2017. április 29., szombat

Furcsa nyelv-e a spanyol?

28 évvel ezelőtt, kezdő nyelvtanulóként, amikor az idegen nyelvek közül az oroszról volt még csak némi fogalmam, az első néhány spanyolóra után az volt a benyomásom, hogy „nagyon hülye nyelv ez a spanyol”. Persze valójában nem a kiejtése vagy a hangzása nem tetszett, hanem egyből szemet szúrt például a szókezdő ll- (hát hogy kezdődhet dupla mássalhangzóval egy szó??) vagy a ¿¡fejjel lefelé írt kérdő- és felkiáltójelek!? Az első benyomásomat az is megalapozta, hogy az első évfolyamra sajnos nem éppen a hatékony nyelvtanítás és a kiváló nyelvtanárok voltak jellemzőek, amiről természetesen nem a spanyol mint idegen nyelv tehetett. (Szerencsére a második évfolyamtól minden megoldódott, amikor kaptunk egy felkészült, anyanyelvi tanárt – de ez már nem idetartozó téma.)

Mindez a bevezető arra volt jó, hogy lássuk: az, hogy mi mennyire furcsa, csupán attól függ, hogy mennyi minden mást (nem) ismerünk. A továbbiakban azt is látni fogjuk, hogy a spanyol egyáltalán nem különösebb, mint bármelyik más újlatin nyelv(változat), és a következőkben felsorolt „furcsaságokhoz” hasonló példákat lényegében bármelyik nyelvből, nyelvjárásból ki lehetne ragadni.

Újlatin nyelvek, nyelvváltozatok Európában (Forrás: Brittanica.com)

A spanyolt az alábbi néhány jellegzetes tulajdonsága miatt találhatjuk érdekesnek:
  • Az egyetlen újlatin nyelv (mi is az, hogy nyelv?), amelyben van [ch] hang (valami hasonlót ejtünk a doh, pech szavakban): így hangzik a j és a ge, gi csoportok mássalhangzója, melyek helyén más újlatin nyelvekben általában [dzs] vagy [zs] hangot találunk.
  • Az európai spanyol „pöszesége” (vagyis a dentális [sz], amelyet a z, és e, i előtt a c jelöl).
  • Sok szóban néma h-t találunk ott, ahol a latinban és a rokon nyelvi megfelelőkben f- van (pl. FACERE ’csinál’ > sp. hacer, de port. fazer, ol. fare, fr. faire, rom. face).
  • A v- szó elején [b]-nek hangzik, a -b- meg magánhangzók között a [v]-hez hasonlóan.
  • A déli nyelvjárásokban – Andalúzia, Kanári-szigetek, Antillák, Közép- és Dél-Amerika nagyobb része – a szó(tag) végi -s [h]-vá gyengül vagy kiesik.
  • A kedvenc mumus, a szókezdő ll-.
Nézzük most ezekkel kapcsolatban a tényeket. Az való igaz, hogy a [ch] nem túl gyakori – jobban mondva nem egy jellemző – mássalhangzó az újlatin nyelvekben, de egyáltalán nem egyedi. A spanyolban inkább az a szokatlan, hogy éppen j és a g betűk jelölik – az viszont, hogy a helyesírás mely hangot milyen betűvel jelöl, csak önkényes döntés kérdése. De ha nem az írásból indulunk ki, máris láthatjuk, hogy ez a hang megvan sok francia és portugál nyelvjárásban is, méghozzá az /r/ fonéma egyik ejtésmódjaként. Bár nem ugyanez a hang, de [h] van az ismertebb újlatin nyelvek közül a románban (igaz, csak a nem latin eredetű jövevényszavakban) és számos más, kevésbé közismert újlatin nyelvváltozatban is (lásd még később).


Svájc harmadik újlatin – és negyedik hivatalos – nyelve a több változatban élő romans.

Számunkra tényleg bizarr az európai spanyol nyelvjárások többségében használt [θ] hang (ez van pl. az angol thing szóban is): egyrészt azért, mert magyar nyelvterületen ez beszédhibának számít, így negatív asszociáció társul hozzá; másfelől ahhoz vagyunk szokva, hogy a népszerűbb „nagy nyelvekben” a ce, ci csoportok c-je magyaros [sz]-nek vagy [c]-nek hangzik. Ám jó, ha tudjuk, hogy a dentális [sz]-t nem csak az ibériai spanyolban és a galiciaiban, hanem az észak-olaszországi velenceiben és a legarchaikusabb szárd nyelvjárásban, a nuoróiban is használják, sőt, a t megvalósulásaként megvan a toszkán nyelvjárásban is, amely az olasz köznyelv alapja.

