A spanyol mutató névmások

A köznyelvben általában mutató névmásnak hívjuk az összes olyan szót, amely – nyelvtani értelemben véve – valamilyen távolságban lévő dologra utal. Igazából azonban három különböző szófaj tartozik ide: a mutató determináns (determinante demostrativo), amely a mondatban kijelölő jelzői szerepű, és a névelőhöz hasonlóan viselkedik (pl. esta casa ’ez a ház’); a mutató névmás (pronombre demostrativo), amely teljes névszói szerkezetet helyettesít (pl. eso que dices ’az, amit mondasz’); illetve a mutató határozószó (adverbio demostrativo), amely helyhatározói szerepet tölt be a mondatban (pl. aquí ’itt’). A magyarban, valamint az ismert nyelvek többségében két „nyelvtani távolságot” különböztetnek meg: itt : ez, ami a beszélőhöz közel esik; illetve ott : az, ami a beszélőtől távolabb esik – azt hiszem, ez nem szorul különösebb további magyarázatra. De vajon mi a helyzet a spanyollal?

Pechünkre, a spanyolban nem ennyire egyszerű a helyzet. Amivel legelőször szembesülnünk kell, hogy nem kettő, hanem három „nyelvtani távolság” létezik: közeli, köztes (vagy „semleges”), illetve távoli. E háromfokozatú rámutatási rendszer a latinból öröklődött, és az újlatin nyelvek közül egyedül a spanyol és a portugál-galiciai őrizte meg (a franciában, az olaszban és a románban kétfokozatúvá egyszerűsödött). A közeli felelne meg a magyar „itt/ez”-nek, a távoli pedig az „ott/az”-nak vagy az „amott/amaz”-nak. A gond a köztessel van, ami viszont hol „ez”, hol „az”! De mégis mi ebben a logika? Természetesen nem azért van ez így, hogy a nyelvtanulókat jól összezavarják vele. Hogy megértsük, nézzünk jobban a dolgok mélyére!

Közelre mutató névmások

Az első csoportot a közelre mutató névmások alkotják. Egyes számban az este (hímnem), esta (nőnem), esto (semlegesnem), többes számban az estos (hímnem) és estas (nőnem) a beszélőhöz közel eső, a beszélőnél, annak környezetében lévő dologra utal: este libro ’ez a könyv’ [itt nálam], esta casa ’ez a ház’, esto ’ez itt’ [dolog vagy dolgok halmaza]. Forrása a latin ĬSTE, ĬSTA, ĬSTUD, ĬSTOS, ĬSTAS (eredetileg ez a hallgató környezetét jelölte, míg a beszélőhöz közelinek az HIC, HAEC, HOC felelt meg, azonban ez utóbbi mint önálló mutató névmás – rövidsége miatt – kiveszett a használatból, maradványait bizonyos összetett alakok őrzik).

(Forrás: El Mexicano)

Ezt a távolságot, vagyis a beszélő környezetét az aquí és acá (< beszélt lat. ECCU HĪC, ECCU HĀC, azaz ’íme ez/itt/ide’, az a- analógiás az ahí alakkal, lásd lejjebb) ’itt, ide’ határozószók jelölik. Eredetileg az első behatároltabb, pontosabb helyet jelölt, mint a második, de mára ez a különbség eltűnőben van és inkább nyelvjárásfüggő, hogy melyiket használják (Spanyolországban az aquí, Latin-Amerikában az acá gyakoribb). Mindkettő használható elöljárószóval is (pl. por aquí/acá ’errefelé’), azonban a para elöljárószót csak az acá engedi meg (valószínűleg azért, mert eredeti jelentése ’ide’ volt): para acá ’ide’, a kötetlen nyelvben gyakran összevonva: ¡ven pa’cá! ’gyere ide!’.

Köztes mutató névmások

A második csoportba a köztes vagy „semleges” névmások tartoznak, az ese (hímnem), esa (nőnem), eso (semlegesnem), esos (többes szám, hímnem) és esas (többes szám, nőnem), amelyek a latin ĬPSE, ĬPSA, ĬPSU(M), ĬPSOS, ĬPSAS, eredetileg ’(az/ő) maga’ jelentésű névmásból származnak. Ezek az előzőekkel ellentétben a beszédpartnerhez közeli, az ő környezetében lévő dologra utalnak: ese libro ’az a könyv [nálad]’, esa casa ’az a ház [a közeledben]’, eso ’az ott [nálad], illetve ’ez~az’.

(Forrás: El Mexicano)

A köztes névmásokat használják azokban az esetekben is, amikor a fizikai távolság nem értelmezhető; például akkor, amikor több ember beszélget egy olyan dologról, amelyben mindegyik érintett, vagy például tipikusan az ’ezért~azért’ jelentésű okhatározói kifejezésekben: pl. por eso ’ezért’, por esas cosas ’ezekért~azokért a dolgokért’ stb., illetve pl. ¡eso es! ’ez/az az!’, ’úgy van!’. Az ilyen kifejezésekben tehát az ’ez~az’ nem jelent valódi távolságot, ezért ilyen értelemben pontosabb talán a „semleges” névmás megnevezés.

