Csukott szájba nem mennek legyek

„Amikor a folyó hallatszik, vizet visz”

Többen kérték már, hogy írjak a spanyol közmondásokról. Az összes szólásmondás felsorolása egy cikkben természetesen lehetetlen, ezért inkább csak arra vállalkoztam, hogy összegyűjtök néhányat azon közmondások (proverbios) közül, amelyeknek van mindenki által ismert magyar megfelelője is, hátha így mások is kedvet kapnak továbbiak gyűjtéséhez!

Aki persze ennél többre vágyik, annak bármely spanyol online szólásmondás-gyűjteményt tudom ajánlani. A legjobbak közülük a Cervantes Intézet Virtuális Könyvtárának többnyelvű gyűjteménye, ahol még jelentésmagyarázatot is kapunk a közmondásokhoz, a rokon és ellentétes értelműek feltüntetésével, a használati gyakoriságra utaló információval, sőt, a legelterjedtebb mondások magyar megfelelőjét is megtaláljuk a HU fülre kattintva (hátránya, hogy nehézkesen kezelhető, az újbóli kereséshez vissza kell lépni az egyes mondások oldaláról), illetve a Proverbia.net honlap, ahol tematikus kategóriákba szedve találjuk őket.

A mondások elsőként spanyolul szerepelnek (betűrendben), alattuk a pontos magyar fordítással (már amennyire ez lehetséges), ez alatt pedig a magyarban használt megfelelőjük. Abban az esetben, ha a magyar fordítás és a megfelelő magyar mondás megegyeznek, csak az utóbbi van feltüntetve. Egyes szólásmondások természetesen többféle változatban is élnek, ezek azonban csak akkor szerepelnek külön (egymás mellett, perjellel elválasztva), ha nagyobb mértékben eltérnek (nem csak annyiban, hogy például a quien ’aki’ helyett el que ’az, aki’ áll).

A caballo regalado no le mires el diente.
Ajándék lónak ne nézd a fogát.

A falta de pan buenas son tortas.
’Kenyér híján jók a tortalapok.’
Ha ló nincs, a szamár is jó.

A quien madruga, Dios le ayuda.
’Aki korán kel, Isten segít neki.’
Ki korán kel, aranyat lel.

Aunque la mona se vista de seda, mona se queda.
’Még ha a majom selyembe is öltözik, majom marad.’
Nem a ruha teszi az embert.

Cuando el río suena, agua lleva.
’Amikor a folyó hallatszik, vizet visz.’
Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

Dime con quién andas, y te diré quién eres.
’Mondd el, kivel jársz, és megmondom, ki vagy.’
Madarat tolláról, embert barátjáról.


„A jó kelme a ládában is elkel” (Forrás: Wikimedia Commons)

El buen paño en el arca se vende.
’A jó kelme a ládában is elkel.’
Jó bornak nem kell cégér.

En boca cerrada no entran moscas.
’Csukott szájba nem mennek legyek.’
Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.

En gustos se rompen géneros. / Sobre gustos no hay nada escrito.
’Ízlésekben szakadnak a műfajok.’ / ’Ízlésekről nincs semmilyen írott szabály.’
Ízlések és pofonok különbözőek.

Más vale maña que fuerza.
’Többet ér ügyességgel, mint erővel.’
Többet ésszel, mint erővel.

Más vale tarde que nunca. / Nunca es tarde si la dicha es buena.
’Többet ér későn, mint soha.’ / ’Sosem késő, ha jó a szerencse.’
Jobb későn, mint soha.

Más ven cuatro ojos que dos.
’Többet lát négy szem, mint kettő.’
Több szem többet lát.

No dejes para mañana lo que puedas hacer hoy.
’Ne hagyd holnapra, amit megtehetsz ma.’
Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.

„Nem minden arany, ami fénylik”

No es oro todo lo que reluce.
Nem minden arany, ami fénylik.

Perro ladrador, poco mordedor. / Perro que ladra no muerde.
’Ugató kutya kevésbé harapós.’
Amelyik kutya ugat, nem harap.

Quien mucho abarca, poco aprieta.
Aki sokat markol, keveset fog.

Quien siembra vientos, recoge tempestades.
Aki szelet vet, vihart arat.

Tanto va el cántaro a la fuente, que al fin se rompe.
’Annyit jár a korsó a kútra, hogy a végén eltörik.’
Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik.

