2012. május 13., vasárnap

Vicces igeragozás

Noha a spanyol nyelvtanban talán az igeragozás a legbonyolultabb részterület (természetesen csak azoknak, akik idegen nyelvként tanulják), néha még tréfálkozásra is alkalmat adhat. Ezt talán jól példázza az alábbi vicc:
¿Cómo se conjuga el verbo reír? (’Hogy ragozzák a reír igét?’)
Revoy, revas, reva, revamos, reváis, revan.
A spanyolul (még) nem tudók, illetve a kezdők kedvéért persze ez egy kis magyarázatra szorul. A reír (< lat. RIDERE) ige jelentése ’nevet’, ragozása pedig – kijelentő mód jelen időben – río, ríes, ríe, reímos, reís, ríen (gyakran álvisszaható igeként használják, azaz reírse – me río, te ríes se ríe stb.). Azonban a reír értelmezhető úgy is, mint a re- ’ismét, újból’ képző és az ir ’menni’ ige (melynek ragozása voy, vas, va, vamos vais, van) összetétele, vagyis ’újra megy’. Habár nyilvánvalóan aligha fogják így értelmezni a mindennapi beszédben (e viccen kívül), nyelvtanilag ez teljesen rendben van.

Valószínűleg nem is ez lenne az egyetlen olyan ige a spanyolban, amellyel a szóelemzés adta lehetőségeket kihasználva hasonló módon tréfálkozni lehetne; ha a spanyolul tudó olvasók esetleg találnak még, kérem, hogy osszák meg a hozzászólásokban!

A reír igéből képzett ige egyébként a sonreír (< lat. SUBRIDERE) ’mosolyog’, Gaby Ruffo (középiskolás korom nagy kedvence) pedig pontosan erre invitál La magia de sonreír (’A mosolygás varázsa’) című dalában, amely a 90-es évek elején futó népszerű mexikói gyermeksportvetélkedő-sorozat, a TVO (szójáték, olvasd: te veo, azaz ’látlak téged’) egyik betétdala volt.


Nos, ezzel a témával – tekintettel a tavaszi–nyári internetes uborkaszezonra – egy időre búcsúzom, abban a reményben, hogy újult erővel és még több érdekes olvasmánnyal térhessek vissza. Addig is várom az ötleteket, javaslatokat!

2012. május 12., szombat

A flamenco, a flamingó és a flamandok

Vajon van-e valami közük egymáshoz a flamingó, a flamenco és a flamand szavaknak a hasonló hangzásukon kívül? A kérdést valójában három részre kell bontani: van-e összefüggés a flamandok és a flamingók, a flamingók és a flamenco, illetve a flamenco és a flamandok között. Előrebocsátom, hogy minden kétséget kizáróan bizonyított válasz nincs, csupán az eddigi elképzelésekre szorítkozhatunk, a lehetséges etimológiákat és asszociációkat felhasználva.

Az egyetlen biztos pontnak az tűnik, hogy a rózsaszín tollazatú gázlómadarat jelölő nemzetközi szó, a flamingó (vö. angol flamingo) közvetlenül a spanyol flamenco szóra vezethető vissza, amely viszont a spanyolban mindhárom fogalmat jelenti: a ’flamingó’-t, a ’flamenco’-t és a ’flamand’-ot is. A továbbiakban már csak a spanyol szó eredete és a jelentései közötti összefüggés a kérdéses.

Rózsás flamingók (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A „hivatalos” etimológia szerint a flamenco, illetve flamingó szavak végső forrása a holland flaming vagy Vlaming ’flamand [ember]’ – ez szerepel a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában (Benkő Loránd főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967–1984), Zaicz Gábor Etimológiai szótárában (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2006), valamint a DRAE-ben is. Az említett magyar források szerint [a flamenco szót] a madár elnevezésére a spanyolban kezdték el alkalmazni tréfás-gúnyos névátvitellel, a flamandok világos hajszínére és vöröses arcbőrére utalva.

Ha a fenti „hivatalos” etimológiát elfogadjuk, akkor a következő kérdés, hogy mi köze ennek az andalúziai cigányok által népszerűsített jellegzetes délspanyol tánc- és énekstílusokhoz, melyek gyökerei valószínűleg a hispániai arab megszállás korára vezethetőek vissza. Az egyik legelterjedtebb elképzelés szerint a flamenco a madár megjelenésével és viselkedésével megfigyelhető párhuzam eredményeként kezdte jelölni a flamenco-táncosokat. Joan Coromines katalán etimológus szótára kissé részletesebb, illetve némiképp eltérő magyarázattal szolgál: a madárnévből szerinte először a ’kipirult arcú nőkre’ használták, ami később a ’jó megjelenésű’ szinonimája lett, majd innen a ’provokatív, cigányos’ jelentést vette fel, s ebből végül a 19. század közepére vált az andalúz cigány dalok jelzőjévé.

