Mándamelo, cuéntennos és társai: egy szó vagy több?

Mint tudjuk, a hangsúlytalan igei személyes névmások a mai spanyolban a ragozott igealakok előtt állnak (me dices ’mondod nekem’, te lo explico ’elmagyarázom neked azt’ stb.), azonban a felszólító mód alakjaihoz (mándamelo ’küldd el nekem azt’, cuéntennos ’meséljetek nekünk’ stb.), a főnévi igenévhez és a gerundióhoz hátulról – simulószóként – tapadnak (cantarla ’énekelni azt [a dalt]’, cantándola ’azt [a dalt] énekelve’ stb.), velük egybeírva.* (A középkori nyelvben nagyobb volt ebben a szabadság, például tapadhattak hátulról ragozott igealakokhoz is: dámosvos – ma: os damos – ’adjuk~adunk nektek’.)

Az ilyen egybeírt alakok nyilvánvalóan furcsa kivételeknek számítanak a többi szóhoz képest, hiszen főhangsúlyuk eshet például a szó végétől számított negyedik (nagyon ritkán az ötödik) szótagra is, ami ellentmond a hangsúlyozás alapelvének, az ún. „három szótagos ablak” törvényének. Persze ezeket a legkönnyebben úgy lehetne kimagyarázni, hogy „kivételek” ez alól a hangsúly-törvényszerűség alól – nem lenne ebben semmi különös, mivel olyan nyelv nincs, amelyikben nincsenek kivételek.

De megközelíthető ez a probléma másképpen is! A fentiekben többször használtam a „szó” fogalmat. Bármennyire is meglepő, de a „szó”-nak igazából nincs tudományos meghatározása: nem attól lesz valami egy szó, mert a helyesírási szabályok szerint egybe vagy külön kell írni (gondoljunk például az írásbeliséggel nem rendelkező nyelvekre, ahol ez nem is lenne értelmezhető). Azokat az alakokat lehetne egy szónak tekinteni, amelyek sorrendjükben és kategóriájukban is nagyon kötött módon egymáshoz kapcsolódó elemekből – vagyis tőből és toldalékokból – állnak (pl. a magyar házatokat azért egy szó, mert nem lehet azt mondani, hogy *házatatok, sem azt, hogy *tokat-háza).

Simuló...

Ezzel szemben a spanyolban nem csak a címben is említett cuéntennos alak lehetséges, hanem a nos lo cuenten ’nekünk azt elmeséljé(te)k’ is – sőt, a contarnos ’elmesélni nekünk’ és a contándonos ’elmesélve nekünk’ is. Az igaz, hogy mivel a hangsúlytalan személyes névmások sorrendje kötött, ezért a toldalékokkal is hasonlóságot mutatnak, azonban a toldalékok csak meghatározott tövekhez járulhatnak (vagyis nem kapcsolódhatnak például ragozott igealakokhoz és igenevekhez is, ahogy a spanyolban), meghatározott sorrendben, és egy pozícióban csak egyféle kategóriájú elem állhat (míg a spanyolban láthatjuk, hogy több névmás is állhat egymás után, tehát ugyanaz a kategória megjelenhet többféle pozícióban is).

A fentiek alapján belátható, hogy bár a hangsúlytalan személyes névmások használata eléggé kötött, mégis önállóbb életet élnek a toldalékoknál. Az ilyen elemeket, amelyek a toldalékoknál önállóbbak, de a használatuk kötöttebb, mint általában a szavaké – azaz csak valamilyen más szóval együtt használatosak, viszont önálló jelentésük van – simulószóknak (a szakirodalomban klitikumoknak) nevezik. A simulószók további fontos jellemzője, hogy hangsúlytalanok. Az a tény pedig, hogy léteznek olyan alakok, amelyek a simulószók miatt látszólag megszegik a „három szótagos ablak” hangsúlyozási alapelvet, azt bizonyítja, hogy ezek valójában több önálló szóból állnak.

