Közhely, hogy az
újlatin nyelvek a
K betűt nem sűrűn használják (azaz szinte soha); sőt, olykor hallani olyat is, hogy „nem tagja az ábécének”. Ami viszont már nem igaz: a
spanyol ábécének például mindig is tagja volt, az előfordulási gyakorisága pedig már más kérdés. Ezennel utánajárunk, hogy miért számít ma a
K „száműzött” betűnek ezekben a nyelvekben, mi vezetett el a mai helyzethez.
Mindenekelőtt kezdjük egy kis fonetikával. A [k] hang, melyet a legtöbb, görög-latin alapú ábécét használó írott nyelvben ez a betű jelöl, ún.
veláris zöngétlen zárhang. Képzésénél a nyelvünk hátsó része a lágy szájpadlást érintve egy pillanatra teljesen elzárja a kiáramló levegő útját. Azonban ha megpróbáljuk egymás után kimondani a [ku], [ko], [ka], [ke], [ki] szótagokat és közben figyeljük a nyelvünket, észrevehetjük, hogy a [k] hang képzésekor az utána következő magánhangzó befolyásolja, hogy a nyelvünk hol éri a szájpadlást: az [u]-nál van a leghátrébb, az [i]-nél pedig a legelőrébb. Tulajdonképpen a [ke], [ki] szótagoknál már nem is veláris, hanem palatális a [k], vagyis a szájpadlás legmagasabb pontján képezzük.
Azt, hogy a [k] képzéshelye függ az utána következő magánhangzótól, már az ókori etruszkok is tudták, akik a rómaiaknak közvetítették a görög ábécé egy változatát. Így alakult ki az a szokás a korai – még a klasszikus kor előtti – latinban, hogy ennek megfelelően a [k] hangot három különböző betűvel jelölték: [e] és [i] előtt
C-vel (palatális [k]), [a] (és mássalhangzó) előtt
K-val (középállású [k]), illetve [o] és [u] előtt
Q-val (veláris [k]). Vagyis a [ke], [ki], [ka], [ko], [ku] szótagok írásmódja a korai latinban még
CE,
CI,
KA,
QO,
QU volt, pl.
CITRA ’innen’,
FECED ’ő csinált’,
KAPUT ’fej’,
QOMES ’társ’,
QURA ’gondoskodás, gyógyítás’. Ehhez persze az is kellett, hogy a betűket átadó főníciaiban – mint a legtöbb
sémi nyelvben – jelentésmegkülönböztető szembenállás is volt a
🔊[k]–[q] hangok között (az utóbbi nagyon hasonló a [k]-hoz, de hátrébb, mélyen a torokból ejtik), különben nem lett volna rájuk két eltérő betűjel.
Azonban mivel e háromféle írásmódnak a latinban nem volt semmiféle jelentésmegkülönböztető szerepe, a klasszikus korszakra ez a rendszer leegyszerűsödött. A
K-t mindössze néhány szóban tartották meg (pl. K
ALENDÆ ’a hónap első napja’ vagy K
ÆSO, római nemesi név), de már ezeket is mindinkább
C-vel írták; a
Q használata pedig csak a labioveláris zárhang [kʷ] jelölésére szolgáló
QU csoportban maradt meg, amelyet mindig magánhangzó követett (ezt őrzi ma az
olasz helyesírás).
Az 5. század környékén viszont kezdetét vette egy hangváltozási folyamat, ami miatt aztán ez a viszonylag logikus jelölési rendszer teljesen a feje tetejére állt. A [ke], [ki] csoportokban lévő palatális [k] ugyanis elkezdett tovább lágyulni, aminek eredményeképpen először [ty]-vé vált, innen pedig különféleképpen folytatódott nyelvjárástól függően: keleten (mai Olaszország és Románia) [cs], nyugaton (Ibériai-félsziget és Franciaország) pedig [c] lett belőle (amely jóval később, csak a 13. század után egyszerűsödött [sz]-szé, melyből a 17. századra [θ] lett az északi spanyol nyelvjárásokban).
Ezzel az új hangértékkel vette át a
C-t több közép- és kelet-európai nyelv (pl. a szláv nyelvek és a magyar is), míg a latin leánynyelveinek íráshagyománya továbbra is ezt a betűt használja [e] és [i] előtt attól függetlenül, hogy már nem a [k] hangot jelöli. Vagyis pontosan ez az oka annak, hogy ezekben a nyelvekben a
C más hangot jelöl ma [e] és [i] előtt, mint [a], [o], [u] és mássalhangzó előtt, ahol megmaradt az eredeti latin hangértéke, valamint annak is, hogy ugyanabban a szócsaládban megjelenhet [cs]/[sz] és [k] is a mai szavakban (ld. sp.
caber [k] ’befér’, de
recibir [sz/θ] ’kap’).
