10 érdekes spanyol szó

Korábban szó volt már a spanyol nyelvvel, valamint beszélőivel kapcsolatban 10 érdekes adatról, most pedig – a KultúrTapas magazin cikke nyomán – tíz olyan érdekességgel ismerkedhetünk meg, amelyek magukkal a spanyol szavakkal, illetve helyesírásukkal kapcsolatosak. Lássuk a listát!

(Forrás: malagainformation.com)

1. Talán mindenki emlékszik, hogy még Afrikában is van egy kis ország, ahol a spanyol a hivatalos nyelv, ez pedig nem más, mint Egyenlítői-Guinea (Guinea Ecuatorial). Bár a hozzá tartozó „hivatalos” nemzetiségnév ecuatoguineano, -na – legalábbis a spanyol akadémiai kiadványok csak ezt az alakot ismerik (el) –, szintén használatos a guineoecuatorial, amely az egyetlen spanyol szó, melyben mind az öt magánhangzóbetű pontosan kétszer szerepel. (Mindegyik magánhangzó viszont nem, mivel a gui- szótagban az u nem hangzik.)
2. Az aristocráticos, azaz ’arisztokratikusak’ szó azért különös, mert mindegyik hangja és betűje is kétszer fordul elő benne.
3. Ugyanakkor a vislumbrándote ’megpillantva téged’ azzal nyerte el előkelő helyezését, hogy az egyik leghosszabb olyan spanyol szó, amelyben mind az öt magánhangzót megtaláljuk, és egyetlen betűje sem ismétlődik meg – egész pontosan 14 betűs. (A hangokra ugyanez már nem igaz, hiszen mint tudjuk, a v és a b ugyanúgy hangzanak.) Szorosan követi őt ebben a 13 betűs centrifugados ’centrifugázottak’ is, amely az európai spanyolt alapul véve azért is különleges, mert nemcsak mindegyik betűje, hanem mindegyik hangja is csak egyszer fordul benne elő. (Holtversenyben említhető még a már nem használt calumbrientos ’penészesek’ is.)
4. Az oía ’hallotta(m)’ igealak viszont a leghosszabb olyan spanyol szó, amely éppen annyi szótagból áll, mint ahány betűből – vagyis mindhárom magánhangzója külön szótagot alkot.
5. És vajon mitől lesz a „leglogikusabb” spanyol számnév a cinco? – Nos, attól, hogy pontosan annyi betű és hang alkotja, mint amennyit jelent!
6. De ha már a számnevek... Az ’ezer’ jelentésű mil szóban ránézésre nincs semmi különös. Azonban az egyedüli számnév a spanyolban, amelyben sem e, sem o magánhangzó nincs! Igen, az összes többiben megtaláljuk vagy az egyiket, vagy a másikat – aki nem hiszi, számoljon utána! Ráadásul egy nyelvtani furcsaságot is magáénak tudhat, mivel ezt az egy szót nem teszik egynél nagyobb szám után többes számba: tres mil ’háromezer’, cien mil ’százezer’ stb. (Létezik persze a többes számú miles alak, ám ennek jelentése ’ezrek’, a magyaréhoz hasonló használatban, pl. miles de personas ’emberek ezrei’.)
7. A rendhagyó igék a nyelvtanulók rémálmai. De nem elég, hogy a létige is általában rendhagyó a nyelvekben, a spanyolban az is nehezíti a dolgukat, hogy rögtön háromféle létigét is használnak (és talán mondani sem kell, hogy mindegyikük rendhagyó). Ezek közül az estar egyszerű befejezett múltja, pl. az estuve alak nem is ezért érdekes, hanem azért, mert a közepe a spanyol ábécé négy egymást követő betűjéből – S, T, U, V – áll, sőt, az uve egyben a V betű neve is! (Hasonló az abstenerse ’tartózkodik [szavazáson]’ ige múlt ideje is, melynek ragozása me abstuve, te abstuviste, se abstuvo stb.)
8. A spanyolban az r az egyetlen mássalhangzó, amelynél a hosszúság tőszavakban is jelentésmegkülönböztető lehet – és akkor aztán ropogtatják is rendesen. Ez a jellegzetes mássalhangzó pedig nem kevesebb mint ötször fordul elő írásban a ferrocarrilero, azaz a ’vasutas’ szóban.
9. A kilencedik helyen a ’kilencedik’: a noveno, -na sorszámnév ugyanis azért érdekes, mert akkor sem változik meg a jelentése, ha elhagyják belőle a középső szótagot: nono, -na. (Más kérdés, hogy ezt az alakot ma már nem használják, legfeljebb csak az írott nyelvben.)
10. Végül, de nem utolsósorban, habár az újlatin nyelvekről leginkább a kellemes, dallamos hangzás juthat eszünkbe, amiben a magán- és a mássalhangzók kiegyenlített eloszlása fontos szerepet játszik, bizony előfordulnak azért mássalhangzó-torlódások is. A spanyolban így akár négy mássalhangzó is kerülhet egymás mellé, mint pl. az abstracto ’elvont’, construir ’épít’, explicar ’magyaráz’, transcripción ’átírás’ szavakban. (A kiejtésben ezek közül az első elmaradhat, azonban a választékos beszédben mindegyik hangzik.)

Un aeropuerto guineoecuatorial (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Akinek pedig mindez kevés volt, elmondható továbbá – azonkívül, hogy a tanulást olyan dolgok is nehezítik, mint a kötőmód vagy a több mint ezer rendhagyó ige –, hogy kezdetben a hallás utáni szövegértés is alaposan feladja a leckét. Egyes források szerint ugyanis – az átlagos beszélő által egy másodperc alatt kiejtett szótagok száma alapján – a spanyol a világ egyik leggyorsabban beszélt nyelve. (Hacsak nem előzi be a japán. Vagy a baszk.)

Persze, azért azt az olvasók is érezhetik – csak a nyelvészek megnyugtatására –, hogy nem feltétlenül kell az ilyen listákat túlzottan komolyan venni és tudományosan szemlélni. Olyan ember ugyanis nyilván nem létezik, aki egy nyelv összes szavát ismerné, és olyan kutatás sem, amelyet a világ minden létező és beszélt nyelvére elvégeztek volna. Ha viszont a cikk szórakoztató volt, akkor már elérte a célját. Kellemes ünnepeket mindenkinek! ¡Felices fiestas a todos!

Képző vagy elöljárószó? – Majd elválik!

Ex actriz de telenovela vagy exactriz de telenovela?
(Forrás: ThaliaSource.net / Mariel Gutierrez)

A toldalékok – szakkifejezéssel affixumok (spanyolul: afijos) – csoportosíthatóak a szóban elfoglalt helyük szerint: a szótő (lexema) elejéhez kapcsolódnak a prefixumok (prefijos), a végéhez a szuffixumok (sufijos), míg a szó(tő) belsejébe ékelődnek az infixumok (infijos vagy interfijos). Előfordul, hogy egy szótőhöz egy prefixum és egy szuffixum is járul, amelyek együtt, mintegy toldalékpárként módosítják a jelentését: ezek a cirkumfixumok. Nyelvtani funkciója szerint egy toldalék lehet képző és jel vagy rag – bár a két utóbbi kifejezetten magyar fogalmak, a spanyolban ezek nem mindig különíthetőek el. Képzőnek (a nemzetközi szakirodalomban derivációs morfémának) azt a toldalékot nevezik, amely a szóképzésben vesz részt (például az egyik szófajú szóból egy másik szófajút hoz létre), míg jelnek vagy ragnak azt hívják, amelyik ugyanannak szónak csak az alakját módosítja (a szakirodalom szerint: inflexiós morféma).

A fentieknek megfelelően például a spanyol disponer ’rendelkezik’ alakban a dis- prefixum, mert a szó elején áll, és képző – azon belül is igekötő –, mivel a poner ’helyez, tesz’ igéből egy másik igét alkot. A disponible ’rendelkezésre álló’ szóban az -(i)ble szuffixum, mert a szótő végéhez járul, és a disponer igéből melléknevet csinál, tehát szintén képző. A viudo, -da ’özvegy’ melléknévből/főnévből képzett enviudar ’megözvegyül’ igében ugyanakkor két toldalékot is találunk: az egyik az en-, a másik az -ar: bármelyiket is elvesszük, az így kapott szó nem lesz értelmes (nincs *enviudo, -da melléknév vagy főnév, sem *viudar ige) – vagyis ebben az igében az en- prefixum és az -ar szuffixum inkább egy cirkumfixum. (A spanyol nyelvtanok ezekre mégsem a circunfijo, hanem az afijo discontinuo ’megszakított toldalék’ fogalmat használják, a képzési módot pedig parasíntesisnek nevezik, amely a szóösszetétel és a derivációs toldalék kombinációja.) Ha pedig a viudo melléknevet többes számba tesszük, a viudos alak végén az -s nem hoz létre újabb szót, csupán az alakját módosítja, tehát ezt nevezhetjük jelnek is, illetve maga a viudo, viuda alakok végén lévő magánhangzó szerepe is csupán a nyelvtani nem jelölése, ami szintén jelre utal (míg ragnak a köznyelvben leginkább az igeragozás végződéseit szokás hívni a spanyolban).

