2012. február 11., szombat

Miért nem kezdődhet s+mássalhangzóval spanyol szó?

A kép csak illusztráció!
A spanyolul tanulóknak bizonyára feltűnt, hogy ez a nyelv elutasítja az s+mássalhangzó” (jelöljük a továbbiakban <sC>-vel, ahol a C a consonante ’mássalhangzó’ rövidítése) szókezdeteket. Ilyen szavak egyáltalán nincsenek a spanyolban: a latinban <sC> hangcsoporttal kezdődő szavak elején a spanyolban egy e- magánhangzót találunk (pl. lat. SPERANTĬA > esperanza ’remény’). Ez az [e] mindig hangsúlytalan, és a kiejtésben még az idegen szavakban is megjelenik, ha azok valamilyen <sC> csoporttal kezdődnének: pl. stop [ᵉsztop] (lásd a vicces illusztrációt!) vagy smog [ᵉszmog]. Nézzük hát meg, mi áll a jelenség mögött!

Mindenekelőtt azzal kell kezdenem, hogy ez nem kizárólagosan a spanyolra jellemző az újlatin nyelvek között: a magánhangzó-betoldás az Olaszországtól nyugatra beszélt valamennyi újlatin nyelvben (az ófranciában, az okcitánban, a katalánban, a portugálban és még a legkonzervatívabbnak tartott szárdban is) megtörtént. A franciában aztán az [sz] el is tűnt ebben a helyzetben, így nyomát már csak a magánhangzó őrzi (pl. lat. STELLA ’csillag’ > ófr. esteile > fr. étoile; lat. SCHŎLA ’iskola’ > ófr. escole > fr. école stb.) – mindazonáltal az újabb latin átvételekben ismét megjelenhet a szó elején <sC> csoport (pl. spécial ’speciális’), vagyis a változás nem állandósult (ennek okaira később visszatérünk).

Egy elterjedt városi legenda a jelenség okával kapcsolatban, hogy az őslakosok eredeti nyelvében, akik a római hódítóktól természetes nyelvcsere útján vették át a latint (majd vált az anyanyelvükké), nem volt ilyen, ezért egy magánhangzó hozzáadásával adaptálták az így kezdődő szavakat. Ezt máris könnyű megcáfolni, hiszen ha így lett volna, akkor egyrészt minden bizonnyal egyéb szókezdő mássalhangzócsoportokat sem tudtak volna kimondani, márpedig ezek nem ritkák e nyelvekben (pl. blanco ’fehér’, grande ’nagy’, flor ’virág’, frío ’hideg’ stb. – főleg a két utóbbi példa jelentős abból a szempontból, hogy az [f] épp olyan réshang, mint az [sz], mégsem jelent problémát a kiejtése); másrészt, a beszélőknek ma sem okoz gondot az olyan mássalhangzó-torlódások kiejtése, mint amelyek pl. a perspectiva ’távlat’, solsticio ’napforduló’, transporte ’közlekedés’ szavakban találhatóak (a mássalhangzó előtti, illetve a szóvégi [sz] gyengülése vagy kiesése a délspanyol nyelvjárásokban más folyamat, így azzal itt nem foglalkozom). Továbbá elég nagy területen terjedt el ez a jelenség ahhoz, hogy az egyébként sokféle, egymással nem is rokon nyelveket beszélő őslakosokat okoljuk érte (nyilván az őslakosság eredeti nyelvei is befolyásolhatják a változások irányát, de az ilyesmit nehéz tetten érni).

Spanyolország határát jelző uniós közlekedési tábla Portugáliában (Fotó: © Discovod / Dreamstime.com)

