„Hallottam őt énekelni egy dalt”

(Forrás: Caras México)

Nem olyan régen volt szó a spanyol személyes névmások nyelvjárási használatairól, mely jelenségek közül az egyik legáltalánosabb az ún. leísmo, azaz a részes le(s) névmás használata személyekre tárgyesetben, a lo(s), la(s) helyett, adott helyzetekben. Arról is olvashattunk már előtte, hogy bizonyos igékkel nincs éles határ a részes és a tárgyeset között – előfordulhat, hogy amikor magyarul a tárgyeset használata lenne számunkra természetes, a spanyolban részes esetet használnak (ez főleg az ún. behatást kifejező igéknél – verbos de afección – jellemző). Vagyis a spanyolban nem annyira egyenletes és „logikus” a részes és a tárgyeset megoszlása, mint a magyarban, s az egyik vagy a másik használata közötti ingadozások azt mutatják, hogy a kettő közötti morfológiai különbség bizonyos esetekben – a nemek, illetve a személyek dolgoktól való megkülönböztetésének javára – eltűnőben van.

A mostani témában az ún. verbos de percepción, vagyis az érzékszervekkel történő érzékelést jelentő igék esetvonzatáról lesz szó, amely bizonyos szövegkörnyezetekben szintén eltér attól, amit magyarul várnánk. A két leggyakoribb ilyen ige a spanyolban a ver (régen veer < lat. VIDĒRE) ’lát’ és az oír (< lat. AUDĪRE) ’hall’. Alapesetben ezek – ahogy a magyarban is – tárgyas igék: te veo ’látlak téged’, oigo tu voz ’hallom a hangod’ stb. Van azonban egy olyan eset, amellyel külön érdemes foglalkozni: amikor a ver vagy oír bővítménye egy főnévi igeneves tagmondat. Idáig nincs is ebben semmi érdekes, hiszen magyarul is szoktunk ilyet mondani: pl. a „Hallottam Máriát énekelni” mondat ugyanígy gond nélkül lefordítható spanyolra: Oí a María cantar.

A fenti egyszerű példamondatban az ige bővítménye (María) tárgy, ahogy magyarul is (a tárgyesetet, személyről lévén szó, az a elöljárószó jelöli is), ami azt jelenti, hogy a tárgyesetű személyes névmással helyettesíthető: La oí cantar ’Hallottam őt énekelni’. De vajon mi történik akkor – és számunkra ez lesz igazán érdekes –, ha a főnévi igenévi alakban álló ige (cantar) is kap egy tárgyat, vagyis a példánál maradva: „Hallottam Máriát énekelni egy dalt”. Elsőre szintén nem történik semmi látványosan, mert ezt is egyszerűen le lehet fordítani: Oí a María cantar una canción. Viszont próbáljuk meg itt is az oír ige bővítményét a személyes névmással helyettesíteni: Le oí cantar una canción ’Hallottam őt énekelni egy dalt’ – hoppá, itt bizony már valami történt! Mégpedig az, hogy a María szóra nem a tárgyesetű, hanem a részes névmással utaltunk. A következő lépésben nézzük meg, mivel lehetne ezt megmagyarázni.

Az odáig – gondolom – teljesen követhető, hogy amennyiben a főnévi igenévnek nincs tárgy funkciójú bővítménye, akkor a mondat tárgya az oír ige bővítménye. Hasonlóképpen működik ez a ver igével is, csak hogy azzal is legyen egy példánk: Lo vimos subirse a un taxi ’Láttuk őt [hímnem] beszállni egy taxiba’. Amint viszont a főnévi igenév is kap egy tárgyat – vagyis amikor magyar mondatban dupla tárgy lenne – az oír vagy ver ige bővítményéből általában részeshatározó lesz a spanyolban, amelyre a részes névmással utalhatunk. Bár vannak, akik ezt egyszerűen a leísmo egy speciális esetének tartják, valójában nem erről van szó. Mint tudjuk, a magyarral szemben a spanyol személyes névmás részes esetének használata ugyanis kiterjedtebb, azaz nem feltétlenül utal mindig a szó szoros értelmében vett részeshatározóra: jelölhet olyan határozói viszonyt is, amely nem pontosan a cselekvés/történés „címzettjére” vonatkozik, hanem a „forrására”, olyasmire, amit magyarul a tőle szokott kifejezni (ilyennel már találkozhattunk, pl. a preguntar, pedir igéknél).

Láttam őt piros függöny mögé bújni. La vi esconderse detrás de una cortina roja. (Forrás: Caras México)

A spanyol anyanyelvűek többsége tehát úgy értelmezi az ilyen ver és oír igékkel alkotott mondatokat, amelyekben magyarul két tárgy van, hogy azokban valójában csak egy tárgy van, a főnévi igenévvel kifejezett cselekvés bővítménye, vagyis tulajdonképpen azt érzékelik közvetlenül; éppen ezért a cselekvés végrehajtóját a részes esettel kifejezett forrásnak tekintik. Ez onnan is látszik, hogy a főnévi igenév bővítményére lehet tárgyesetű névmással utalni, míg a cselekvést végzőre részessel, a kettő együttes használatakor pedig a le(s) névmás helyett (eufonikus okokból) a se névmás áll: Oí a María cantar una canción → Le oí cantarla / Se la oí cantar; Vi a Pedro guardar el informe → Le vi guardarlo / Se lo vi guardar. Vagyis szó szerint fordítva, ezek a mondatok valójában azt jelentik, hogy ’Hallottam Máriától énekelni egy dalt’ → ’Tőle hallottam énekelni azt’, illetve ’Láttam Pétertől eltenni a beszámolót’ → ’Tőle láttam eltenni azt’.