Hagyományosan szuffixumnak tekintik az ún. kicsinyítő képzőt (sufijo diminutivo) is, mint amilyen például az -ito a chiquito ’fiúcska’ szóban, amely a chico ’fiú’ becézett alakja. Ha a toldalék részének tekintjük a hímnemet jelölő -o morfémát is, akkor ez valóban szuffixum. Azonban a kicsinyítő képző nem csupán névszóhoz járulhat, hanem határozószóhoz, sőt, a családi/kötetlen nyelvben gerundio-hoz is, amelyeknek nincs nyelvtani neme (pl. ahorita ’azonnal, rögtön’, terminandito ’éppen/lassacskán (el)végezvén’ stb.), ami arra mutat rá, hogy ezekben az alakokban inkább egy -it- infixumról, azaz belső toldalékról van szó. Emellett szólna továbbá, hogy nyelvtani nemtől függetlenül – a rendhagyó eseteket (pl. mano → manita) kivéve – a végződés változatlan marad a kicsinyített alakokban (Carlos → Carlitos, Rocío → Rociito, día → diita stb.), vagyis lényegében magát a szótövet szakítja meg a toldalék. Ugyanakkor, mivel ez kizárólag az -o(s), -a(s) végződés esetén igaz (a Mercedes becézése például nem *Mercedites, hanem Merceditas vagy Mercedita), ezért egyszerűbb e képzőket mégis szuffixumokként elemezni. (A kicsinyítő képzők rendszeréről külön cikkben lesz szó.)

(Forrás: El Mexicano)

Az eddigiekből megtudhattuk, milyen toldalékfajták vannak, és példát is láthattunk mindegyikükre a spanyolból. A toldalékokban általában az a közös, hogy csak szavakhoz járulhatnak, vagyis például nem lehet egymás mellé rendelt szavaknak egy közös toldalékuk – nem mondhatjuk magyarul, hogy pl. *az erdő- és mezők, csak azt, hogy az erdők és (a) mezők. (Bár vannak nyelvek, ahol az előbbi lehetséges, például a baszkban így mondják: baso ta zelaiak ’az erdő- és mezők’.) A spanyolban azonban néhány prefixum némileg (látszólag?) kivételt képez ez alól – róluk lesz szó a továbbiakban.

Az ún. elváló prefixumok (prefijos separables) átmenetet képeznek a toldalékok és az elöljárószók között azáltal, hogy – használatukból adódóan – nem csak önálló szótövekhez járulhatnak, hanem jelzős kifejezések elején is állhatnak. Ilyenek, különös tekintettel, az anti ’-ellenes, elleni’, ex ’volt, korábbi’, pre ’elő-, előtti’, pro ’-ért [való]’ és vice ’al-, helyettes’. A helyesírás vonatkozásában, az akadémiai ajánlás szerint az egyszavas kifejezésekkel egybeíródnak: antiterrorista ’terroristaellenes’, exnovia ’volt menyasszony’, preuniversitario ’egyetem előtti’, provida ’az életért való’, vicepresidente ’alelnök’. A több szóból álló jelzős szerkezetektől viszont külön, kötőjel nélkül írandóak: anti pena de muerte ’halálbüntetés-ellenes’, ex alto funcionario ’korábbi magas rangú tisztviselő’, pre Segunda Guerra Mundial ’második világháborút megelőző’, pro derechos humanos ’emberi jogokért való’, vice primer ministro ’miniszterelnök-helyettes’.

La Fundación pro Real Academia Española es una fundación creada para apoyar a esta institución.

Az olyan mellérendelt kifejezések, amelyekben ugyanahhoz az alapszóhoz eltérő elváló prefixumok járulnak, a magyar igekötős mellérendelt kifejezésekhez hasonlóan – az alapszó megismétlését elkerülve – egyszerűsíthetőek: pl. pre- y pos(t)natal ’születés előtti és utáni’. Azt, hogy ezek mégsem elöljárószók, egyrészt az mutatja, hogy nem állhatnak teljes névszói kifejezések elején, például nem követheti őket névelős kifejezés – nincs *anti la pena de muerte, *pro los derechos humanos stb. –, másrészt nem módosítják a kifejezés nyelvtani viszonyát, amely előtt állnak (ennek ellenére a pro elöljárószóként van feltüntetve e szerepben a DRAE 22. kiadásában.)

Amit még a prefixumok helyesírásáról tudni kell a fent leírtakon kívül, hogy a nagy kezdőbetűs szavakhoz (vagyis a betűszókhoz és a tulajdonnevekhez), illetve a számjeggyel írt számokhoz kötőjellel járulnak: anti-ETA ’ETA-ellenes’, pro-España ’Spanyolországért való’, sub-21 (subveintiuno) ’21 alatti’ stb. Habár a 2010-es akadémiai helyesírás ezt ajánlja, a gyakorlatban itt is sokkal elterjedtebbek a különírt formák.


Prefixum, szuffixum, szóképzés (Forrás: UnProfesor). (Érdemes megnézni a sorozat
következő részét is, amely az infixumokról szól.)
Végezetül, a toldalékok mellett említést érdemelnek még az ún. összetételi (elő-/utó-)tagok (elementos compositivos). Ezek abban térnek el a prefixumoktól és a szuffixumoktól, hogy azoknál „tartalmasabb”, lexikális jelentéssel bírnak, vagyis tulajdonképpen olyanok, mint a névszók, azzal a különbséggel, hogy a mondatban önállóan nem, csak összetett szavak egyik elemeként fordulnak elő. A hagyományos spanyol nyelvtanok kifejezetten a latin vagy görög eredetű szóösszetételi tagokat nevezik így, pl. hidro- ’víz-’, fono- vagy ´-fono ’hang’, grafo- vagy ´-grafo ’írás’ stb. – de szintén idesorolják a jól ismert -mente (< lat. MENTE ’értelemmel, módon’) határozóképzőt is. (A modern nyelvtudomány vitatja e kategória létezését, pontosabban a toldalékoktól való megkülönböztetését.)

Zárásként még néhány szó a toldalékok és a hangsúly kapcsolatáról. Ahogy a spanyol lány is elmondja az oktatóvideón, a prefixumok általában hangsúlytalanok, azaz nincsenek hatással az alapszó hangsúlyozására. Ezzel szemben a szuffixummal ellátott szavak hangsúlya rendszerint átkerül a toldalékra. Az összetételi tagok lehetnek hangsúlyosak (pl. kilómetro, atmósfera) és hangsúlytalanok is (pl. kilogramo, hidrosfera). Kissé kilógnak a sorból a -mente képzős határozószók: ezeknek ugyanis mindkét összetételi eleme hangsúlyos, azonban nincs teljes egyetértés abban, hogy főhangsúlyuk a melléknévi alaptagon, vagy a képzőn van-e – így például a fácilmente ’könnyen’ elemezhető úgy is, hogy fácilmènte, újabban viszont a fàcilménte az elfogadottabb elemzésmód. A „három szótagos ablak”-szabály az utóbbi mellett szólna, amennyiben az ilyen alakulatokat egy szónak tekintjük.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László és Dr. Rákosi György nyelvészeknek.

¿Qué hora es? – Az időpont kifejezése spanyolul

A spanyolul tudóknak nyilván nem sok gondot okoz erre a kérdésre válaszolni. A még kezdők és az érdeklődők számára azonban tartogathat érdekességeket, hogy miképpen fejezik ki a spanyol időt.

A „Hány óra van?” kérdésnek spanyolul általában a ¿Qué hora es? (szó szerint ’Miféle óra van?’) felel meg. Latin-Amerikában azonban használják ezt többes számban is: ¿Qué horas son? (’Miféle órák vannak?’). A válasz egész számú órák esetén nagyon egyszerű, csupán a létige megfelelő alakja – vagyis 1 óránál es ’van’, a többinél son ’vannak’ – és határozott névelővel az óra: Es la una (hora). ’Egy óra van.’, Son las tres (horas). ’Három óra van.’.

(Forrás: fondox.net / El Mexicano)

A nem egész számú órák kifejezése sem túl bonyolult. Az egyszerűbbik eset, amikor a percet számmal mondjuk, ilyenkor csak hozzá kell tenni az órához az y ’és’ kötőszóval (a létige egyeztetésénél az egész órák számát vesszük figyelembe): Es la una (hora) y veinte (minutos). ’Egy óra húsz (perc).’ Son las tres (horas) y cuarenta (minutos). ’Három óra negyven (perc).’ (Az hora és a minutos csak a könnyebb megértés kedvéért szerepel zárójelesen, a valóságban – a nagyon választékos nyelvhasználatot kivéve – ezeket nem szokták hozzátenni.)

Nézzük a „bonyolultabb” eseteket. Ahogy a magyarban, a spanyolban is kifejezhetőek a tört órák (negyed, fél, háromnegyed), illetve az is, hogy hány perc múlva lesz hány óra. A tört óráknál arra kell figyelnünk, hogy míg a magyarban mindig a következő (tehát a még nem betöltött) óra szerepel a kifejezésben, addig a spanyolban óra harminc percig a fentiekben leírt módon hozzáadják az elmúlt egész órákhoz a tört órákat (óra és negyed, óra és fél), hasonlóképpen a perceket is, fél után azonban a következő órából vonják ki! Lássunk néhány példát az alábbiakban:

• Es la una y cuarto.* Negyed kettő. (szó szerint: ’Egy és negyed van.’)
• Son las tres y media (hora). Fél négy. (’Három és fél van.’)
• Son las cuatro menos cuarto.* Háromnegyed négy. (’Négy mínusz negyed van.’)
• Son las cuatro menos veinte. Húsz perc múlva négy. (’Négy mínusz húsz van.’)