Uno cosecha lo que siembra.
’Ki-ki azt aratja, amit vet.’
Ki mint vet, úgy arat.

Emberek és „emberekek”? – Hombre, gente és persona

Muchísima gente... y un toro. Rengeteg ember... és egy bika.

Az olvasók bizonyára már megfigyelték, hogy sok ismert nyelvben – mint például az indoeurópai nyelvekben – az ’ember’ jelentésű szó kissé furcsán viselkedik. Például az angol man és a spanyol hombre jelenti egyrészt gyűjtőfogalomként az ’ember’-t mint élőlényt, de elsősorban ’férfi’-t jelent. Ez onnan is látszik, hogy többes számuk (men, illetve hombres) kizárólag ’férfiak’-at jelent, nem pedig ’emberek’-et. Úgy néz ki tehát, hogy ezekben a nyelvekben a férfi az alapértelmezett biológiai nem, míg a női az, amelyik külön jelölt (a spanyolban ez a nyelvtani nemre is igaz). Ennek valószínűleg ősi, társadalmi okai vannak. A továbbiakban megnézzük részleteiben, mi a helyzet a spanyolban.

Mint fentebb írtam, az hombre (< ósp. omne < lat. HÓMINE(M), acc.) jelentése ’ember’ és – kifejezetten egy egyedre utalva – ’férfi’. Az el hombre tehát jelentheti azt, hogy ’az ember’ mint faj, de az un hombre szükségszerűen ’egy férfi’-t jelent (és semmiképpen sem ’egy nő’-t), többes számban pedig csakis ’férfiak’-at. Vagyis ha női egyedre akarunk utalni akár egyes, akár többes számban, akkor másik szót kell használnunk: la/una mujer (< ósp. mugier < lat. MULIERE(M), acc.) ’a/egy nő’, illetve mujeres ’nők’. De akkor hogy kellene mondani azt, hogy ’emberek’, a természetes nemükre történő utalás nélkül?

A választ persze már egy kezdő spanyolos is tudja, ám a kérdés nem csak ezért érdekes. Az ’emberek’ jelentést a gente (< lat. GENTE(M), acc. – vö. ósp. yente) gyűjtőnév fejezi ki, amely alaktanilag egy nőnemű, egyes számú főnév. Ez azért furcsa, mert egy egyes számú főnév többes számú, ráadásul megszámlálható dolgot jelent. Igen ám, de ha a gente jelentése ’emberek’, akkor vajon hogyan lehet kifejezni azt, hogy ’sok ember’ vagy például ’három ember’? Mivel e jelentésben megszámlálhatatlan főnévként viselkedik, a ’sok ember’-rel nincs különösebb gond, hiszen ilyenkor a ’sok’ jelentésű szó is egyes számban egyezik vele: mucha gente. Azonban a számnevek után – az un, una ’egy’ kivételével – már többes számú főnévnek kell állnia, ezért nem mondhatjuk azt, hogy *tres gente. De akkor a nyelvtanilag szabályos tres gentes azt jelentené, hogy ’három emberekek’? Itt kezd a dolog bonyolódni!

A fentiekből már sejthetjük, hogy határozott számú embert elvileg nem lehet a gente szóval kifejezni. Ismét egy másik szóra van szükség, ez pedig a persona (< lat. PERSONA – eredetileg a görög és római színészek ’álarc’-át jelentette, innen pedig ’jellem, szerep, szereplő’, majd ’személy’). A ’három ember’ tehát tres personas. Habár létezik a hasonló jelentésű individuo ’egyén’ szó is, ennek használata azonban korlátozottabb (ahogy a magyarban sem szokás minden szövegkörnyezetben az emberek helyett az egyének szót használni).

Mujeres. Personas. Gente(s)...

Na, és akkor mégis mi a fene a gentes? Eddig csak a sztenderd vagy „semleges” köznyelvről beszéltünk, de mint tudjuk, a gyakorlat sokkal színesebb. Latin-Amerikában ugyanis – de leginkább Mexikóban – a gente nem csak ’emberek’-et jelent gyűjtőnévként, hanem ’személy’-t is, azaz a persona szinonimájaként is használatos! Ez esetben viszont azzal a meglepő fordulattal állunk szemben, hogy ’az emberek’ kifejezésére egyaránt helyes a la gente és a las gentes (=las personas) is, természetesen attól függően, hogy a beszélő a sztenderd (irodalmi, művelt), vagy a hétköznapi nyelvhasználathoz igazodik-e. Így már nem is olyan marhaság a tres gentes, sőt, a mindennapi mexikói nyelvben ez a szokványos számszerűsített kifejezése annak, hogy „valahány ember”.

