2012. szeptember 22., szombat

A hangsúly leleplezi a titkokat

Ezennel a spanyol hangsúlyozás és a szótagszerkezet összefüggéseit fogjuk vizsgálni, és a végén egy érdekes felfedezésre is szert teszünk. A téma jellegéből adódóan sajnos elkerülhetetlen, hogy az átírásokban a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jeleit használjam.

Andrés Bello – Raymond Monvoisin portréja
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Mint ismeretes, a spanyol szavak hangsúlya az ún. három szótagos keret (ventana de las tres sílabas) elvéből adódóan az utolsó három szótag valamelyikére eshet, ami alapján a spanyol szavak véghangsúlyosak (ha az utolsó szótag hangsúlyos), másodélesek (ha az utolsó előtti szótagon van a hangsúly), illetve harmadélesek (az utolsó előttit megelőző szótag hangsúlyos) lehetnek. Ezen elv alól látszólagos kivételt képeznek egyrészt az olyan igealakok, amelyekhez legalább két hangsúlytalan névmási simulószó kapcsolódik, mint például a cántamela ’énekeld el nekem [azt]’ (s így lehetnek negyed- vagy nagyon ritkán ötödélesek is), valamint a melléknévből a -mente utótaggal képzett határozószók; azonban ezek valójában – alaktani értelemben – nem is szavak, hanem csak konvencionálisan egybeírt szószerkezetek.

A három szótagos ablak törvénye a latinból következik. A latinban a szóhangsúly az utolsó előtti szótagra esett, ha az hosszú volt, ha pedig rövid volt, akkor az azt megelőzőre, vagyis a szó végétől számított harmadik szótagra. A véghangsúlyos szavak a latinban eléggé ritkák voltak, valamennyien „rövidült” vagy összevont alakok: pl. ADHUC (< ADHUCE) ’még’, ILLAC (< ILLACE) ’ott’, vö. spanyol aún, allá. A spanyolban ezzel szemben azért gyakoribbak a véghangsúlyos szavak, mert az eredeti latin alak utolsó magánhangzója, leginkább az -E, bizonyos „nélküle is kiejthető” végződésekben lekopott (pl. PACE > paz, MERCEDE > merced, LEGE > ley, CANALE > canal, CANTIONE > canción, CANTARE > cantar, MENSE > mes, VERITATE > verdad).

A latinban tehát alapvetően az utolsó előtti szótag hosszúsága határozta meg a hangsúly helyét. Ehhez persze tudnunk kell azt is, hogy egy szótag mikor számított hosszúnak és mikor rövidnek. A szabály nagyon egyszerű: a szótag természeténél fogva hosszú, ha hosszú magánhangzót tartalmaz (pl. TA ’élet’), egyébként pedig – vagyis helyzeténél fogva – akkor, ha a magánhangzója rövid, de mássalhangzóra végződik, azaz zárt szótag, ami viszont csak úgy lehetséges, hogy a következő szótag is mássalhangzóval kezdődik (pl. CANTO ’énekelek’ vagy CATTUS ’macska’).

A fentiekből az is következik, hogy ha a latin szó utolsó előtti szótagja zárt szótag volt, akkor az hosszúnak számított, így a hangsúlynak kötelező volt arra a szótagra esnie. Ebből ered a spanyolban is az az elvi korlátozás, hogy ha az utolsó előtti szótag zárt szótag, akkor a szó nem lehet harmadéles, azaz hangsúlya nem eshet a szó végétől számított harmadik szótagra: pl. cóncavo ’homorú’ (< lat. CONCĂVU), de: convexo (< lat. CONVEXU) ’domború’ (az x egyetlen betű, viszont két, ez esetben különböző szótagokhoz tartozó mássalhangzó kapcsolatát jelöli: IPA [kom.ˈbek.so], vagyis a [k] az előző szótag végéhez, az [s] pedig a következő szótag elejéhez tartozik). Az ilyen szavak tehát a spanyolban is csak másodélesek vagy – ha a latin szó utolsó magánhangzója lekopott – véghangsúlyosak lehetnek. (E szabály alól mindössze egy spanyol helységnév, a kasztíliai Palencia tartományban található Frómista, illetve még egy-két idegen név képez kivételt, pl. Ámsterdam, Mánchester.) Ne feledjük, hogy a zárhang/[f] + [l]/[r] kapcsolatok (bl, br, cl, cr, dr, fl, fr, gl, gr, pl, pr, tr) bonthatatlanok, vagyis mindig szótag elején állnak, így pl. a harmadéles cántabro ’kantábriai’ vagy cuádruple ’négyszeres’ sem kivételek, mert az utolsó előtti szótagjuk nyílt szótag (IPA /ˈkan.ta.bro/, /ˈkua.dru.ple/).