(Forrás: El Mexicano)

A percek számmal való kifejezésénél az y helyett – főként Latin-Amerikában – használható a con elöljárószó is, pl. Son las diez con cuarenta minutos. ’10 óra 40 perc.’ Másfelől, az egész órák betöltéséhez hátrelévő percek kifejezhetőek a para elöljárószóval is, pl. Son quince para las doce. ’15 perc múlva 12 óra.’ (Szó szerint: ’15 van a 12-höz.’) A nem túlzottan hivatalos, kötetlenebb nyelvben valamennyi kifejezésből a létige is elhagyható, ugyanúgy, mint magyarul: Las dos y media. ’Fél három.’ Las seis menos cinco. ’Öt perc múlva hat.’ Veinte para las ocho. ’Húsz perc múlva nyolc.’

Azt pedig, hogy „Hány órakor?”, spanyolul úgy kérdezzük meg, hogy ¿A qué hora?. A válasz teljesen hasonló az előzőekben leírtakhoz, azzal a különbséggel, hogy a létige helyére az a elöljárószót helyettesítjük be: A la una ’Egykor’, A las dos ’Kettőkor’, A las tres y veinte ’Három óra húszkor’, A las cuatro menos cuarto ’Háromnegyed négykor’ stb.

Végül érdemes még tudni, hogy ha nem az időre, hanem az időjárásra vagyunk kíváncsiak, vagyis amikor magyarul azt kérdeznénk, hogy „Milyen idő van?”, akkor általában a ¿Qué tiempo hace? (szó szerint: ’Miféle időt csinál?’) kérdés a megfelelő. Ezt viszont nem minden nyelvjárásban használják, többek között Mexikóban sem, így félreértést okozhat. A legegyszerűbb megoldás ilyenkor a ¿Cómo está el tiempo/clima? (’Milyen [most] az időjárás?’), amit már nem fognak félreérteni.

Létezik-e ősi nyelv?

Nemcsak a köznyelvben, hanem gyakran még ismeretterjesztő irodalomban, lexikonokban is találkozhatunk olyan állításokkal, mint például a görög „a legősibb indoeurópai nyelv”, a baszk „régebbi, mint a spanyol”, az újlatin nyelvek „modern nyelvek” stb. Vajon mit jelentenek ezek, és egyáltalán van-e értelme „régi” vagy „ősi”, illetve „új” vagy „modern” nyelvekről beszélni? Egyszerűbbek, vagy bonyolultabbak voltak-e a régebben beszélt nyelvek, nyelvváltozatok?

A továbbiak egyszerűbb megértéséhez egy gyakorlatiasabb példával kezdem. Képzeljük el, hogy két turista ugyanazon az ösvényen halad, majd elérkeznek egy elágazáshoz: az egyik az egyik irányban, a másik a másik irányban folytatja útját. Különböző akadályokat is le kell küzdeniük (szakadékok, folyók stb.), és útjuk során más turistákkal is találkoznak. Az egyik közben ruhát is cserél, mert kimelegedett, a másik megpihen egy kicsit, majd mennek tovább. Kérdés: melyik turista van hosszabb ideje úton? Természetesen egyik sem, hiszen nem tudjuk, hogy mikor és honnan indultak, vagyis a mi történetünk szempontjából mindketten ugyanannyi idő óta haladnak. De azt tudjuk, hogy időközben útjuk ketté vált, találkoztak másokkal, az egyik át is öltözött, de ettől még ugyanazok az emberek.

Ősi város (Teotihuacán, Mexikó. Forrás: Wikimedia Commons / Diego Delso, CC)

Hasonlóképpen kell elképzelnünk a nyelvek útját is. Ahogy a vándorokat, a nyelveket is különböző hatások érik, mivel beszélőik ugyanúgy vándorolnak, miközben más nyelveket beszélő népcsoportokkal találkoznak, érintkeznek. Ezért a nyelvek egyfolytában változnak, időben és térben is, nem lehet megmondani egyikről sem, hogy az pontosan mikortól egy másik, újabb nyelv – hiszen történetileg a különböző nyelvállapotok közötti átmenet folyamatos. Bár nem nagyon vesszük észre – azaz nem okoz megértési problémákat –, de másképp beszélünk, mint ahogy a szüleink, nagyszüleink beszéltek, és gyerekeink is másképp beszélnek (majd), mint ahogy mi. Attól szintén nem lesz egy nyelv „újabb”, mert eredetileg nem az adott területen beszélték, hiszen mint az előbb írtam, a nyelvet használó népcsoportok is vándorolnak.

A nyelvtörténészek a nyelvváltozatok vizsgálatánál kétféle szempontot különítenek el. Az ún. szinkronikus vizsgálat során az egy adott időben létező nyelveket, nyelvjárásokat hasonlítják össze (pl. az újlatin nyelvek szinkronikus vizsgálatakor e nyelvek mostani állapotát vizsgálják), míg a diakronikus elemzésnél egy adott nyelv különböző történelmi állapotait kutatják (például azt, hogy milyen volt a spanyol a 12. században, a 16. században és most). Így például az újlatin nyelvek szinkronikus szempontból természetesen különböző nyelvek, viszont diakronikus szempontból vizsgálva őket egyenként, visszafelé haladva az időben, mindegyik esetében ugyanahhoz a nyelvhez vezet az út: a beszélt latinhoz.


Ősi esküszöveg „ősi” indoeurópai nyelven – ősi kiejtéssel és helyesírással!
Vagyis a spanyol, az olasz, a francia stb. diakronikus szempontból nézve mind-mind ugyanaz a nyelv: a latin, melynek változatai térben is eltávolodtak egymástól. (Tudományos pontossággal persze a beszélt latin sem volt egységes nyelv, hiszen annak is mindig voltak nyelvjárásai, területi változatai, már az első században is, és azelőtt is.) Ugyanez elmondható a görögről is: diakronikus szempontból a ma beszélt görög és az ógörög között legalább akkora a különbség („távolság”), mint a spanyol és a latin között, hacsak nem még nagyobb – mégsem mondjuk a mai görög változataira, hogy „új nyelv(ek)”, hiszen ugyanaz a nyelv, csak megváltozva. Mindezt figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy valójában csak az elnevezésekkel játszunk, amikor azt mondjuk, hogy a spanyol, olasz, újgörög stb. „modern nyelvek”, míg a latin, ógörög, baszk „ősi nyelvek”. Ha az újlatin nyelveket ma is latinnak neveznénk (hispániai, itáliai stb. latin), ahogy a görögöt görögnek, máris nem beszélhetnénk modern nyelvekről.

Szinkronikusan vizsgálva értelemszerűen minden ma beszélt – természetes eredetű – nyelv „modern nyelv”, így még a baszk és a görög is, hiszen ma (is) élnek, beszélik őket, azaz változnak. Ősi nyelveknek tehát legfeljebb azokat lehetne nevezni, amelyek például több ezer évvel ezelőtt utód nélkül kihaltak – de nyilván nem ezekre szokták ezt a köznyelvben használni. Nincs értelme tehát annak, hogy a „baszk régebbi, mint a spanyol”, mert egyszerűen nem tudjuk, hogy e nyelvek végső őseit (a baszk elődeit, az indoeurópai alapnyelvet és annak őseit stb.) mikor kezdték el beszélni – ehhez több tízezer évvel kellene visszamenni az időben, egészen addig, amikor az ember elkezdett beszélni.

A görög magánhangzók „vándorlása” az évezredek során – α: [á], η: [ē], ε: [e], ι: [i], ω: [ō] (Forrás: Szigetvári Péter)

Legfeljebb azt lehet mondani, hogy egy nyelvet (például a baszkot) régebb óta beszélnek egy területen, mint egy másikat vagy a többit (például a franciát vagy a spanyolt), ha tudjuk az utóbbi(ak)ról, hogy beszélői(k) pontosan mikor érkeztek a területre (például a latinul beszélő rómaiak Galliába és Hispániába) – az ilyen nyelvet szokás őshonos nyelvnek is nevezni. De ettől még nyilván egyik sem lesz „régebbi” a másiknál. Gyakran az is előfordul, hogy egy élő nyelv történetét egyáltalán nem ismerik a kutatók, mert mondjuk egészen néhány száz évvel ezelőttig nem rendelkezett írásbeliséggel; míg más nyelvek beszélői már több ezer éve is ismerték az írást. Azonban ez sem azt jelenti, hogy az utóbbiak „ősibbek” lennének az előbbieknél, hiszen azok sem csak pár évszázada jöttek létre a semmiből.