A mai sztenderd spanyolban a gente mindössze két rögzült kifejezésben utalhat egyes számú személyre, ezek pedig a buena gente ’jó ember (~ jó fej)’ és a mala gente ’rossz ember’: pl. Sabemos que tú eres buena gente. ’Tudjuk, hogy te jó ember vagy.’ A kötetlen nyelvben továbbá jelent ’család’-ot (=familia) is, a régi nyelvben pedig ’nép(csoport)’ jelentéssel is bírt. Ez az ingadozás valószínűleg az óspanyol korszakra vezethető vissza, a latinból örökölt yente szót (a gente már visszakölcsönzött alak) ugyanis az emberek összességére utalva általában többes számban használták: Ya Canpeador, en buen ora çinxiestes espada, de Castiella vos ides pora las yentes estrañas, [...] ’Ó, Hős Lovag, jókor fogtál kardot, az idegen népek (~ emberek) földjére mész Kasztíliából’ (Cid: 175-176, 12. század).

Mindenesetre elgondolkodtató, miért is mondják a spanyolok a saját nyelvükre, hogy machista (’hímsoviniszta’), amikor az ’emberek’, a ’személy’ és még a ’család’ jelentésű szó is éppen nőnemű!

Vizsgázó méhek és rajzó tanulók?

Mi közük van a méhekhez? (Forrás: www.sernac.cl)

A tudományos nyelvben használt latin szavak magában a latinban sokszor teljesen hétköznapi, sőt, népi dolgokra utaltak – persze csak azok, amelyek már akkor is léteztek, amikor a latinnak nevezett nyelvállapotot még egységes anyanyelvként beszélték (nem pedig később kreálták őket kifejezetten tudományos célból). Ezek a szavak aztán járták a maguk természetes útját a nép ajkán, és bár lehet, hogy némelyikük az újlatin nyelvekben mára a felismerhetetlenségig eltorzult, eredeti jelentésük gyakran megőrződött.

E nyelvek érdekessége, hogy latin eredetű szókincsüket már a kezdetektől fogva kettős rétegződés jellemzi. Az alapvető réteg túlnyomó részét az ún. öröklött szókészlet (spanyolul palabras patrimoniales) alkotja, vagyis azok a szavak, pontosabban szóalakok, amelyek a latinból a beszélt nyelv útján folytonossággal öröklődtek, ezért hangalakjuk – követve a nyelv természetes változásait – mára nagymértékben torzulhatott. A másik réteg pedig a művelt, írott vagy vallási, liturgiai nyelvhasználat által továbbvitt szavakból áll, ezek az ún. „kultizmusok” (cultismos) – műveltségi eredetű szavak – és „félkultizmusok” (semicultismos), amelyek hangalakja alig, vagy egyáltalán nem változott meg – a legtöbbször csak alkalmazkodott a nyelv hangrendszeréhez, szószerkezetéhez. (A „kultizmus” kifejezés csupán arra utal, hogy ezek a szavak eredetüket tekintve, tehát az átvételükkor, a művelt nyelvhasználathoz tartoztak, ezért nem változott sokat a hangalakjuk, vagyis nem feltétlenül későbbi átvételek az örökölt szavaknál, ami azt sem jelenti, hogy ma is csak a művelt nyelvben használnák őket; lásd pl. SPĪRITU(M) > espíritu ’lélek’, amely a nép ajkán *espirdo lett volna.)

Aztán nem ritkán előfordult az is, hogy ugyanaz a latin szó mindkét rétegből fennmaradt, de más-más jelentésben vagy jelentésárnyalatban – ezt a jelenséget nevezik szóhasadásnak, és az így keletkezett szópárokat pedig duplikátumoknak (dobletes). Néhány jellegzetes példát az alábbi táblázat tartalmaz.