Az előzőekből már talán látszik, hogy az okokat bizony magában a latinban kell keresnünk. Költészeti nyomok utalnak arra, hogy a latinban az <sC> csoportokat nem szétválaszthatatlan egységként kezelték, vagyis az s inkább a szótag végéhez, és nem a következő elejéhez tartozott (sok modern fonológus szerint ez egyébként általános érvényű a nyelvekre) – eltérően a mássalhangzó+l/r csoportoktól, amelyek mindig szótagkezdőnek számítottak. Így pl. a DETESTĀRI¹ ’elátkoz’ ige szótagolása inkább DE-TES--RI és nem DE-TE-STĀ-RI volt. Ebből következően a beszélők számára furcsának bizonyulhattak az <sC> kezdetű szavak, hiszen egy olyan mássalhangzóval kezdődtek, amely egyébként szótag végén szokott állni (a latinban pedig minden szótagnak kellett legalább egy magánhangzót tartalmaznia). Ezt az „ellentmondást” pedig úgy próbálták feloldani, hogy „pótolták” a nem létező szótagot, mégpedig egy rövid [i] betoldásával, valahogy így: STĀRE ’állni’ → S--RE > ĬS--RE (vö. szárd istare, sp. estar). E beszélt nyelvi jelenségre – mely a kutatók szerint Rómából terjedt el – „elvétett” latin feliratok hívják fel a figyelmet már a 2. századtól kezdve, mint pl. a Rómában talált, 105-ből származó ISMARA(G)DVS ’smaragd’ (a görög szmaragdosz átvétele – feltehetően legelőször a latintól idegen <sC> csoporttal kezdődő jövevényszavak elején jelenhetett meg a magánhangzó).

Feltehetnénk jogosan a kérdést, hogy ha ez így volt a beszélt latinban, akkor miért nincs most is így az olaszban? Vagy a románban? Egyfelől máris pontosítanunk kell: az olaszban ma már valóban nincs így, ám valamikor így volt. Másrészt, a hangváltozásoknál a szavakat sosem önmagukban kell vizsgálnunk, hanem a környezetükkel együtt (a nyelvészek szerint a „szó” egyébként sem tudományosan meghatározható fogalom). Aki ismeri valamennyire az olasz nyelvet, tudja, hogy a szavak néhány elöljárótól (con, in, per) eltekintve csak magánhangzóra végződhetnek, amiből az is következik, hogy <sC> kezdetű szó előtt a mondatban eleve csak magánhangzó jelenhet meg, amely „pótolja” azt a bizonyos hiányzó szótagot. Ezért is van az, hogy az ilyen szavak előtt a hímnemű határozott névelő, az il (< lat. ĬLLU) is lo alakot vesz fel: pl. lo spagnolo (nem pedig *il spagnolo) ’a spanyol nyelv’. (A régi, illetve ritkábban még a mai írott nyelvben is megjelenik az ún. i prostètica vagy i eufònica az olyan kifejezésekben, mint pl. in Ispagna ’Spanyolországban’, ill. per iscritto ’írásban’, a jelenség azonban a mai nyelvben erősen visszaszorulóban van.)

Bár az España, Espanha, Espagne stb. becsapós, mert ez a szó a latinban is magánhangzóval kezdődött!
(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

De most tegyük félre egy kicsit az olaszt. Érdekes módon a jelenség a románban sem terjedt el, pedig ott aztán bármilyen mássalhangzóra végződhetnek a szavak. Vajon miért? Ha megfigyeljük, az <sC> előtti magánhangzó-betoldás érdekes párhuzamot mutat a többes szám képzésével. Azokban az újlatin nyelvekben, ahol ez magánhangzóval történik – éppen ilyen az olasz és a román! –, nem jelenik meg az előtét-magánhangzó. Ellenben a nyugati latinságban, ahol megőrződött a szóvégi -s mint többesjel és egyes igevégződések személyragja, következetesen rögzült a pótlóhang. Az újlatin nyelvek legkorábbi stádiumában ugyanis az -s volt az egyetlen mássalhangzó, amely szó végén állhatott; a mai mássalhangzós végződések már másodlagosak, vagyis az eredeti szóvégi magánhangzó lekopásával keletkeztek (pl. a spanyol señor ’úr’ a 9-10. sz. környékén még señore volt).² Vagyis feltételezhető, hogy a magánhangzó-betoldás megszilárdulásának kiváltó oka az -s végződés megőrzése volt a korai újlatin nyelvekben. Ahol pedig az -s lekopott és átmenetileg minden szó ismét csak magánhangzóra végződhetett (ld. olasz és román, és utóbb a francia!), ott a jelenség nem állandósult. (Így pl. a kései lat. ILLÆ SPĪNÆ [illesz·píne] vagy ILLAS·SPĪNAS [illasz·isz·pínasz] ’a tövisek’ megfelelője az olaszban le spine [lesz·píne], a spanyolban las espinas [lasz·esz·pínasz] lett.)