Szintén közkeletű tévhit, hogy régen a nyelvek „egyszerűbbek” voltak, aztán „bonyolultabbak” lettek, illetve fordítva, például „az újlatin nyelvek egyszerűbbek a latinnál”. Természetesen ez sem igaz: legalábbis amilyen régre vissza tudunk menni (például a kínai nyelvnek vannak nagyon régi dokumentált változatai), azok a régen beszélt nyelvek semmivel sem voltak egyszerűbbek, sem bonyolultabbak, mint a maiak. Persze elképzelhető, hogy a dokumentált nyelveknél sokkal korábban létezhettek egyszerűbb nyelvi rendszerek – könnyen lehet, hogy az emberi nyelv a megjelenésekor még valóban egyszerűbb volt, és fokozatosan bonyolódott –, de az biztos, hogy mindez jóval korábban történt, mint amikorról dokumentált emlékek vannak és egyáltalán lehetnek a nyelvekről.

Őserdő – ember által érintetlen

A köznyelvben egyébként a nyelvek bonyolultságán általában azt szokták érteni, hogy a szavaknak hányféle különböző alakjuk lehet. De ez nem azt jelenti, hogy például egy olyan nyelv, amelyben több a ragozás, az bonyolultabb lenne. Lehet, hogy alaktanilag bonyolultabb ugyan, de például más tulajdonságában (hangkészlet, szórend stb.) lehet „egyszerűbb” is, és ugyanígy fordítva: egy olyan nyelvben, melyben egy szónak csak nagyon kevés (vagy esetleg csak egyetlen) alakja lehet, ott általában a szórend és a kiejtés sokkal „bonyolultabb”, ami ezt az „egyszerűséget” kiegyenlíti. Arról nem is beszélve, hogy a nyelvek tipológiailag is megváltozhatnak: előfordulhat például, hogy a névutók toldalékokká válnak (ez történt a magyarban is!), így máris egy „egyszerűbb” állapotból „bonyolultabb” lesz az alaktanra nézve, hiszen a szavaknak ezáltal több alakjuk lesz.

A fentieket összefoglalva, mivel a nyelvek korát nem lehet megállapítani, ezért nincs is értelme ősi/régi, modern/új nyelvekről beszélni. Ez alól összesen két kivételt tehetünk: a „mesterséges” (vagyis megalkotott) nyelvek a létrehozásuk időpontjához, a keveréknyelvek (ún. pidgin [pidzsin] vagy kreol nyelvek) kialakulása pedig időben viszonylag jól behatárolható történelmi eseményekhez (sokféle eredetű – gyakran eltérő földrészről származó – népcsoport keveredése hódítások, benépesítések során) köthetőek, így ezek a nyelvek valóban „modernek”, azaz újabbak, mint az összes többi. Ám ilyen alapon minden más nyelv ősi, amelyik nem mesterséges vagy keveréknyelv. Eltérő bonyolultságról azonban még az utóbbiak esetében sem beszélhetünk.


Ősi természeti képződményekről énekelnek őslakóik „ősi” nyelvükön
A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Jössz a bulira? – Igen. Ja, mégsem...

Egy korábbi cikkben arról volt szó, hogy milyen körülírásokkal fejezhetjük ki spanyolul a hányadik? kérdő névmást. Hiszen azt is tudjuk, hogy ha egy nyelvben nincs is valamire külön szó vagy kifejezés, attól még azt valahogyan körül lehet írni. Vagy mégsem?

Dávid nevű olvasónk igen egyszerű kérdést tett fel a Facebookon, mindössze arra volt kíváncsi, hogy mondják spanyolul azt, hogy ’mégsem’. Saját tapasztalataimra hagyatkozva könnyen elintéztem a választ azzal, hogy az ilyesmit a que – ez esetben nyomatékosító funkciójú – kötőszóval lehet kifejezni (que sí, que no). Aztán kétnyelvű ismerősöm felvilágosított, hogy ez így nem egészen stimmel, már ami a mindennapi spanyol nyelvhasználatot illeti. Akkor viszont érdemes egy kicsit jobban is beleásni magunkat a témába. Kezdjük a magyarral!

—¿Vienes a la fiesta? —¡Claro que sí!

Először is nézzük meg, mi a fene egyáltalán ez a mégsem, illetve ellentétes értelmű párja, a mégis, sőt, vegyük még hozzá a hasonló jelentésű de szócskát is. Ezekben az a közös a magyarban, hogy kétféle szerepben jelenhetnek meg a mondatban:

1. ellentétes kötőszóként, amely mellérendelő összetett mondatok második tagmondatát vezeti be: pl. Ott voltam a bulin, mégsem láttalak téged. Azt mondta, nem jön el, mégis ~ de eljött.
2. ún. mondatszóként (olyan szó, amely önmagában is állhat mondat szerepében, például válaszban), amelyek egyúttal valamiféle előzménnyel való ellentétet is kifejeznek: pl. Eljössz a bulira? – Igen. Ja, bocs, mégsem. / Nem. De, mégis.

S most térjünk vissza a spanyolra. Az 1. szereppel nincs semmi baj, hiszen ezeket a példákat minden további nélkül le tudjuk fordítani (a továbbiak egyszerűbb megértéséhez megjegyzendő, hogy a mégsem tkp. ’mégis nem’):

Estuve en la fiesta, pero ~ sin embargo no te vi. Dijo que no vendría, sin embargo ~ pero vino. (Ha nagyon irodalmiak akarunk lenni, akkor még a no obstante is belefér.)

Nem ilyen egyszerű viszont a dolgunk a 2. esettel (a csillag helytelen – vagy legalábbis nem szokványos – kifejezésmódot jelöl):

—¿Vienes a la fiesta?
(a) —Sí... Oh, perdona, *pero ~ *sin embargo no.
(b) —No... *Pero ~ *Sin embargo sí.

A fenti példákból látható, hogy ezt így nem lehet spanyolul mondani – sőt, éppen ez mutat rá arra is, hogy a magyarban két eltérő szerepkörről van szó, amely a második esetben nem kötőszói. De akkor mi a megoldás? Ez esetben sajnos be kell érnünk azzal, hogy nincs jó megoldás (vagyis olyan, amely pontosan azt jelentené, hogy ’mégsem/mégis’). A legegyszerűbb, amit tehetünk, hogy a no, illetve sí szavakat használjuk kihangsúlyozva, az állítást (igét) megismételve:

—¿Vienes a la fiesta?
(a) —Sí... Oh, perdona, no, (que) no voy.
(b) —No... Perdón, sí, sí (que) voy.

További lehetőséget nyújthat az al final sí/no (’végül is igen/nem’), bueno, sí/no (’Nos, igen/nem’), illetve a mejor no (’inkább nem’), amelyek áttételesen megfeleltethetőek a magyar ’mégis/mégsem’-nek, ha nem is pontosan ezt jelentik – például:

—¿Vienes a la fiesta?
(a) —Sí... No, al final no (voy). ~ Bueno, (mejor) no (voy).
(b) —No... Sí, al final sí (que) voy. ~ Bueno, sí (que voy).

Ettől még persze helyes a que no / que sí is, ám ezek csak akkor szokványosak, ha a kérdésben is nyomatékosítva szerepel: pl. —¿Que no vienes a la fiesta? —¡Que sí! ’Hogy nem jössz el a bulira? – De igen!’ Szintén bevett válaszformula a Claro que sí ’De (igen)!’ is, azonban a Claro que no jelentése nem ’mégsem’, hanem ’persze, hogy nem ~ természetesen nem’ (tehát valójában ezek is csak a helyeslést vagy tagadást erősítik meg).

Vajon mennyire különös ez a nyelvekben, hogy nincs ilyen értelemben ’mégis’ és ’mégsem’ jelentésű szó? Egyáltalán nem különös, sőt! Vannak nyelvek, amelyekben még az ’igen’-re sincs külön (csak ezt jelentő) szó, és nem is kell túl messzire mennünk, hiszen ilyen volt a latin is. Az újlatin nyelvek igenlő szavai a beszélt latin ’így/úgy (van)!’ (SĪC [EST] > sp., kat. sí, ol. sì, port. sim [szĩ]) vagy ’ez az!’ (HOC [EST] ILLU > fr. oui [u̯i], okc. òc [o]) jelentésű kifejezések rövidüléséből, illetve összevonásából származnak (a román kivételével, amely egy szláv nyelvből kölcsönözte az ’igen’ jelentésű da szavát).

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

„Délolasz” örökség a pergetett r- a spanyolban?

A spanyol és a szomszédságában beszélt újlatin nyelvek (katalán, galiciai, portugál stb.) egyik szembetűnő sajátossága a jellegzetesen pergetett r [r̄]:¹ ilyet ejtenek szókezdő helyzetben, valamint szótag elején is mássalhangzó után, és természetesen így hangzik a dupla -rr- is. Elméletileg ez a hang nem idegen a számunkra, hiszen a választékos magyar beszédben is pergetett a szókezdő r- és a magánhangzók közötti -rr-, noha a mai nyelvből ez az ejtésmód kezd eltűnni (amiről éppen az tanúskodik, hogy vannak magyar beszélők, akiknek nehézséget okoz a spanyol hosszú -rr- kiejtése).

