Minden írásbeliséggel rendelkező nyelvben léteznek olyan szavak, amelyeket általában nem írunk le. Nem azért, mert nem tudnánk őket leírni, hanem egyszerűen azért, mert nem részei az írott nyelvnek, vagyis nem szokás őket leírni. Valami egészen más miatt „nem lehet” viszont leírni a spanyol salir ’kimegy, kijön stb.’ ige egyes szám második személyű felszólító alakjának – sal (tú) – a részes névmással (le, les) alkotott összetételét – legalábbis a spanyol akadémiai helyesírás szerint. A problémáról – nevezzük „salirle-paradoxon”-nak – a KultúrTapas magazin írt nemrég. Ebben a cikkben azt fogjuk körbejárni, hogy mennyire valós ez a probléma, egyáltalán lehet-e annak nevezni.
Először is induljunk ki abból, hogy nyelvnek elsősorban a beszélt nyelvet tekintjük (emellett több érv is szól: kezdve ott, hogy az írás nem jár automatikusan együtt a nyelvvel, az a kultúra része, amit az ember az iskolában tanul meg, és sokkal később is alakult ki, mint az emberi beszéd, ráadásul a legtöbb élő nyelv ma sem rendelkezik írásbeliséggel; a helyesírás pedig csak egy önkényesen kialakított szabvány, amelyet bármikor meg lehet változtatni). Márpedig ha az anyanyelvi beszélők valamit használnak, akkor az létezik – fel sem merülhet tehát az a kérdés, hogy a [ˈsal.le(s)] (a pontosság kedvéért IPA-átírást használunk: a [ ˈ ] a hangsúlyos szótag előtt áll, a [ . ] pedig a szótaghatárt jelzi) kifejezés létezik-e spanyolul. Az, hogy ezt a helyesírás szabályozója szerint „lehetetlen” leírni (sic!), nyilván nem a nyelv és a beszélők, hanem a szabályozás hiányossága, éppen ezért az sem lehet rá megoldás, hogy megkérjük a beszélőket, hogy „ne mondjanak ilyet” vagy „mondják másképpen”.
De miből is következik a salirle-paradoxon? Egyrészt abból, hogy a spanyol helyesírási hagyomány (és szabályozás) szerint a hangsúlytalan személyes névmás, akárcsak az olaszban, egybeírandó a hozzá tartozó igealakkal, ha mögötte van. Ez már önmagában is egy következetlenség: semmi akadálya nem lenne, hogy különírjuk, ahogy az ige előtt is, de ugyanígy lehetne mindkét esetben kötőjellel is írni (pl. le-dice, di-le), ahogy a franciában és a románban is alkalmaznak hasonló megoldásokat. (Abba ne is menjünk bele, hogy egy nyelvben mi számít egy szónak, mert ezt tudományos alapon is nehéz meghatározni; egy viszont biztos: ezt nem a helyesírás dönti el.) Másrészt, e hagyományból adódóan így két l kerülne egymás mellé írásban (salle), ami egyébként a zöngés, eredetileg palatolaterális réshangot („lágy [l]”, [lʲ]; IPA [ʎ]) jelöli, amely a mai nyelvjárások többségében egyszerű palatális réshangként (IPA [ʝ]) valósul meg, így a beszélők – az akadémiai helyesírás szerint – „kényszerűen” ezzel a hanggal olvasnák ezt a betűsort (ami persze csak megszokás kérdése lenne, ha valóban olyan sűrűn le akarnák írni ezt a kifejezést, amely azért a beszédben sem túl gyakori).
A következő kérdés, hogy akkor melyik a legjárhatóbb út, ha mégis szükség lenne ezt az alakot írásba foglalni (néhány ötlet a KultúrTapas cikkében is olvasható), ami könnyen előfordulhat az olyan kifejezések felszólító formájában, mint a salirle(s) con una excusa ’előáll neki(k) egy kifogással’, salirle al encuentro/paso ’elé(be) megy’ stb.
A tanulság tehát, hogy inkább a spanyol helyesírás alkotói estek bele a saját csapdájukba, mint hogy ez egy valóban létező probléma lenne a nyelvhasználók számára (akik jellemzően egyébként sem erőltetik meg magukat olyan nagyon, hogy betartsák a helyesírási szabályokat). Ilyen alapon azt is lehetne tanácsolni, hogy spanyol szövegekben ne írjanak le olyan idegen neveket, amelyekben -ll- szerepel, mert az megzavarná az olvasó tisztánlátását és nem tudná, hogy kell helyesen ejteni. Egyes vélemények szerint a RAE nem is azért nem áll elő megfelelő megoldással a salirle-paradoxonra, mert nem akar, hanem azért, mert „nincsen rá jó megoldás”. Na és ki az, aki megmondhatná, hogy mi legyen a „jó megoldás” egy helyesírási kérdésben? Természetesen ők maguk. És itt a kör be is zárult.