Szót kell ejtenünk még valamiről. A folyamatban lévő nyelvi változásoknak gyakori következménye a beszélők bizonytalansága is (vajon hogy kell valamit „helyesen” mondani vagy leírni), amely a szavak „túljavításához” vezethet (vagyis megpróbálnak olyan alakokat mások mintájára „kijavítani”, amelyek nem „hibásak”). Ezt nevezik hiperkorrekciónak. A latinban természetesen olyan szavak is voltak, melyekben eredetileg is volt magánhangzó az <sC> csoport előtt: pl. HISPANĬA [iszpánja] – amelyből az España származik – vagy HISTORĬA [isztórja] ’történet’. Amikor a beszédben megjelent az <sC> előtti pótlóhang, egy idő után elbizonytalanította a beszélőket, hogy az a magánhangzó „tényleg ott van-e”, vagy sem, és azokat a szavakat is „kijavították”, amelyek eredetileg magánhangzóval kezdődtek. Így lett az olaszban az HISTORĬA > storia, az HISPĀNĬA > Spagna, vagy pl. az EXPLICĀRE ’magyaráz’ (amely a beszédben [eszplikáre]-nak hangzott) > spiegare, illetve az INSTRUMENTU(M) [ĩsztrumentu] ’szerszám’ > strumento, és még számtalan példát sorolhatnánk. Mindezen hiperkorrekciók is azt igazolják, hogy a magánhangzó-betoldás még Itáliában, a latin szülőföldjén is nagyon elterjedt lehetett a maga idején.

Felhasznált irodalom

Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 148–150.

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a helyesbítésekért.

__________
¹ A latinban nem annyira járatosak kedvéért megjegyzendő, hogy itt nem sajtóhibáról van szó: a detestor, -āri ún. álszenvedő ige volt, a szenvedő főnévi igenév végződése pedig a klasszikus korszakban nem -āre, hanem -āri volt.
² Az újlatin nyelvek korai állapotára szemléletes példa az ún. Glosas Emilianenses a 10. századból, amelyek latin szövegek magyarázó széljegyzetei voltak a „nép nyelvén”. Közülük a következő összefüggő részlet a legismertebb: Cono ajutorio de nuestro dueno, dueno Christo, dueno Salbatore, qual dueno get ena honore e qual duenno tienet ela mandatjone cono Patre, cono Spiritu Sancto enos sieculos delo[s] sieculos. Facanos Deus omnipotes tal serbitjo fere ke denante ela sua face gaudioso[s] segamus. Látható, hogy itt még magánhangzóra végződnek olyan szavak is, amelyek végén a mai spanyolban már mássalhangzó van (salvador, honor, mandación, faz stb.)

22 megjegyzés:

  1. nagyon érdekes, köszönönjük:) volt a témáról egy cikk a nyesten is, emlékezem, tréfálkoztunk, hogy snoopy kutya spanyolul esnupi.
    már akkor meg szerettem volna kérdezni, hogy akkor viszont mi a helyzet azzal a kb. ötvenoldalnyi szóval a szótárban, ami s-sel kezdődik (a sábadótól - valszeg a héber sabbat-ból a swing-ig, ami pedig angol lehet, ha más nem. de vannak nagyon is latin alapú szavak, csak az elejéről pl.saber és santo vmint leszármazottaik.) hm?

    más, más, drága mexicano, kérlek, egyszer szentelj egy posztot a magázódásnak! borzasztóan kellemetlen, mert már régen illene tudnom használni, de valamiért mindig belezavarodom. barátoktól tanultam/tanulom, barátok között használom a spanyolt, így nemigen volt rá szükségem. ha pl. valamelyik barátom szüleivel találkozom, szabadkozom, hogy nem bunkó vagyok, csak nem nagyon ismerem a magázódás szabályait:) legfeljebb 1-1 kifejezést. aranyosan elnézik nekem, sőt, bíztatak a tegeződésre, csakhogy ettől nem leszek okosabb. múltkor kellett volna fogalmaznom egy hivatalos levelet, de hosszas tipródás után letettem róla:(
    könyvet olvasva felismerem nagyjából (mondjuk volt, hogy oldalakat kellett visszaolvasnom, mert eltoltam a megértést, h.ti.egymással beszélgetnek-e magázódva a szereplők vagy egy 3. személyről...) szóval ha jól sejtem, az ön/maga (tényleg, van különbség???) az E/3, a felszólítómód így subjuntivo; az önök/maguk a T/3. de lehet, hogy mégsem:(( mintha olvastam volna szöveget, ahol T/2-ben magáztak, mint az oroszok.
    ráadásul jó lenne tudnom azt is, van-e különbség ebben a vos-ozóknál.
    megér szerinted egy posztot? vagy kérdezzek priviben? netán maradjak "mézgagéza"? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. „volt a témáról egy cikk a nyesten is, emlékezem, tréfálkoztunk, hogy snoopy kutya spanyolul esnupi.”