A köztes névmásnak megfelelő határozószó az ahí (< a- + lat. HĪC vagy IBI) ’ott, nálad, feléd’ és az allá (< lat. ILLÁC, az a- analógiás az ahí alakkal), azonban a mai nyelvben sok beszélő nem tesz különbséget ezek és az eredetileg távolra mutató allí (lásd a következő fejezetben!) között. Ennek oka, hogy a gyakorlatban nagyon kevés olyan szituáció adódhat, amikor e megkülönböztetésnek jelentősége lenne, illetve talán a hangzásbeli hasonlóság is szerepet játszhat a különbség felszámolódásában.

Távolra mutató névmások

A harmadik csoport, a távolra mutató névmások alakjai az aquel (hímnem), aquella (nőnem), aquello (semlegesnem), aquellos (többes szám, hímnem) és aquellas (többes szám, nőnem). Forrásuk a latin köznyelvi ECCUĬLLE, ECCUĬLLA, ECCUĬLLU stb. – a klasszikus latin ECCĬLLE (< ECCE ĬLLE), ECCĬLLA (< ECCE ĬLLA) stb. alakokból –, ahol az ECCU- előtag a tárgyesetű ECCUM ’íme’ nyomatékosítószó folytatása, eredetileg ’íme az, amaz’ jelentésben (az E- > a- változáshoz vö. ahí). (Ugyanezen latin alakokból származnak az olasz távolra mutató quello, quella, quelli, quelle névmások is.) Akkor használatosak, amikor mind a beszélő, mind a beszédpartner környezetétől távol eső, „harmadik” dologra utalunk (térben vagy időben): aquel hombre ’az az ember [a távolban]’, aquella montaña ’az a hegy’, aquello ’az [ott a távolban]’, illetve pl. en aquel entonces ’abban az időben’.

(Forrás: El Mexicano)

A távoli környezetet jelölő határozószó az allí (< lat. ILLĪC, az a- az ahí mintájára) és régen az acullá (< lat. ECCU ILLÁC) volt, azonban az utóbbi kikopott a használatból, és szintén az allá vette át a szerepét. Bár mint az előző fejezetben utaltam rá, ezek ma már a köztes távolság jelölésére is használatosak: pl. Aquí ~ Acá, en Hungría, hace un frío terrible. ¿Y ahí ~ allí ~ allá, en España? ’Itt, Magyarországon borzasztó hideg van. És ott, Spanyolországban?’. Az aquí és acá határozóknál leírtakhoz hasonlóan az allí és allá tekintetében is igaz, hogy eredetileg az első behatároltabb, a második tágabb környezetet jelentett (ma már csak nyelvjárásfüggő a választás), illetve a para elöljárót csak az utóbbi engedi meg (mivel eredeti jelentése ’oda’ volt): para allá ’oda’, ami beszélt nyelvben gyakran szintén összevonódik: ¡vete pa’llá! ’menj oda!’.

A mutató névmások használata és egyéb kérdések

Szólni kell az egyes alakok használatáról is. A példákból talán látható, hogy míg a hím- és nőnemű alakok – az este, esta, estos, estas; ese, esa, esos, esas; illetve aquel, aquella, aquellos, aquellas – jelzői-kijelölői szerepben is állhatnak, addig a semlegesnemű esto, eso, aquello kizárólag teljes névszói szerkezet szerepét játszhatja, hiszen nem lenne mivel egyezniük, a spanyolban nincsenek semlegesnemű főnévi alaptagok. A semlegesnemű névmások tehát mindig egy konkrétan nem megnevezett, nem meghatározott, vagyis főnévvel nem jelölt dologra – pl. egy mondatra, szövegrészre stb. – utalnak (vö. a magyar „az, ami”, „amit mondtál” stb. kifejezésekkel).

Összesítő táblázat (Forrás: El Mexicano)

Szintén a semlegesnemű alakokat kell használni, ha egy előttünk addig ismeretlen dologra kérdezünk rá, valamint az ilyen a kérdésre adott válaszban is: ¿Qué es esto/eso/aquello? ’Mi ez [itt] / az [ott nálad] / az [ott a távolban]?’ Esto es un instrumento. ’Ez egy műszer.’ Aquello es una pintura. ’Az egy festmény.’ Ilyenkor fel szokott merülni a kérdés, hogy „de hát miért nem *Este es un instrumento és *Aquella es una pintura”, ha egyszer tudjuk, hogy az instrumento hímnemű és a pintura nőnemű szó. Azért, mert amikor egy ilyen kérdésre válaszolunk, nyelvtani értelemben még nem ismert, hogy miről van szó, mert még nem neveztük meg az adott dolgot, tehát még nincs főnévi előzmény. Vagyis ez esetben az esto/eso/aquello nem lehet a válaszunkban szereplő konkrét dolog jelzője vagy helyettesítő névmása! S mint már tudjuk, a hím- és nőnemű névmás csak akkor használható, ha már egy meghatározott dologra utalunk vele vissza – amelynek természetesen már nyelvtani értelemben is ismert a neme és a száma. Azonban, ha már a válaszban elárultuk, hogy miről van szó, természetesen onnantól kezdve már utalhatunk rá a megfelelő nemű és számú mutató névmással: [Esto es un instrumento]. Este [instrumento] es uno de los más precisos, por eso es también más caro que aquel [instrumento]. ’[Ez egy műszer.] Ez [a műszer]’ az egyik legpontosabb, ezért sokkal drágább is, mint az [a műszer].’ [Aquello es una pintura]. Aquella es la más bella de todas las de este museo. ’[Az egy festmény.] Az [a festmény] a legszebb ennek a múzeumnak az összes festménye közül.’

A furfangos – vagy inkább figyelmes – tanuló persze minden eshetőségre gondol, így felvetődhet az a kérdés is, hogy mi történik akkor, ha én azt kérdezem, „Mi ez?”, viszont a válaszban többes számú főnév szerepel. Képzeljük el például azt a szituációt, hogy belépünk egy irodába, ahol azt látjuk, hogy az íróasztalon hever egy kupac könyv. Megkérdezzük az illetőtől, hogy „Mi ez?”, mire ő azt feleli: „Ezek a könyveim”. Odáig nincs gond, hogy ¿Qué es eso?, na de hogyan válaszoljunk, ha a semlegesnemű névmásnak nincs többes száma? Bármennyire is furcsa, de így: Esto son mis libros. S hogy ez miért helyes, az könnyen belátható, ha felidézzük az előző bekezdésben leírtakat („az esto/eso/aquello nem lehet a válaszunkban szereplő konkrét dolog jelzője vagy helyettesítő névmása”); vagyis akár egyes, akár többes számú dolgot definiálunk a válaszunkban, a semlegesnemű névmás mindig változatlan alakú, hiszen nem a megnevezett dologgal vagy dolgokkal áll nyelvtani viszonyban (ezt könnyebb úgy megérteni, ha a választ a következőképpen fordítjuk magyarra: „Ez [amit itt látsz], a könyveim.”).

A mutató névmások főnév vagy névszói szerkezet előtt állva – a magyartól eltérően, de az angolhoz hasonlóan – nem engednek meg névelőt: este libro, esa gran casa, aquellos hombres (nem pedig este *el libro, esa *la gran casa, aquellos *los hombres), mivel a névelő szerepét is ellátják (ti. a határozott névelő is mutató névmás volt történetileg, valódi névelő nem létezett a latinban, az a mutató névmások hangsúlytalan alakjából fejlődött ki). Ugyanakkor állhatnak a jelzett szó után is, általában rosszalló árnyalatú minőségjelző szerepében, amikor használatos a névelő: el hombre este ’az ilyen férfi’, la mujer esa ’az afféle nő’.

Ügyelni kell arra is, hogy a hímnemű este, ese, aquel többes száma az estos, esos, aquellos (nem pedig a semlegesnemű esto, eso, aquello névmásoké, mivel ezek nem rendelkeznek többes számú alakkal); *estes, *eses alakok a spanyolban nem léteznek. Az utóbbiak spanyol szövegekben Galiciában fordulhatnak elő a kétnyelvű beszélőknél, ahol a gallego nyelv hatása, tudniillik, míg a spanyol közvetlenül a latin alakokat viszi tovább az eredetileg alanyesetű egyes számmal, amely -E végződésű (ĬSTE, ĬPSE, ECCU-ĬLLE), illetve az -OS végződésű tárgyesetű többes számmal (ĬSTOS, ĬPSOS, ECCU-ĬLLOS), addig a galiciaiban és a portugálban a szabályos többes számú alakok mintájára, -s hozzáadásával képzik a hímnemű névmások többes számát.

Befejezésül, hogy miért az alanyesetű latin alakokból származnak a spanyol egyes számú hímnemű névmások (este, ese, aquel, él) és a határozott névelő (el), nem pedig a tárgyesetűekből, ahogyan a többes számuk, illetve a legtöbb főnév, az történetileg leginkább a semlegesnemű alakok megkülönböztetett nyelvtani funkcióban történő megőrzésével magyarázható. Lévén, hogy tárgyesetben a hímnemű (ĬSTUM, ĬPSUM, ĬLLUM) és a semlegesnemű (ĬSTUD, ĬPSUM, ĬLLUD) névmások – mivel a szóvégi mássalhangzó nem hangzott – megegyeztek, nem lett volna fenntartható a hím- és a semlegesnemű alakok közötti különbség, amely viszont az írásos emlékek tanúsága szerint mindvégig meghatározó szerepű volt a kasztíliaiban (vö. pl. Compré el diccionario académico. ’Megvettem az akadémiai szótárat.’ – ¡Eso es bueno! ’Az jó!’ [hogy megvettem] vs. ¡Ese es bueno! ’Az jó!’ [maga a szótár]).

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.