, 2400 színes fotóval illusztrált kiadványban témakörök szerint csoportosítva találhatjuk a spanyol szókészletet, amely nem csupán hétköznapi témákat tartalmaz, hanem például az emberi testtel, egészséggel vagy éppen a földrajzzal kapcsolatos szakkifejezésekkel is gazdagabbak lehetünk belőle!

A könyv egy könnyen áttekinthető tartalomjegyzékkel kezdődik, amelyben a témakörök címeit – spanyolul és magyarul – eltérő színek jelölik, az alábbi csoportosítás szerint:
La gente – Az ember
La salud – Az egészség
La educación y la vida profesional – Tanulás és munka
La casa – A ház
Las aficiones – Szabadidő
Las comidas y las bebidas – Ételek és italok
En la ciudad – A városban
Los medios de transporte, el tráfico – Közlekedés
Viajar – Utazás
Las plantas y los animales – Növények és állatok
Los números y los datos – Számok és tények
La Tierra y la geografía – A Föld és a földrajz
Otras expresiones y locuciones – Egyéb kifejezések és szófordulatok
El índice alfabético – Címszójegyzék
A magyar fordítások, mint láthatjuk, nem mindig „szó szerintiek”, hanem a mindennapi nyelvhasználathoz igazítottak (egy lépés a korszerű nyelvoktatás irányába!), ugyanakkor a spanyol névelő nem minden esetben lenne indokolt – és ez végig jellemzi a kiadványt – a kifejezésekben (erre még visszatérünk később), de nyilván a főnevek nyelvtani nemének elsajátítása céljából használták mindenütt a szerzők. A szótár végén betűrendes címmutató is található. (Mintaoldalért kattints ide.)

(Forrás: El Mexicano)

Azonban ez még nem minden! A kiadvány megvásárlásával egy szótanuló programhoz is hozzájutunk, amelyet ide kattintva tölthetünk le, miután beírtuk a szótár első oldalán található felhasználónevet és jelszót. Az egyszerűen kezelhető Képes szótár program két részből áll (ezek között a program bármelyik képernyőjéről válthatunk): kifejezéseket kereshetünk mindkét irányban, valamint a tudásunkat ellenőrizhetjük az adott témakör, majd fejezet kiválasztása után. A szavaknak és kifejezéseknek a kiejtését is hallhatjuk minden esetben, európai spanyol változatban.

A program egyetlen hátulütője, hogy a szótanuló modul kizárólag a szótár által megadott formában fogadja el helyesnek a beírt kifejezéseket. Ez azt jelenti, hogy ha pl. a ’pajzsmirigy’ megfelelőjeként a kiadványban la glándula tiroides szerepel, akkor a tiroides, el tiroides, la tiroides vagy a névelő nélküli glándula tiroides is hibásnak minősül – ami viszont nem túl szerencsés, hiszen ezek közül mindegyik alak egyformán helyes és használatos. Ugyanez vonatkozik a kis- és nagybetűk használatára is, amely ráadásul nem is mindig következetes a programban (pl. a csillagképek neveinél). Ezekre az apróságokra igazán gondolhattak volna a készítők.

(Forrás: El Mexicano)

A fenti kisebb hiányosságoktól eltekintve én úgy gondolom, hogy egy szavunk sem lehet: egy valóban praktikus, életszerű, áttekinthető és könnyen kezelhető szótárról és programról van szó, amely egyik spanyolos polcáról és számítógépéről sem hiányozhat. Ráadásul az ára is meglehetősen baráti: 2000 forint alatt van. Jó tanulást és szórakozást!

Technikai adatok

  • EAN: 9783625170778
  • ISBN: 3625170778
  • Kötésmód: cérnafűzött, puha kartonfedelű
  • Oldalszám: 352
  • Méret: 160×199×25 cm
  • Tömeg: 750 g
  • Kiadás éve: 2016

2017. május 27., szombat

Egy spanyol szó, amely magától értetődik!

