Nyelvi logika, avagy a fagyi visszanyal?

A felszólító módról szóló témánál érdekes vita alakult ki: olvasónk nem értette, miért használnak eltérő igemódot spanyolul a ’Megvegyem neked?’ és az ’Akarod, hogy énekeljek neked?’ jelentésű mondatoknál, amikor a magyarban mindkét esetben felszólító módot használunk.* Szerinte „a magyart jobban lehet árnyalni”, mert mi olyat is képesek vagyunk mondani (pontosabban kérdezni), hogy „énekeljek?”. E téma rávilágít a vita tanulságaira, és megpróbáljuk kideríteni, hogy is van ez az egész, hogyan gondolkozik egy magyar és egy spanyol anyanyelvű.

A leíró nyelvészek szerint a nyelveknek nincs logikája – ez általánosságban igaz is, hiszen a nyelvek valójában önkényesek. Ez annyit jelent, hogy például nincs arra magyarázat, hogy egy szó miért éppen azt jelenti, amit jelent, vagy miért nincs egy olyan fogalomra külön szó egy nyelvben, amelyre egy másikban van. De akár azzal is példálózhatnánk, hogy ha spanyolul conmigo a ’velem’, akkor miért nem *sinmigo a ’nélkülem’, vagy megfordítva, miért nem *con mí a ’velem’, stb. Ezekre a „miért”-ekre nincs tudományos válasz – csak annyit mondhatunk, hogy a nyelvi szokás ezt így alakította ki. Ebből a szempontból valóban nincs a nyelvekben semmilyen logika.

Viszont vannak megfigyelhető szabályszerűségek, amelyek az anyanyelvi beszélőknek logikusnak tűnhetnek (valójában ezt értjük egy „nyelv logikája” alatt), de csak a saját anyanyelvükben. Egy spanyol ajkúnak teljesen természetes és „logikus”, hogy pl. egy főnév hím- vagy nőnemű, és el sem tudja képzelni, hogy létezhetnek olyan nyelvek, amelyekben nincsenek nyelvtani nemek. Egy magyar éppen fordítva gondolkodik: mivel anyanyelvünkben nincsenek nemek, nem értjük, hogy egy másik nyelven hogy lehet pl. egy ’asztal’ hímnemű vagy épp nőnemű (ez persze azért van, mert az elnevezés miatt biológiai nemekre asszociálunk, pedig valójában csak névszóragozási típusokról van szó). Hasonló kérdéseket fogunk tárgyalni a téma hátralévő részében is.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Mint tudjuk, a spanyolban a felszólító mód (imperativo) nem használatos egyes szám első személyben. Ennek az igemódnak egyébként is csupán két önálló alakja létezik, az egyes és a többes szám második személyű (és az utóbbit is csak az európai spanyolban használják), a többit a kötőmódból (subjuntivo) kölcsönzi. De akkor ez azt jelenti, hogy a kötőmódnak sincs egyes szám első személyű alakja? Természetesen van, csak nem használják felszólító módként: nincs pl. *¡cante (yo)! Sőt, ami még meglepőbb (magyar logikával), hogy még kötőmódként sem használják, ha

1. a főmondat alanya is egyes szám első személyű, és
2. a cselekvés tudatos, vagyis az alany szándékától függ.

Nem szokás tehát spanyolul olyasmit mondani, mint pl. Espero que (yo) pueda hacerlo ’Remélem, hogy meg tudom csinálni’ (nem helytelen, csak erőltetett). Ha valaki mégis bizonytalanságot akar kifejezni saját magára nézve, akkor rendszerint főnévi igenevet használnak: Espero poder hacerlo, szó szerint ’Remélem tudni megcsinálni’. Ha a mellékmondat alanya nem egyes szám első személyű, akkor természetesen már a kötőmód használatos – mondhatnánk úgy is, hogy mások cselekvésében lehetünk bizonytalanok: Espero que (él/ella) pueda hacerlo ’Remélem, hogy (ő) meg tudja csinálni’.

És akkor milyen esetekben lehet, illetve kell mégis a kötőmódot használni egyes szám első személyben? A fenti szabályokból levezetve akkor, ha

1. a főmondat alanya nem egyes szám első személyű, vagy
2. a cselekvés nem tudatos vagy nem előrelátható – „nem (csak) tőlem függ” a megvalósulása.

Például abban a mondatban, hogy Pedro quiere que (yo) le preste un poquito de dinero ’Péter azt akarja/szeretné, hogy (én) adjak kölcsön neki egy kis pénzt’, a főmondat alanya Péter, vagyis a mellékmondatban a kötőmód által kifejezett cselekvés (’adjak’) nem az én szándékomat fejezi ki, hanem Péter akaratát (tehát nem biztos, hogy én kölcsön adok neki).

Egy másik példa a kötőmód egyes szám első személyű használatára Lucía Pérez egyik dalának első két sora: Siempre [estás] junto a mí como mi sombra / Sombra que me sigue donde [yo] vaya ’Mindig mellettem [vagy], mint az árnyékom / Árnyék, mely követ, bármerre is járok’. Bár a főmondat alanya itt sem egyes szám első személyű, ebben az esetben a kötőmód használatát inkább a 2. pont indokolja: a cselekvés nem előrelátható (a jövőre is utal, és nem is tudhatom ebben a pillanatban, hogy mikor merre fogok járni, de ez nem is fontos információ).

Na és mi van az olyan kérdésekkel, mint pl. az Énekeljek neked? Bár alakilag felszólító mód szerepel a magyar mondatban, valójában nem az, hiszen nem szólítjuk fel magunkat semmire, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy a másik szeretné-e, hogy énekeljünk neki. A spanyolban ilyenkor – amennyiben nincs főmondat és mellékmondat – egyszerű kijelentő módot használunk: ¿Te canto? Ha viszont ezt indirekt kérdéssé alakítjuk és megjelenik a főmondati alany, már a kötőmódot használjuk: ¿Quieres que te cante? ’Akarod, hogy énekeljek neked?’ Persze előfordulhat a következő párbeszéd is: —¿Qué quiere de ti Pedro? —Que le cante. ’Mit akar tőled Péter? – Hogy énekeljek neki.’

Eddig csak az egyes szám első személyű alakról beszéltünk. A dolog pikantériája azonban az, hogy a spanyolban egyáltalán nem teszünk fel direkt kérdést felszólító vagy kötőmódú igealakkal, nem csak az első, hanem egyik nyelvtani személyben sem. Ha tehát valamilyen cselekvés szükségességére irányul a kérdés, akkor vagy igei körülírást, vagy indirekt kérdést használnak: ¿Qué debe(ría) hacer? ’Mit kell(ene) tennie?’ ¿Hacia dónde tenemos que ir? ’Merre kell mennünk?’ ¿Qué quieres que hagamos? ’Mit szeretnél, hogy csináljunk?’ stb.

---

* Megjegyzendő, hogy az iskolai nyelvtan szerinti felszólító mód valójában felszólító-kötőmód, a magyarban ugyanis a kettő alaktanilag egybeesik. Egyedül az igekötős igék esetében, bizonyos mondattípusoknál jelentkezik a különbség: pl. Menj be! (felszólító mód) és Azt akarom, hogy bemenj (kötőmód). Az olyan mondatokban, mint az Énekeljek neked? vagy Merre menjünk? stb., az igealak nem felszólító módú, de igazából nem is kötőmódú.