Miért nem kezdődhet s+mássalhangzóval spanyol szó?

A kép illusztráció, nincs ilyen tábla!
A spanyolul tanulóknak bizonyára feltűnt, hogy ez a nyelv elutasítja az „s+mássalhangzó” (jelöljük a továbbiakban „sC”-vel, ahol a C a consonante ’mássalhangzó’ rövidítése) szókezdeteket. Ilyen szavak egyáltalán nincsenek a spanyolban: a latinban „sC” hangcsoporttal kezdődő szavak elején a spanyolban egy e- magánhangzót találunk (pl. lat. SPERANTĬA > esperanza ’remény’). Ez az [e] mindig hangsúlytalan, és a kiejtésben még az idegen szavakban is megjelenik, ha azok valamilyen „sC” csoporttal kezdődnének: pl. stop [ᵉsztop] vagy smog [ᵉszmog]. Nézzük hát meg, mi állhat e jelenség hátterében!

Mindenekelőtt azzal kell kezdenem, hogy ez nem kizárólagosan a spanyolra jellemző az újlatin nyelvek között: a magánhangzó-betoldás az Olaszországtól nyugatra beszélt valamennyi újlatin nyelvben (az ófranciában, az okcitánban, a katalánban, a portugálban és még a legkonzervatívabbnak tartott szárdban is) megtörtént. A franciában aztán az [sz] ki is esett, így nyomát már csak a magánhangzó őrzi (pl. lat. STĒLLA ’csillag’ > ófr. esteile > fr. étoile; lat. SCHŎLA ’iskola’ > ófr. escole > fr. école stb. – hasonló jelenség zajlik most a délspanyol változatokban); mindazonáltal az újabb latin átvételekben ismét megjelenhet a szó elején „sC” csoport (pl. spécial ’speciális’ – vö. ófr. especial, ahonnan az angol especially jön!), vagyis már nem él ez a megszorítás (ennek okaira később visszatérünk).

STĒLLA > estrella (’csillag’). Hogy az -r- mit keres benne, szintén megérne egy tanulmányt. (Forrás: Pixabay.com)

Elterjedt mítosz, hogy az őslakosok eredeti nyelvében, akik a római hódítóktól természetes nyelvcsere útján átvették a latint, majd vált az anyanyelvükké, nem volt ilyen, ezért egy magánhangzó hozzáadásával adaptálták az így kezdődő szavakat. Persze az igaz, hogy a baszkban és az ibérben nem volt ilyen (és elképzelhető, hogy ki sem tudták ejteni), de semmi sem utal arra a szakirodalomban, hogy a jelenség összefüggésben lenne bármilyen korai nyelvi kölcsönhatással. Hiszen ha így lett volna, minden bizonnyal egyéb mássalhangzócsoportok sem lehetnének szókezdő helyzetben (pl. blanco ’fehér’, grande ’nagy’, frío ’hideg’, pronto ’hamar’ stb.), márpedig az ilyenek nem ritkák ezekben a nyelvekben.¹ Ezenkívül elég nagy területen elterjedt a magánhangzó-betoldás ahhoz, hogy az egyébként sokféle, egymással nem is feltétlenül rokon nyelveket beszélő őslakosokat okoljuk érte (nyilván az őslakosság eredeti nyelvei is befolyásolhatják a változások irányát, de az ilyesmit nehéz kimutatni). A gyökereket tehát magában a latinban érdemes keresnünk.

Költészeti nyomok utalnak arra, hogy a latinban az „sC” csoportokat nem szétválaszthatatlan egységként kezelték: az s inkább a szótag végéhez, mintsem a következő elejéhez tartozott, eltérően a mássalhangzó + l/r csoportoktól, amelyek mindig szótagkezdőnek számítottak. Így pl. a DETESTĀRI² ’elátkoz’ ige szótagolása inkább DE-TES--RI és nem DE-TE-STĀ-RI volt. Ebből következően a beszélők számára furcsának bizonyulhattak az „sC” kezdetű szavak, hiszen egy olyan mássalhangzóval kezdődtek, amely egyébként szótag végén szokott állni – a latinban pedig minden szótagnak kellett legalább egy magánhangzót tartalmaznia. Ezt az „ellentmondást” úgy oldották fel, hogy pótolták ezt a nem létező magánhangzót, mégpedig egy rövid [i] betoldásával, valahogy így: STĀRE ’állni’ → S--RE > ĬS--RE (vö. szárd istare, sp. estar). E beszélt nyelvi jelenségre – mely a kutatók szerint Rómából terjedt el – „elvétett” latin kőfeliratok hívják fel a figyelmet már a 2. századtól kezdve, mint pl. a Rómában talált, 105-ből származó ISMARA(G)DVS ’smaragd’ (a görög szmaragdosz átvétele – feltehetően először a latintól idegen „sC” csoporttal kezdődő jövevényszavak elején jelenhetett meg a magánhangzó).³

blanco (’fehér’), frío (’hideg’)... ezeket ki tudták ejteni az őslakosok?! (Forrás: Pixabay.com)