Összefoglalásként megállapítható, hogy a simulószókat tartalmazó alakok, mint a mándamelo, cuéntennos, cantarla, preguntándole (’megkérdezve tőle’) stb. a helyesírás szerint egyszavasak – és a hangsúlyukat ennek megfelelően kell jelölni –, de valójában több szóból állnak, így a „három szótagos ablak” törvényével sem ellentétesek.

A segítségért – különösen a szó definíciójáért – köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Hogy hangzott a latin valójában?

Ebből nem derül ki... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Sokakat foglalkoztat, hogy vajon milyen lehetett a latin a beszédben (vagyis amikor az a nyelvállapot, melyet latinnak nevezünk, még az emberek anyanyelve volt), melyik mai nyelvre hasonlíthatott leginkább a hangzása. A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, ahogy arra sem, hogy egy korábbiból származó mai nyelvváltozatok közül melyik régiesebb – hiszen mindig találni olyan tulajdonságot, amelyben az egyik, és olyat is, amelyben egy másik az.

A legtöbben egyszerűen rávágják, hogy „olyan volt, mint az olasz”, persze mint sok hasonló jellegű – részben szubjektív megítélésű – kérdés esetén, semmilyen érvvel nem szokták ezt az állítást alátámasztani. (Miért éppen az olasz, miért nem a spanyol vagy akár a román?) Talán abból indulnak ki, hogy mivel az olaszt beszélik ma nagyjából ugyanott, ahol eredetileg a klasszikus latint beszélték, ezért az olasz állhat hozzá a legközelebb. Ez viszont tévedés: a nyelvváltozatok „régiessége” nincs szoros összefüggésben azzal, hogy milyen távolra kerültek attól a területtől, ahol az egykori közös őst beszélték. Sőt, a kutatások éppen azt bizonyították, hogy a területileg távolabbra került, elszigetelten fejlődött, illetve periférikus nyelvváltozatok sokszor konzervatívabbak (hangtanban, szókincsben), mint az azon a területen beszélt nyelvváltozat, ahol a közös őst is beszélték (például a latin-amerikai spanyol is sok tekintetben régiesebb, mint a spanyolországi).

S most nézzük a tényeket. Ami biztos, pontosan már soha nem fogjuk megtudni, milyen is lehetett hangzásra a klasszikus latin, hiszen Cicero korában nyilván még nem készülhetett hangfelvétel a beszélt nyelvről. Sokan ugyanis nem gondolnak arra, hogy a nyelvek hangzására csak nagyon durva közelítéssel lehet – már ha lehet egyáltalán – következtetni az írott formájukból (márpedig a klasszikus latint csak írásból ismerjük!). Ennek pedig az az oka, hogy egy nyelv hangzását alapvetően nem a szavak alakja, hanem a beszéd dallama, a hangsúly, a hanglejtés, a jellemző szótagszerkezet, illetve a magánhangzók és a mássalhangzók minősége határozza meg. Ezért is vagyunk képesek – legalábbis egyesek – a nyelvek hangzását utánozni, vagyis bármilyen nyelven „halandzsázni” anélkül, hogy egyetlen szót is ismernénk.

Amit ezek közül vizsgálni tudunk tehát, az a hangsúly, a szótagszerkezet, valamint a magán- és mássalhangzók minősége – míg a beszéd dallamára és a hanglejtésre már csak következtetni lehet. A latintól mind hangrendszerében, mind hangsúlyozásában is leginkább eltávolodott franciát, és a hangtanilag szintén meglehetősen újító portugált kizárhatjuk. Ez alapján megyünk tovább. (Természetesen nem az írott formából, hanem az ejtettből indulunk ki.)