(Forrás: El Mexicano)

A dolog izgalmasabb része viszont csak most következik. Van ugyanis a spanyolban néhány olyan mássalhangzó, amely mindig új szótagot kezd, mégis úgymond „magához vonzza” a hangsúlyt: ezek pedig a -ch- [ʧ], -ll- [ʝ]/[ʎ], -ñ- [ɲ], -rr- és -y- [ʝ]. Ez annyit jelent, hogy ha a szó utolsó magánhangzóját e mássalhangzók valamelyike választja el az utolsó előttitől, akkor a szó szükségszerűen véghangsúlyos vagy másodéles: remacho ’szögelek’, billón ’billió’, carillón ’harangjáték’, vasallo ’hűbéres’, otoño ’ősz’, rebaño ’nyáj’, navarro ’navarrai’, ensayo ’próba’. Az ilyen szavak tehát (az idegen átvételek kivételével) szintén nem lehetnek harmadélesek. Vajon mi ennek az oka?

Két megoldás van. Vagy azt mondjuk, hogy így alakult és kész, ezek kivételek. Vagy pedig ezek a mássalhangzók valójában – bármennyire is furcsának tűnne elsőre – fonetikailag mégsem egy szótaghoz tartoznak (függetlenül attól, hogy egy-egy külön fonémának számítanak). Az utóbbi pedig csakis akkor lehetséges, ha ezek a mássalhangzók „hosszúak”, azaz dupla mássalhangzóknak felelnek meg. Ezt az összefüggést Andrés Bello (1781–1865) grammatikus ismerte fel. Állítását azon nyelvtörténeti tényekre alapozta, hogy ezek vagy két latin mássalhangzóból (pl. dicho ’mondás’ < DICTU, mucho ’sok’ < MULTU, gallo ’kakas’ < GALLU, año ’év’ < ANNU, otoño ’ősz’ < AUTUMNU, sueño ’álom’ < SOMNU), vagy hosszú latin mássalhangzóból (pl. mayor ’nagyobb’ < MAIORE [majjore]) vagy pedig egy olyan mássalhangzóból származnak, melyet elöl képzett magánhangzó (I vagy E) követett, amely lágyulási folyamatot (palatalizációt) indított el, majd eltűnt, vagyis beleolvadt a mássalhangzóba (pl. España < HISPANIA, baño ’mosdó’ < BALNEUM, castaña ’gesztenye’ < CASTANEA).

Érdekes megállapításra jutottunk tehát: bár ezek a latin hangcsoportok egy-egy önálló mássalhangzóvá fejlődtek a spanyolban, a hangsúlyozási törvényszerűségek azt igazolják, hogy fonetikai szempontból továbbra is mássalhangzó-kapcsolatokként viselkednek.

2 megjegyzés:

  1. Nem a legszerencsésebb értelemben használtad a "fonetikailag" kitételt. Fonológiai kérdést feszegetsz, így szerintem az a virtuális szótagolás, mássalhangzó-hosszúság, amiről írsz, fonológiai síkon létezik.

    Fonetikailag azért nem állja meg a helyét, mert a fonetikai szótagolásnál nem csak a hangsúly számít, hanem a tényleges kiejtés, és így ha nem ejtik hosszan ezeket a szóban forgó hangokat (már pedig sok anyanyelvi beszélőtől hallottam röviden is), akkor fonetikailag csak egy hang, így nem tartozhatnak két szótaghoz. Itt is látszik, hogy a fonológiai és fonetikai szótagolás nem feltétlenül esik egybe.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Abban igazad van, hogy ma nem feltétlenül ejtik őket hosszan, de a konzervatívabb nyelvjárásokban – leginkább Spanyolországban – még igen (persze mihez képest). Viszont az, hogy ezeket, és különösképpen az -rr-t egyetlen szótagkezdő mássalhangzónak tekintik, az a fonológiai kérdés, mivel fonetikailag éppen az ellenkezőjét igazolja a gyakorlat, és én erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy "fonetikailag".

      De pl. Itt hallhatod, hogy az año ejtése inkább ['aɲ.ɲo] mint ['aː.ɲo], ami megint csak fonetikai kérdés, mivel fonológiailag /'a.ɲo/.

      Törlés

A hozzászóláshoz bejelentkezni nem szükséges, de kérjük, hogy a megkülönböztetés érdekében a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával (az URL-cím kitöltése opcionális). Ha nem a konkrét témához kívánsz hozzászólni, akkor a Kapcsolat oldalra írj. Köszönjük az együttműködést.