Szintén nem ritka persze, hogy a spanyol mondatban is dupla tárgy van, tehát vannak olyan beszélők is, akik a cselekvés végzőjét is tárgyként értelmezik. Az ő nyelvváltozatukban természetesen ugyanúgy helyes a cselekvés végzőjére a tárgyesetű személyes névmással történő utalás: La oí cantar una canción, Lo vi guardar el informe.

Az olvasást könnyítő betű

Az írásbeliséggel rendelkező nyelvek története során gyakran előfordul, hogy egyes beszédhangok megváltoznak, sőt, nyom nélkül el is tűnhetnek, azonban írásuk még sokáig megőrzi a nyomukat. Az újlatin nyelvekben ilyen sorsra jutott az egykori [h] hang, amelyet valószínűleg már a klasszikus latin korszakban sem ejtett az utca népe, a legtöbb újlatin nyelv azonban írásban mindmáig őrzi a h betűt. Két fontos kivétel az olasz és a román: az olaszban csupán az avere (< lat. HABĒRE) ige néhány alakjában írják jelentések megkülönböztetése céljából (ho ’nekem van’ és o ’vagy’; ha ’neki van’ és a [elöljárószó], illetve hanno ’nekik van’ és anno ’év’), a románban viszont kiejtett mássalhangzó [h] hangértékkel, amely természetesen csak nem latin eredetű jövevényszavakban fordul elő.

A spanyol h – neve (la) hache [ácse] – betűnek szintén megvan a sajátos története. A középkori spanyolban még hasonló volt a helyzet az olaszéhoz: a latin eredetű szavakban nem írták az aver (ma haber) néhány alakján kívül, azonban a [h] hang az /f/ fonéma egyik ejtésváltozata volt, amelyet írásban ekkor még az f betű jelölt (pl. fablar ’beszél’ – ma hablar). A 16. század közepére azonban a latin F-ből származó [h] hang is kiveszett a sztenderd nyelvből és a helyesírásban az f-et is a h váltotta fel az ilyen szavakban. A modern sztenderd spanyolban így a h betű önállóan ma már semmilyen fonémát nem jelöl (a ch betűkapcsolat körülbelül a magyar [cs] hangnak felel meg), csupán egy valaha létező mássalhangzó nyomát őrzi a helyesírásban – néhány szó kivételével, amelyekben semmilyen szerepe nincs és nem is volt, mint az hallar (< AFFLĀRE) ’talál, lel’, henchir (< IMPLERE) ’megtöm’ és hinchar (< INFLĀRE) ’felfúj’ –, mégpedig az egykori latin [h], [f] vagy [g] hangokét (legalábbis a szavak egyik részében): pl. hora (< HŌRA) ’óra [időegység]’, hacer (< FACERE) ’csinál, tesz’, hermano (< GERMĀNU) ’fivér’ stb. Viszont szintén megjelenik írásban egy h a szókezdő nyíló kettőshangzók – /ie/, /ua/, /ue/, /ui/ – előtt, amit már nem minden esetben lehet azzal magyarázni, hogy valaha kiejtett mássalhangzóval kezdődtek: pl. a huérfano ’árva’ szó latinul magánhangzóval kezdődött (< ŎRPHANU). De akkor mit keres ott a h, miért nem úgy írják, hogy *uérfano?

A megoldást a kettőshangzóban, illetve annak helyesírásában kell keresnünk. Ehhez tudni kell, hogy a római, majd a középkori íráshagyományban az u és v ugyanannak a betűnek a tipográfiai –nyomtatott/nagybetűs, ill. írott/kisbetűs – változatai voltak (ahogy pl. az a és az a), vagyis mindegy volt, hogy pl. a latin és spanyol ’élek’ igealakot VIVO vagy uiuo formában írták-e. A latinban eredetileg nem létezett [v] hang, a V betű az /u/ magánhangzó-fonémát jelölte, amelyet – ha rövid volt – magánhangzó előtt kezdetben mindig angolos [w]-nek ejtettek. A kései latinban ez a hang két magánhangzó között és szó elején [β]-vé vált (ahogyan ma is ejtik a spanyolban magánhangzók között a b/v betűkkel jelölt hangot), amely az újlatin nyelvekben később vagy [v]-vé erősödött, vagy vegyült a /b/ fonémával.

A latin /u/ fonéma tehát a középkorra kettévált – egy magánhangzó és egy új mássalhangzó ([β] > /v/ ~ /b/) lett belőle –, az írás viszont még sokáig mindkettőt ugyanazzal a betűvel jelölte, vagyis még nem különült el egymástól az u és v a magánhangzó és a mássalhangzó jelölésére. Azonban ahhoz, hogy a helyes hangértékkel tudják olvasni azokat a szavakat, amelyeknél nem lett volna egyértelmű, hogy a magánhangzót vagy a mássalhangzót kell-e ejteni, bizonyos trükkökhöz kellett folyamodni. Az egyik ilyen trükk pedig az volt, hogy mivel – értelemszerűen – mássalhangzóbetű után a V vagy u csak magánhangzót jelölhetett, ezért hogy azt magánhangzónak és ne [b] ~ [β] ~ [v] hangnak olvassák, egy h betűt írtak a szó elejére. S bár igen ritkán adódhattak olyan helyzetek, amikor a szövegkörnyezetből ne derült volna ki egyértelműen – h nélkül is –, hogy az adott szót hogy kell olvasni, így elvben meg tudtak írásban különböztetni olyan szavakat, mint pl. HVELA huela (→oler) ’szaga legyen’ és VELA uela ’vitorla’, vagy HVIDA huida ’menekülés’ és VIDA uida ’élet’. Hasonló példák a franciából: HVIT huit ’nyolc’ és VIT uit ’él(t)’, HVILE huile ’olaj’ és VILE uile ’gonosz, aljas [nőnem]’.