Az ókori Róma főtere, a Forum Romanum számítógépes grafikával rekonstruált képe (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A latin hangsúlyrendszert legjobban a szárd, az olasz és a spanyol őrizte meg – ezen nincs is mit vitatni, statisztikai adatok igazolják. Valamennyire árnyalja azonban a képet, hogy a szárdban a történetileg mássalhangzóra végződő szavakat megtoldják egy kiegészítő magánhangzóval (még a gyakori -s végződés esetén is!), ami eléggé érdekessé teszi e nyelv hangzását (pl. a tempus ’idő’ szó ejtése [tempuzu] – sőt, ha magánhangzóra végződő szó előzi meg, akkor kb. [dempuzu]).

Ami a szótagszerkezetet illeti, a latinban a legtöbb szó két szótagú volt, és a legjellemzőbb szótagszerkezet az egy mássalhangzóból és egy magánhangzóból álló szótag volt – ez nagyjából ma is így van az újlatin nyelvekben. A latinban csak korlátozott számú mássalhangzó jelenhetett meg a szó végén, ezek az [l], [n], [r], [sz], [t], illetve néhány funkciószó végződhetett még a [d], [k] hangokra is (amelyeket vélhetően nem is ejtettek a köznyelvben). Ezeken kívül az [sz] megjelenhetett még a -bs, -ns, -ps, -rs, -x stb., a -t pedig az -nt, -st végződésekben is. Az újlatin nyelvek közül az olaszban egyáltalán nem végződhet mássalhangzóra szó (néhány elöljáró, mint a con, in, per, valamint az il névelő kivételével); a katalánban és a románban – a szó végi magánhangzók lekopása miatt – bármilyen mássalhangzó állhat szó végén, de gyakoriságukat tekintve egy román szövegben is a magánhangzóra végződő szavak a legjellemzőbbek (erről könnyen meggyőződhetünk pl. a román Wikipédia alapján); a mai spanyolban viszont nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a klasszikus latinban: szó végén csak [l], [n], [r], [sz], illetve egy alig hallatszó [d] mássalhangzó állhat (a ritka kivételek, idegen szavak itt nem relevánsak). A szavak végződését figyelembe véve tehát azt lehetne mondani, hogy a klasszikus latin leginkább a spanyolra hasonlíthatott ebből a szempontból.

Ami a tankönyvekből általában kimarad

A szó végi -m sosem volt kiejtett mássalhangzó (erről már ólatin feliratok is tanúskodnak!) és valószínűleg a mássalhangzó előtti n sem, hanem csak az előtte lévő magánhangzónak kölcsönzött nazális hangzást, így például a pactum ’egyezség’ szó ejtése [paktũ] vagy [paktõ] lehetett – és igen, a latinban, akárcsak a franciában és a portugálban, voltak orrhangú magánhangzók is. A szó és szótag végi -l leginkább „sötét” hangzású volt, mint pl. az angol well szó végén – valahogy így ejthették a latin vel ’vagy’ kötőszót is, melynek eredete is pontosan ugyanaz. Ezzel szemben a hosszú -ll- lágyított lehetett, ahogy a spanyolban is eredetileg. Ebből már az is kiderül, hogy a latin V, amely csak az U tipográfiai változata volt kezdetben, az angol [w]-nek felelt meg, és így ejtették a qu csoportban is. A h pedig egyáltalán nem jelölt semmilyen mássalhangzót már a klasszikus korban sem, „néma” volt, akárcsak az újlatin nyelvek latin eredetű szavaiban, ahol csak hagyománytiszteletből őrzik írásban.

A magánhangzók és mássalhangzók minősége vonatkozásában a klasszikus latin és a mai újlatin nyelvek hangzókészletét kell összevetnünk. A magánhangzórendszert, a magánhangzók „tisztaságát” hangsúlytalan helyzetben is szintén a szárd, az (irodalmi) olasz és a spanyol őrizte meg leginkább – ezért is halljuk ezeket a nyelveket a leghasonlóbbaknak. A latin magánhangzók eredeti hosszúsági megkülönböztetése eltűnt az újlatin nyelvekben: a magánhangzók megnyúlása ma csak a hangsúly kísérőjelensége, főleg az olaszban (bár vannak kisebb nyelvek, pl. az észak-olaszországi lombard vagy friuli, amelyek utólag ismét kialakították a hosszúsági megkülönböztetést, ám ezek már önálló belső fejlemények és természetesen semmi közük a klasszikus latin magánhangzórendszerhez).