Igen ám, de közben ezzel párhuzamosan – sőt, valószínűleg már jóval előtte, a klasszikus korban – történt még egy hangváltozás a latinban: a
QU-val jelölt labioveláris zárhang [kʷ] is leegyszerűsödött [e], [i] előtt, elvesztve a labiális elemet, a „félhangzó” [w]-t, így a
QUE,
QUI szótagokat [ke], [ki]-nek kezdték el ejteni. (A mai szavakban lévő [kwe], [kwi] csoportok más változások eredményei, pl. ol.
qui ’itt’ <
ECCU(
M)
HĪC ’íme ez/itt’; sp.
cuerno ’szarv’ <
CŎRNU,
cuidar ’gondoz, vigyáz’ <
COGITĀRE ’gondolkodik’.) Ennek okán megint kétféle hagyomány alakult ki az írástörténet során.
Az olaszban, ahol a
QU-t kizárólag a [kʷ] hangra tartották meg, új betűkombinációra volt szükség a [ke], [ki] jelölésére: erre a
CH-t választották, így pl. a latin
QUĪ [kʷi] > [ki] ’(a)ki’ mai olasz írása
chi. A portugálban és egészen a 19. század elejéig a spanyolban is a
QU-t használták még mind a négy másik magánhangzó előtt, de [e], [i] előtt csak a [k] hangot jelölte (illetve azokban a művelt eredetű szavakban, amelyekben a félhangzót mégis ejteni kellett, ezt trémával jelezték, pl.
freqüente ’gyakori’). A portugálban ez máig így van (bár a trémát a modern helyesírás rendszerint elhagyja), a spanyolban azonban az 1815-ös helyesírási reform éppen az olasz megoldás ellenkezőjét választotta: a
QU-t csak az [e], [i] előtti [k] jelölésére hagyták meg, így a [kʷ]-ra kellett új írásmódot találni: ezért a mai spanyolban (néhány latinizmus kivételével, mint a
quorum) a
CU kombináció jelöli azt.
A [kwando] ’(a)mikor’ hangsornak tehát az olaszban a
quando (a latinhoz hasonlóan), a mai spanyolban a
cuando; a [ke] ’(a)mi’ szócskának pedig a spanyolban a
que,
qué (a latin
QUĬD mintájára), az olaszban viszont a
che felel meg. (Hasonló változások történtek a [g], [gʷ] hangokkal is; ennek spanyol helyesírási vonatkozásairól
korábban írtunk.)
A franciában és a románban ugyanakkor teljesen eltűnt az eredeti [kʷ] hang minden helyzetben: előbbiben [k]-vá (pl.
QUATTUOR >
quatre [
kátR] ’négy’), utóbbiban [p]-vé (
QUATTUOR >
patru) vagy [k]-vá (pl.
QUANTU >
cât [
köt] ’mennyi’) egyszerűsödött. A románban így ma nem is használják a
Q-t sem (a [k] hangot [e] és [i] előtt az olaszhoz hasonlóan a
CH kombináció jelöli), a franciában pedig puszta hagyomány, hogy a [k] hangot mikor jelöli
C és mikor
QU, illetve (szó végén)
Q.
A
K-nak, mint látható, eléggé mostoha sors jutott az újlatin nyelvekben, és végül is minderről a klasszikus kori latin nyelvművelők tehetnek. A mai újlatin nyelvekben ezért ez a betű csak idegen szavakban, földrajzi nevekben, illetve nem latin betűs nyelvekből átvett – és még nem tökéletesen meghonosodott – jövevényszavakban használatos a [k] hang lejegyzésére. A spanyolban ezen felül szintén használják egy-két nagyon régi, görög eredetű szóban is, de leginkább a jól ismert
kilo- ’ezer’ előtagban, illetve a
kilo(gramo) ’kilogramm’ főnévben. Továbbá van még egy érdekes eset, amelyet pl. az
okupa (<
ocupante) ’illegális lakásfoglaló’ és származékai
(okupar,
okupación) képviselnek: ezek helyesírása éppen a szabályok megszegését jelképezi (a
K „törvénytelenül elfoglalja” a
C helyét).
A kiegészítésekért köszönet Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek.