A blog egyik leglelkesebb olvasója, Tamás, a
Webnyelv.hu szerkesztője, mindig remek ötleteket ad kérdéseivel (aminek természetesen nagyon örülök); egyik észrevétele ezennel az
újlatin nyelvek ’madár’ jelentésű szavával kapcsolatos:
Szavak, amik az egyes neolatin nyelvekben nem hasonlítanak egymáshoz,
pl. a madár. Valami ave latinul, és ez a spanyolban is. Olaszul viszont
uccello, franciául oiseau, és az olasz és a francia még egymásra sem
hasonlítanak, nemhogy a latinra, spanyolra.
Valóban, latinul a ’madár’ alanyesetben
AVIS [áwisz],
tárgyesetben AVEM, amely a
beszélt nyelvben kb. [áwe]-ként hangzott, többes száma pedig
AVES, és
nőnemű főnév. Ahogy Tamás is említi, ebből származik a
szintén nőnemű spanyol
ave* ’madár’ főnév. Azonban azt is érdemes tudni, bár gyűjtőnévként tudományosan is ez a szó használatos minden madárfajra, hogy a köznyelvben inkább csak a nagyobb testű madarakra használják, a kisebbekre (pl. galamb, veréb, énekesmadarak) jóval elterjedtebb a rokon értelmű
pájaro (< ósp.
pássaro) szó, amely a latin
PASSER, -
ERE(
M) – eredetileg ’veréb’ jelentésű – főnév folytatása egy vulgáris latin *
PÁSSERU ~ *
PÁSSARU alakon keresztül.
Szintén a latin
AVIS főnevet felhasználva alkotta meg
Clément Ader francia mérnök a 19. században az
avion ’repülőgép’ szót (ahol az -
on ún. „nagyító képző”, vagyis tulajdonképpen ’nagy madár’), amelyet átvett a spanyol is
avión formában.
 |
Todos los pájaros son aves, pero no todas las aves son pájaros... (Forrás: Wikimedia Commons, CC) |
De mi a helyzet a francia
oiseau [wazo] (egészen zárt [o]-val a végén) és az olasz
uccello [uccsello] szavakkal? Nos, mint már egy
régebbi cikkben szó volt róla, a latinból folytonossággal örökölt szavak az egyes újlatin nyelvek eltérő hangtani fejlődése miatt akár a felismerhetetlenségig is eltorzulhatnak. Erre egy klasszikus példa a latin
FĪLIU ’fia’ > olasz
figlio [filljo] és spanyol
hijo [ícho]. Aki a nyelvtörténetben nem annyira jártas, és nem tudja, hogy ez a 12. századi spanyolban még valószínűleg
fijo [fízso] volt, annak eszébe sem jutna, hogy a spanyol és az olasz szó ugyanabból a latin főnévből származik, hiszen a kettőben – a jellegzetes hímnemű
-o végződésen kívül – mindössze egyetlen magánhangzó, az [i] a közös e nyelvek mai állapotában. (Megjegyzendő, hogy a hasonlóság ellenére a magyar
fiú szó nem a latin
FĪLIU átvétele, a szókezdő [f] egy finnugor [p]-ből származik.)
A fentiekből már, gondolom, sejthető, hogy bár a spanyol
ave, francia
oiseau és olasz
uccello egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, bizony ugyanarról a latin tőről fakadnak! Méghozzá valószínűleg egy vulgáris latin *
AV(
I)
CELLA vagy *
AV(
I)
CELLU, azaz ’kis madár, madárka’ alakról, az
AVIS kicsinyítő képzős formájáról van szó. Ez az ófranciában
oisel alakban folytatódott (az
AVI- [awi] > [oi] eléggé általános hangváltozás; az [oi] > [oe] > [we] > [wa] pedig később következett be a franciában), majd szó végén a szótagzáró „kemény” – veláris –
l [ł] hang [w]-vá változott (ez szintén teljesen szokványos hangváltozás, amely a
brazíliai portugálban, vagy például a lengyelben is megtörtént), majd az [ew]-ből [o] lett, így nyerte el mai [wazo] hangzását a francia szó. Az olaszban ezek után már csak a szókezdő
u- szorul némi magyarázatra. Ez szintén nem annyira meglepő, ugyanis az [au] > [o] > [u] változás is eléggé gyakori, ugyanígy lett például a
latin HABUI (HABĒRE) ’nekem volt’ igealakból egy köztes vulgáris latin *aubi alakon keresztül az óspanyolban ove, majd a mai spanyolban hube.
Hasonló jellegű változásokon ment át a mai szemmel – és füllel – szintén furcsának ható francia
eau [o] ’víz’ szó, amely olvasónk második kérdése volt:
És a francia eau szó érdekes, mert a latin aqua szóra mehet vissza, ezért nőnemű is, viszont ráismerni már nem igazán lehet.
Pontosan. A franciáról tudni kell, hogy az újlatin nyelvek közül hangtanilag a legnagyobb mértékben távolodott el a latintól, ami abban nyilvánul meg például, hogy a magánhangzók közötti latin [t], [k] hangok kiestek (illetve a [k] hang [a] előtt is palatalizálódott, először [cs]-vé, majd [s]-sé válva – pl.
CANTĀRE >
chanter [sãté] ’énekel’), az így egymás mellé kerülő magánhangzók először kettős- vagy hármashangzókká váltak, aztán összeolvadtak egyetlen magánhangzóvá (pl.
FŎCU >
fou > feu [fö] ’tűz’), többek között ezért olyan gazdag a mai francia magánhangzórendszere.
 |
Les eaux de France – A francia vizek (Villefranche-sur-Mer, Francia Riviéra. Forrás: Wikimedia Commons, közkincs) |
Persze nem csak ezért a legújítóbb a francia: például az összes hangsúlytalan szóvégződés is lekopott, ellehetetlenítve ezáltal majdnem teljesen az igeragozást is (a ragokat a legtöbb esetben csupán a helyesírás őrzi), ezért van szükség a mai nyelvben a
személyes névmások kötelező használatára is.
A latin
AQUA [akwa] ’víz’ szóalak pedig, amely egyetlen rövid mássalhangzót tartalmazott, éppen kedvezett az extrém francia „fonetikai fogyasztás”-nak: mivel a veláris félhangzó, a [w] megakadályozta a [k] lágyulását, az először [g]-vé vált (vö. sp.
agua,
katalán aigua), majd nem sokkal később kiesett, ezután a megmaradt magánhangzók összeolvadásával jött létre a szó mai alakja. Az ófranciában még több változatban élt
(egua~ewe, aigue~aive~eve, majd
eaue), végül a 16. században nyerte el a végleges
eau [o] formát.