Ugyanakkor ez a dolog nagyon jól rávilágít arra is, hogy a spanyolban nem csak az [n], hanem az [l] hosszúsága is jelentésmegkülönböztető lehet a szóhatárokon: ahogy nem ugyanaz az ayúdenos és az ayúdennos, szintén nem mindegy, hogy /elládo/ el lado ’az oldal’ vagy /eládo/ helado ’fagyi’. Ilyesmivel az oktatásban nem szoktak foglalkozni, pedig korántsem magától értetődő kérdés: pl. az /s/ fonémára ugyanez már nem érvényes, ezért az ha sido ’volt’ és az has sido ’voltál’ között a beszédben általában nincs különbség – a spanyol anyanyelvűek egyszerűen nem tudnak hosszú [s]-t ejteni. (A nyelvekben általában a hosszú réshangok jelöltebbek, mint a hosszú zárhangok vagy a hosszú szonoránsok – vagyis az [l], [m], [n], [r]-féle hangok –, így nem ritka, hogy egy nyelvben létezik [lː], [mː], [nː], [rː] hang, ahogy a spanyolban, de nincs [sː].)
A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
* Nem kellene ám világmegváltó módosításokban gondolkodni: ugyanazzal az erővel, ahogy „kimagyarázták”, miért „lehetetlen írásban megjeleníteni” ezt a hangsort, arra is felhívhatták volna az olvasók figyelmét, hogy a salle egy kivétel, amelyben nem az ll kettős betű szerepel, hanem l+l, így az nem [ʎː] ~ [jː] hangnak, hanem [ll]-nek olvasandó.
Először is induljunk ki abból, hogy nyelvnek elsősorban a beszélt nyelvet tekintjük (emellett több érv is szól: kezdve ott, hogy az írás nem jár automatikusan együtt a nyelvvel, az a kultúra része, amit az ember az iskolában tanul meg, és sokkal később is alakult ki, mint az emberi beszéd, ráadásul a legtöbb élő nyelv ma sem rendelkezik írásbeliséggel; a helyesírás pedig csak egy önkényesen kialakított szabvány, amelyet bármikor meg lehet változtatni). Márpedig ha az anyanyelvi beszélők valamit használnak, akkor az létezik – fel sem merülhet tehát az a kérdés, hogy a [ˈsal.le(s)] (a pontosság kedvéért IPA-átírást használunk: a [ ˈ ] a hangsúlyos szótag előtt áll, a [ . ] pedig a szótaghatárt jelzi) kifejezés létezik-e spanyolul. Az, hogy ezt a helyesírás szabályozója szerint „lehetetlen” leírni (sic!), nyilván nem a nyelv és a beszélők, hanem a szabályozás hiányossága, éppen ezért az sem lehet rá megoldás, hogy megkérjük a beszélőket, hogy „ne mondjanak ilyet” vagy „mondják másképpen”.
 |
| (Forrás: 1wallpaper.net) |
De miből is következik a salirle-paradoxon? Egyrészt abból, hogy a spanyol helyesírási hagyomány (és szabályozás) szerint a hangsúlytalan személyes névmás, akárcsak az olaszban, egybeírandó a hozzá tartozó igealakkal, ha mögötte van. Ez már önmagában is egy következetlenség: semmi akadálya nem lenne, hogy különírjuk, ahogy az ige előtt is, de ugyanígy lehetne mindkét esetben kötőjellel is írni (pl. le-dice, di-le), ahogy a franciában és a románban is alkalmaznak hasonló megoldásokat. (Abba ne is menjünk bele, hogy egy nyelvben mi számít egy szónak, mert ezt tudományos alapon is nehéz meghatározni; egy viszont biztos: ezt nem a helyesírás dönti el.) Másrészt, e hagyományból adódóan így két l kerülne egymás mellé írásban (salle), ami egyébként a zöngés, eredetileg palatolaterális réshangot („lágy [l]”, [lʲ]; IPA [ʎ]) jelöli, amely a mai nyelvjárások többségében egyszerű palatális réshangként (IPA [ʝ]) valósul meg, így a beszélők – az akadémiai helyesírás szerint – „kényszerűen” ezzel a hanggal olvasnák ezt a betűsort (ami persze csak megszokás kérdése lenne, ha valóban olyan sűrűn le akarnák írni ezt a kifejezést, amely azért a beszédben sem túl gyakori).
A következő kérdés, hogy akkor melyik a legjárhatóbb út, ha mégis szükség lenne ezt az alakot írásba foglalni (néhány ötlet a KultúrTapas cikkében is olvasható), ami könnyen előfordulhat az olyan kifejezések felszólító formájában, mint a salirle(s) con una excusa ’előáll neki(k) egy kifogással’, salirle al encuentro/paso ’elé(be) megy’ stb.