Összefoglalva tehát, a magánhangzó előtti h betűnek alapvetően kétféle szerepe van a spanyolban: egyrészt eltűnt mássalhangzók helyét jelöli, másrészt régi szövegekben az utána álló betű helyes hangértékkel történő olvasásának megkönnyítésére szolgált, tipográfiai okokból. Az íráshagyomány azonban továbbra is megtartotta ezt annak ellenére, hogy ma már minden betűtípusnál egyértelműen megkülönböztethető az u a v-től, illetve az i a j-től.

Illusztráció: A H definíciója a Diccionario de autoridades-ben (IV: G–N, 1734). Mai tudásunkkal már mosolyognánk rajta.

Újlatin nyelvek a legrégiesebb indoeurópai nyelvek?

A nyelvek iránt érdeklődők egyik kedvenc témája, hogy egy nyelvcsalád, nyelvcsoport tagjai közül melyek a legrégiesebbek, legkonzervatívabbak, vagy éppen a legújítóbbak, vagyis amelyek a legközelebb állnak, illetve a legjobban eltávolodtak a közös ősüktől, amelyből kialakultak. A közös ős vagy alapnyelv létezésére azonban a legtöbbször nincs közvetlen, írásos bizonyíték (hiszen általában több ezer, akár tízezer évvel ezelőtti nyelvekről, nyelvállapotokról van szó), mivel nem volt írott nyelv.

A tudományos összehasonlító módszerekkel azonban – a ma élő nyelvek alapján – az alapnyelvek hangrendszerét, nyelvtanát és legalapvetőbb szókincsét (például a számneveket, személyes névmásokat, a természettel összefüggő alapfogalmakat) sok esetben képesek többé-kevésbé rekonstruálni, s ez így történt az indoeurópai alapnyelv esetében is. A rekonstrukció a nyelvekre jellemző rendszeres hangmegfelelések alapján történik, és természetesen csak feltételezés (a feltételezett szótöveket csillaggal szokás jelölni).

A Stonehenge építését a régészek i. e. 2500 körülre teszik. Az indoeurópai alapnyelv a nyelvtörténészek szerint i. e. 4000 tájékán kezdhetett el önálló nyelvjárásokra szakadni...

Korábban már írtam arról is, hogy igazából nincs értelme – és nem is lehet – azt megállapítani, hogy a nyelvváltozatok összességében mennyire régiesek vagy újítóak, mivel ez csak attól függ, hogy az összehasonlítandó nyelveket mely szempontból vizsgáljuk (hangtan, nyelvtan vagy szókincs): van, amiben az egyik nyelv(változat) régiesebb, a másik újítóbb, és van, aminél ez éppen fordítva van, de sokszor egyáltalán nem lehet megmondani, hogy két szóalak közül melyik áll közelebb az eredetihez (amely vagy dokumentált írásban, vagy nem).

Hogy mégis miért érdemes vagy érdekes az újlatin nyelvek esetében erről beszélni, az nem más, mint egyetlen hangtani tulajdonság. Bár jelentéktelen adatnak tűnne, de néhányuk kivételével ezek az egyedüli ma is élő nyelvek, amelyek – a latinon keresztül (természetesen a kiejtést, nem pedig a helyesírást alapul véve) – máig őrzik bizonyos indoeurópai alapnyelvi szavak *kʷ hangját! Ez a mássalhangzó, az ún. labioveláris zöngétlen zárhang, az összes többi ma beszélt indoeurópai nyelvben átalakult: [k], [w], [p], [f], [t], [cs] stb. hangok lettek belőle. Legegyszerűbb ezt belátni az alapnyelvi *kʷetwór(es) ’négy’ számnév mai megfelelőinél, amelyet az alábbi táblázat szemléltet (sárgával kiemelve azok a nyelvek, amelyek a szókezdő alapnyelvi mássalhangzót pontosan őrzik):

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

Szintén indoeurópai eredetű pl. a spanyol cual, cuan, cuando, cuanto, olasz quale, quando, quanto stb. (< lat. QUĀLIS, QUAM, QUANDO, QUANTUS) alakok szókezdő [kw] hangja. Vigyázat! Természetesen nem arról van szó, hogy [kw] hang csak az újlatin nyelvekben létezne (hiszen más indoeurópai nyelvekben is megvan ez a hang), hanem arról, hogy ezek az újlatin nyelvek őriznek olyan szavakat, amelyek a rekonstruált alapnyelvben is ezzel a hanggal kezdődhettek. (Más indoeurópai nyelvek [kw] hangja azonban nem az indoeurópai *kʷ folytatása – pl. az angol queen [kwín] ’királynő’ szókezdő mássalhangzója az indoeurópai *gʷ hangból származik: *gʷēn ’nő’.)