      Igen, írtam is, hogy volt, meg is van hivatkozva. :)

      „mi a helyzet azzal a kb. ötvenoldalnyi szóval a szótárban, ami s-sel kezdődik [...] vannak nagyon is latin alapú szavak, csak az elejéről pl.saber és santo”

      A e-betoldás kizárólag az s+MÁSSALhangzó kezdetű szavakra érvényes, a saber és a santo s+magánhangzóval kezdődik – legalábbis a tudomány eddigi állása szerint az a magánhangzó. ;) (S ha figyelmesen végigolvasod cikket, akkor arra is választ kapsz, hogy ez már több mint valószínű, hogy a latinban is így volt, csak éppen ezt a szó eleji magánhangzót nem írták le.)

      A magázás témája jó ötlet, erről már akartam írni, jó is, hogy eszembe juttattad. Összeszedem a háttéranyagot az NGLE-ből, aztán valamit összedobok róla márciusra.

      Egyébként röviden elöljáróban annyi, hogy többes számban csak Spanyolországban van különbség a tegezés és a magázás között (ott az egész rendszer olyan, mint a magyarban: tú cantas, usted canta, vosotros cantáis, ustedes cantan), Latin-Amerikában többes számban – alaktanilag – csak magázás van (ustedes cantan). Egyes számban pedig területeként változó: valahol vosszal tegeznek (vos cantás), valahol -val (tú cantas), valahol pedig egyes számban sincs nyelvtanilag tegezés (usted canta). Attól függ tehát, hogy honnan valósiak az ismerőseid.

      Érdekességként mondom, hogy a brazíliai portugál pl. egyáltalán nem is ismer második nyelvtani személyt, náluk csak én (eu), ő/maga (ele/ela/você), mi (nós) és ők/maguk (eles/elas/vocês) létezik (eu canto, ele/ela/vc. canta, nós cantamos, eles/elas/vcs. cantam).

      Törlés
  2. milyen furcsa, mármint a portugál, hogy leírva mennyire hasonlít a spanyolra, mintha egy spanyol anyanyelvű piásan gépelne, kimondva viszont teljesen más.
    a magázós cikk nagyon jól jön majd nekem, nagyon köszönöm. amit most olvasok pl. magázva felszólítás mintha t/2 lenne... "haced algo, por favor" (biztos, hogy csak ketten vannak!:)
    ööö tényleg belezöldülök:( nagyon várom a márciusi posztot!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már elkezdtem írni, sőt, már majdnem kész is vagyok vele – lesznek benne szép színes táblázatok, mint mindig. ;) Egyelőre március 17-ére van belőve, de ha elkészülök vele, akkor lehet, hogy átvariálom az ütemezést és előbb kijön, mert ez egy eléggé fontos téma.

      Törlés
  3. Ez a magázódás-tegezés kérdés engem is nagyon érdekel. Múlt hónapban beleolvastam egy portugál nyelvkönyvbe, annyi kiegészítés, hogy az európai portugálban a T/2. személyben a ragozás megszűnt, és 3. személyben mondják. A nyelvtankönyvek zárójelben közlik a T/2-es igealakokat.

    Jake

    VálaszTörlés
  4. A latin inf végződése -are. Latin alatt ui., ha nem említesz korszakot vagy stílusréteget, akkor a klasszikus latint értjük. Mivel az -ari-t említed, pontosíts, hogy egyértelmű legyen.
    Egyébként ez az egyik kedvenc postod :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A cselekvő igéknél, valóban -ARE a végződés. De szenvedő/álszenvedő igék főnéviigenév-végződése -ARI, a DETESTOR, -ARI pedig ilyen. ;)

      Törlés
  5. Igen, és ez a latinosoknak egyértelmű is, de a nemlatinosoknak nagyon nem, és rájuk gondolva, ilyen részletekre is figyelned kell. Ezt értettem azalatt, h laikusabban kell néha írni. Ilyenkor jön jól a konkrét tanítási gyakorlat, és hidd el, a tanítványok rendkívül tehetségesek a nyelvi leleményekben :-)
    (Én meg előszeretettel mutatom meg neked továbbra is, ami egy átlag nyelvtanulónak félreérthető lehet, ha gondolod.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Világos, de most speciel tök irreleváns, hogy mikor mi a latin főnévi igenév végződése, mivel az egész cikknek semmi köze hozzá. Nyilván, ha olyan a téma, hogy ez fontos, akkor odaírom, de itt szerintem éppen felesleges túlbonyolítani. ;)

      Törlés
    2. Ja, ha neked letörik a kezed annyi plusz precízségtől, hogy odaírod a tanulók kedvéért, hogy psss inf... :-p)))))

      Törlés
    3. Legyen igazad, beírtam egy megjegyzésbe. ;)

      Törlés
  6. Kedves Mexicano!