Római vízvezeték, Segovia, Spanyolország – még ez is a klasszikus korból való (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A mássalhangzók már sokkal érdekesebbek: ami szembetűnő, hogy az újlatin nyelvekre – a spanyol kivételével – jellemző a sokféle réshang vagy zár-rés hang, mint a [c], [dz], [cs], [dzs], [s], [zs], [z] valamint a lágy [ny] hang is. Ezek a hangok a klasszikus latinban nem léteztek, viszont arányában több volt a [k] és a [g] hang (ezek később [e] és [i] előtt lágyultak), illetve például a [kt], [pt], [ksz], [psz] stb. mássalhangzócsoport, amelyek az újlatin nyelvek alapszókincsében leegyszerűsödtek. Ha viszont a meglévő mássalhangzókat nézzük, a klasszikus latin mássalhangzórendszer (a [cs] és [ny] kivételével) szinte teljesen azonos volt a latin-amerikai spanyoléval. A latinban léteztek ugyanakkor hosszú mássalhangzók is, amelyek korlátozott mértékben minden újlatin nyelvben vannak ma is, de leginkább az olaszban, ahol sokszor hasonulás eredményeként jöttek létre (pl. factu > fatto).


Artefactum – Bacche bene venies (középkori latin)
A hanglejtésre és a beszéd dallamára már csak következtethetünk a konzervatívabb újlatin nyelvek hangzásából, ami alapján az olasz és a latin-amerikai spanyol jöhetne szóba. De ez is csak merő spekuláció, akár az is lehet, hogy egyik újlatin nyelvre sem hasonlított (ahogy például az ógörög is inkább egy germán nyelvre emlékeztet jobban, a rekonstruált hanganyagok alapján, mint mai önmagára). A klasszikus latint – mivel az a nyelvállapot, amit értünk ez alatt, ma már senkinek sem az anyanyelve (sőt, szigorú értelemben véve nem is volt az soha) – ma mindenki a saját anyanyelvének akcentusával beszéli, így ebből szintén nem lehet pontosan következtetni az egykori hangzására. (És sajnos az interneten fellelhető próbálkozások is sokszor a leglényegesebb pontokon hibáznak – pl. a szó végi -m és a h kiejtése, a qu [kv]-nek, illetve a v erős magyaros [v]-nek ejtése, amikor ilyen hang nem létezett a latinban stb.)

Összefoglalásképpen azt lehet mondani, hogy a hangsúlyozást, a szótagszerkezetet és a szóvégződéseket, valamint a magán- és mássalhangzórendszert figyelembe véve a klasszikus latin hangzása talán olyasmi lehetett, mintha spanyolul beszélnének olasz akcentussal. Tudom, itt most egy szemléletes hangfelvételnek vagy videónak kellene következnie. Tökéletesen hiteles nem létezik (nem is létezhetne), így kénytelenek vagyunk beérni a leírással, de az alábbi talán jó közelítés lehet:

#VIDEÓSCIKK
A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A dativo ördöge

Az alábbi képes vicc a Spanyolfal nevű Facebook-oldalról származik:

A spanyolul nem tudók kedvéért a fordítás így szól:

– Drágám, már huszonöt éve házasok vagyunk, és sosem vettél nekem semmit.
– Nem tudtam, hogy árulsz dolgokat...

Ha a kedves olvasó nem érti a csattanót a fordításból, nem kell rajta csodálkozni – mivel magyarul nincs is. A poén ugyanis az, hogy a spanyolban a részeshatározó eset (dativo) nem csak azt fejezi ki, hogy ’neki’, hanem bizonyos igékkel azt is, amit magyarul a ’tőle’ (és ez már így volt a latinban is).