A szavak jelentése nem következik automatikusan a hangalakjukból (a hangutánzó szavak kivételével, persze): e kettős tagolódás – vagyis a hangalak és a jelentés – jellemzően független egymástól (ezt nevezik a nyelvészek a „nyelvi jelek önkényességének”). Létezik viszont egy spanyol szó, amelynek hangalakjában van valami, amire maga a jelentése utal.
Ez a szó pedig nem más, mint az hiato,
melynek jelentése ’hiátus’, azaz ’hangrés’. Így nevezik a spanyolban azt, amikor két egymás melletti magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik, vagyis nem alkotnak kettőshangzót. És az -ia- ebben a szóban bizony nem kettőshangzó: ha szótagolni szeretnénk, hi-a-to [i.á.to] () lenne. (Vigyázat! Ez nem ugyanaz, mint a helyesírási elválasztás, amelyre szigorúbb megkötések érvényesek.) Onnan is látszik, hogy itt az [i] nem félhangzó, hogy az y ’és’ kötőszó e alakot ölt előtte az erőltetett hangzás elkerülése érdekében, pl. a diptongos e hiatos ’kettőshangzók és hiátusok’ kifejezésben (vö. pl. tigre y hiena ’tigris és hiéna’, ahol az utóbbiban kettőshangzót találunk).*

Egy másfajta hiátus... Un hiato de otro tipo...

Mint korábban szó volt róla, a spanyol helyesírás nem jelöli azt az esetet, amikor a hangsúlytalan [i] vagy [u] és egy másik magánhangzó kapcsolata nem kettőshangzóként, hanem hiátussal ejtődik (a helyesírás szempontjából az ilyen magánhangzó-kombinációk minden esetben diftongusnak minősülnek), és véletlenül(?) pont ez a szó is ilyen, legalábbis a választékos beszédben. (Tekintettel arra, hogy művelt eredetű, az is érdekes kérdés lenne, hogy vajon nem a jelentése miatt van-e így.) De nyilván nem ez az egyetlen „kivétel”: kettőshangzót ejtünk pl. a cambiar ’cserél, változtat/változik’ igében, de hiátussal ejtődik az enviar ’küld’: [kam.bi̯ár] vs. [em.bi.ár] – és még rengeteg hasonló szópárt fel lehetne sorolni. (Az átírásokban az ékezet a hangsúlyt jelöli.)

Ezzel a problémával egyébként sem az anyanyelvi, sem az idegennyelv-oktatási hagyomány nem foglalkozik (ez is egyfajta hiátus!), egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Figyeljük csak meg például az alábbi oktatóvideón (4:50-től), ahogy a spanyol lány jól kimagyarázza, hogy a veintiún [bei̯n.ti.ún] ’huszonegy’ jelentésű szóban „két kettőshangzó van” és ezért „két szótagú”, sőt, még hozzá is teszi, hogy „bár furcsán hangzik”, miután kényszerből megpróbál ott is diftongust ejteni, ahol nincs, és a spontán beszédben valószínűleg soha nem ejtené úgy.


Meg a fenéket van két kettőshangzó a veintiún-ban...

Többek között ebből is látszik, hogy miért nem jó a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) egyre merevebb helyesírási-fonológiai szemlélete, amely bizonyos kérdésekben – mint ebben is – az egyszerűbb szabályozás érdekében inkább nélkülözi a valós beszéd változatosságát, félrevezető magyarázkodásba kényszerítve ezzel a nyelv művelőit.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

__________
* Valójában itt a kötőszó eredeti e (< lat. et) alakjának megőrzéséről van szó, amely gyengülés következtében vált [i]-vé a többi helyzetben, valószínűleg először magánhangzóval kezdődő szavak előtt.

2017. május 6., szombat

Magánhangzó-harmónia a spanyol igeragozásban?

*Csak mássalhangzós tövű igében (Forrás: El Mexicano)
A spanyolban nincsenek olyan -er végződésű igék, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u- lenne. Eddig talán fel sem tűnt minden spanyolosnak, pedig nem teljesen véletlen az sem, hogy éppen beber és vivir igék vannak, nem *biber és *viver. Na de hogy miért? Pontosan erre keressük a választ a cikkben. Kezdjük mindjárt a legelején: mi az, hogy tőmagánhangzó?

A spanyol ige szótári alakja, a főnévi igenév (infinitivo) végződése szerint három igeragozási osztályt különböztetünk meg: az elsőbe az -ar, a másodikba az -er, a harmadikba az -ir végű igék tartoznak (a végződésben lévő -a-, -e- és -i- ún. tematikus magánhangzó). Ha az infinitivo végződését levágjuk, megkapjuk az ige tövét, melynek (utolsó) magánhangzója a tőmagánhangzó (vocal radical). Az am|ar tehát a-tövű, a tem|er e-tövű, a viv|ir i-tövű, míg a mor|ir o-tövű, a conduc|ir pedig u-tövű ige. A tőmagánhangzó megegyezik a jelen idejű tőhangsúlyos alakok (E/1–3. és T/3.) hangsúlyos magánhangzójával. Ez alól egyedül a félhangzós tövű -ar végű igék képeznek kivételt – pl. cambiar (cámbio), estudiar (estúdio), averiguar (averíguo) stb. –, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u-, de az minden ragozásban hangsúlytalan (hiszen nem „valódi”, azaz nem szótagalkotó magánhangzó).