- Simán lehetne salle(s). Ugyanis nincs még egy salle alakú szó, amelyben az ll digráf által jelölt mássalhangzót kellene ejteni és ez félreértést okozhatna (de ha lenne is, akkor is majdnem biztos, hogy nem fordulhatna elő ugyanazon szövegkörnyezetekben, tehát gyakorlatilag ez sem jelentene akadályt, ahogy a számos azonos alakú szó sem). Továbbá nem ez lenne az egyetlen kivételes eset: ott van pl. a 🔊subrayar ’aláhúz, kiemel’ ige, amelyben szintén nem a bonthatatlan /br/ csoportot találjuk, hanem a sub- ’alá-’ toldalék és a rayar ’vonalaz’ ige összetételét, ahol a /b/ és az /r/ külön szótagokhoz tartoznak, mégsem szokott az anyanyelvi beszélőnek gondot okozni, hogy ezt nem [su.bra.ˈʝar]-nak, hanem [sub.raˈʝar]-nak kell olvasni, hosszabban pergetett [r]-rel. Ugyanígy pl. a hangsúlytalan [i] és az [e] kapcsolata sem mindig kettőshangzó (pl. a 🔊riéndose [ri.ˈen.do.se] ’nevetve’), amin szintén nem akadnak fenn a beszélők.
- Ám ha nem akarjuk nagyon megerőszakolni a helyesírást, mégis szeretnénk, hogy az olvasó fejében ez ne okozzon zavart, írhatnánk kötőjellel: sal-le(s), pl. 🔊¡Sal-le al paso! ’menj elébe!’. Semmilyen észérv nem szólhat az ellen, hogy ilyen esetben kötőjelet használjunk, és így nem kellene olyan megoldáshoz sem folyamodni, amely a spanyol íráshagyományban nem létezik (mint a katalánban, ahol a művelt eredetű latin jövevényszavakban lévő [ll] hangot egy középső ponttal jelölik, pl. paral·lel ’párhuzamos’).
- És természetesen semmiből sem állna egyszerűen megváltoztatni a helyesírási szabályzatot, ha már úgyis nagyjából tízévente változtatják, és kiegészíteni egy mondattal az ehhez hasonló különleges esetekre.* Be kellene látni, hogy egy olyan helyesírási rendszerben, amely egyszerre több, olykor egymással ellentétes elvnek akar megfelelni (mint jelen esetben a hangjelölés kontra szóelemzés), mindig is lesznek esetek, amikor kompromisszumos megoldást kell alkalmazni, ami nem lehet az, hogy „ne írjunk le ilyet”. (Kiváló magyar párhuzam lehetne erre a pácsó ’pácoláshoz használt só’ esete, ahol nem [cs] hangot ejtünk, hanem [c] és [s] kapcsolatát, amely persze egy hosszú [cs]-nek hangzik.)
A tanulság tehát, hogy inkább a spanyol helyesírás alkotói estek bele a saját csapdájukba, mint hogy ez egy valóban létező probléma lenne a nyelvhasználók számára (akik jellemzően egyébként sem erőltetik meg magukat olyan nagyon, hogy betartsák a helyesírási szabályokat). Ilyen alapon azt is lehetne tanácsolni, hogy spanyol szövegekben ne írjanak le olyan idegen neveket, amelyekben -ll- szerepel, mert az megzavarná az olvasó tisztánlátását és nem tudná, hogy kell helyesen ejteni. Egyes vélemények szerint a RAE nem is azért nem áll elő megfelelő megoldással a salirle-paradoxonra, mert nem akar, hanem azért, mert „nincsen rá jó megoldás”. Na és ki az, aki megmondhatná, hogy mi legyen a „jó megoldás” egy helyesírási kérdésben? Természetesen ők maguk. És itt a kör be is zárult.
Ugyanakkor ez a dolog nagyon jól rávilágít arra is, hogy a spanyolban nem csak az [n], hanem az [l] hosszúsága is jelentésmegkülönböztető lehet a szóhatárokon: ahogy nem ugyanaz az ayúdenos és az ayúdennos, szintén nem mindegy, hogy /elládo/ el lado ’az oldal’ vagy /eládo/ helado ’fagyi’. Ilyesmivel az oktatásban nem szoktak foglalkozni, pedig korántsem magától értetődő kérdés: pl. az /s/ fonémára ugyanez már nem érvényes, ezért az ha sido ’volt’ és az has sido ’voltál’ között a beszédben általában nincs különbség – a spanyol anyanyelvűek egyszerűen nem tudnak hosszú [s]-t ejteni. (A nyelvekben általában a hosszú réshangok jelöltebbek, mint a hosszú zárhangok vagy a hosszú szonoránsok – vagyis az [l], [m], [n], [r]-féle hangok –, így nem ritka, hogy egy nyelvben létezik [lː], [mː], [nː], [rː] hang, ahogy a spanyolban, de nincs [sː].)
A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
* Nem kellene ám világmegváltó módosításokban gondolkodni: ugyanazzal az erővel, ahogy „kimagyarázták”, miért „lehetetlen írásban megjeleníteni” ezt a hangsort, arra is felhívhatták volna az olvasók figyelmét, hogy a salle egy kivétel, amelyben nem az ll kettős betű szerepel, hanem l+l, így az nem [ʎː] ~ [jː] hangnak, hanem [ll]-nek olvasandó.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy ne kommentelj névtelenül! Ha többen is névtelenül szólnak hozzá, nem lehet a kommentelőket megkülönböztetni egymástól. Használhatod a Google-fiókod, vagy megadhatsz egy tetszőleges becenevet a „Név/URL-cím” kiválasztásával (az URL kitöltése nem kötelező). Köszönöm a megértést!