    Spanyolul hol lehet erről a jelenségről olvasni?
    köszönöm,
    hedina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Hedina! Sajnos spanyolul nem igazán van erről használható szakirodalom, általában csak megemlítik a történeti hangtannál, hogy van ilyen, de nem magyarázzák meg az okait. Viszont angolul kiváló szakirodalom erre Paul M. Lloyd: From Latin to Spanish, amely ingyen elérhető a Google Books oldalon, a jelenségről szóló rész a 148. oldalon kezdődik.
      (De azért megkérdezem a spanyol nyelvtörténész ismerősömet, hátha ő tud rá spanyolul is elérhető irodalmat, amint válaszol, továbbítom.)

      Törlés
  7. Ugy nez ki, hogy 1 szo van ami kivetel: "STOP". Nics spanyol nyelvu orszag ahol "ESTOP" volna irva a stop tablara. "ALTO" "PARE" "STOP"
    Ezeket hasznaljak, soha nem hasznalnak "ESTOP" szot

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne keverd az írást a beszéddel! :)
      Persze, hogy nincs, a kép csak vicces illusztráció. Viszont egy átlagos anyanyelvű ezt [esztop]-nak ejti, mivel beszédben nem létezik *[szp-] szókezdet. (De ezt le is írtam a cikkben.)

      Törlés
    2. Az atlagos anyanyelvu spanyolban ESTOP-nak mondja.
      Mexicoban es Argentinaban STOP-nak mondjak.
      Hallgasd meg itt:
      http://www.wordreference.com/definicion/stop

      Törlés
    3. De azért azt vedd figyelembe, hogy az ilyen szótári felvételeknél, mivel azt ők is tudják, hogy kellene helyesen ejteni, gondosan ügyelnek rá. De az élőbeszéd teljesen más, amikor nem figyelsz oda. Kizártnak tartom, hogy valaki ne ejtsen elé egy [e]-t a természetes beszédben, hacsak nem magánhangzóra végződő szó után mondja. (De még dalokban is, pl. van egy mexikói dal, amelynek az egyik sora úgy kezdődik, hogy el smog... és ott is [eleszmog]-nak ejtik.) Azt el tudom képzelni, hogy az argentinok az olasz hatása miatt ki tudják mondani, de ez amúgy nem igazán jellemző, nagyon nem illeszkedik bele a spanyol fonotaktikába.

      Törlés
    4. Ugy van, igaz az, hogy Argentinaban az olasz nyelv sok behatassal van. Van egy nyelv amit LUMFARDO-nak hivnak es Buenosban meg mindig meg van amiben sok az olasz szobol eredo szo. Pl. laburo = munka; curda= reszeg, stb

      Törlés
    5. Igen, tangókban is használják. :) (A laburo, laburar közvetlen spanyol megfelelői egyébként a labor, laborar.)

      Törlés
  8. Érdekes, hogy az olaszok megelégedtek "pótlásként" az előző szó szóvégi magánhangzójával, míg a spanyolok még az összetett szavaknál sem, pl. infraestructura. Vicces még, hogy a superstar kiejtve [superestar], pedig a betűkapcsolat egyáltalán nem okoz nekik gondot más szavakban, pl. superstición.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem ez attól függ, hogy a beszélők mennyire vannak tudatában annak, hogy összetett a szó. Vagyis részben tanult az ilyen kiejtés, mert ahogy mondod, senkinek sem jutna eszébe pl. a constar helyett azt mondani, hogy *[konesztár] (ami etimológiailag valóban a con + estar összetétele, csak ezt a beszélők nem tudják). De a superstar-nál még az is lehet, hogy superestrella mintájára lesz [superestar].

      Törlés

A hozzászóláshoz Google-fiók vagy regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a megjegyzésedre való visszautalás megkönnyítése érdekében a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával (az URL-cím kitöltése opcionális). Köszönjük az együttműködést.