Vannak persze szakemberek, akik kételkednek az összehasonlító nyelvészet eredményeiben. Ők abban látják a problémát, hogy a mai nyelvek szavainak hangalakja alapján kikövetkeztetett – vagyis közvetlen bizonyítékokkal nem igazolható – rekonstruált alapnyelvi szavakat vesznek később a magyarázatok alapjául. (Olyan ez, mintha egy előttünk ismeretlen dolog ismert következményeit éppen a következmények alapján kitalált – de valójában továbbra is ismeretlen – dologgal próbálnánk megmagyarázni.) Ugyanakkor tudni kell, hogy vannak olyan hangváltozások, amelyek iránya a természet törvényeiből következik, vagyis nem történhetnek „visszafelé”: pl. mindig a hátul képzett zárhangból lesz elöl képzett réshang (vagyis pl. [k] hangból [cs]), és nem fordítva ([cs]-ből sosem lesz [k] hang). E törvényszerűségeket felhasználva tudnak a történeti nyelvészek az alapnyelvi hangokra és szótövekre nagy valószínűséggel visszakövetkeztetni – azaz, ha pl. több mai rokon nyelv közül ugyanaz a szó az egyikben [k]-val, a másikban [cs]-vel, egy harmadikban pedig [sz]-szel kezdődik, akkor ebből szinte biztosra vehető, hogy közös ősükben is [k]-val kezdődött.


Szanszkrit számnevek 1-től 100-ig
Összefoglalásképpen tehát elmondhatjuk: amennyiben az a kérdés merülne fel, hogy mely mai indoeurópai nyelvek őrizték meg az alapnyelvi *kʷ hangot, akkor ezek az újlatin nyelvek (olasz, spanyol, portugál, katalán, rétoromán), amelyek – kizárólag e sajátosságuk szempontjából – valóban a legrégiesebb indoeurópai nyelvek. Természetesen, ha például azt vizsgálnánk, hogy mely nyelvek őrizték meg az indoeurópai zöngés hehezett *bʰ, *dʰ, *gʰ zárhangokat, akkor ebben a tulajdonságban az indoiráni ághoz tartozó indoárja nyelvek lennének a legkonzervatívabbak – amelyek viszont ezt leszámítva hangtanilag meglehetősen újítóak.

A „visszaható igék”, amelyek nem hatnak vissza...

A spanyolban rengeteg olyan ige van, amelyek a személyes névmás me, te; nos, os; se hangsúlytalan alakjaival ragozódnak. Ezek szótári alakjához, vagyis a főnévi igenevükhöz a se simulószócska kapcsolódik, pl. lavarse ’mosakodni’ (me lavo, te lavas, se lava, nos lavamos stb.) vagy pl. arrepentirse ’megbánni’ (me arrepiento, te arrepientes stb.).

Hagyományosan az ilyen igéket „visszaható ige”-ként (verbo reflexivo) tanítják az iskolában, és a névmást is „visszaható névmás”-nak (pronombre reflexivo) nevezik (amely ugyanúgy lehet részes és tárgyesetű is). De álljunk meg egy kicsit! Mit is jelent az, hogy „visszaható ige”? Olyan cselekvést kifejező tárgyas ige, amelynek alanya és tárgya megegyezik. Visszaható igeként értelmezhető a példában is szereplő me lavo ’mosakszom’, szó szerint ’mosom magamat’. Na de lehet-e visszaható a me arrepiento ’megbánom’ ige? Magamat bánom meg? – Természetesen nem, hiszen ennek semmi értelme nincs. Sőt, *arrepentir ige nem is létezik.

Nem véletlenül tettem idézőjelbe, hogy „visszaható ige”: a visszaható alakú névmással ragozott legtöbb igének ugyanis valójában semmi köze nincs a visszaható igékhez. Ezeket az igéket a spanyol akadémiai nyelvtan (NGLE) – a névmás funkciójának megkülönböztetése nélkül – egyszerűen úgy nevezi, hogy verbos pronominales, azaz ’névmással ragozott igék’ (hívjuk őket röviden pronominális igéknek).

Chica bañándose. Se lava a sí misma. Fürdő lány. Megmossa magát.

Ha jól belegondolunk, még az is vitatható, hogy a me lavo igealak tényleg visszaható-e. Ezzel kapcsolatban kétféle értelmezés él: az egyik szerint tárgyas ige, melynek tárgya a cselekvő személy (’mosom magamat’); a másik szerint viszont tárgyatlan, és az alanya inkább elszenvedi a cselekvés hatását (vö. ’mosakszom’). Még érdekesebb a me despierto ’felébredek’: ha azt vesszük, hogy a despertar jelentése ’felébreszt’, akkor nyilvánvaló volna, hogy a despertarse az ’felébreszti magát’, s így lesz ’felébred’ jelentésű. De van annak értelme, hogy valaki „felébreszti magát”? Nem sok, mivel igazából ez történik vele. (Vigyázat! A me lavo las manos ’megmosom a kezem’, se compró un coche ’vett magának egy autót’ stb. típusú mondatokban sem visszaható az ige, hanem csak névmás az – ezek sima tárgyas mondatok részes esetű visszaható névmással.)

Nyelvtanilag minket mégis az érdekelne, hogy akkor mik is ezek a pronominális igék valojában. Többségében olyan tárgyatlan igékről van szó, amelyek valamilyen (állapot)változást, történést fejeznek ki (persze ez nem jelenti azt, hogy csak pronominális igék fejezhetnek ki ilyesmit). Példaként vizsgáljuk meg a következő mondatokat!

1. El barco se hundió, pero afortunadamente todos los miembros de la tripulación se salvaron. ’A hajó elsüllyedt, de szerencsére a legénység minden tagja megmenekült.’
2. No quiero irme. Me estoy muriendo por ti. ’Nem akarok elmenni. Meghalok érted.’
3. No me arrepiento de lo que dije, era lo que pensaba. ’Nem bánom meg, amit mondtam, az volt, amit gondoltam.’

Az 1. példában szereplő hundirse ’elsüllyed’ és salvarse ’megmenekül’ szenvedő alakú igék, amelyek egy-egy eseményt – történést – írnak le (nincs értelme annak, hogy ’elsüllyeszti magát’, még ha így egyszerűbb is lenne magyarázni).

