Mint tudjuk, a hangsúlytalan igei személyes névmások a mai spanyolban a ragozott igealakok előtt állnak (me dices ’mondod nekem’, te lo explico ’elmagyarázom neked azt’ stb.), azonban a felszólító mód alakjaihoz (mándamelo ’küldd el nekem azt’, cuéntennos ’meséljetek nekünk’ stb.), a főnévi igenévhez és a gerundióhoz hátulról – simulószóként – tapadnak (cantarla ’énekelni azt [a dalt]’, cantándola ’azt [a dalt] énekelve’ stb.), velük egybeírva.* (A középkori nyelvben nagyobb volt ebben a szabadság, például tapadhattak hátulról ragozott igealakokhoz is: dámosvos – ma: os damos – ’adjuk~adunk nektek’.)
Az ilyen egybeírt alakok nyilvánvalóan furcsa kivételeknek számítanak a többi szóhoz képest, hiszen főhangsúlyuk eshet például a szó végétől számított negyedik (nagyon ritkán az ötödik) szótagra is, ami ellentmond a hangsúlyozás alapelvének, az ún. „három szótagos ablak” törvényének. Persze ezeket a legkönnyebben úgy lehetne kimagyarázni, hogy „kivételek” ez alól a hangsúly-törvényszerűség alól – nem lenne ebben semmi különös, mivel olyan nyelv nincs, amelyikben nincsenek kivételek.
De megközelíthető ez a probléma másképpen is! A fentiekben többször használtam a „szó” fogalmat. Bármennyire is meglepő, de a „szó”-nak igazából nincs tudományos meghatározása: nem attól lesz valami egy szó, mert a helyesírási szabályok szerint egybe vagy külön kell írni (gondoljunk például az írásbeliséggel nem rendelkező nyelvekre, ahol ez nem is lenne értelmezhető). Azokat az alakokat lehetne egy szónak tekinteni, amelyek sorrendjükben és kategóriájukban is nagyon kötött módon egymáshoz kapcsolódó elemekből – vagyis tőből és toldalékokból – állnak (pl. a magyar házatokat azért egy szó, mert nem lehet azt mondani, hogy *házatatok, sem azt, hogy *tokat-háza).
Ezzel szemben a spanyolban nem csak a címben is említett cuéntennos alak lehetséges, hanem a nos lo cuenten ’nekünk azt elmeséljé(te)k’ is – sőt, a contarnos ’elmesélni nekünk’ és a contándonos ’elmesélve nekünk’ is. Az igaz, hogy mivel a hangsúlytalan személyes névmások sorrendje kötött, ezért a toldalékokkal is hasonlóságot mutatnak, azonban a toldalékok csak meghatározott tövekhez járulhatnak (vagyis nem kapcsolódhatnak például ragozott igealakokhoz és igenevekhez is, ahogy a spanyolban), meghatározott sorrendben, és egy pozícióban csak egyféle kategóriájú elem állhat (míg a spanyolban láthatjuk, hogy több névmás is állhat egymás után, tehát ugyanaz a kategória megjelenhet többféle pozícióban is).
A fentiek alapján belátható, hogy bár a hangsúlytalan személyes névmások használata eléggé kötött, mégis önállóbb életet élnek a toldalékoknál. Az ilyen elemeket, amelyek a toldalékoknál önállóbbak, de a használatuk kötöttebb, mint általában a szavaké – azaz csak valamilyen más szóval együtt használatosak, viszont önálló jelentésük van – simulószóknak (a szakirodalomban klitikumoknak) nevezik. A simulószók további fontos jellemzője, hogy hangsúlytalanok. Az a tény pedig, hogy léteznek olyan alakok, amelyek a simulószók miatt látszólag megszegik a „három szótagos ablak” hangsúlyozási alapelvet, azt bizonyítja, hogy ezek valójában több önálló szóból állnak.
