2015. december 12.

¡Buenos días! – De miért többes számban?

Amit már az első spanyolórákon megtanulunk, az többek között a legáltalánosabb köszöntések. Így egy kezdő spanyolos is jól tudja, hogy délig (ebédidőig) azt mondjuk, hogy ¡Buenos días!, majd sötétedésig ¡Buenas tardes!-szel köszönünk, és végül ¡Buenas noches!-szel kívánunk jó éjszakát.

Noha létezik ¡Buen día! is (amelyet egyes országokban, pl. Argentínában, a ¡Buenos días!-szal azonos jelentésben használnak, míg másokban, úgymint Mexikóban, inkább a magyar ’Szép napot!’ formulának felelne meg), a bevett köznyelvi forma mindig többes számú. Ennek okára volt kíváncsi Zsolt nevű olvasónk, aki a következő kérdést tette fel a Facebookon (szerkesztve, kiemelések tőlem):
Az jutott ma eszembe, hogy vajon a buenos días, buenas tardes és a buenas noches miért vannak többes számban?
A kérdés valóban érdekes, annál is inkább, mert a spanyol az egyetlen újlatin nyelv, amelyben ezeket az üdvözlőformulákat többes számban használják.

¡Buenos días! (Forrás: Fondos7.net)

Sajnos azt nem tudhatjuk teljesen biztosan, hogy ez miért alakult így, azt viszont igen, hogy a buenos días irodalmi szövegekben a 13. században tűnik fel először, ám csak a 16. századtól válik általánossá a történeti korpusz (CORDE) tanúságai szerint. Méghozzá olyan szövegkörnyezetekben találkozhatunk vele leginkább, mint az alábbiak:
  • ¿Quál es el ombre que quiere vida & ama veer buenos días?
    (1240–1272 k., Herman el Alemán: Traslación del Psalterio)
  • Dios vos salve e dé buenos días
    (1431–1449, Gutierre Díaz de Games: El Victorial)
  • ¡Dios vos dé buenos días!
    (1517, Juan de Molina: Libro del esforzado caballero Arderique)
  • Señora, buenos días hayas. [=tengas – a szerk.]
    (1534, Feliciano de Silva: Segunda Celestina)
A fenti példák arra engednek következtetni, hogy ezek olyan, általánosabb jelentésű kifejezésekből terjedhettek el, mint a ’legyenek jó napjaid’, ’adjon Isten jó napokat’ stb. Ugyanezt a feltevést erősíti a Diccionario de autoridades is a bueno, na szócikke alatti Buenos días címszónál (A–B: 1726, 704) található meghatározásában (kiemelés tőlem):
BUENOS DIAS. Freqüente, y comun ſalutación, con que al que ſe ſalúda ſe le dá à entender el deséo de que tenga aquel y otros con felicidades y guſtos. Lat. Fauſti atque felices tibi dies contingant. Fauſtos tibi dies apprecor. [...]
’Gyakori és általános köszönés, amellyel annak, akinek köszönnek, tudtára adják azt a kívánságot, hogy az és a többi [napja] boldog és örömteli legyen. [...]’
Sajnos az idézett latin mondatok ugyanakkor nem túl relevánsak a kérdésben, mert bár nyelvtanilag tökéletesek, e szótáron kívül semmilyen más forrásban nem fordulnak elő.

Az eddigieket összegezve, egyrészt tehát valószínű, hogy a többes szám az ilyen általánosító jellegű kívánságokból terjedhetett el, és bár az irodalomban viszonylag későn bukkan fel, a beszélt nyelvben már jóval előtte is gyakori lehetett. Másrészt az is lehetséges, hogy ebben a gracias ’köszönöm’ is szerepet játszott: erről ugyanis jól tudjuk, hogy már latinul is gratias volt,* amely tulajdonképpen a gratias ago (szó szerint: ’köszönetet teszek’) kifejezésből önállósult az újlatin nyelvekben.