Nincs olyan furcsa dolog a spanyolban, melynek ne lenne párja
valamelyik olasz dialektusban (Forrás: Commons, közkincs)
Az, hogy a latin f- jó néhány spanyol szóban h-vá gyengült (amelyet már nem ejtenek), szintén nem kizárólagos. Ugyanez megtörtént az okcitán gascogne-i nyelvjárásában, de ott minden helyzetben (a spanyolban csak magánhangzó előtt, de még ott sem mindig): pl. a fiesta ’ünnep’ szónak hèsta [heszto], a flor ’virág’ főnévnek pedig hlor [lu] felel meg. De megtalálható ez a jelenség a dél-olaszországi calabriai (figyeljük csak meg, hogy mondják a festa, franestra, fabbrica, szavakat!), illetve egyes szárd, sőt, román nyelvjárásokban is, messze a spanyol-okcitán nyelvterülettől. Mi sem bizonyítja jobban, hogy teljesen általános hangváltozásról van szó. (Egyébként [f] > [h] változás már az ókori faliszkban is történt, amely a latin legközelebbi rokona volt – a nyelvészek egy része csupán latin nyelvjárásnak tekintette.)

A b és a v betűk által jelölt mássalhangzók közötti ejtésbeli különbség megszűnése, mely jelenséget a szakirodalom betacizmus-ként ismeri, az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvváltozatokon kívül szintén megvan az okcitánban, a szárdban, bizonyos délolasz nyelvjárásokban, valamint történetileg a románból is vannak rá példák (nem is részletezném, mert külön cikkben foglalkoztunk vele).

Az -s szó(tag) végi gyengülése – azaz gyenge [h]-nak ejtése vagy kiesése – pedig olyannyira nem új, viszont annál általánosabb dolog, hogy már az ólatinban is megfigyelhető volt (az, hogy a klasszikus korban nem általánosult, részben az ókori nyelvművelőknek köszönhető); a beszéd útján örökölt francia szavakban meg mára teljesen el is tűnt (a helyesírásban sokszor egy kúpos ékezettel ellátott magánhangzó jelzi, hogy utána -s következett a latinban, pl. fête < FESTA ’ünnep’). Az Észak-Olaszországban beszélt lombard keleti nyelvjárásaiban viszont a magánhangzó előtti s is gyakran [h]-ként valósul meg, ezért a keleti lombard leginkább az „andalúziai akcentussal beszélt okcitán” benyomását keltheti bennünk:


(Az elhangzott szöveg átirata megtalálható a videó oldalán.)

S elérkeztünk oda, amivel kezdtem, a jellegzetes szókezdő ll-hez – ami persze inkább helyesírási hagyomány kérdése. Azért írnak így bizonyos szavakat, mert az a mássalhangzó, amelyet ez a digráf eredetileg jelöl, és néhány nyelvjárásban máig ejtik is, az ún. „jésített l” (átírásban [ʎ] vagy [lʲ]), olyan mássalhangzócsoportok folytatása, amelyek egyik tagja [l] volt a latinban – leginkább a [kl], [pl] és [ll] csoportoké. Minden bizonnyal ezek [l] hangja már magában a latinban is jésített volt, amely aztán vagy megmaradt valamilyen formában, vagy a másik mássalhangzóval „összeolvadva” egy harmadik hang keletkezett: pl. CLAMĀRE ’hív’ > ol. chiamare [kjamáre], rom. chemá [kʲemá], sp. llamar [gyamár], port.-gal. chamar [csamár, samár], velencei ciamar [csamár] stb.