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

Történt olyan is, hogy a latin szó háromfelé hasadt, aminek tipikus példája az eredetileg ’helyre tesz’ jelentésű INTEGRĀRE > enterarse ’értesül’, entregar ’átad’ és integrar(se) ’egyesít’, illetve (névmással) ’egyesül, csatlakozik, belép (csoportba, szervezetbe)’ – vö. ĬNTEGRU ’teljes, egész, ép’ > entero ’teljes, egész’ és íntegro ’egész [szám], ép’.

A továbbiakban pedig egy olyan szópárt vizsgálunk meg, amely inkább a jelentések miatt egészen érdekes. S ha már vizsgálódunk, akkor rögtön eszünkbe is juthat az examen (vagy éppen az angol exam) főnév, melynek jelentése ’vizsga, vizsgálat’, és mint latin jövevényszó, több európai nyelvben is megtalálható hasonló alakban és jelentésben. Nagyon kevesen tudják viszont, hogy ennek a szónak a latin forrása, az EXĀMEN – vulgáris latin EXĀMINE – eredetileg ’(méh)raj’-t, ’sereg’-et jelentett, majd innen ’tanulócsoport’-ot, és talán így keletkezhetett később a ’vizsga’ jelentés. S láss csodát, a latin szó folytatólagosan örökölt alakja a spanyolban (a jellemző hangváltozásokkal) az enjambre [enchámbre] főnevet eredményezte, jelentése pedig – ki gondolná – ’méhraj, sereg’!

Persze ma már senki sem jönne rá a hangalakjából, hogy ez a spanyol szó a népi latin EXĀMINE torzulása, ennek ellenére teljesen „szabályos” hangváltozással keletkezett. Tudniillik a latin X magánhangzók között általában [ch] (mint a pech szóban – fonetikai jelöléssel [x]) hangot eredményez (hogy hogyan, arról több korábbi cikkben is írtam, így nem részletezem), a -MINE végződés pedig kivétel nélkül -mbre lett a spanyolban, fejlődési sorát így kell elképzelni: ´-MINE > -mne > -mre > -mbre. Első lépésben tehát a hangsúlytalan rövid [i] törlődik, aminek következtében a két nazális mássalhangzó egymás mellé kerül; de mivel az [mn] kapcsolatot eléggé nehézkes kiejteni, az [n] elhasonul az [m]-től (rotacizálódik), az így kapott *[mr] viszont ismét egy fonetikai nonszensz, ami csak úgy ejthető ki, ha van benne egy „átvezető” hang is, amely a [b] lesz (ezt mi magunk is kipróbálhatjuk: [m]+[r] kapcsolatot képtelenség úgy ejteni szünet nélkül, hogy nem ejtünk közöttük egy gyenge [b]-t). Már csak azt kellene valahogy megmagyarázni, hogy mit keres ott az n. Ez vagy egy „pótlóhang”, amely az eredeti mássalhangzó hosszúságát hivatott kompenzálni (vö. prov. messatge > sp. mensaje, lat. AD SĪC > ósp. assí ~ ansí stb.), vagy hatott rá az en- (< lat. ĬN- ’be-’) igekötő/képző is, amely eléggé gyakori.

Hasonlóképpen, az EXAMINĀRE ’rajzik’ ige spanyol folytatója az enjambrarse, azonos jelentésben, a művelt úton meghonosodott megfelelők pedig a már említett examen ’vizsga, vizsgálat’ és examinar(se) ’megvizsgál, vizsgázik’, továbbá az examinando, -da ’vizsgázó’ főnév.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Elbarikádozott kötőszó

Mi a közös a tilalomban és egy kötőszóban? Nos, ha úgy vesszük, mindkettő kifejezheti azt, hogy valami valamivel ellentétes, leginkább ha a hagyományos nyelvtan szerinti ún. „ellentétes kötőszó”-ról (de, mégis, ennek ellenére stb.) beszélünk. De ami igazán érdekes, az az, hogy hogyan lesz egy ’tilalom’ jelentésű szóból ellentétes kötőszó!

A spanyolos olvasók talán már sejtik, hogy a sin embargo ’ennek ellenére, mégis, viszont’ kifejezésről lesz szó. Persze ahhoz nem kell tudni spanyolul sem, hogy ebből az embargo ’(kereskedelmi) korlátozás, tilalom, zárlat’ szó ismerős legyen a számunkra, hiszen a spanyol eredetű magyar embargó is pontosan ugyanezt jelenti.