Jogosan merülhet fel a kérdés, ha ez így volt a beszélt latinban, akkor miért nincs most is így az olaszban vagy a románban? Egyfelől máris pontosítanunk kell: az olaszban ma már valóban nincs így, ám valamikor így volt. Másrészt, a hangváltozásoknál a szavakat sosem önmagukban kell vizsgálni, hanem a környezetükkel együtt (a nyelvészek szerint a „szó” egyébként sem tudományosan meghatározható fogalom). Aki ismeri valamennyire az olasz nyelvet, tudja, hogy a szavak néhány elöljárótól (con, in, per) eltekintve csak magánhangzóra végződhetnek, amiből az is következik, hogy „sC” kezdetű szó előtt a mondatban eleve csak magánhangzó jelenhet meg, amely egyúttal ellátja ezt a szerepet. Ezért van az is, hogy az ilyen szavak előtt a hímnemű határozott névelő is a lo alakváltozatban áll, pl. lo spagnolo (nem pedig *il spagnolo) ’a spanyol’. (Bár néha még ma is megjelenik az ún. i prostètica vagy i eufònica az olyan kifejezésekben, mint pl. in Ispagna ’Spanyolországban’, per iscritto ’írásban’ stb., a jelenség azonban inkább regionális és erősen visszaszorulóban van.)

De most tegyük félre egy kicsit az olaszt. Érdekes módon a jelenség a románban sem terjedt el, pedig ott aztán bármilyen mássalhangzóra végződhetnek a szavak. Vajon miért? Ha megfigyeljük, az „sC” előtti magánhangzó-betoldás érdekes párhuzamot mutat a szó végi -s megőrzésével. Azokban az újlatin nyelvekben, ahol a többes szám képzése magánhangzóval történik (mint olasz és a román), nem jelenik meg ez a pótmagánhangzó. Ellenben a nyugati latinságban, ahol megmaradt az -s mint többesjel és egyes igevégződések személyragja, következetesen rögzült a pótlóhang. Az újlatin nyelvek legkorábbi stádiumában az -s volt az egyetlen mássalhangzó, amely szó végén állhatott, a mai mássalhangzós végződések már másodlagosak (a románban is), vagyis az eredeti szó végi magánhangzó lekopásával keletkeztek (pl. a spanyol señor ’úr’ a 9-10. sz. környékén még señore volt). Lehetséges tehát, hogy a magánhangzó-betoldás megszilárdulását éppen az -s végződés megőrzése segítette elő a korai újlatin változatokban. Ahol pedig az -s lekopott és átmenetileg minden szó ismét csak magánhangzóra végződhetett (ld. olasz és román, és utóbb a francia is!), ott ez nem lexikalizálódott.

A spanyol hozzáadta, az olasz elvette a magánhangzót... (Forrás: El Mexicano)

Ám van itt még valami más is. A folyamatban lévő nyelvi változásoknak gyakori következménye a beszélők bizonytalansága, ami a szavak „túljavításához” (hiperkorrekció) vezethet. Tehát megpróbálnak olyan alakokat mások mintájára „kijavítani”, amelyek nem is „hibásak”. A latinban olyan szavak is voltak, amelyek eredetileg is egy magánhangzót követő „sC” csoporttal kezdődtek: pl. HISPANĬA [iszpánja] (innen az España) vagy HISTORĬA [isztórja] ’történet’. Amikor a beszédben megjelent az „sC” előtti pótlóhang, kezdtek elbizonytalanodni a beszélők, hogy az a magánhangzó „tényleg ott van-e” vagy sem, és azokat a szavakat is „kijavították”, amelyek az irodalmi latinban is magánhangzóval kezdődtek. Ennek következményei az olaszban az HISTORĬA > storia, HISPĀNĬA > Spagna vagy pl. EXPLICĀRE ’magyaráz’ (amely a beszédben [eszplikáre]-nak hangzott) > spiegare, ill. az INSTRUMENTU(M) [ĩsztrumentu] ’szerszám’ > strumento stb. Mindezen hiperkorrekciók is arra utalnak, hogy a magánhangzó-betoldás még Itáliában, a latin szülőföldjén is nagyon elterjedt lehetett a maga idejében.