Barco hundiéndose... ¿¿Se hunde a sí mismo?? Süllyedő hajó... Elsüllyeszti magát??

A 2. esetben az irse ’elmegy’ és a morirse ’meghal’ (amely a morir igével szemben érzelmileg jelöltebb) állapotváltozást fejeznek ki. Érdemes tudni ugyanakkor, hogy csak a morir használatos, ha a halál erőszakos cselekmény következménye, mint pl. az Un muchacho de catorce años (*se) ha muerto en Pamplona, abatido también por la violencia etarra ’Egy tizennégy éves fiú halt meg Pamplonában, szintén az ETA-erőszak sújtott le rá’ mondatban.

A 3. mondatban a már említett arrepentirse ’megbán’ igét találjuk, melynek vonzata a de elöljárószó. Ennek az igének nincs is névmás nélkül ragozott párja, csak pronominális lehet. Van még néhány ige, amely ugyanígy viselkedik, listájuk megtekinthető az NGLE online változatában ide kattintva.

Példa egy szabályos pronominális ige ragozására a releváns alakokkal (Forrás: El Mexicano)

Egy mondatban összefoglalva tehát a lényeget, a pronominális igék valamilyen eseményt – változást, történést – kifejező, mediális vagy szenvedő mondatban használt tárgyatlan igék, amelyeket a visszaható névmással ragoznak. Eredetük a latinban gyökerezik. A klasszikus latinban a szenvedő igeragozás szintetikus alakokból állt (pl. laudat ’dicsér’ és laudatur ’dicsértetik’, azaz ’dicsérve van’), és természetesen ugyanúgy léteztek olyan igék, amelyeket szenvedőként ragoztak, de jelentésük nem volt az (ezeket nevezi a szakirodalom deponens igéknek). A szenvedő igeragozás viszont az élőbeszédből hamar kiveszett, így a visszaható névmás (MĒ, TĒ; NŌS, VŌS; SĒ) használata az ige aktív alakjával kiterjedt a szenvedő és mediális jelentések kifejezésére is.

Estar, ir, llevar vagy seguir + gerundio?

Egy korábbi témában már kitértem rá, hogy az éppen folyamatban lévő (idegen szóval progresszív, azaz ’előrehaladó’), illetve az olyan cselekvést/történést, mely folyamatosságának a kihangsúlyozása a cél, a spanyolban gyakran az estar + gerundio szerkezettel fejezik ki (está cantando ’éppen énekel’). Az olyan igei kifejezéseket, amelyekben egy segédigeként használt ige, illetve egy, a konkrét cselekvést vagy történést jelölő ige valamely személytelen alakja vesz részt, igei körülírásoknak (spanyolul perífrasis verbales) nevezzük. A mostani témában a folyamatosságot kifejező egyéb igei körülírásrokról és használatukról lesz szó, több olvasó kérése alapján.

Igeidő vagy nem igeidő?

Mielőtt rátérnék a konkrét témára, tegyünk egy kis kitérőt. Sokszor felmerül a kérdés, hogy amennyiben az ha cantado egy igeidő (amelyet az akadémiai nyelvtan pretérito perfecto compuesto de indicativo névre keresztelt), akkor az está cantando miért nem az – lehetne például „folyamatos jelen”, hiszen mindkettőben az a közös, hogy egy segédige és egy személytelen igealak (a participio, illetve a gerundio) vesz részt a képzésében. Egyfelől természetesen önkényes, hogy a nyelvtanok mit tekintenek igeidőnek és mit csak igei körülíró szerkezetnek (a spanyol igeidők egy része például a latinban még ugyanilyen igei körülírás volt), másfelől viszont az határozza meg leginkább, hogy a szerkezet mennyire rögzült, azaz grammatikalizálódott.

Az ha cantado egyrészt azért igeidő, mert az haber ragozott alakjai a szenvedő melléknévi igenév változatlan (semleges) alakjával rögzült szerkezetté vált, és a participio, amely eredetileg a tárgy „jelzője” volt (a középkori nyelvben még nemben-számban egyeztetve vele), a modern spanyolban már kizárólag a segédigéhez tartozik, amellyel elválaszthatatlan szerkezetet alkotnak. Így pl. az Hoy ha cantado una canción ’Ma énekelt egy dalt’ mondatot nem lehet úgy mondani, hogy *Ha hoy cantado una canción, és úgy sem, hogy *Hoy cantada ha una canción (az óspanyolban még lehetett volna); másrészt az haber helyett semmilyen más ige nem láthatja el ugyanezt a funkciót, az előidejűség kifejezését.

A fentiekkel szemben viszont semmi sem tilja, hogy az Hoy está cantando ’Ma [éppen] énekel’ mondatot úgy mondjuk, hogy Está hoy cantando vagy Hoy cantando está vagy akár Cantando está hoy – legfeljebb az utóbbira azt mondanák, hogy kissé irodalmias. Sőt, és itt jön a lényeg, amire ki akartam lyukadni: az estar mellett egyéb igéket is használhatunk az ilyen körülírásokban hasonló jelentéssel, melyek közül a leggyakoribbak az ir, a llevar és a seguir.

Térjünk hát a tárgyra. Több esetben kérdezték már spanyolosok, hogy mi a különbség, vagy egyáltalán mit jelentenek az olyan kifejezések, mint például a voy estudiando, sigo aprendiendo stb. Talán érezhető, hogy ezek hasonlóak az estar + gerundio körülíráshoz (funkcionálisan mind a négy tárgyalt ige ugyanazt a szerepet tölti be itt), jelentésükben azonban vannak árnyalatnyi eltérések. Nézzük meg őket szép sorjában.