Az 1. és 3. ragozású igéknél mind az öt magánhangzó-fonéma lehet tőmagánhangzó, a 2. ragozásban viszont csak az -a-, -e- és -o- lehet az, az -i- és az -u- nem (azaz nincsenek ilyen igék):
  1. pl. cantar, llevar, tirar, volar, jugar;
  2. pl. valer, querer, correr, de nincs *viver vagy *currer;
  3. pl. salir, venir, vivir, morir, unir.
Vagyis az *–i—er és *–u—er tilalma egy fonotaktikai szabály az igénél, amely alól nincs – és a történeti adatok szerint már a régi spanyolban sem volt – kivétel (szemben a portugállal, ahol van pl. dizer, viver és aduzer). A nagy kérdés, hogy miért alakult ez így. Ehhez először is tudni kell, hogy a spanyol igeragozás fonológiailag egy „zártabb” rendszer, mint a névszóké, azaz több a korlátozás, például az egyes igealakok hangsúlya kötött. Fontos továbbá, hogy a 3. latin igeragozásnak, amelybe a harmadéles ´-ĕre végződésű igék tartoztak, a spanyolban nincs folytatása: az ilyen igék vagy -er (amely a latinban a 2. ragozás volt) vagy -ir (a 4. latin igeragozásnak felelt meg) végűekké váltak – ezért van az is, hogy a spanyol infinitivo csak véghangsúlyos lehet.

A változás tehát a 2. (-ēre) és 3. (´-ĕre) igeragozáshoz tartozó latin igéket érintette (az 1. -āre és a 4. -īre ragozási osztályba tartozó igék nagy többsége a spanyolban is megmaradt ugyanebben a ragozásban), és hogy melyik lett -er végű, illetve melyik sorolódott át az -ir végződésű ragozáshoz, azt alapvetően egyfajta magánhangzó-harmóniához hasonló „húzóerő” határozta meg, amely a tőmagánhangzó nyíltságával-zártságával volt összefüggésben.

A természet harmóniája

Fonetikai szempontból a spanyol magánhangzóknak három nyíltsági foka van: nyílt az [a], középállású az [e] és [o], valamint zárt az [i] és [u]. Az egyetlen nyílt magánhangzó, az [a] semleges, mindhárom igeragozás tövében előfordulhat. A két középállású magánhangzó, az [e] és [o] viszont leginkább csak egymás mellett „szeretnek” szerepelni, és ugyanez igaz a zárt [i] és [u] esetében is. A szabály pedig úgy működött, hogy azok a 2. és 3. ragozású latin igék, amelyek korai kasztíliai paradigmáján belül előfordult vagy az [i] vagy az [u] tőmagánhangzóként, -ir végűekké váltak, ellenben azok, amelyek tőmagánhangzója [e] vagy [o] (vagy semleges [a]) volt végig a paradigmában, az -er ragozáshoz kerültek. (Az e~ie és o~ue váltakozást mutató igékben az [i̯] és [u̯] félhangzó nem számít a szabály szempontjából: az ilyen igék ettől még e- vagy o-tövűek; azonban az e~i váltakozásnál az [i] már igen.)

Vagyis lényegében a két legzártabb magánhangzó e húzóerő hatására „kizáródott” a 2. igeragozás tövéből, valószínűleg azt biztosítva ezzel (figyelembe véve a gyakori [i~e], [u~o] ingadozást), hogy a három megmaradt igeragozási osztály a spanyolban még jobban elkülönüljön egymástól. Lássunk néhány konkrét példát is az alábbiakban (a magánhangzó-változásokhoz itt egy kis segítség; később kitérünk a problémás esetekre is):
  • a latin tőben -ĭ- vagy -ŭ- → spanyol (nem váltakozó) -e- és -o--er osztály:
    pl. BĬBERE, TĬMĒRE, CŬRRERE, RŬMPERE > beber, temer, correr, romper;
  • A latin tőben -e- vagy -o- → nem váltakozó -e-, -o- vagy váltakozó e~ie, o~ue-er osztály:
    pl. CRĒDERE, PĔRDERE, MŎVĒRE, PŌNERE > creer, perder, mover, poner;
  • A latin tőben -i- vagy -u- → a spanyolban változatlanul marad → -ir osztály:
    pl. SCRĪBERE, VĪVERE, ADDŪCERE, FŬNDERE > escribir, vivir, aducir, hundir;
  • A latin tőben -ĕ- vagy -i- → a spanyolban váltakozó e~i vagy i~e paradigma → -ir osztály:
    pl. PĔTERE, DĪCERE, RĪDĒRE, TĬNGERE > pedir (pido), decir (digo), reír (río), teñir (tiño).
Habár nem túl gyakran, de előfordul a spanyolban [o] > [u] változás is; figyelemre méltó példa erre a COMPLĒRE > cumplir ige (szabályosan *compler alakot várnánk), amely ezért került át a 2. latin igeragozásból a spanyol -ir osztályba. A régi spanyol infinitivo (complir) és participio (complido) még az [o]-t őrizték a tőben, de a ragozott alakokban már akkor is -u- szerepelt.