Felhasznált irodalom

  • Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 148–150.
  • Herman József (2003): Vulgáris latin, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 35.
Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a helyesbítésekért.


¹A baszk anyanyelvűeknek valóban nehezükre esett még az ún. muta cum liquida csoportok kiejtése is (a legidősebbeknél ez máig megfigyelhető), nem csak szókezdő helyzetben, amit a korai latin/újlatin jövevényszavak alakja is tanúsít, vö. lat. LIBRUliburu ’könyv’, újlat. crucegurutze ’kereszt’, sp. alegrealegera stb. Mindez persze inkább cáfolja, hogy a baszknak olyan nagy hatása lett volna a spanyolra.
²A latinban nem annyira járatosak kedvéért megjegyzendő, hogy itt nem sajtóhibáról van szó: a detestor, -āri ún. álszenvedő ige volt, a szenvedő főnévi igenév végződése pedig a klasszikus korszakban nem -āre, hanem -āri volt.
³Herman József egy másik szemléletes példát hoz egy római keresztény feliratból: iscripta, valamint megjegyzi, hogy „sok más helyen is dokumentált”. Mindamellett megjegyzendő, hogy az iscripta lehet az inscripta egyszerűsödése is!
Az újlatin nyelvek korai állapotára szemléletes példa az ún. Glosas Emilianenses a 10. századból, amelyek latin szövegek magyarázó széljegyzetei voltak a „nép nyelvén”. Közülük a következő összefüggő részlet a legismertebb: Cono ajutorio de nuestro dueno, dueno Christo, dueno Salbatore, qual dueno get ena honore e qual duenno tienet ela mandatjone cono Patre, cono Spiritu Sancto enos sieculos delo[s] sieculos. Facanos Deus omnipotes tal serbitjo fere ke denante ela sua face gaudioso[s] segamus. Látható, hogy itt még magánhangzóra végződnek olyan szavak is, amelyek végén a mai spanyolban már mássalhangzó van (salvador, honor, mandación, faz stb.).

22 megjegyzés

  1. nagyon érdekes, köszönönjük:) volt a témáról egy cikk a nyesten is, emlékezem, tréfálkoztunk, hogy snoopy kutya spanyolul esnupi.
    már akkor meg szerettem volna kérdezni, hogy akkor viszont mi a helyzet azzal a kb. ötvenoldalnyi szóval a szótárban, ami s-sel kezdődik (a sábadótól - valszeg a héber sabbat-ból a swing-ig, ami pedig angol lehet, ha más nem. de vannak nagyon is latin alapú szavak, csak az elejéről pl.saber és santo vmint leszármazottaik.) hm?

    más, más, drága mexicano, kérlek, egyszer szentelj egy posztot a magázódásnak! borzasztóan kellemetlen, mert már régen illene tudnom használni, de valamiért mindig belezavarodom. barátoktól tanultam/tanulom, barátok között használom a spanyolt, így nemigen volt rá szükségem. ha pl. valamelyik barátom szüleivel találkozom, szabadkozom, hogy nem bunkó vagyok, csak nem nagyon ismerem a magázódás szabályait:) legfeljebb 1-1 kifejezést. aranyosan elnézik nekem, sőt, bíztatak a tegeződésre, csakhogy ettől nem leszek okosabb. múltkor kellett volna fogalmaznom egy hivatalos levelet, de hosszas tipródás után letettem róla:(
    könyvet olvasva felismerem nagyjából (mondjuk volt, hogy oldalakat kellett visszaolvasnom, mert eltoltam a megértést, h.ti.egymással beszélgetnek-e magázódva a szereplők vagy egy 3. személyről...) szóval ha jól sejtem, az ön/maga (tényleg, van különbség???) az E/3, a felszólítómód így subjuntivo; az önök/maguk a T/3. de lehet, hogy mégsem:(( mintha olvastam volna szöveget, ahol T/2-ben magáztak, mint az oroszok.
    ráadásul jó lenne tudnom azt is, van-e különbség ebben a vos-ozóknál.
    megér szerinted egy posztot? vagy kérdezzek priviben? netán maradjak "mézgagéza"? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. „volt a témáról egy cikk a nyesten is, emlékezem, tréfálkoztunk, hogy snoopy kutya spanyolul esnupi.”