Nagyobb dialektuskontinuumok Európában
(Forrás: Commons, GFDL/CC)
A fentiek alapján már beláthatjuk, hogy abban a néhány hangtani sajátosságban, ami miatt a spanyolt az újlatin nyelvek egzotikumának vélhetnénk, tulajdonképpen semmi különleges nincs. A „furcsaság” csak abból adódhat, hogy az újlatin nyelvváltozatoknak (ahogy a világ összes többi, kb. 5000 ma élő nyelvének is) mindössze apró töredékét ismerjük. E nyelvváltozatok ugyanis egy hatalmas és nagyjából összefüggő nyelvjárás-folytonosságot alkotnak, s hogy e rengeteg, többé-kevésbé eltérő változat közül éppen abban a néhányban, amelyik egy-egy ország nemzeti nyelvévé vált, nem pont ugyanolyan változások történtek, mint a spanyolban, az részben csak véletlen.

Végül figyelembe kell venni azt az esetet is, amikor adott nyelvváltozat természetesen meglévő tulajdonsága társadalmilag megbélyegzetté válik. Többek között ilyen az egyes olasz nyelvjárásokban (a köznyelv alapját képező toszkánban is, mint fentebb írtam) használatos [θ] hang, vagy ugyanez a legdélebbi spanyol nyelvjárásokban, ahol az s betűvel jelölt mássalhangzó helyén is ezt ejtik. Ilyenkor előfordul, hogy a tanult beszélők a társadalmi nyomás hatására tudatosan megváltoztatják a kiejtésüket, áttérve egy elfogadottabb nyelvváltozat használatára – csupán ennek köszönhető az is, hogy a mai olasz köznyelvben és a spanyol nyelvjárások többségében nincs dentális [θ] hang.

2017. április 22., szombat

Általános és határozatlan névmások spanyolul

Akárki, akármi, bárhol, bármilyen, valamikor, valahogy, semmilyen, semennyi stb. – ugye ismerősek? A hagyományos nyelvtan szerint ezek az ún. „általános”, illetve „határozatlan névmások”, melyeknek anyanyelvünk szép sorával rendelkezik. De hogy mondjuk őket spanyolul? Hát ez itt a nagy kérdés! Míg egy részüknek (minden, mindenki, mindegyik, mindig, valami, valaki, valamelyik/valamilyen, semmi, senki, semelyik/semmilyen, soha) van közvetlen megfelelője, addig másokat csak körülírni lehet. De ne ijedjünk meg, hiszen mindegyiket ki lehet valahogy fejezni! O sea, no hay que preocuparse, pues cada uno puede expresarse de alguna manera.

Ebben kíván segítséget nyújtani az alábbi táblázat. (Az ötlet Pétertől származik, ezúton is köszönjük neki!) A querer kötőmódjával alkotható igei körülírások (pl. Puedes hacerlo cuando quieras ’Akármikor megcsinálhatod’) kék színnel szerepelnek (érdekességként megjegyzendő, hogy a magyar akár- előtag is az akar igéből származik). Az alguno és a ninguno, valamint a cualquiera (többes száma cualesquiera) rövidülnek főnév előtt. Sok sikert a használatához!

Kattints a nagyításhoz vagy töltsd le PDF formátumban! (Forrás: El Mexicano – v1.0)

Ha bármilyen kérdésed van a táblázattal kapcsolatban vagy valami nem érthető, oszd meg az észrevételed hozzászólásban! Akárhogy is legyen, segítünk! Cualquier pregunta si tienes acerca del uso de la tabla o si no entiendes algo, ¡compártelo en comentario! Sea como sea, ¡te ayudaremos!

2017. április 1., szombat

¡Sal-le con la solución! – Ha a RAE a saját csapdájába esik

Minden írásbeliséggel rendelkező nyelvben léteznek olyan szavak, amelyeket általában nem írunk le. Nem azért, mert nem tudnánk őket leírni, hanem egyszerűen azért, mert nem részei az írott nyelvnek, vagyis nem szokás őket leírni. Valami egészen más miatt „nem lehet” viszont leírni a spanyol salir ’kimegy, kijön stb.’ ige egyes szám második személyű felszólító alakjának – sal (tú) – a részes névmással (le, les) alkotott összetételét – legalábbis a spanyol akadémiai helyesírás szerint. A problémáról – nevezzük „salirle-paradoxon”-nak – a KultúrTapas magazin írt nemrég. Ebben a cikkben azt fogjuk körbejárni, hogy mennyire valós ez a probléma, egyáltalán lehet-e annak nevezni.