Na de hogy lehet az egy nyelvben, hogy valami jelent egy bizonyos dolgot és az ellenkezőjét is? Ez nyilván csak nekünk, magyar anyanyelvűeknek különös: úgy is felfoghatnánk, hogy mi fejezünk ki egy dolgot két ellentétes értelmű szóval, ami a spanyolban – bizonyos esetekben – egyet jelent. Ám az ellentmondás csak látszólagos: a dativo ugyanis nem pontosan azt fejezi ki mindig, hogy ’részére’, hanem inkább azt, hogy az illető részese a cselekvésnek, azaz érintett benne (de nem közvetlenül, hiszen a közvetlen érintettséget a tárgyeset fejezi ki).

Vagyis, ha a fentiek alapján újra értelmezzük a viccet, a me valójában csak annyit mond (ebben a szövegkörnyezetben), hogy „érintett vagyok a cselekvésben”, az „felém irányul” – ami jelentheti azt is, hogy én részesülök valamiben, és ugyanígy azt is, hogy tőlem várnak valamit. Ez a spanyol szépsége!

Nincs, de mégis van: a participio activo

A befejezett vagy szenvedő melléknévi igenevet (participio pasivo) a spanyolosok jól ismerik. Lőrinc nevű olvasónk azonban ismét érdekes kérdéssel keresett meg a Facebookon, amely így szól:

A participio activóról mit kell tudni, azon túl, hogy nem használják? Pl. mindegyik levezethető-e a gerundióból (pl. cantando → cantante) vagy vannak kivételes alakok?

A válasz a kérdés második részére egyszerűbb, amely mindenekelőtt pontosításra szorul: a participio activo (magyarul hagyományosan „folyamatos” vagy „jelen idejű” melléknévi igenévnek nevezik) nem vezethető le olyan értelemben a gerundióból, hogy nem abból származik, hiszen ez a kettő a latinban is eltérő igealak volt. Az viszont igaz, hogy alaktanilag a participio activo töve sok esetben megjósolható a gerundio alapján: pl. dormir ’alszik’ → durmiendo ’alvással’ és durmiente ’alvó’ vagy pl. herir ’sért’ → hiriendo ’sértve, sértéssel’ és hiriente ’sértő’. És bizony vannak rendhagyó képzésű alakok is, pl. obedecer ’engedelmeskedik’ → obediente (és nem *obedeciente) ’engedelmeskedő’ vagy pl. convencer ’meggyőz’ → convincente (nem pedig *convencente vagy *convenciente) ’meggyőző’.

S most következzék a kérdés érdemi része, egyáltalán mit kell tudni a participio activóról. A leíró nyelvész természetesen azt mondaná, hogy „valami vagy létezik egy nyelvben, vagy sem”, a valóság azonban nem ennyire egyszerű. Hagyományosan a particpio activo (vagy participio de presente) az igének az -ante (I. ragozás: pl. amar → amante), illetve az -ente vagy -iente (II–III. ragozás: hogy mikor melyik, az megjósolhatatlan, sőt, néhány igénél mindkét alak létezik, amelyek használata a szövegkörnyezettől is függhet, pl. ascender → ascendente ~ ascendiente) végződésű személytelen alakja, amely a magyar folyamatos melléknévi igenévvel fordítható.

A középkori spanyolban ez az igealak még meglehetősen produktív volt: Vos santa sodes e temiente a Dios ’Ti szent vagytok és Istenfélő’ (San Vicente Ferrer, Sermones); Ya passava el agradable mayo, mostrante las flores, e venía el infernable junio con grandes calores ’Már múlott a kellemes, virágokat mutató május, s jött a pokoli június nagy melegekkel’ (Santillana, Triumphete). Az igei használatot az előbbi példákban jól mutatja, hogy a középkori spanyolban a participio activónak lehetett alanyi és tárgyi bővítménye is, amiért teljesen illeszkedett az igerendszerbe (tulajdonképpen minden olyan bővítményt megengedett, amely bármely más igalak bővítménye is lehetett, hiszen éppen ez különbözteti meg az igeneveket az egyéb névszóktól).