      Igen, írtam is, hogy volt, meg is van hivatkozva. :)

      „mi a helyzet azzal a kb. ötvenoldalnyi szóval a szótárban, ami s-sel kezdődik [...] vannak nagyon is latin alapú szavak, csak az elejéről pl.saber és santo”

      A e-betoldás kizárólag az s+MÁSSALhangzó kezdetű szavakra érvényes, a saber és a santo s+magánhangzóval kezdődik – legalábbis a tudomány eddigi állása szerint az a magánhangzó. ;) (S ha figyelmesen végigolvasod cikket, akkor arra is választ kapsz, hogy ez már több mint valószínű, hogy a latinban is így volt, csak éppen ezt a szó eleji magánhangzót nem írták le.)

      A magázás témája jó ötlet, erről már akartam írni, jó is, hogy eszembe juttattad. Összeszedem a háttéranyagot az NGLE-ből, aztán valamit összedobok róla márciusra.

      Egyébként röviden elöljáróban annyi, hogy többes számban csak Spanyolországban van különbség a tegezés és a magázás között (ott az egész rendszer olyan, mint a magyarban: tú cantas, usted canta, vosotros cantáis, ustedes cantan), Latin-Amerikában többes számban – alaktanilag – csak magázás van (ustedes cantan). Egyes számban pedig területeként változó: valahol vosszal tegeznek (vos cantás), valahol -val (tú cantas), valahol pedig egyes számban sincs nyelvtanilag tegezés (usted canta). Attól függ tehát, hogy honnan valósiak az ismerőseid.

      Érdekességként mondom, hogy a brazíliai portugál pl. egyáltalán nem is ismer második nyelvtani személyt, náluk csak én (eu), ő/maga (ele/ela/você), mi (nós) és ők/maguk (eles/elas/vocês) létezik (eu canto, ele/ela/vc. canta, nós cantamos, eles/elas/vcs. cantam).

      Törlés
  2. milyen furcsa, mármint a portugál, hogy leírva mennyire hasonlít a spanyolra, mintha egy spanyol anyanyelvű piásan gépelne, kimondva viszont teljesen más.
    a magázós cikk nagyon jól jön majd nekem, nagyon köszönöm. amit most olvasok pl. magázva felszólítás mintha t/2 lenne... "haced algo, por favor" (biztos, hogy csak ketten vannak!:)
    ööö tényleg belezöldülök:( nagyon várom a márciusi posztot!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már elkezdtem írni, sőt, már majdnem kész is vagyok vele – lesznek benne szép színes táblázatok, mint mindig. ;) Egyelőre március 17-ére van belőve, de ha elkészülök vele, akkor lehet, hogy átvariálom az ütemezést és előbb kijön, mert ez egy eléggé fontos téma.

      Törlés
  3. Ez a magázódás-tegezés kérdés engem is nagyon érdekel. Múlt hónapban beleolvastam egy portugál nyelvkönyvbe, annyi kiegészítés, hogy az európai portugálban a T/2. személyben a ragozás megszűnt, és 3. személyben mondják. A nyelvtankönyvek zárójelben közlik a T/2-es igealakokat.

    Jake

    VálaszTörlés
  4. A latin inf végződése -are. Latin alatt ui., ha nem említesz korszakot vagy stílusréteget, akkor a klasszikus latint értjük. Mivel az -ari-t említed, pontosíts, hogy egyértelmű legyen.
    Egyébként ez az egyik kedvenc postod :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A cselekvő igéknél, valóban -ARE a végződés. De szenvedő/álszenvedő igék főnéviigenév-végződése -ARI, a DETESTOR, -ARI pedig ilyen. ;)

      Törlés
  5. Igen, és ez a latinosoknak egyértelmű is, de a nemlatinosoknak nagyon nem, és rájuk gondolva, ilyen részletekre is figyelned kell. Ezt értettem azalatt, h laikusabban kell néha írni. Ilyenkor jön jól a konkrét tanítási gyakorlat, és hidd el, a tanítványok rendkívül tehetségesek a nyelvi leleményekben :-)
    (Én meg előszeretettel mutatom meg neked továbbra is, ami egy átlag nyelvtanulónak félreérthető lehet, ha gondolod.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Világos, de most speciel tök irreleváns, hogy mikor mi a latin főnévi igenév végződése, mivel az egész cikknek semmi köze hozzá. Nyilván, ha olyan a téma, hogy ez fontos, akkor odaírom, de itt szerintem éppen felesleges túlbonyolítani. ;)

      Törlés
    2. Ja, ha neked letörik a kezed annyi plusz precízségtől, hogy odaírod a tanulók kedvéért, hogy psss inf... :-p)))))

      Törlés
    3. Legyen igazad, beírtam egy megjegyzésbe. ;)

      Törlés
  6. Kedves Mexicano!