Először is induljunk ki abból, hogy nyelvnek elsősorban a beszélt nyelvet tekintjük (emellett több érv is szól: kezdve ott, hogy az írás nem jár automatikusan együtt a nyelvvel, az a kultúra része, amit az ember az iskolában tanul meg, és sokkal később is alakult ki, mint az emberi beszéd, ráadásul a legtöbb élő nyelv ma sem rendelkezik írásbeliséggel; a helyesírás pedig csak egy önkényesen kialakított szabvány, amelyet bármikor meg lehet változtatni). Márpedig ha az anyanyelvi beszélők valamit használnak, akkor az létezik – fel sem merülhet tehát az a kérdés, hogy a [ˈsal.le(s)] (a pontosság kedvéért IPA-átírást használunk: a [ ˈ ] a hangsúlyos szótag előtt áll, a [ . ] pedig a szótaghatárt jelzi) kifejezés létezik-e spanyolul. Az, hogy ezt a helyesírás szabályozója szerint „lehetetlen” leírni (sic!), nyilván nem a nyelv és a beszélők, hanem a szabályozás hiányossága, éppen ezért az sem lehet rá megoldás, hogy megkérjük a beszélőket, hogy „ne mondjanak ilyet” vagy „mondják másképpen”.

(Forrás: 1wallpaper.net)

De miből is következik a salirle-paradoxon? Egyrészt abból, hogy a spanyol helyesírási hagyomány (és szabályozás) szerint a hangsúlytalan személyes névmás, akárcsak az olaszban, egybeírandó a hozzá tartozó igealakkal, ha mögötte van. Ez már önmagában is egy következetlenség: semmi akadálya nem lenne, hogy különírjuk, ahogy az ige előtt is, de ugyanígy lehetne mindkét esetben kötőjellel is írni (pl. le-dice, di-le), ahogy a franciában és a románban is alkalmaznak hasonló megoldásokat. (Abba ne is menjünk bele, hogy egy nyelvben mi számít egy szónak, mert ezt tudományos alapon is nehéz meghatározni; egy viszont biztos: ezt nem a helyesírás dönti el.) Másrészt, e hagyományból adódóan így két l kerülne egymás mellé írásban (salle), ami egyébként a zöngés, eredetileg palatolaterális réshangot („lágy [l]”, [lʲ]; IPA [ʎ]) jelöli, amely a mai nyelvjárások többségében egyszerű palatális réshangként (IPA [ʝ]) valósul meg, így a beszélők – az akadémiai helyesírás szerint – „kényszerűen” ezzel a hanggal olvasnák ezt a betűsort (ami persze csak megszokás kérdése lenne, ha valóban olyan sűrűn le akarnák írni ezt a kifejezést, amely azért a beszédben sem túl gyakori).