Estar + gerundio és estar siendo

Úgy gondolom, az estart nem kell túlmagyarázni: ennek az igének (jelentése ugyebár ’valahol/valahogy van/áll’) e szerepben nincs semmiféle pluszjelentése, egyszerűen azt fejezi ki, hogy a cselekvés relatíve éppen folyamatban van: estoy estudiando ’[éppen] tanulok’, está leyendo ’[éppen] olvas’ és így tovább.

Annál érdekesebb viszont, hogy megengedi a ser létigét is (cselekvő és szenvedő szerkezetben egyaránt), amit redundánsnak gondolhatnánk, hiszen a ser eleve meglévő – állandó, inherens, megváltoztathatatlan, folyamatosan fennálló stb. – tulajdonságot, körülményt, vagyis „alapigazságot” jelöl. Az estar siendo mégis olyasfajta árnyalatot kölcsönöz az alábbi mondatoknak, hogy az állítás éppen az adott pillanatra érvényes csak – azaz feltételezi, hogy nem mindig van vagy lesz úgy. Sokan ezt anglicizmusnak vélik (köztük én is), mégpedig az is/are being tükörfordításának (lévén az angol nem rendelkezik két külön igével az állandó vs. átmeneti tulajdonság kifejezésére), mindazonáltal még a köztudottan eléggé konzervatív Spanyol Királyi Akadémia szerint is tökéletesen lehetséges és korrekt a spanyolban. Szintén érdekes, hogy leginkább sporthírekben hallani, illetve olvasni az alábbiakhoz hasonló mondatokat:

• Está siendo un fin de semana decepcionante. ’Kiábrándító hétvége van [eddig].’
• Estamos siendo un equipo frío. ’Hűvös csapat vagyunk [most éppen].’
• No está siendo fácil, pero quiero que el míster piense en mí. ’Nem könnyű [most], de azt szeretném, hogy az edző rám gondoljon.’

A No está siendo fácil tehát azt fejezi ki igazából, hogy ’Nem könnyű most éppen’, szemben azzal a mondattal, hogy No es fácil ’Nem könnyű [általában]’. Persze talán elegánsabb lenne azt mondani, hogy No es fácil ahora vagy egyszerűen No está fácil – könnyen meglehet, hogy az estar siendo csak az én fülemet bántja, bár igaz, akinek nem anyanyelve, ne vegye magára. ;-) Néhány példa a szenvedő szerkezetben történő használatára is, amivel leginkább az informatikában találkozni:

• La cuenta está siendo usada por otra persona ’A fiókot éppen egy másik személy használja’ (másképpen: Otra persona está usando la cuenta);
• El CD está siendo utilizado por otra aplicación ’A CD-t éppen egy másik alkalmazás használja’ (másképpen: Otra aplicación está utilizando el CD);
• Tu archivo está siendo cargado ’A fájlod éppen töltődik fel’ (elegánsabb lenne így: Tu archivo se está cargando) stb.

Ir + gerundio

Az ir + gerundio, mint arról az ige jelentése (’megy, jár’) is talán árulkodik, olyan folyamatban lévő cselekvést fejez ki, amely elkezdődött és – szépen, lassacskán – halad előre:

• Voy aprendiendo inglés. ’Lassacskán megtanulok/tanulgatok angolul.’
• Va creciendo el amor entre tú y yo. ’Egyre nő a szerelem kettőnk között.’
• Vamos ganando batallas perdidas. ’Szépen megnyerjük az elvesztett csatákat.’

Llevar + gerundio

Akinek jók a megérzései, szintén könnyen ki tudja következtetni a llevar + gerundio körülírás használatát az ige jelentéséből: a llevar (< lat. LEVĀRE, eredetileg ’felemel, felvesz’) jelentése ugyanis ’hordoz, visz’. Vagyis ezzel a szerkezettel olyan fennálló cselekvés vagy történés fejezhető ki, amely már egy ideje tart (az természetesen szubjektív, hogy mi számít hosszú időnek). Mindig valamilyen időhatározóval használjuk. Nézzük a következő példákat:

• Llevo cinco años estudiando esta lengua y todavía no me la aprendí. ’Már öt éve tanulom ezt a nyelvet, és még mindig nem tanultam meg.’
• Treinta años llevamos cantando y estamos muy contentos. ’Már harminc éve énekelünk, és nagyon elégedettek vagyunk.’
• Un científico lleva cuatro décadas buscando el monstruo del lago. ’Egy tudós már négy évtizede keresi a tó szörnyét.’

Seguir + gerundio

S ezek után már gyerekjáték lesz kitalálni a seguir + gerundio szerkezet árnyalatát, ismervén a seguir (< lat. SEQUĪ) ige jelentését: ’folytat, követ’ – azaz olyan folyamatos cselekvést vagy történést fejezhetünk ki vele, amely továbbra is fennáll, folytatódik. Lássunk erre is pár példamondatot:

• Sigue siendo el mejor profesor de la escuela. ’Továbbra is a legjobb tanár az iskolában.’
• Mañana seguiré contestando vuestras cartas. ’Holnap folyatni fogom a leveleitek megválaszolását.’
• Te sigo y seguiré amando. ’Még mindig szeretlek és továbbra is szeretni foglak [téged].’

Az alábbi táblázatban összefoglaltam a leggyakoribb, folyamatosságot kifejező igei körülírásokat.

Nagyobb mérethez kattins! (Forrás: El Mexicano)

Felcserélhetőek-e?