Az [r̄]-t a nyelvészek külön fonémának is tekintik, mert az egyetlen olyan hosszú mássalhangzó a spanyolban, amely magánhangzók között jelentésmegkülönböztetésre képes. Szó elején viszont kizárólag ez fordul elő a választékos beszédben, a rövid [r] nem. Felmerülhet a kérdés, hogy miért van ez így, vagyis miért éppen egy „hosszú” mássalhangzó állhat csak szó elején, ha van „rövid” párja is. Ez esetben sajnos nem nyújt semmiféle támpontot a latin, ugyanis nem lehet tudni, hogy a latinban mennyire volt hosszú az r hang különböző helyzetekben. A korabeli leírások szerint viszont egyértelmű, hogy többperdületű – angol szakkifejezéssel trill – volt.² (Így valójában nem az /r̄/ lenne új fonéma a spanyolban, ahogy a hagyományos szakirodalom állítja, hanem épp a rövid – egyperdületű – /r/.)

Dél-itáliai örökség (Görög templom romjai Szicíliában. Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A kölcsönhatás-elméletek hívei, így a spanyol nyelvtörténészek többsége is persze, az /r/–/r̄/ fonémapár létezését a baszk nyelv hatásának vélik, ezzel viszont nem magyarázzák meg azt, hogy a spanyol szavak elején miért csak az /r̄/ fordulhat elő: a baszkban ugyanis egyáltalán nem kezdődhet (sem rövid, sem hosszú) pergőhanggal szó, és ez valószínűleg ugyanígy volt a szintén nem indoeurópai ibér nyelvben is. Másfelől pedig az is csupán önkényes döntés kérdése, hogy a szó elején ejtett r-t melyik fonémához sorolják, hiszen ebben a helyzetben nincs megkülönböztető szerepe a spanyolban.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy nem csupán a spanyolra, hanem az Ibériai-félsziget valamennyi újlatin nyelvváltozatára ugyanez az ejtésmód jellemző,³ mégiscsak azt kellene feltételeznünk, hogy az okokat már a félszigetre vitt latinban kell keresni – ezt támasztaná alá az a tény is, hogy az eredetileg r-rel kezdődő latin szavakat az őshonos baszk -rr-rel vette át, természetesen egy segédmagánhangzó betoldásával (pl. lat. REGEM > b. errege ’király’, vö. sp. rey). Hiszen a latinnak már Itálián belül is voltak regionális változatai, és köztudott, hogy az újlatin nyelvek nem a klasszikus, hanem az utca népe által valódi anyanyelvként beszélt latin nyelvjárásokból alakultak ki. Az egyik feltételezés szerint Szardíniára és a Pireneusi-félszigetre a dél-itáliai latin nyelvjárásokat vitték be a római hódítók, amelyekben nyomatékosan ejtették a szókezdő r-t. Rafael Lapesa (1908–2001) spanyol nyelvtörténész utalt erre az Historia de la lengua española (1981) című művében:

La hipótesis del influjo suritálico en el latín traído a Hispania se fortalace en vista de una serie de coincidencias que se dan entre los actuales dialectos del Mediodía italiano, Sicilia y Cerdeña de una parte, y los romances hispánicos de otra. En el italiano meridional, siciliano y sardo la /r/ inicial de palabra se refuerza hasta pronunciarse /r̄/, esto es, como rr-, igual que en catalán, español, portugués y gascón.⁴

Mindazonáltal nem feltétlenül kell egy nyelvi sajátosságot mindenáron külső hatásnak tulajdonítani vagy egyéb összeesküvés-elméletekkel magyarázni. Vannak ti. általános nyelvváltozási tendenciák, amelyek elterjedhetnek: többek között ilyen a mássalhangzók szó eleji megerősödése – szakkifejezéssel fortíció – is. A szókezdő hangokat ugyanis mindig pontosabban és nagyobb erőkifejtéssel artikuláljuk, mint a szóközieket, ezért sokkal ellenállóbbak a változásokkal szemben.

Egy hangváltozást sosem önmagában kell vizsgálni, hanem a rendszerben. (Forrás: El Mexicano)

Mint ahogy a fenti ábrán is látható, a magánhangzók közötti latin [p, t, k] gyengülés következtében zöngésült a spanyolban (lásd pl. TŌTUM > todo ’minden’), ami szó elején nem következett be; ugyanígy a szóközi hosszú párjaik esetében sem, amelyek zöngétlenek maradtak, de ezzel párhuzamosan lerövidültek (pl. GŬTTA > gota ’csepp’). Következésképpen ez fordítva is működhetett, vagyis a beszélők a szó eleji mássalhangzókat a szóközi „hosszú” (erőteljesebben ejtett) változatuknak feleltették meg, vagyis a szókezdő r- hangot a szóközi -rr-rel azonosították.

Felhasznált irodalom

• W. Sidney Allen (1965, 1978): Vox Latina. Cambridge University Press, pp. 32–33.
• Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 244–247.
• Rafael Lapesa (1981): Historia de la lengua española. Gredos, Madrid, p. 96.

__________

¹	A cikk szövegében az egyértelmű azonosíthatóság érdekében az IPA helyett a pergőhangok spanyol szakirodalomban alkalmazott hagyományos átírását használom.
²	Ez nem azt jelenti, hogy a kevésbé választékos beszédben nem egyszerűsödhetett egyperdületűvé – sőt, több mint valószínű, hogy így történt.
³	A mai portugálban ez már általában a nyelvcsap pergetésével („raccsolva”) valósul meg, ami a brazíliai nyelvjárásokban egyszerű [h]-vá gyengülhet.
⁴	Fordítás: „A Hispaniába hozott latinban jelen lévő dél-itáliai hatás hipotézisét erősíti egy sor egyezés, amely egyrészről a dél-olaszországi, szicíliai és szardínai, másrészről a hispaniai újlatin nyelvváltozatok között figyelhető meg. A déli olaszban, szicíliaiban és szárdban a szókezdő /r/ egészen addig erősödik, hogy /r̄/-nek, azaz rr-nek ejtődik, ahogy a katalánban, spanyolban, portugálban és a gascogne-i okcitánban.”

Cambio dolor – Elcserélem a fájdalmat (halandzsára)

Natalia Oreiro

A TV2 Sztárban sztár című műsorának szeptember 21-ei adásában Kökény Attila Natalia Oreiro bőrébe bújva a Cambio dolor című számot énekelte „spanyolul”. Produkciójának – ennek ellenére – óriási sikere volt. A dal első sora még egészen jól is ment neki, de aztán azon és a refrénben is hallható címen kívül nagyjából értelmetlen halandzsa volt az egész – ami ugye egyáltalán nem meglepő nálunk, ha egyszer valaki nem érti azt a nyelvet, amelyen énekel.

Ezért persze ő és a műsor készítői nem okolhatóak, hiszen mint tudjuk, a spanyol nyelv – látszólagos felkapottsága ellenére – nem tartozik a népszerű nyelvek közé Magyarországon; kevesen beszélik (jól), még kevesebben művelik, és még ennél is kevesebb embert érdekel igazán (amiről sajnos a blog statisztikája is árulkodik). Az érdeklődés alatt itt nyilván nem azt értem, hogy „szép nyelv, jó lenne megtanulni” (mert ilyenből van rengeteg), hanem azt, ha valaki erre tényleg elszánja magát és nem adja fel az első nap után, amikor meglátja az igeragozási táblázatokat (ehhez képest, ugyebár, a „világ legkönnyebb nyelve”).

Na de térjünk vissza a dalra, amely egykor rendkívül népszerű volt mint a Vad angyal (Muñeca brava) című argentin telenovella főcíme, ezért sok magyar előadó is énekelte – vagyis inkább halandzsázta. Ellenben azoknak segítségül, akik a valódi spanyol dalszövegre lennének kíváncsiak, a videoklip alatt olvashatják, természetesen a magyar fordítással együtt.

Cambio dolor

Juraría que no sé bien lo que quiero
Pero sé que moriría si me quedo en la mitad
Por eso vuelo a otro sendero
Para conocer el mundo de verdad

Megesküdnék, hogy nem tudom jól, mit akarok,
De tudom, hogy meghalnék, ha középszerű maradok.
Ezért másik ösvényre szállok,
Hogy igazán megismerjem a világot.

Aún no es tarde, pero así me estoy sintiendo
Y aparecen tantos miedos que no me dejan pensar
Y tengo sueños de amores nuevos
Y me cuesta imaginar lo que vendrá

Még nincs késő, de így érzem magam,
És annyi a félelem, melyek nyugodni nem hagynak.
S vannak álmaim új szerelmekről,
És nehezemre esik elképzelni, ami majd jön.

Cambio dolor por libertad
Cambio heridas por un sueño que me ayude a continuar
Cambio dolor, felicidad
Que la suerte sea suerte y no algo que no he de alcanzar

Elcserélem a fájdalmat szabadságért,
Elcserélem a sebeket egy álomért, hogy folytatni segítsen.
Elcserélem a fájdalmat – boldogság,
A szerencse legyen szerencse, s ne valami, amit nem kell elérnem.

¿Hoy es lun(ae di)es? – Igen, csak nem egészen így!

Az ő napja a csütörtök (Forrás: Commons, közkincs)

Az ismeretterjesztés szép dolog, de az már kevésbé, amikor azt pontatlanul, féligazságokat állítva művelik. A perui Universidad de Piura egyetem által működtetett Castellano Actual című nyelvművelő oldalon jelent meg egy cikk a hét napjairól és többes számuk képzéséről. Az írás rögtön az eredetük ismertetésével kezdődik. E szerint a lunes forrása a latin „lun(ae di)es”, a martesé a „mart(is di)es” és így tovább. De mennyi ebből az igazság?