Aterriza procedente de España... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A mai spanyolban azonban a participio activo mint kategória nem létezik, pontosan azért, mert a fenti példákban bemutatott igei használata erősen visszaszorult, nem lehet például tárgyi bővítménye: nem mondhatjuk azt, hogy *trayentes las flores ’virágokat hozók’. A másik dolog, amiért ez a mai nyelvben már nem számít igealaknak, az, hogy nem is minden igéből képezhető – a példában szereplő *trayente sem létezik a mai nyelvben. (Az efféle használatát részben a gerundio vette át: [ellos] trayendo las flores, pl. ’a virágokat hozva [ők]’.)

Mégsem mondhatjuk azonban, hogy a participio activo nyom nélkül eltűnt, hiszen számos igéből képezhető, azonban a mai rendszerbe ezek már önálló melléknévként – vagy főnévként – illeszkednek: amante de literatura ’irodalmat szerető’, cantante de ópera ’operaénekes’ stb. (ugyanakkor nincs olyan, hogy *amar de literatura vagy *cantar de ópera, innen látszik, hogy nem igenévi használatról van szó). Sőt, azt sem lehet mondani, hogy az igei használata végleg eltűnt, mivel bizonyos igék és (lexikalizált) kifejezések esetében máig él, úgymint distante varios kilómetros de la ciudad ’a várostól több kilométerre lévő’ (szó szerint: ’a várostól több kilométert tartó’), vagy például a no obstante ’ennek ellenére, mégis’ kifejezésben. (De szintén a participio activo rögzült alakjai a durante és a mediante elöljárószók.)

Továbbá igeszerűnek tekinthető a használata a következő példákban: Este domingo llegó el actor a México, procedente de Nueva York ’Most vasárnap megérkezett a színész Mexikóba, New Yorkból jövet’ (szó szerint: ’... New Yorkból jövő’; vö. procede de Nueva York ’New Yorkból jön’); Incautan en Perú y España droga proveniente de Colombia ’Peruban és Spanyolországban Kolumbiából származó drogot foglalnak le’ (vö. proviene de Colomnbia ’Kolumbiából származik’). (Mindamellett megjegyzendő, hogy a mai nyelvtan szerint ezekben az esetekben a procedente és a proveniente éppúgy elemezhető melléknévként is.)

Összegzésként azt lehet tehát mondani Lőrinc kérdésére, hogy bár a participio activo mint igei kategória a mai spanyolban már nem létezik (ezért a szótárak, ragozási táblázatok fel sem tüntetik az igeragozásnál), viszont használata melléknévként és főnévként nagyon is él, és nyomokban még az egykori igei funkciója is fellelhető.

S végül mint érdekesség, megjegyzendő, hogy az újlatin nyelvek közül egyedül az olasz őrizte meg a folyamatos melléknévi igenevet és a gerundiumot is az igerendszerben. A kettő közül a románban, a portugálban, az okcitánban és a szárdban a spanyolhoz hasonlóan csak a gerundium létezik, a katalánban és a franciában pedig csak a folyamatos melléknévi igenév, amelybe a gerundium történetileg „beleolvadt” – többek között a szóvégi magánhangzó lekopása következtében.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Le digo a mis amigos – helytelen?

Többször volt már szó a spanyol személyes névmásokról, az esetragozásuk furcsaságairól és nyelvjárási sajátosságairól. Ezennel egy, a részes névmás nyelvtani egyeztetésével kapcsolatos elterjedt nyelvi jelenségbe ássuk bele magunkat. Kiderül, hogy nem minden helytelen, ami annak tűnik, noha ezt a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) sokszor nem akarja elfogadni.