Embargóövezet. Behajtás „kizárólag lakóknak”. (Forrás: Wabingenieria.com)

A hímnemű embargo főnév az embargar ’akadályoz, zavar’, illetve a jogi nyelvben ’lefoglal, zárol’ jelentésű ige származéka, és valószínűleg a latin köznyelvi *IMBARRICĀRE ’megakadályoz, elbarikádoz’ ige folytatójáról van szó, amely vélhetően a – spanyolban is meglévő – vulgáris latin *BARRA ’rúd, sorompó, barikád’ főnévre vezethető vissza. Vagyis a sin embargo – ún. „ellentétes kötőszói kifejezés” (locución conjuntiva adversativa) szó szerinti fordítása ’korlátozás nélkül’, azaz „anélkül, hogy korlátozást jelentene” valami – s innen származtatható az ellentétes kötőszói használata.

Muszáj arra is felhívnom a figyelmet, hogy a hasonlóság ellenére az embargar és az embarcar ’(utast járműre) beszállít’, illetve ’(hajót) megrak’ igéknek nincs közük egymáshoz: az utóbbi már belső spanyol fejlemény az en- (< lat. ĬN-) ’be-’ igekötő és a barco vagy barca (< lat. BARCA) ’hajó’ elemekből. A kettőt azért is rendkívül könnyű összetéveszteni, mert a magyar embargó szó ’hajózási tilalom’ értelemben is használatos.

Gentilicios – a kiszámíthatatlan melléknevek

A spanyolban a melléknevek egy külön figyelmet érdemlő csoportját alkotják azok, amelyek nemzetiséget vagy földrajzi származást, hovatartozást jelölnek. Ez a melléknévfajta spanyolul az ún. gentilicio (a gente főnévből), amely magyarul kb. ’nép(mellék)név’ vagy ’helymelléknév’.

A spanyol akadémiai helyesírás külön függeléket szentel nekik, és a spanyol nyelvű Wikipédia országokról, városokról stb. szóló szócikkeiben is fel van tüntetve, hogy mi a hozzájuk tartozó gentilicio. Kérdezhetnénk, mégis mi a fenéért van erre szükség.

Nos, egészen egyszerűen azért, mert míg a magyarban – de az angolban szintén – nincs túl sok lehetőség az ilyen melléknevek képzésére (a magyarban például szinte mindig -i jelöli, az angolban általában -(i)an, ritkán -ese [-íz], -ish vagy más), addig a spanyol gentilicios a legtöbb esetben kiszámíthatatlanul viselkednek, azaz a főnévi alakokból teljességgel megjósolhatatlanok. Ez egyrészt a sokféle képzésmódban nyilvánul meg – a leggyakoribb képzők az -(a)no/-(a)na, -eño/-eña, -és/-esa vagy ennek művelt eredetű duplikátuma, az -ense stb. –, másrészt nem ritka, hogy az eredeti név töve is megváltozik (pl. Adra: abderitano, Ávila: abulense, Jaén: jiennense, Valladolid: vallisoletano stb.), sőt, valamikor semmi köze sincs ránézésre a tulajdonnévi alakhoz – sok gentilicio tövében ugyanis a hely latin elnevezése köszön vissza, nem pedig a spanyol, amely lehet eltérő eredetű is (pl. Alcalá de Henares: complutense). (Persze hasonlóképpen van mindez a franciában és az olaszban is, illetve a magyarban is akadnak kivételek: kevesen tudják például, hogy a „gyevi bíró”-ban a gyevi az [Al]győ névből jön, s a helybéliek ma is gyevieknek hívják magukat.*)

Valamiféle fogódzót keresve gondolhatnánk, hogy a hasonló végződésű földrajzi nevekből ugyanúgy képzik a hozzájuk tartozó melléknevet is – hiszen így lenne logikus. Sajnos rossz hírem van, mert még ez sem igaz: például a Puerto Rico gentiliciója többek között puertorriqueño/-a, amiből azt várnánk, hogy a Costa Ricáé hozzá hasonlóan *costarriqueño/-a lesz – ehelyett viszont costarricense; ugyanígy az Ecuadorhoz tartozó melléknév ecuatoriano/-a, az El Salvador gentiliciója mégsem *salvatoriano/-a, hanem salvadoreño/-a, és még lehetne sorolni.