Mindez persze nem valószínűtlen, de nem is bizonyítható, ahogy a többi, soron következő elmélet sem. Mindenesetre, mint az alábbi videón is megfigyelhető, a flamingók párzási tánca valóban rendkívüli módon emlékeztet a flamencotáncosok mozdulataira.


Folytassuk a „kevésbé hivatalos”, de szintén elterjedt etimológiákkal. Az egyike ezeknek, miszerint a flamenco a régies flama, ma llama (< lat. FLAMMA) ’láng, tűz’ főnévből az -enco, ca ~ -engo, ga (vö. germán -ing) melléknévképzővel keletkezett, azaz ’lángoló, tüzes’, a madár vöröses megjelenésére, illetve a flamenco tánc temperamentumára történő utalással. Némelyik internetes forrás magát a ’flamand’ jelentésű flaming~Vlaming szót is a latin FLAMMA főnévvel hozza összefüggésbe, ez azonban teljesen valószínűtlen, hiszen a népnév eredete az ősgermán *flaumaz ’folyó(víz)’ (< indoeurópai *plow-) szóra vezethető vissza, amely viszont a latin FLUMEN ’folyó’ főnévvel rokon, a FLUERE (FLUO) ’folyik’ igéből; innen a spanyol fluir (fluyo) is.

A további feltételezések már csak az andalúz folklórra utaló jelentés eredetére vonatkoznak. Sokan annak hívei (főleg a flamenco-rajongók), hogy maga a szó hispániai arab eredetű, méghozzá a fellah min geir ard (فلاح من غير أرض) ’földjétől megfosztott paraszt’ kifejezésre asszociálnak. Ennek alapjául az szolgálna, hogy a Reconquista után Spanyolországban maradt, a keresztény vallást felvett arab menekültek (moriscos) a cigányok közé vegyültek, s a spanyolok által lerombolt kultúrájukat sirató énekekből alakult ki később a flamenco dal. Egy alternatív elképzelés pedig a marokkói arab fellah mengu ’a parasztok éneke’ kifejezéssel hozza összefüggésbe.

Megint más, kevésbé valószínű hipotézisek szerint a flamenco elnevezés Flandriából származik a 16. századból, Habsburg Károly (I. Károly spanyol király, V. Károly német–római császár) korából. Eszerint az uralkodót tánccal köszöntötték, miközben a ¡Báilale al flamenco! ’Táncolj a flamandnak!’ mondatot kiabálták. Ez viszont ellentmond annak a történelmi ténynek, hogy a kifejezést a flamenco tánccal és zenével kapcsolatban csak a 19. században kezdték el használni.


S végül ismét egy alternatív elképzelés szerint a spanyol cigányokat az argóban többek között a flamencos elnevezéssel is illették, amely valószínűleg a már említett, a jellegzetes temperamentumukra utaló flama ’láng, tűz’ főnévvel áll kapcsolatban.

Összefoglalásképpen
megállapítható, hogy a hitelesnek elfogadható források szerint mindhárom jelentés, így vagy úgy – különböző asszociációkon keresztül – végső soron a ’flamand’ szóra vezethető vissza, míg más, népszerű feltételezések a ’láng, tűz’ szavakkal hozzák őket összefüggésbe, illetve a flamenco folklórral kapcsolatosan sok hívet számlál az arab eredetről szóló feltételezés is.

S ha már flamandok és flamenco, talán kevesen tudják, hogy a spanyolokról szóló világhírű pasodoble, az ¡Y viva España!, amelyet már számos nyelven, többek között magyarul is feldolgoztak, habár spanyolul vált nemzetközivé (leginkább Manolo Escobar által), valójában belga: legelső verziója 1972-ből származik és flamand nyelven szól! A cím és a refrén – Eviva España! (sic!) – mindenesetre annyit elárul, talán már egy kezdő spanyolos számára is, hogy a belga szerzők láthatóan nem igazán tudtak spanyolul (de még olaszul sem), ám ez legyen a legnagyobb probléma...

2012. május 5., szombat

Mennyire rég múlt a régmúlt? – A pluscuamperfecto

Tárgyaltuk már a kijelentő mód három leggyakoribb múlt idejét, amely annak ellenére, hogy eléggé régi bejegyzés, azóta is folyamatosan óriási sikernek örvend – a legtöbbször látogatott témává nőtte ki magát. Nem került szóba viszont a negyedik múlt idő, az ún. pretérito pluscuamperfecto, amelyet magyarul „régmúlt”-nak szokás fordítani, így – a téma népszerűségére való tekintettel – most pótolom ezt a hiányosságot. Fény fog derülni továbbá arra is, hogy ez a régmúlt – elnevezése ellenére – valójában nem is mindig „rég múlt”.