Nos, az való igaz, hogy a hét napjai – a szombat (sábado) és a vasárnap (domingo) kivételével – spanyolul a bolygók (eredetileg római istenek) nevéből, a latin LŪNÆ DIES vagy DIES LŪNÆ ’a Hold napja’, MARTIS DIES vagy DIES MARTIS ’a Mars napja’ stb. kifejezésekből származnak. Ám nem úgy, ahogy a cikk állítja – aki egy kicsit is otthonos az újlatin nyelvek történetében vagy beszél például olaszul vagy franciául, első ránézésre is rájön, hogy ez képtelenség. Nézzük meg néhány pontban az alábbiakban, hogy miért nem lehetséges.

• A szavak nem szoktak csak úgy összevonódni, hogy az egyiknek mindig a vége, a másiknak pedig mindig az eleje esik ki, „megkerülve” a hangtörvényeket. (Ilyen legfeljebb rögzült – mindig együtt használt – kifejezéseknél lehetséges, de akkor is csak a szabályos hangváltozások érvényesülésével.) Bár kétségtelenül fantáziadús az ötlet.
• A latin DIES, tárgyesetben DIEM [die] (beszélt latin *DĪA) folytatója a spanyolban día, vagyis nem is lehetne -es végződése ezeknek a szavaknak (már csak azért sem, mert a hangsúlynak is erre a második tagra kellene esnie). Arról nem beszélve, hogy ez a latinban állhatott a név előtt is, hiszen a birtok és a birtokos sorrendje nem volt kötött (a spanyol irodalmi nyelvben is olykor felcserélhetőek, lásd pl. De mil héroes la patria aquí fue).
• A katalán (dilluns < vulg. lat. DĪE LŪNIS, dimarts < DĪE MARTIS stb.), olasz (lunedì < vulg. lat. LŪNE DĪE, martedì < MARTIS DĪE stb.*) és francia (lundi, mardi stb.) példák jól mutatják, milyen alakokat várhatnánk a spanyolban, ha valóban a két szó összevonásából keletkeztek volna (pl. *lune(s)día vagy *di(a)lunes; *marte(s)día, esetleg *di(a)martes stb.).

S akkor mi a teljes igazság? Az, hogy – mint már a fentiek is sugallják – a hét napjai közvetlenül a latin birtokos esetű bolygónevekből származnak a spanyolban, a DIE(M) szó elhagyásával. Nevezetesen:

1. a lunes ’hétfő’ forrása a beszélt latin [DĪE] LŪNIS ’a Holdnak [a napja]’, melynek -IS végződése ebben a kifejezésben – a szabályos és klasszikus latin -Æ [-e] helyett – a MARTIS (és a hasonló végű alakok) végződésével analógiás;
2. a martes ’kedd’ ennek megfelelően a MARTIS ’Mars [napja], Marsé’ folytatása (a szabályosan várható hangsúlytalan Ĭ > e változással, amelyet már a kései latinban így ejtettek);
3. a miércoles ’szerda’ a MĔRCURII ’Merkúré’ (azaz a Merkúr napja) szóból jön, a hangsúlyos nyílt (eredetileg rövid) Ĕ > ie hangváltozással (vö. rom. miércuri) és a második [r] elhasonulásával (érdekesség, hogy ez a szó szépítésként a mierda < lat. MĔRDA ’szar’ helyett is használatos);
4. a jueves ’csütörtök’ a [DĪE] IŎVIS ’Jupiter [napja]’ kifejezésre megy vissza, szintén a várható hangsúlyos nyílt Ŏ > ue változással (a [j] > [ch] változásról lásd itt);
5. a viernes ’péntek’ forrása a VĔNERIS ’Vénuszé’ (a Vénusz napja), a második, hangsúlytalan [e] kiesésével, majd hangátvetéssel (VĔNERIS > *vienres > viernes);
6. a sábado ’szombat’ (eredetileg DIES SATURNI ’Szaturnusz napja’ – vö. ang. Saturday) a latin SÁBBĂTUM folytatása, amely a latinban az ógörög σάββατον [szábbaton] (a mai görögben Σάββατο [szávato]) közvetítésével az óhéber šabbāth (שבת) [sabbáth] ’pihenő(nap)’ átvétele, és a legújabb kutatások szerint végső soron akkád eredetű;
7. s végül a domingo ’vasárnap’ a [DĪE] DOMÍNĬCU(M) ’az Úr [napja]’ kifejezésből származik (a [k] magánhangzók közötti szabályos zöngésülésével, majd a hangsúlytalan rövid [i] kiesésével), ahol a DOMÍNĬCUS, -CA eredetileg melléknév volt, amelyet a DIES ’nap’ jelzőjeként használtak. Ez a főnév a latinban kétnemű (azaz hím- és nőnemben egyaránt használatos) volt, ez az oka annak, hogy az olasz (doménica) és a román (dumínică) a nőnemű alakot vitte tovább.

A hét napjainak határozós alakját rendhagyó módon nem az en elöljárószóval, hanem egyszerűen a határozott névelővel képezzük: el lunes ’hétfőn’, los martes ’keddenként’ stb. (a hangsúlytalan utolsó szótagú -s végződésű spanyol névszók többes számban változatlanok maradnak). Ennek valószínűleg az az oka, hogy már a latinban sem az IN elöljáróval használták, csupán a kifejezést tették határozói esetbe: DIE VENERIS ’pénteken’, DIE DOMINICO ’vasárnap’ stb.

A hét napjai az újlatin nyelveken – szürkével a nem a szokványos etimológiájú alakok (Forrás: El Mexicano)

Azt, hogy „Milyen nap van ma?”, kétféleképpen is megkérdezhetjük: ¿Qué día es hoy? – vagyis pontosan ugyanúgy, mint magyarul –, illetve, ha a dátumra vagyunk kíváncsiak, úgy is, hogy ¿A qué estamos hoy?, ami szó szerint azt jelenti, hogy ’Minél [milyen napnál] vagyunk ma?’. A lehetséges válaszok ennek megfelelően, például: Hoy es lunes(, 22 de septiembre). ’Ma hétfő van(, szeptember 22-e).’ Estamos a (lunes,) 22 de septiembre. ’Szeptember 22-e(, hétfő) van.’


Befejezésül, adalékként, ha már a hétköznapok neve a bolygók nevéből származik, a Naprendszer (Sistema Solar) nyolc bolygójának spanyol neve sorrendben: Mercurio, Venus, Tierra, Marte, Júpiter, Saturno, Urano, Neptuno (mint ismeretes, a Plútó – Plutón – 2006 óta nem számít a klasszikus értelemben vett bolygónak). Az égitestek neve a Tierra (< lat. TĔRRA) ’Föld’, a Luna (< lat. LŪNA) ’Hold’, illetve a Sol (< lat. SŌL) ’Nap’ kivételével mind művelt eredetű latin átvétel. ¡Feliz se(pti)mana!

Felhasznált irodalom

• Coromines, Joan (1961, 1967, 1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, Gredos, Madrid, 2012.
• Diccionario de lengua española és Wiktionary

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Hogy mondják spanyolul, hogy hányadik?

Röviden: sehogy. Hosszabban: valahogy. Komolyra fordítva a szót, azok, akik az indoeurópai nyelveket „szegényesebbnek” tartják a magyarnál (ami egybevág azzal a nézettel, hogy a magyart különlegesnek és „felsőbbrendűnek” tartják más nyelveknél), általában valamilyen konkrét szót vagy kifejezést hoznak fel ennek bizonygatására, amelynek az ismertebb indoeurópai nyelveken – például angolul vagy spanyolul – nincs egyetlen szóból álló megfelelője.

Az efféle – természetesen áltudományos – nézeteket vallók viszont sosem gondolnak arra, hogy ez fordítva is igaz: bármely nyelvből lehetne keresni olyan kifejezéseket vagy jelentésárnyalatokat, amelyek pedig a magyarban nincsenek meg. Ehhez nem is kell túl messzire mennünk: gondoljunk csak a nyelvtani nemekre. Az ’ő, az’ jelentésű angol he/she/it vagy spanyol él/ella/ello névmásokból egyből kiderül az is, hogy férfire vagy nőre utalnak-e, vagy éppen egyikre sem – ugyanerről viszont a magyar megfelelőjük nem tájékoztat. (Pedig milyen jól jönne ez például egy külföldi személyről szóló cikkben, ha a nevéből nem lenne egyértelmű számunkra, hogy nő-e vagy férfi.)

¿Qué lugar ocupa entre las reinas? – Hányadik királynő?

Mindez nem jelenti azt, hogy amire nincs egy nyelvben konkrét szó, azt a beszélői ne tudnák kifejezni vagy ne létezne a gondolkodásukban – ez legfeljebb akkor lehet igaz, ha a kérdéses szó olyan dolgot jelöl, amelyet az adott nyelv beszélői nem ismernek. Vagyis, ahogy egy korábbi témában már írtam, nem léteznek nehezebb és könnyebb, szegényebb és gazdagabb nyelvek, hiszen minden nyelven kifejezhető minden, amire a beszélőinek szüksége van. Bár tény, hogy abból a szempontból a magyar valóban speciális, hogy ilyen sok egyedi toldalékkal rendelkezik (pl. hányad (része)?, hányszor?, hánykor?, miül? mint ’milyen nyelven?’ stb.), amit sok más toldalékoló nyelven is csak körülírni lehet.