Az eddigi példamondatokból talán az is látható, hogy bármennyire is hasonló ezeknek a körülíró szerkezeteknek a jelentése, adott szituációban mégsem mindig lehet – vagy legalábbis nem tanácsos, nem túl elegáns – őket egymás helyett használni. Lássuk csak az alábbi példákat:

• Estoy/Voy/Sigo aprendiendo inglés. / *Llevo aprendiendo inglés.
• Llevo cinco años estudiando esta lengua y todavía no me la aprendí. / *Estoy/Voy/Sigo cinco años estudiando la lengua y todavía no me la aprendí.
• Sigue siendo el mejor profesor de la escuela. / *Lleva siendo el mejor profesor de la escuela. / (?) Está/Va siendo el mejor profesor de la escuela.

A fenti mondatok közül nyelvtanilag természetesen mindegyik helyes. Az első esetben láthatjuk, hogy az estar/ir/seguir felcserélhető – persze más-más jelentésárnyalattal –, azonban a llevar igét csak akkor van értelme használni, ha megmondjuk azt is, hogy mennyi ideje tart a cselekvés.

A második példánál hasonló a helyzet: ha azt akarjuk kifejezni, hogy valami milyen hosszú idő óta van folyamatban, akkor ilyen mondatszerkesztéssel ezt csak a llevar igével tehetjük meg. Természetesen jó lenne az estar/ir is, ha egy kicsit átalakítanánk a mondatot, pl. Estoy/Voy estudiando esta lengua desde hace cinco años. A seguir igével azonban megint csak furcsa lenne, hiszen ez azt fejezi ki, hogy a cselekvés továbbra is fennáll, olyasmi árnyalattal, hogy még a jövőben is fenn fog állni (magyarul is elég furcsa lenne azt hallani valakitől, hogy Öt éve továbbra is tanulok).

A harmadik példánál előfordulhat ugyan a seguir helyett az estar/ir használata, azonban ezek nem túl gyakoriak, s még kevésbé elegánsak.

Említésre érdemes, hogy a bizalmas nyelvben, főleg Latin-Amerikában, használják még az andar igét is folyamatos cselekvés kifejezésére: pl. ¿Qué andas haciendo? ’Mit csinálsz [most éppen, mostanában]?’ vagy bizalmasan ’Miben mesterkedsz?’.

Aragonés: archaikus dialektus a Pireneusokban

Aragónia címere
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvváltozatok közül volt már szó a portugálról és kistestvéréről, a galiciairól, a kasztíliaihoz közel álló asztúriai-leóni dialektusokról, a katalánról és kistestvéréről, az okcitánról, valamint a kasztíliai szélső vagy átmeneti nyelvjárásának is tekinthető kantábriairól (köztudott, hogy a besorolások sokszor önkényesek, és inkább politikai, mint nyelvtörténeti alapon történnek). Az ismertető sorozat mostani részében az erősen veszélyeztetett, már csak az észak-aragóniai falvakban, nyelvjárások formájában élő aragonésről (más néven navarroaragonés) lesz szó, amely azonban korántsem elhanyagolható jelentőségű a spanyol nyelvtörténet szempontjából, hiszen javarészt ebben nyelvváltozatban íródtak a 10. századból származó első, már újlatin nyelvű összefüggő mondatokat tartalmazó és hagyományosan az első spanyol nyelvemlékeknek is tartott San Millán-i glosszák (Glosas Emilianenses), amelyek szintén az első néhány baszk nyelvű kifejezést is tartalmazták.

Az aragonést vagy aragóniait (saját nevén l’aragonés vagy luenga aragonesa, köznyelvi elnevezése fabla, azaz végső soron ’beszéd, tájszólás’) egészen a 20. század végéig – a hagyományos nyelvtörténészek mindmáig – csak a spanyol egyik történelmi nyelvjárásának tekintették (a régi aragóniai szövegek szerepelnek például a Spanyol Királyi Akadémia nyelvtörténeti szövegtárában – Corpus Diacrónico del Español, CORDE – is). Bár 2004 júliusa óta saját Wikipédiával is rendelkezik, 2006-ban pedig megalakult az Aragóniai Akadémia (Academia de l’Aragonés), Aragónia autonómiai kormánya is csak 2009-ben ismerte el törvényileg önálló nyelvi státuszát (Ley 10/2009, de 22 de diciembre, de uso, protección y promoción de las lenguas propias de Aragón – „10/2009, december 22-ei törvény, Aragónia saját nyelveinek használatáról, védelméről és terjesztéséről”), és a nyelvi akadémia alapító okiratát is csak egy 2011-es autonóm kormányzati rendelettel fogadták el (Decreto 87/2011, de 5 de abril, del Gobierno de Aragón, por el que se aprueban los Estatutos de la Academia de la Lengua Aragonesa – „Az Aragóniai Kormány 87/2011, április 5-ei rendelete, mely által elfogadtatik az Aragóniai Nyelvi Akadémia Alapító Okirata”).

Zaragoza, Aragónia fővárosa (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A számos nyelvjárás formájában élő aragóniait ma mindössze kb. 10-12 ezer ember használja anyanyelvként (nem számítva az ún. „újbeszélőket”), az iskolai oktatásban részesült beszélők valamennyien kétnyelvűek a kasztíliaival (egynyelvű beszélők talán már nem is léteznek). Besorolása az újlatin nyelveken belül nem egyértelmű. Nyelvtörténetileg átmenetet képez a kasztíliai és a katalán között, ugyanakkor archaikus hangtani tulajdonságai miatt egyes források a nyugati újlatin nyelvek teljesen önálló ágába sorolják (lásd pl. Ethnologue). Az alábbiakban néhány sajátosság, amely élesen elkülöníti a kasztíliaitól (és olykor a többi közeli rokon nyelvváltozattól is):