    Spanyolul hol lehet erről a jelenségről olvasni?
    köszönöm,
    hedina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Hedina! Sajnos spanyolul nem igazán van erről használható szakirodalom, általában csak megemlítik a történeti hangtannál, hogy van ilyen, de nem magyarázzák meg az okait. Viszont angolul kiváló szakirodalom erre Paul M. Lloyd: From Latin to Spanish, amely ingyen elérhető a Google Books oldalon, a jelenségről szóló rész a 148. oldalon kezdődik.
      (De azért megkérdezem a spanyol nyelvtörténész ismerősömet, hátha ő tud rá spanyolul is elérhető irodalmat, amint válaszol, továbbítom.)

      Törlés
  7. Ugy nez ki, hogy 1 szo van ami kivetel: "STOP". Nics spanyol nyelvu orszag ahol "ESTOP" volna irva a stop tablara. "ALTO" "PARE" "STOP"
    Ezeket hasznaljak, soha nem hasznalnak "ESTOP" szot

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne keverd az írást a beszéddel! :)
      Persze, hogy nincs, a kép csak vicces illusztráció. Viszont egy átlagos anyanyelvű ezt [esztop]-nak ejti, mivel beszédben nem létezik *[szp-] szókezdet. (De ezt le is írtam a cikkben.)

      Törlés
    2. Az atlagos anyanyelvu spanyolban ESTOP-nak mondja.
      Mexicoban es Argentinaban STOP-nak mondjak.
      Hallgasd meg itt:
      http://www.wordreference.com/definicion/stop

      Törlés
    3. De azért azt vedd figyelembe, hogy az ilyen szótári felvételeknél, mivel azt ők is tudják, hogy kellene helyesen ejteni, gondosan ügyelnek rá. De az élőbeszéd teljesen más, amikor nem figyelsz oda. Kizártnak tartom, hogy valaki ne ejtsen elé egy [e]-t a természetes beszédben, hacsak nem magánhangzóra végződő szó után mondja. (De még dalokban is, pl. van egy mexikói dal, amelynek az egyik sora úgy kezdődik, hogy el smog... és ott is [eleszmog]-nak ejtik.) Azt el tudom képzelni, hogy az argentinok az olasz hatása miatt ki tudják mondani, de ez amúgy nem igazán jellemző, nagyon nem illeszkedik bele a spanyol fonotaktikába.

      Törlés
    4. Ugy van, igaz az, hogy Argentinaban az olasz nyelv sok behatassal van. Van egy nyelv amit LUMFARDO-nak hivnak es Buenosban meg mindig meg van amiben sok az olasz szobol eredo szo. Pl. laburo = munka; curda= reszeg, stb

      Törlés
    5. Igen, tangókban is használják. :) (A laburo, laburar közvetlen spanyol megfelelői egyébként a labor, laborar.)

      Törlés
  8. Érdekes, hogy az olaszok megelégedtek "pótlásként" az előző szó szóvégi magánhangzójával, míg a spanyolok még az összetett szavaknál sem, pl. infraestructura. Vicces még, hogy a superstar kiejtve [superestar], pedig a betűkapcsolat egyáltalán nem okoz nekik gondot más szavakban, pl. superstición.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem ez attól függ, hogy a beszélők mennyire vannak tudatában annak, hogy összetett a szó. Vagyis részben tanult az ilyen kiejtés, mert ahogy mondod, senkinek sem jutna eszébe pl. a constar helyett azt mondani, hogy *[konesztár] (ami etimológiailag valóban a con + estar összetétele, csak ezt a beszélők nem tudják). De a superstar-nál még az is lehet, hogy superestrella mintájára lesz [superestar].

      Törlés

Kérlek, hogy ne kommentelj névtelenül! Ha többen is névtelenül szólnak hozzá, nem lehet a kommentelőket megkülönböztetni egymástól. Használhatod a Google-fiókod, vagy megadhatsz egy tetszőleges becenevet a „Név/URL-cím” kiválasztásával (az URL kitöltése nem kötelező). Köszönöm a megértést!