A következő kérdés, hogy akkor melyik a legjárhatóbb út, ha mégis szükség lenne ezt az alakot írásba foglalni (néhány ötlet a KultúrTapas cikkében is olvasható), ami könnyen előfordulhat az olyan kifejezések felszólító formájában, mint a salirle(s) con una excusa ’előáll neki(k) egy kifogással’, salirle al encuentro/paso ’elé(be) megy’ stb.
  • Simán lehetne salle(s). Ugyanis nincs még egy salle alakú szó, amelyben az ll digráf által jelölt mássalhangzót kellene ejteni és ez félreértést okozhatna (de ha lenne is, akkor is majdnem biztos, hogy nem fordulhatna elő ugyanazon szövegkörnyezetekben, tehát gyakorlatilag ez sem jelentene akadályt, ahogy a számos azonos alakú szó sem). Továbbá nem ez lenne az egyetlen kivételes eset: ott van pl. a subrayar ’aláhúz, kiemel’ ige, amelyben szintén nem a bonthatatlan /br/ csoportot találjuk, hanem a sub- ’alá-’ toldalék és a rayar ’vonalaz’ ige összetételét, ahol a /b/ és az /r/ külön szótagokhoz tartoznak, mégsem okoz egyetlen anyanyelvi beszélőnek sem gondot, hogy ezt nem [su.bra.ˈʝar]-nak, hanem [sub.raˈʝar]-nak kell olvasni, hosszabban pergetett [r]-rel (). Ugyanígy például a hangsúlytalan [i] és az [e] kapcsolata sem mindig kettőshangzó (pl. a riéndose [ri.ˈen.do.se] ’nevetve’ alakban sem: ), amin szintén nem akadnak fenn a beszélők.
  • Ám ha nem akarjuk nagyon megerőszakolni a helyesírást, mégis szeretnénk, hogy az olvasó fejében ez ne okozzon zavart, írhatnánk kötőjellel: sal-le(s), pl. ’menj elébe!’. Semmilyen észérv nem szólhat az ellen, hogy ilyen esetben kötőjelet használjunk, és így nem kellene olyan megoldáshoz sem folyamodni, amely a spanyol íráshagyományban nem létezik (mint a katalánban, ahol a művelt eredetű latin jövevényszavakban lévő [ll] hangot egy középső ponttal jelölik, pl. paral·lel ’párhuzamos’).
  • És természetesen semmiből sem állna egyszerűen megváltoztatni a helyesírási szabályzatot, ha már úgyis nagyjából tízévente változtatják, és kiegészíteni egy mondattal az ehhez hasonló különleges esetekre.* Be kellene látni, hogy egy olyan helyesírási rendszerben, amely egyszerre több, olykor egymással ellentétes elvnek akar megfelelni (mint jelen esetben a hangjelölés kontra szóelemzés), mindig is lesznek esetek, amikor kompromisszumos megoldást kell alkalmazni, ami nem lehet az, hogy „ne írjunk le ilyet”. (Kiváló magyar párhuzam lehetne erre a pácsó ’pácoláshoz használt só’ esete, ahol nem [cs] hangot ejtünk, hanem [c] és [s] kapcsolatát, amely persze egy hosszú [cs]-nek hangzik.)


No es aconsejable salirle al paso – Nem tanácsos elébe vágni (Videó: Baladincz Bendegúz)

A tanulság tehát, hogy inkább a spanyol helyesírás alkotói estek bele a saját csapdájukba, mint hogy ez egy valóban létező probléma lenne a nyelvhasználók számára (akik jellemzően egyébként sem erőltetik meg magukat olyan nagyon, hogy betartsák a helyesírási szabályokat). Ilyen alapon azt is lehetne tanácsolni, hogy spanyol szövegekben ne írjanak le olyan idegen neveket, amelyekben -ll- szerepel, mert az megzavarná az olvasó tisztánlátását és nem tudná, hogy kell helyesen ejteni. Egyes vélemények szerint a RAE nem is azért nem áll elő megfelelő megoldással a salirle-paradoxonra, mert nem akar, hanem azért, mert „nincsen rá jó megoldás”. Na és ki az, aki megmondhatná, hogy mi legyen a „jó megoldás” egy helyesírási kérdésben? Természetesen ők maguk. És itt a kör be is zárult.

Ugyanakkor ez a dolog nagyon jól rávilágít arra is, hogy a spanyolban nem csak az [n], hanem az [l] hosszúsága is jelentésmegkülönböztető lehet a szóhatárokon: ahogy nem ugyanaz az ayúdenos és az ayúdennos, szintén nem mindegy, hogy /elládo/ el lado ’az oldal’ vagy /eládo/ helado ’fagyi’. Ilyesmivel az oktatásban nem szoktak foglalkozni, pedig korántsem magától értetődő kérdés: pl. az /s/ fonémára ugyanez már nem érvényes, ezért az ha sido ’volt’ és az has sido ’voltál’ között a beszédben általában nincs különbség – a spanyol anyanyelvűek egyszerűen nem tudnak hosszú [s]-t ejteni. (A nyelvekben általában a hosszú réshangok jelöltebbek, mint a hosszú zárhangok vagy a hosszú szonoránsok – vagyis az [l], [m], [n], [r]-féle hangok –, így nem ritka, hogy egy nyelvben létezik [lː], [mː], [nː], [rː] hang, ahogy a spanyolban, de nincs [sː].)

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
__________
* Nem kellene ám világmegváltó módosításokban gondolkodni: ugyanazzal az erővel, ahogy „kimagyarázták”, miért „lehetetlen írásban megjeleníteni” ezt a hangsort, arra is felhívhatták volna az olvasók figyelmét, hogy a salle egy kivétel, amelyben nem az ll kettős betű szerepel, hanem l+l, így az nem [ʎː] ~ [jː] hangnak, hanem [ll]-nek olvasandó.