De térjünk is rá az alapkérdésre. A Nyelv és Tudomány egyik cikkének hozzászólásában felvetődött, hogy kellene angolul megkérdezni azt, hogy „Hányadik elnöke volt Clinton az Egyesült Államoknak?”. Többen meg is próbálkoztak a fordítással, majd cikkben is foglalkoztak vele. Minket azonban most a spanyol érdekel: a hányadik? kérdő névmásnak megfelelő szó ugyanis a spanyolban sincs. Ha felütünk egy jobbfajta magyar–spanyol szótárat, a vonatkozó szócikkénél ¿cuál? és ¿qué? szerepel, azonban nem szabad itt megnyugodni és máris eltenni, mert ha továbbolvassuk a szócikket, a konkrét példákból kiderül, hogy valójában egyik sem jelent önmagában ’hányadik?’-at (sőt, mint tudjuk, a qué főnévvel azt jelenti, hogy ’miféle, milyen’, tehát ez szóba sem jöhet).

Clinton fue el 42.º presidente de los Estados Unidos.

Ezt viszonylag könnyű is leellenőrizni, hiszen (feltételezve, hogy a ¿cuál? jelent ’hányadik?’-at is) ha feltesszük a ¿Cuál presidente de los Estados Unidos fue Bill Clinton? kérdést spanyol anyanyelvűeknek, akkor erre egyértelműen egy számmal kellene válaszolniuk. Ám ez a kérdés így feltéve nem minden anyanyelvű számára egyértelmű – sőt, nem is mindenki érti meg elsőre, pontosan mire lennénk kíváncsiak. Vagyis a cuál nem azt jelenti, hogy ’hányadik’ (sajnos, ennek ellenére, a kisebb szótárakban, így a szotár.net-en elérhető ingyenes tartalmak között is csak a ¿cuál? szerepel ebben a jelentésben).

A megoldás tehát valamiféle körülírás lesz. Az erre szokásos formula pedig, amit már az anyanyelvű ismerőseink is meg fognak érteni, a következő: ¿Qué lugar (~ puesto, número) ocupa Bill Clinton entre los presidentes de los EE. UU.? (’Milyen helyet/számot foglal el Bill Clinton az USA elnökei között?’) vagy pl. ¿Cuál es el lugar que ocupa Bill Clinton entre los presidentes de los EE. UU.? (’Melyik helyet foglalja el Bill Clinton az USA elnökei között?’). Tehát természetesen spanyolul is ki lehet azt fejezni, hogy ’hányadik?’ – csak egy kicsit másképp.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Señor, señora, don, doña – Megszólítások a spanyolban

Többen is kérdezték már itt-ott, hogyan használják a spanyol nevek előtt álló señor és don – illetve señora és doña – szócskákat, vagy hogy egyáltalán mit is jelentenek ezek egészen pontosan. A válasz nem túl bonyolult, így akár egy mondatban az elintézhetnénk; ám ennél mégis több értelme van, ha általánosságban is szólunk a spanyol megszólításokról és a levelezésben való használatukról.

Kezdjük rögtön a kérdés megválaszolásával. A spanyolban az ’úr/uram’ és ’asszony(om)/hölgyem’ megszólításoknak a magyarral ellentétben két-két megfelelőjük is van: férfiaknál a señor és a don, nőknél pedig a señora és a doña, ami még kiegészül a ’kisasszony’-nak megfelelő señorita formulával. Az előbbiek forrása az eredetileg ’idősebb’ jelentésű latin SENIOR (ugyaninnen jön a francián keresztül az angol sir [szőr] megszólítás is!), az utóbbiak pedig végső soron a dueño, -ña ’gazda, gazdasszony’ rövid alakjai, a köznyelvi latin DŎMNU ~ DŎNNU (< DŎMINUS) ’a ház ura, gazda, tulajdonos’, illetve DŎMNA ~ DŎNNA (< DŎMINA) ’a ház asszonya, gazdasszony, úrnő’ szavakból, amelyek tulajdonképpen a klasszikus latin DŎMUS ’ház’ főnévre vezethetőek vissza.

El señor Olmedo y la señorita Alarcón (Yon González és Amaia Salamanca)

A különbség köztük, hogy míg a señor, señora és a señorita hivatalosan a vezetéknévvel (apellido) használatosak (pl. señor Olmedo, señora López, señorita Alarcón), addig don és a doña mindig közvetlenül a keresztnevet (nombre de pila) előzik meg (pl. don Pedro, doña Teresa). Az utóbbiakat a köznyelvben általában az idősebb vagy magasabb rangú személyek megszólításánál használják, valamint szintén ezek felelnek meg a magyar gyereknyelvi ’bácsi’, illetve ’néni’ megszólításoknak is. A kötetlen vagy bizalmas nyelvben azonban állhat a señor, señora, señorita is a keresztnévvel, főleg fiatal személyek esetén (pl. señorita Alicia).

Az uralkodók, királyi méltóságok megszólítása elé a su majestad (rövidítve S. M.) ’Őfelsége’ – többes számban sus majestades (SS. MM.) ’Őfelségük’ – címzés jár (pl. S. M. el Rey Don Felipe VI ’Őfelsége, a király, VI. Fülöp úr’; a SS. MM. los Reyes titulus pedig a királyi párt jelenti). Említésre érdemes még a magas rangú, például akadémiai tisztséget betöltő személyek megszólítása, az excelentísimo/a señor(a), melynek rövidítése Excmo. Sr., illetve Excma. Sra. Az egyéb, gyakran használt címek között említhető még a doctor (Dr.) ’doktor’ és doctora (Dra. vagy Dr.ª) ’doktornő’, az ingeniero, -ra (Ing.) ’mérnök(nő)’, valamint a licenciado, -da (Lic. vagy Ldo./Lda., illetve Lcdo./Lcda.), amelyet a jogászok és az ügyvédek használnak (megjegyzendő, hogy a hispán országokban a jogi végzettségek nem járnak automatikusan doktori címmel, ahogy nálunk).

A spanyol megszólítások, amennyiben ki vannak írva, a magyartól eltérően mindig kisbetűsek az akadémiai norma szerint, kivétel, ha mondatot kezdenek vagy nevek rögzült részévé váltak (uralkodók és egyéb magas rangú méltóságok esetén szintén elfogadott a nagybetűs megszólítás). Például levélben: Estimado señor: ’Tisztelt Uram!’, Querida doña Elena ’Kedves Elena Asszony/Néni!’. A megszólítások rövidítését azonban nagy kezdőbetűvel írjuk: Sr. (señor), Sra. vagy Sr.ª (señora), Srta. (señorita), D. (don), Dña. vagy D.ª (doña). A hivatalos levelezésben, ahol a teljes nevet ki szokás írni, a kétfajta megszólítást – rövidítve – együtt használják: pl. Estimado Sr. D. Pedro Santos Domínguez: ’Tisztelt Pedro Santos Domínguez Úr!’. Ha a megszólított személy egyéb címet (Dr., Lic. stb.) is visel, akkor az a Sr(a). után írandó: pl. Estimado Excmo. Sr. Lic. D. Juan Manuel Fernández ’Igen Tisztelt Juan Manuel Fernández Ügyvéd Úr!’.

Doña Teresa (Adriana Ozores – Forrás: Qué.es)

A figyelmes olvasók az eddigi példákból bizonyára már azt is észrevették, hogy a spanyol levelezésben a megszólítás végére hivatalosan nem felkiáltójelet tesznek, mint a magyarban (vagy vesszőt, ahogy az angolban), hanem kettőspontot, amely alatt – sorközzel – a levél szövegét nagybetűvel kezdik, például:

Estimado señor:

Me dirijo a usted para comunicarle mi intención de participar en la convocatoria.

„Tisztelt Uram!

Azért fordulok Önhöz, hogy közöljem a pályázaton való részvételi szándékomat.”

Az Estimado, -da ’Tisztelt/Kedves’ megszólítás a legsemlegesebb, amely éppúgy használható a hivatalos, mint a magánjellegű levelezésekben. A magyar ’Kedves’-nek szó szerint megfelelő Querido, -da megszólítást azonban csak olyan személyeknél használjuk, akikkel közeli (baráti, rokoni) vagy bizalmas viszonyban vagyunk.

Amennyiben a megszólított személy kiléte és neme ismeretlen – például egy intézménynek, társaságnak címzett levélben –, az általános megszólítás az Estimado(a) señor(a): vagy Estimados señores: azaz ’Tisztelt Uram/Hölgyem!’ vagy ’Tisztelt Hölgyeim és Uraim!’ (a jelöletlen többes számú alak a spanyolban mindig a hímnemű, ami természetesen a vegyes társaságot is jelenti). Szintén elfogadott még az A quien corresponda:, vagyis kb. ’Az illetékesnek!’, bár ez talán kevésbé udvarias.

A délspanyol tájszólásokról

Korábbi cikkünkben az európai és a latin-amerikai spanyol „sztenderd” változatai közötti főbb különbségekről olvashattunk. Mint tudjuk, ezek a nyelvváltozatok mindig „északi” vagy „magasföldi” nyelvjárásokon alapulnak – Európában az Ibériai-félsziget északi felén (a történelmi Ó-Kasztília területén) beszélt nyelvváltozaton, Latin-Amerikában pedig leginkább a közép-mexikói nyelvjárás áll hozzá a legközelebb.