Ráadásul ugyanahhoz a névformához több gentilicio is tartozhat, de ezen belül is két eset különböztethető meg: amikor ezek egymás szinonimái (pl. puertorriqueño, portorriqueño, boricua ’Puerto Ricó-i’), illetve amikor azonos névalakú, de eltérő földrajzi helyekre utalnak (pl. mexicano ’mexikói’ és mexiquense ’México szövetségi állambeli’).

Sajnos így nincs más választásunk, az egyes országokhoz, városokhoz stb. tartozó mellékneveket külön meg kell tanulni. Segítségül, az alábbi listán a spanyol nyelvet (is) használó országok és gentiliciói szerepelnek betűrendben.

Országnév	Gentilicio
(la) Argentina Bolivia Chile Colombia Cuba Costa Rica (el) Ecuador El Salvador España (los) Estados Unidos de América Guatemala Guinea Ecuatorial Honduras México Nicaragua Panamá (el) Paraguay (el) Perú Puerto Rico la República Dominicana (el) Uruguay Venezuela	argentino, -na boliviano, -na chileno, -na colombiano, -na cubano, -na costarricense ecuatoriano, -na salvadoreño, -ña español, -la estadounidense; norteamericano, -na guatemalteco, -ca ecuatoguineano, -na hondureño, -ña mexicano, -na nicaragüense panameño, -ña paraguayo, -ya peruano, -na puertorriqueño, -ña; boricua dominicano, -na uruguayo, -ya venezolano, -na

Ráadásként elárulom, hogy a ’budapesti’ spanyolul aquineo vagy aquincense (illetve a spanyol turistáknak budapestino, -na – köszönjük az infót a KultúrTapasnak!) S hogy a spanyolosoknak megkönnyítsem még jobban a dolgát, összegyűjtöttem egy egyoldalas PDF-ben az európai, valamint még néhány „fontosabb” ország és fővárosuk spanyol nevét és gentilicióját. Aki pedig ennél is többre vágyik, annak a spanyol nyelvű Wikipédia vonatkozó függelékét tudom bátran ajánlani, amelyben megtalálható az összes ország és fővárosának spanyol neve a hozzá tartozó melléknévvel, a hivatkozásokra kattintva pedig a további részletező listákhoz jutunk.

Fura újlatin madarak francia vizek felett

A blog egyik leglelkesebb olvasója, Tamás, a Webnyelv.hu szerkesztője, mindig remek ötleteket ad kérdéseivel (aminek természetesen nagyon örülök); egyik észrevétele ezennel az újlatin nyelvek ’madár’ jelentésű szavával kapcsolatos:

Szavak, amik az egyes neolatin nyelvekben nem hasonlítanak egymáshoz, pl. a madár. Valami ave latinul, és ez a spanyolban is. Olaszul viszont uccello, franciául oiseau, és az olasz és a francia még egymásra sem hasonlítanak, nemhogy a latinra, spanyolra.

Valóban, latinul a ’madár’ alanyesetben AVIS [áwisz], tárgyesetben AVEM, amely a beszélt nyelvben kb. [áwe]-ként hangzott, többes száma pedig AVES, és nőnemű főnév. Ahogy Tamás is említi, ebből származik a szintén nőnemű spanyol ave* ’madár’ főnév. Azonban azt is érdemes tudni, bár gyűjtőnévként tudományosan is ez a szó használatos minden madárfajra, hogy a köznyelvben inkább csak a nagyobb testű madarakra használják, a kisebbekre (pl. galamb, veréb, énekesmadarak) jóval elterjedtebb a rokon értelmű pájaro (< ósp. pássaro) szó, amely a latin PASSER, -ERE(M) – eredetileg ’veréb’ jelentésű – főnév folytatása egy vulgáris latin *PÁSSERU ~ *PÁSSARU alakon keresztül.

Szintén a latin AVIS főnevet felhasználva alkotta meg Clément Ader francia mérnök a 19. században az avion ’repülőgép’ szót (ahol az -on ún. „nagyító képző”, vagyis tulajdonképpen ’nagy madár’), amelyet átvett a spanyol is avión formában.