Az eddigieket összefoglalva... (Forrás: El Mexicano)

Mint a felsorolt példákból is látszik, a rendhagyó igék esetében a főnévi igenév tulajdonképpen csak másodlagos a szabály működése szempontjából – igazából a jelen idejű ragozásban előforduló tőmagánhangzók számítanak. Az infinitivo alapján pl. a decir e-tövű lenne (de így semmi akadálya nem lenne, hogy *decer legyen), ám valójában i-tövű, ami – azon túl, hogy tudjuk, hogy a latin tőben hosszú ī volt – onnan is látszik, hogy a futuro és condicional rövidült töve dir-, továbbá a participio is dicho. Az eredeti tőbeli [i], amely már az óspanyolban is ingadozott hangsúlytalan szótagban (vö. dezir ~ dizir, dezía ~ dizía), csupán gyengülés következtében lett [e]. Némileg hasonló a helyzet még néhány főnéviigenév-típusnál, amelyeket itt a reír (< RĪDĒRE) és a teñir (< TĬNGERE) képviselnek. Ezek történetileg szintén i-tövűek (bár a második tövében rövid volt az [i] a latinban, ezt a nazális-palatális mássalhangzó kompenzálta, így nem nyílt meg hangsúlyos helyzetben), a főnévi igenév tövének [i] > [e] változása a hangsúlytalanságon kívül elhasonulás eredménye, amely az *[ii] és *[iYi] (Y = bármilyen palatális mássalhangzó) tilalma miatt lépett működésbe. (A mai nyelvben [ii] és [iYi] csak képzett/toldalékolt alakokban fordul elő, mint pl. Rociito [a Rocío becézése], niñito ’kisfiú’, cosquillitas ’csikizés’ stb.)

Magánhangzós tövű igéknél egy kicsivel több a megkötés... (Forrás: El Mexicano)

Egy kis magyarázatra szorul még a pedir (< PĔTERE) és az hundir (< FŬNDERE). Mivel mindkét ige latin tövében rövid volt a magánhangzó, az elsőnél [i̯e] kettőshangzót várnánk a tőhangsúlyos alakokban (*piedo, *piedes, *piede, *pieden), a másodiknál pedig [o]-t (*hondo, *hondes stb.), amelyek belefértek volna az -er osztályba. A pedir esetében azonban már a kezdetektől fogva csak az [i]-s alakok dokumentáltak, tehát nem tudni, hogy léteztek-e valaha a feltételezett kettőshangzós formák, vagy valamilyen analógiás hatásra eleve e~i paradigmájúvá vált az ige. Az hundir esetén valószínűleg a szótag végi nazális „záróhatásával” van dolgunk, ahogy más példa is van a spanyolban ilyesfajta ingadozásra (vö. SECŬNDU > según és segundo), esetleg még az hondo (< FŬNDU) melléknévtől való megkülönböztetés is szóba jöhetne.

Néhány, kivételes esetben előfordult az is, hogy egy ige utólag váltott ragozási osztályt, pl. BÁTTUERE > baterbatir, *INNÁDDERE (in- + áddere ’hozzáad’) > eñader ~ añaderañadir, RĔDDERE > renderrendir (az első kettőnél talán egy keletebbi nyelvjárás hatása jöhet szóba, a harmadik viszont magyarázható azzal, hogy az eredeti e~ie váltakozás kettőshangzója i-vé egyszerűsödött). Végezetül el kell még mondani azt is, hogy sok művelt eredetű – vagyis a latinból közvetlenül kölcsönzött – ige, amely a latinban a 3. ragozáshoz tartozott, szintén -ir végű lett, így pl. az advertir (< advĕrtĕre), convertir (< convĕrtĕre) stb. szemben az örökölt verter (< VĔRTĔRE) igével – ez azonban már egy más típusú jelenség, amely túlmutat a spanyol igeragozáson (vö. ol. avvertire, convertire).

Felhasznált irodalom

Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 281–294.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek és Dr. Kálmán László nyelvésznek.