A pluscuamperfecto (a latin PLUS QUAM PERFECTU(M) ’több mint befejezett’ kifejezésből) olyan múlt idejű és befejezett cselekvést, történést vagy körülményt jelöl, amely egy másik múlt idejű esemény előtt ment végbe, illetve a múltban megvan az eredménye. Másképpen fogalmazva olyan múlt idő, amelynek viszonyítási alapja nem a jelen – a beszéd pillanata –, hanem a múlt, amelyhez képest előidejűséget fejez ki. Az előidejűséget kifejező idők a spanyolban mind összetett igeidők (tiempos compuestos), amelyek az haber ’van’ ige megfelelő egyszerű alakjaival és a befejezett melléknévi igenévvel (participio) képződnek. Nem lehet ez ismeretlen a blog olvasói számára, hiszen például a köznyelvben legtöbbször – eléggé szerencsétlenül – „közelmúlt”-ként emlegetett pretérito perfecto compuesto (he cantado) is összetett igeidő, amelyről azt is tudjuk, hogy bár spanyol elnevezésében a ’múlt’ jelentésű szó szerepel, valójában befejezett jelen idő (nem véletlen, hogy olyan, már megtörtént cselekvés kifejezésére használják – természetesen azokban a spanyol nyelvváltozatokban, ahol egyáltalán használják –, amelyek a jelenre nézve a beszélő szemszögéből fontos információval bírnak, vagyis úgy tekinti őket, mintha a jelenben történtek volna meg).

Az idő múlása természetesen relatív: például az azték napkövet (Piedra del Sol) Amerika felfedezése előtt készítették, azonban a Föld korához mérten minden történelmi esemény a jelenben, mondhatni, csak ebben a pillanatban történik.

A Piedra del Sol 3,6 méter átmérőjű, 1,2 méter vastag és 24 tonna. A Nemzeti Antropológiai Múzeumban őrzik.

A pluscuamperfecto az imperfecto befejezettséget kifejező – ún. perfektív – párja; egy másik, hagyományos értelmezés szerint pedig (mivel kifejezhet a múltban fennállt körülményt vagy gyakoriságot) inkább az haber cantado folyamatos múltja (azaz tulajdonképpen „befejezett folyamatos” múlt idő). Képzése ennek megfelelően az haber ige imperfecto alakjával és a múlt idejű melléknévi igenévvel történik:
había, habías, había, habíamos, habíais, habían + cantado/comido/vivido.
(Szó szerinti jelentése ’énekeltem/ettem/éltem vala’, bár ezzel a mai magyar nyelvhasználatban nem sokra mennénk.) A klasszikus iskolapélda szerint olyan cselekvésre/történésre való visszautaláskor használatos, amely egy másik múltbeli cselekvés/történés előtt végbement, például:
  • Cuando llegasteis, ya nos habíamos ido ’Amikor megérkeztetek, már elmentünk’ [= már nem voltunk ott];
  • Caminé entre las coronas y entré en la sala. Alguien había abierto las ventanas para que se ventilara el lugar ’Gyalogoltam a koszorúk között, és beléptem a terembe. Valaki kinyitotta az ablakokat, hogy kiszellőzzön a hely’ [= amikor beléptem, az ablakok már nyitva voltak];
  • Yo te vi allí. Te habías levantado ’Én (téged) láttalak ott. Felkeltél’ [= már úgy láttalak, hogy fel voltál kelve].
A fenti példákból azt láthatjuk, hogy mindhárom esetben jelen van a szövegkörnyezetben már egy múlt idejű cselekvés, amelyhez képest a pluscuamperfecto előidejűséget fejez ki, vagyis az általa jelölt cselekvésnek már a múltban megvolt az eredménye. Igen ám, de a valóságban gyakran olyan esetekben is megjelenik a pluscuamperfecto, amikor nem találunk más múlt idejű eseményre való utalást, vagyis nincs milyen múlthoz viszonyítani, ezért látszólag ez csak úgy „lóg a levegőben” (jobban mondva „az időben”), mint például a Daniel había abierto el balcón ’Dániel kinyitotta az erkélyt’ mondatban. Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ilyenkor egyáltalán mi indokolja a használatát. („Mi előtt nyitotta ki Dániel az erkélyt?” „Mi történt, mielőtt kinyitotta?”)