Azt már a kezdő spanyolosok is tudják, hogy az igei részes névmás – a személyes névmás részeshatározó esete – a le, les (< lat. ILLI, ILLIS), amely nem különbözteti meg a nyelvtani nemet (a tárgyas névmással ellentétben), csak a számot. Ebből az is egyértelműnek tűnne, hogy számban egyeznie kell a mondat részeshatározójával, tehát ha egyetlen személyre (dologra) utalunk, akkor le, ha pedig többre, akkor les. A valóság azonban nem ennyire egyszerű. Abban az esetben ugyanis, ha a részes névmással álló ige megelőzi a mondat a elöljárószóval bevezetett részeshatározóját – amely egy főnévi csoport –, akkor általában többes számú részeshatározó esetén is a le alak használatos: Le digo a mis amigos ’megmondom a barátaimnak’, Dile a tus amigos ’Mondd meg a barátaidnak’.

A RAE és a spanyoltanárok természetesen szigorúan azt mondják, hogy ez „helytelen”, mert a névmást számban egyeztetni kell a részeshatározói funkciót betöltő főnévi csoporttal. Viszont ha rákeresünk a le digo a mis amigos és a les digo a mis amigos kifejezésekre, láthatjuk, hogy mindkettőre közel azonos nagyságrendű találatot kapunk – tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy nem csak az utóbbi helyes, sőt! Ne feledjük: hogy valami helyes-e vagy sem, kizárólag attól függ, hogy használják-e az anyanyelvi beszélők: ha igen és még elterjedt is, akkor nem mondhatjuk, hogy „helytelen”. Az, hogy a RAE szerint „ajánlatos a művelt normában az egyeztetés”, már a nyelvi illemtan kérdése – amitől persze még nem lesz nyelvtanilag helytelen...

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi áll az egyeztetés hiánya mögött. Megfigyelték ugyanis, hogy a nem egyeztetett le névmás többnyire akkor fordul elő, ha az állítmány megelőzi a mondat többes számú részeshatározóját; ellenkező esetben az előfordulások száma jelentősen lecsökken. Mindebből pedig arra lehet következtetni, hogy e jelenségnek mondattani oka van: a beszélők „elvesztik az összefüggést” a többes számú részeshatározó és az attól „távolra” került részes névmás között. Ezzel szemben fordított szórend esetén a névmás közvetlenül követi a többes számú részeshatározót, ami a jelek szerint biztosítja, hogy az egyeztetés megmaradjon. Egy alternatív megközelítés pedig az lehetne, hogy az előbbi esetben a névmás elveszti a valódi részeshatározói szerepét és inkább csak „irányt” fejez ki – olyasmit, mint a magyarban az oda.

Érdekes ugyanakkor, hogy – az NGLE állításával ellentétben – a többes számú les alak akkor is előfordul, ha a részeshatározó nyelvtanilag egyes számú, de emberek csoportját jelenti (le gusta a mi familia vs. les gusta a mi familia ’tetszik a családomnak’). Sőt, bizonyos kifejezésekben ilyenkor a többes számban egyeztetett les névmás a gyakoribb – vagyis éppen az előző jelenség fordítottja történik. Egyfajta magyarázat erre az lehet, hogy míg az előzőekben részletezett esetben a beszélők (talán fonológiai okokból?) „soknak érzik” a többes szám jelölését a részes névmáson, amikor az állítmányt követő részeshatározón már jelölve van, addig az utóbbi típusú kifejezéseknél az ellenkezője játszódik le, vagyis szükségesnek érzik jelölni azt, hogy az egyes számú főnévi csoport több személyre utal. A spanyolban egyébként nem ritkák a hasonló nyelvtani egyeztetési „hibák” a jelentésbeli „logika” javára, és ez az írott, illetve a költői nyelvben is sokszor megjelenik.