Az olvasók azonban rendszeresen megjegyzik, hogy például Argentínában vagy éppen Chilében mennyire „furcsa” és „érthetetlen” spanyolt beszélnek. Ezeken a területeken ugyanis nem a hagyományos értelemben vett „semleges” vagy „sztenderd” nyelvhez közeli nyelvjárásokat beszélik, vagyis nem azokat, amelyek a legközelebb állnak az iskolában idegen nyelvként tanított változatokhoz.

Puerto Banús, Marbella, Andalúzia – Spanyolország egyik legdélibb városa (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A „nem sztenderd” változatok közé leginkább a délspanyol nyelvjárásokat sorolják, amelyek megértése valóban okozhat némi nehézséget – nem csupán a kezdő, de még a gyakorlott spanyolul tudóknak is. Elnevezésük onnan származik, hogy kialakulásukban a legnagyobb szerepet a dél-spanyolországi andalúziai nyelvjárások – pontosabban ejtésváltozatok – játszották a hódítások során. Valamennyi szerepe persze minden latin-amerikai nyelvjárás kialakulásában volt e változatoknak, hiszen a hódító hadjáratok központja Andalúzia fővárosa, Sevilla volt, így a gyarmatosítások idején az ottani nyelvhasználat rendelkezett a legnagyobb presztízzsel. A meghódított területek – a Kanári-szigetek és Latin-Amerika – nyelvjárási rétegződését és végleges képét később az határozta meg, hogy a több hullámban érkező benépesítők közül az anyaország mely részeiről jöttek a legtöbben és milyen társadalmi rétegekhez tartoztak.

Így ma délspanyol nyelvjárásokat beszélnek Spanyolországon belül Andalúziában, Extremadurában és Murciában (de vannak, akik már a madridi nyelvváltozatot is ide sorolják), illetve a Kanári-szigeteken; Latin-Amerikában pedig a Karib-tengeri szigeteken (Dominikai Köztársaság, Kuba és Puerto Rico), Közép- és Dél-Amerika tengerpartjai mentén, Argentínában, Chilében, Uruguayban és Venezuelában. Mivel a nyelvjárások közötti átmenet folyamatos, nem mindet lehet egyértelműen besorolni vagy az „északi” vagy „déli” változatok közé: ilyen nyelvjárásokat beszélnek például Bolíviában és Paraguayban.


Felipe González egykori spanyol kormányfő is sevillai. (Figyeljük meg, hogy próbálja
megkülönböztetni a kétféle sziszegőhangot, azonban ez nem mindig sikerül neki.)
Természetesen minden spanyol nyelvű országnak, régiónak megvan a sajátos tájszólása, szóhasználata. A délspanyol nyelvjárásokat leginkább néhány markáns kiejtésbeli tulajdonságuk állítja szembe az északi változatokkal. A továbbiakban ezeket sorolom fel, a teljesség igénye nélkül. (Az átírásban a pontosság kedvéért az IPA jeleit fogom használni, melyek magyartól eltérő olvasata a következő: [s]: sz; [θ]: mint a th az angol thing-ben; [x]: mint a ch a pech-ben; [ɲ]: ny; [ʦ]: c; [ʧ]: cs; [ʃ]: s; [ʒ]: zs; a ˈ a hangsúlyos szótag elején áll, a ː pedig a tőle balra lévő hang hosszú ejtését jelzi.)

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

• Az /s/ fonéma szó és szótag végi gyengülése, amely ennek következtében vagy [h]-ként valósul meg, vagy kiesik. Területtől függően ennek több fokozata lehetséges (pl. Andalúziában és bizonyos chilei tájszólásokban mindig kiesik – szó végén még akkor is, ha magánhangzóval kezdődő szó követi; Argentínában csak mássalhangzó előtt gyengül stb.): pl. Islas Canarias ’Kanári-szigetek’ [ˈiːhlah kaˈnaːri̯ah] (). Andalúziában szótag végén „beleolvad” a következő mássalhangzóba, megváltoztatva annak minőségét (pl. [s+b] = [f], [s+g] = [x], [s+t] = [tʰ] vagy [ʦ] stb.), így pl. esto ’ez’ [ˈetʰo] ~ [ˈeʦo], mismo ’ugyanaz’ [ˈmiːmmo], España [eˈpʰaɲːa] ~ [eˈppaɲːa] ~ [eˈpaɲːa] (). (A szótag végi /-s/ gyengülése a térképen zölddel jelzett területeken jellemző.)
• Andalúzia legnagyobb részén eltűnik az /s/ és /θ/ fonémák közötti különbség, hol az első, hol a második javára (e jelenségek seseo és ceceo néven ismertek), de sokszor még ugyanannál a beszélőnél is előfordul mindkét változat. A Kanári-szigeteken, továbbá egész Latin-Amerikában (az északi nyelvjárásokban is) viszont csak az /s/ fordul elő.
• A magánhangzók – Andalúziában szintén a magánhangzó és /r/ – közötti, illetve a szó végi /d/ kiesik: maduro ’érett’ [maˈuːro], padre ’apa’ [ˈpaːre], soledad ’magány’ [soleˈaː].
• Az /l/ és /r/ hangokat szó és szótag végén – mássalhangzó előtt – sok déli tájszólásban felcserélve ejtik: /l/ helyett [r]-t (rotacizmus), illetve /r/ helyett [l]-t (lambdacizmus) mondanak: pl. el toro ’a bika’ [erˈtoːro], puerta ’ajtó’ [ˈpu̯elta], mujer ’nő’ [muˈhel]. (Ez megvalósulhat csak az egyik irányban is.)
• Sok déli tájszólásban az egymás mellé kerülő mássalhangzókból létrejövő csoportok leegyszerűsödnek, általában az első mássalhangzó (főleg, ha az zárhang, /l/ vagy /r/) „hasonul” a másodikhoz: pl. acto ’cselekedet, tett’ [ˈatto], decirle ’mondani neki’ [deˈsille], materno ’anya-’ [maˈtenno] stb.
• A /x/ fonéma – az északi nyelvjárásoktól eltérően – egyszerű magyar [h]-nak hangzik, egyes területeken ki is eshet: mujer [muˈher] ~ [muˈeː].
• Egyes déli nyelvjárásokban (Nyugat-Andalúzia, Kuba egy része stb.) a /ʧ/ hang [ʃ]-sé egyszerűsödik, így pl. noche ’éjszaka, este’ [ˈnoʃe].
• Bizonyos területeken – legjellemzőbben Argentínában, Uruguayban és Paraguayban – a /ʝ/ fonéma (írásban ll- vagy y-) [ʒ]-nek vagy [ʃ]-nek hangzik: ella ’ő (nőnem)’ [ˈeːʒa] ~ [ˈeːʃa], playa ’tengerpart’ [ˈplaːʒa] () ~ [ˈplaːʃa] (). Az előbbi (zöngés ejtés) inkább az idősebb, az utóbbi (zöngétlen ejtés) a fiatalabb generációra és a nőkre jellemző.
• A latin f-ből származó h-t néhány déli nyelvjárásban (pl. Andalúzia és Puerto Rico egyes részein) kiejtik: harto ’eléggé’ [ˈharto] ( < lat. FARTU), hediondo ’büdös, bűzös’ [hediˈondo] ( < lat. *FŒTIBUNDU) stb.
• A legextrémebb délspanyol nyelvjárásokban a szó végi mássalhangzókat egyáltalán nem ejtik ki, hanem azok az előttük lévő magánhangzó minőségét befolyásolják (úgymint nazalizálják, megnyújtják stb.).
• A hangsúlyos magánhangzók nagyon megnyúlnak.

Fiatal sevillai gitárművész egy bölcsődalt ad elő, előtte beszél is róla.
Azokban a délspanyol tájszólásokban, amelyekben a szó végi /s/ kiesik, a többes számot a magánhangzók megnyílása jelölheti – vagyis ezekben a nyelvjárásokban a magánhangzók nyíltságának jelentésmegkülönböztető szerepe van: pl. el toro [erˈtoːro] ’a bika’ és los toros [lɔˈttɔːrɔ] ’a bikák’, vagy pl. el teléfono [erteˈleːfono] ’a telefon’ és los teléfonos [lɔttɛˈlɛːfɔnɔ] ’a telefonok’ stb. Ilyen például a keleti andalúz, amely legalább tíz magánhangzó-fonémával rendelkezik. Ezek persze olyan apró különbségek, amelyeket sokszor csak az adott tájszólás anyanyelvi beszélői képesek meghallani.

A délspanyol nyelvjárások – különösképpen bizonyos jelenségek, mint pl. a ceceo – sokáig erősen meg voltak bélyegezve, még maguk a beszélőik által is (sőt, egyes spanyol nyelvű országokban máig úgy vélekednek, hogy ők „csúnyán, rosszul” beszélik az anyanyelvüket). Naná, hogy ezt a humoristák is kihasználják: az andalúziai (Kanári-szigeteki, kubai stb.) tájszólások gyakran képezik paródiák tárgyát.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.