Ilyenkor kétféle magyarázat jöhet szóba. Vagy egyszerűen azt mondjuk, hogy a múlt idejű esemény, amelyhez viszonyítani kellene, az „nem említett”. Rendkívül egyszerű lenne így elintézni az egészet, hiszen bármire ráfoghatjuk, hogy „történt ott még közben valami” – esetleg sok más dolog is – de ez nem fontos, tehát nem említjük. Ezzel viszont az a probléma, hogy az igeidőket mindig az adott szövegkörnyezeten belül kell értelmezni, vagyis ha a viszonyítás alapjául szolgáló múlt idejű esemény nincs megemlítve, az nyelvtani szempontból nem is létezik (vagy pedig a beszélő fantáziájára bízzuk, hogy valamit még képzeljen oda) – tehát ezzel nem magyaráztunk meg semmit. Ami pedig ebből következik, az az, hogy nem is eszik olyan forrón a kását, vagyis a pluscuamperfecto nem értelmezhető mindig kifejezetten régmúltként; az ilyen esetekben csupán olyan múltbeli cselekvésre/körülményre utal – közvetett módon – ez az igeidő, amelynek a múltban megvan az eredménye (befejeződött), de a végéről nincs információ.

Persze akkor sem mindig könnyű megállapítani, hogy a pluscuamperfecto pontosan milyen múltbeli időszakra vonatkozik, amikor egyébként más múlt idő is előfordul a szövegkörnyezetben, például a következő mondatban: Era un sábado y los mellizos, Jaime y Nicolás, habían salido del internado a pasar el fin de semana con su familia ’Egy szombati nap volt, s az ikrek, Jakab és Miklós, kijöttek a nevelőotthonból a családjukkal tölteni a hétvégét’. Itt az imperfecto (Era un sábado...) egy, a múltban folyamatosan fennálló eseményt (állapotot) jelöl, ami köré a történet épül, ennek rovására viszont nem állapítható meg pontosan, hogy a ’kijöttek’ (habían salido) az mely időpontra vonatkozik: „még előző nap”? Esetleg „szombaton (korán) reggel”? Vagyis itt is csak arról van információnk, hogy egy adott cselekvés (’kijöttek’) a múltban befejeződött.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A pluscuamperfecto, valamint a pretérito perfecto simple (canté) vagy compuesto (he cantado) használata között olykor csak árnyalatnyi jelentéskülönbség van (vagy egyáltalán nincs). Figyeljük csak meg az alábbi mondatokat:
  • a) Nunca lo vi.
  • b) Nunca lo he visto.
  • c) Nunca lo había visto.
Mindhárom azt jelenti, hogy ’Sosem láttam [azt/őt]’. Azonban míg az a) esetben a pretérito perfecto simple használata nem hordoz semmiféle többletinformációt, addig a b) példában a pretérito perfecto compuesto használatának lehetséges egy olyan értelmezése, hogy „ezidáig soha nem láttam” (és „most sem láttam/látom”), a c) pontban pedig a pluscuamperfecto olyasmit fejezhet ki, hogy „ezelőtt soha nem láttam” (vagyis „most láttam/látom először”). Mindez persze a sztenderd nyelvre vonatkozik, ahol e három igeidő megkülönböztető értékű (több dél-amerikai nyelvjárásban például egyáltalán nem használatos a pretérito perfecto compuesto). Valamennyire hasonló a helyzet az alábbi rövid párbeszédben is:
  • Laura está enferma ’Laura beteg’.
  • No me lo habías dicho ’Nem mondtad nekem’.
Egyértelmű, hogy a második mondatban lévő habías dicho kifejezésnek nyelvtani értelemben véve nem lehet viszonyítási alapja az elsőben szereplő jelen idejű está ige, mivel a pluscuamperfecto viszonyítási pontjának valamilyen múlt idejű eseménynek kell(ene) lennie. A második mondatnak így olyasmi jelentésárnyalata lehet, hogy ’Ezelőtt nem (nem is ~ sosem) mondtad nekem’.

Az El Mundo spanyol napilap cikkéből idézett következő mondatban viszont a pluscuamperfecto kifejezetten egy jelenhez kapcsolódó befejezett előzményt jelöl, ha nem is közvetlenül: La formación había mostrado recientemente reticencias a la permanencia del presidente en el cargo ’A csoportosulás bizalmatlanságot mutatott nemrégiben (!) az elnök tisztségben maradása iránt’ (külön felhívnám a figyelmet a recientemente határozószóra, amely éppen ezt a fajta értelmezést erősíti).

Mai témánkból tehát kiderült, hogy a pretérito pluscuamperfecto egy olyan összetett perfektív igeidő, amely valamilyen megtörtént eseményhez vagy körülményhez viszonyítva előidejűséget, befejezettséget fejez ki, mely esemény vagy körülmény azonban nem mindig van egyértelműen jelen a szövegben. Megtudhattuk továbbá, hogy a régmúlttal kifejezett esemény nem minden esetben határolható be pontosan az időben, és olykor mindössze árnyalatnyi megkülönböztető szerepe van a többi múlt idővel szemben.