* Egész pontosan a gratia ’báj, kellem’ főnév többes számban jelentett ’köszönet’-et.

2015. december 5.

Te super quiero, te recontra amo

A szerelem sok mindenre képes. Az interneten is találkozhatunk a kötetlen kommunikációban olyan kedveskedő kifejezésekkel, főleg latin-amerikai fiataloktól, mint a te super quiero, te recontra amo stb., melyek jelentését talán mindenki ki tudja találni (kb. ’nagyon szeretlek’). Azonban így ránézésre mégis van bennük valami szokatlan. Vajon miért?

Tudjuk, hogy a személyes névmások hangsúlytalan esetei (me, te, lo, la, le, nos, os, los, las, les, se) a ragozott igét – az állító felszólító alakok kivételével – mindig közvetlenül megelőzik, s ilyenkor a névmás és az ige között legfeljebb (egy vagy két) másik hangsúlytalan névmás állhat: te lo prometo ’megígérem neked (azt)’, ¿Por qué te me lo llevaste? ’Miért vetted el őt tőlem?’ (itt a llevarse ’elvisz, elvesz [valakitől valamit]’ igéről van szó, melynek további két bővítménye a menekem/tőlem’ és a lo ’őt/azt’). Más szófaj, így különösen melléknév vagy határozó elvileg nem kerülhet a névmás és az igealak közé; nincs pl. *te muy quiero, *te demasiado amo – ezeket úgy mondanánk, hogy te quiero mucho ’nagyon szeretlek’, illetve te amo demasiado vagy demasiado te amo ’túlságosan (is) szeretlek’.

(Forrás: El Mexicano / Fondos7.net)

A fenti példák mégis megszegni látszanak e szabályt. Az bizonyára egyértelmű, hogy super és a recontra (ez utóbbi már annyira kötetlen, hogy nem is szerepel a szótárakban) úgy viselkednek, mintha fokozó határozószók lennének. Persze mondhatnánk azt is, hogy akkor ezek a kifejezések „helytelenek”, ami nyilvánvalóan nem igaz, hiszen mint ismeretes, csak az helytelen egy nyelvben, ami nem fordul elő, vagyis az anyanyelvi beszélők nem használják. Ezeket pedig nagyon is használják, tehát semmiképpen sem lehet őket hibásnak nevezni. De akkor hol van az igazság?

Nos, a jelenleg elfogadott elemzés szerint ezek összetételi előtagok – s innentől a kérdés inkább helyesírási lenne. Bár az akadémiai norma alapján az alapszóval ezek mindig egybeírandóak (vagyis úgy „kellene” őket leírni, hogy te superquiero, te recontraamo stb.), a gyakorlatban a különírt alakok sokkal elterjedtebbek. Ennek pedig valószínűleg az az oka, hogy a fokozóelemet is hangsúlyozzák a beszélők, ezért azt külön szónak érzik. Sőt, az ilyen kifejezések még tovább is fokozhatóak: pl. Te super mega archi recontra quiero ’Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretlek’ (ami „hivatalosan” ugyebár Te supermegaarchirecontraquiero lenne írásban, azonban aligha fogunk ilyet látni a valóságban).

Végül említést érdemel még, hogy ugyanígy viselkedhet a medio ’félig’ és a casi ’majdnem, szinte’ is (pl. se medio enamoró ’félig beleszeretett’, te lo casi aseguro ’szinte biztosíthatlak róla – de azért jóval gyakoribb a medio se enamoró, casi te lo aseguro stb.), amelyek a spanyol akadémiai nyelvtan szerint itt éppen „elváló igekötők” (prefijo separable). Persze nyilván a nyelvtani besorolás következne a viselkedésükből és nem fordítva, már ha egyáltalán van értelme mindent besorolni valahova (sok modern nyelvész nem is hisz a szófajokban). S itt mutatkozik meg igazán látványosan az a probléma, hogy mennyire nehéz meghatározni, egyáltalán mi is az, hogy „szó”.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.