Összefoglalásként megállapítható, hogy a simulószókat tartalmazó alakok, mint a mándamelo, cuéntennos, cantarla, preguntándole (’megkérdezve tőle’) stb. a helyesírás szerint egyszavasak – és a hangsúlyukat ennek megfelelően kell jelölni –, de valójában több szóból állnak, így a „három szótagos ablak” törvényével sem ellentétesek.
A segítségért – különösen a szó definíciójáért – köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
Az ilyen egybeírt alakok nyilvánvalóan furcsa kivételeknek számítanak a többi szóhoz képest, hiszen főhangsúlyuk eshet például a szó végétől számított negyedik (nagyon ritkán az ötödik) szótagra is, ami ellentmond a hangsúlyozás alapelvének, az ún. „három szótagos ablak” törvényének. Persze ezeket a legkönnyebben úgy lehetne kimagyarázni, hogy „kivételek” ez alól a hangsúly-törvényszerűség alól – nem lenne ebben semmi különös, mivel olyan nyelv nincs, amelyikben nincsenek kivételek.
De megközelíthető ez a probléma másképpen is! A fentiekben többször használtam a „szó” fogalmat. Bármennyire is meglepő, de a „szó”-nak igazából nincs tudományos meghatározása: nem attól lesz valami egy szó, mert a helyesírási szabályok szerint egybe vagy külön kell írni (gondoljunk például az írásbeliséggel nem rendelkező nyelvekre, ahol ez nem is lenne értelmezhető). Azokat az alakokat lehetne egy szónak tekinteni, amelyek sorrendjükben és kategóriájukban is nagyon kötött módon egymáshoz kapcsolódó elemekből – vagyis tőből és toldalékokból – állnak (pl. a magyar házatokat azért egy szó, mert nem lehet azt mondani, hogy *házatatok, sem azt, hogy *tokat-háza).
![]() |
Simuló... |
Ezzel szemben a spanyolban nem csak a címben is említett cuéntennos alak lehetséges, hanem a nos lo cuenten ’nekünk azt elmeséljé(te)k’ is – sőt, a contarnos ’elmesélni nekünk’ és a contándonos ’elmesélve nekünk’ is. Az igaz, hogy mivel a hangsúlytalan személyes névmások sorrendje kötött, ezért a toldalékokkal is hasonlóságot mutatnak, azonban a toldalékok csak meghatározott tövekhez járulhatnak (vagyis nem kapcsolódhatnak például ragozott igealakokhoz és igenevekhez is, ahogy a spanyolban), meghatározott sorrendben, és egy pozícióban csak egyféle kategóriájú elem állhat (míg a spanyolban láthatjuk, hogy több névmás is állhat egymás után, tehát ugyanaz a kategória megjelenhet többféle pozícióban is).
A fentiek alapján belátható, hogy bár a hangsúlytalan személyes névmások használata eléggé kötött, mégis önállóbb életet élnek a toldalékoknál. Az ilyen elemeket, amelyek a toldalékoknál önállóbbak, de a használatuk kötöttebb, mint általában a szavaké – azaz csak valamilyen más szóval együtt használatosak, viszont önálló jelentésük van – simulószóknak (a szakirodalomban klitikumoknak) nevezik. A simulószók további fontos jellemzője, hogy hangsúlytalanok. Az a tény pedig, hogy léteznek olyan alakok, amelyek a simulószók miatt látszólag megszegik a „három szótagos ablak” hangsúlyozási alapelvet, azt bizonyítja, hogy ezek valójában több önálló szóból állnak.
Összefoglalásként megállapítható, hogy a simulószókat tartalmazó alakok, mint a mándamelo, cuéntennos, cantarla, preguntándole (’megkérdezve tőle’) stb. a helyesírás szerint egyszavasak – és a hangsúlyukat ennek megfelelően kell jelölni –, de valójában több szóból állnak, így a „három szótagos ablak” törvényével sem ellentétesek.
A segítségért – különösen a szó definíciójáért – köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.