Todos los pájaros son aves, pero no todas las aves son pájaros... (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

De mi a helyzet a francia oiseau [wazo] (egészen zárt [o]-val a végén) és az olasz uccello  [uccsello] szavakkal? Nos, mint már egy régebbi cikkben szó volt róla, a latinból folytonossággal örökölt szavak az egyes újlatin nyelvek eltérő hangtani fejlődése miatt akár a felismerhetetlenségig is eltorzulhatnak. Erre egy klasszikus példa a latin FĪLIU ’fia’ > olasz figlio [filljo] és spanyol hijo [ícho]. Aki a nyelvtörténetben nem annyira jártas, és nem tudja, hogy ez a 12. századi spanyolban még valószínűleg fijo [fízso] volt, annak eszébe sem jutna, hogy a spanyol és az olasz szó ugyanabból a latin főnévből származik, hiszen a kettőben – a jellegzetes hímnemű -o végződésen kívül – mindössze egyetlen magánhangzó, az [i] a közös e nyelvek mai állapotában. (Megjegyzendő, hogy a hasonlóság ellenére a magyar fiú szó nem a latin FĪLIU átvétele, a szókezdő [f] egy finnugor [p]-ből származik.)

A fentiekből már, gondolom, sejthető, hogy bár a spanyol ave, francia oiseau és olasz uccello egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, bizony ugyanarról a latin tőről fakadnak! Méghozzá valószínűleg egy vulgáris latin *AV(I)CELLA vagy *AV(I)CELLU, azaz ’kis madár, madárka’ alakról, az AVIS kicsinyítő képzős formájáról van szó. Ez az ófranciában oisel alakban folytatódott (az AVI- [awi] > [oi] eléggé általános hangváltozás; az [oi] > [oe] > [we] > [wa] pedig később következett be a franciában), majd szó végén a szótagzáró „kemény” – veláris – l [ł] hang [w]-vá változott (ez szintén teljesen szokványos hangváltozás, amely a brazíliai portugálban, vagy például a lengyelben is megtörtént), majd az [ew]-ből [o] lett, így nyerte el mai [wazo] hangzását a francia szó. Az olaszban ezek után már csak a szókezdő u- szorul némi magyarázatra. Ez szintén nem annyira meglepő, ugyanis az [au] > [o] > [u] változás is eléggé gyakori, ugyanígy lett például a latin HABUI (HABĒRE) ’nekem volt’ igealakból egy köztes vulgáris latin *aubi alakon keresztül az óspanyolban ove, majd a mai spanyolban hube.

Hasonló jellegű változásokon ment át a mai szemmel – és füllel – szintén furcsának ható francia eau [o] ’víz’ szó, amely olvasónk második kérdése volt:

És a francia eau szó érdekes, mert a latin aqua szóra mehet vissza, ezért nőnemű is, viszont ráismerni már nem igazán lehet.

Pontosan. A franciáról tudni kell, hogy az újlatin nyelvek közül hangtanilag a legnagyobb mértékben távolodott el a latintól, ami abban nyilvánul meg például, hogy a magánhangzók közötti latin [t], [k] hangok kiestek (illetve a [k] hang [a] előtt is palatalizálódott, először [cs]-vé, majd [s]-sé válva – pl. CANTĀRE > chanter [sãté] ’énekel’), az így egymás mellé kerülő magánhangzók először kettős- vagy hármashangzókká váltak, aztán összeolvadtak egyetlen magánhangzóvá (pl. FŎCU > fou > feu [fö] ’tűz’), többek között ezért olyan gazdag a mai francia magánhangzórendszere.

Les eaux de France – A francia vizek (Villefranche-sur-Mer, Francia Riviéra. Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Persze nem csak ezért a legújítóbb a francia: például az összes hangsúlytalan szóvégződés is lekopott, ellehetetlenítve ezáltal majdnem teljesen az igeragozást is (a ragokat a legtöbb esetben csupán a helyesírás őrzi), ezért van szükség a mai nyelvben a személyes névmások kötelező használatára is.

A latin AQUA [akwa] ’víz’ szóalak pedig, amely egyetlen rövid mássalhangzót tartalmazott, éppen kedvezett az extrém francia „fonetikai fogyasztás”-nak: mivel a veláris félhangzó, a [w] megakadályozta a [k] lágyulását, az először [g]-vé vált (vö. sp. agua, katalán aigua), majd nem sokkal később kiesett, ezután a megmaradt magánhangzók összeolvadásával jött létre a szó mai alakja. Az ófranciában még több változatban élt (egua~ewe, aigue~aive~eve, majd eaue), végül a 16. században nyerte el a végleges eau [o] formát.