Nyelvek Aragóniában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

• a szókezdő latin CL-, FL-, PL- csoportok megőrzése: CLAMARE ’hívni’ > clamar, (AP)PLICARE ’érkezni’ > plegar (vö. kasztíliai llamar, llegar);
• a szókezdő latin F- megőrzése: FILIU ’fia’ > fillo, FOLIA ’levél’ > fuella (vö. kaszt. hijo, hoja);
• a latin -CL-, -GL-, -LI- egyszerűsödéséből származó [ʎ] megőrzése: *VECLU (vetulus) ’öreg’ > viello, MULIERE ’nő, asszony’ > muller (vö. kaszt. viejo, mujer);
• a magánhangzók közötti latin zöngétlen zárhangok megőrzése a legarchaikusabb nyelvjárásokban: SAPERE ’tudni’ > saper (saber), CLAMATU ’hívott’ (melléknévi igenév) > clamato (clamau) (vö. kaszt. saber, llamado) – ebben egyedülálló a nyugati újlatin nyelvváltozatok között;
• a latin GE-, GI-, J- csoportok mássalhangzói [dzs] > [cs]-vé váltak: GENERALE ’általános’ > cheneral, IULIU ’július’> chulio (vö. kaszt. general, julio);
• megőrizte a 2. és 3. ragozású igék imperfectumának -b-jét: TENEBAM vagy TENEBAT ’nekem/neki volt’ > teniba (vö. kaszt. tenía);
• A latin szó végi -E lekopása minden helyzetben: GRANDE ’nagy’ > gran, FRONTE ’szemben’ > frent, NOVE ’kilenc’ > nueu (vö. kaszt. grande, frente, nueve).

Nyelvtanában a kasztíliaitól és a tőle nyugatra beszélt nyelvváltozatoktól eltérően, de a katalánhoz, franciához és az olaszhoz hasonlóan megtalálhatóak benne az igével használt határozói simulószók: bi~i (< lat. IBI) ’ott’, illetve en, ’n, n’ (< lat. INDE) ’abból, onnan stb.’ (sokszor nem fordítható): pl. As manzanas, ta Chusepa, li’n daban siempre que en quereba ’Az almából Chusepának mindig annyit adtak, amennyit akart belőle’; Bi (~I) heba muitas manzanas y n’hemos collito unas ’Sok alma volt [ott]’ és szedtünk [belőle] néhányat’.

A többes szám jele -s (az -s végződésnél -es), -t végződésű szavakhoz azonban -z [θ] járul: pl. casa/casas ’ház/házak’, canción/cancións (vö. kaszt. canción/canciones) ’dal/dalok’, ciudat/ciudatz (vö. kaszt. ciudad/ciudades) ’város/városok’. A határozott névelőnek nyelvjárástól függően számos alakváltozata – o(s)/a(s), lo(s)/la(s), sőt, ro(s)/ra(s), illetve keleten el/la / es/las stb. – lehetséges, azonban egyes számban magánhangzóval kezdődő szó előtt mindkét nemben l’ alakot vesz fel: pl. l’onso / os (~los/ros) onsos ’a medve/medvék’, a (~la/ra) casa / as (~las/ras) casas ’a ház/házak’, illetve a la casa ’a házhoz’, d’a casa ’a házból’ stb.

Példa szabályos igeragozásra kijelentő mód jelen időben: trobar ’találni’: trobo, trobas, troba, trobamos, trobatz, troban. A létige ragozása: soi, yes, ye, semos, sotz, son. A tőszámnevek 1-től 10-ig: un(o)/una, dos, tres, quatro~quatre, cinc(o), seis~sies~sieis, siet(e), ueit(o), nueu, diez.

Az Ibón de Estanés, hegyi tó az aragóniai Pireneusokban a francia határ mellett, Huesca provinciában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A helyesírásra több különböző norma (jobban mondva egységesítési kezdeményezés) él egymás mellett, amelyek alapvetően csak egy-egy hang jelölésében térnek el egymástól (például az 1987-es huescai vagy „hagyományos” helyesírás az egyszerű, nagymértékben hangjelölő írásmódot használta, így a /b/ és a /θ/ fonémákat mindig a b és a z betűk jelölték; míg a legújabb, a Sociedat de Lingüistica Aragonesa 2004-es, valamint erre válaszként az Academia de l’Aragonés 2006-os kezdeményezései az etimológiai írásmódot kívánták visszaállítani, méghozzá a katalán helyesírás mintájára, így például ñ helyett az ny betűkapcsolatot használják). Az egyetlen mássalhangzó, amely a kasztíliaiban nincs meg, az az IPA [ʃ] (magyar s), írásban – a katalánhoz és a gallego-portugálhoz hasonlóan – az x jelöli. Az összehasonlítás kedvéért lássunk egy példamondatot Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatából (1. cikkely) aragóniaiul, katalánul és kasztíliaiul:

• aragonés: Totz os sers humans naixen libres y iguals en dignidat y dreitos. Son adotatos de razón y consciencia y han a comportar-se fraternalment os uns con os atros.
• katalán: Tots els éssers humans neixen lliures i iguals en dignitat i en drets. Són dotats de raó i de consciència, i han de comportar-se fraternalment els uns amb els altres.
• kasztíliai: Todos los seres humanos nacen libres e iguales en dignidad y derechos, y dotados como están de razón y conciencia, deben comportarse fraternalmente los unos con los otros.
• magyarul: „Minden emberi lény szabadon születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.”

További példákat az alábbi videón hallhatunk.

A „hímnemű névelő”, amely nőnemű

Úgy tűnik, a (nyelvtani) nemek harcának sosem lesz vége. Egyik kedves olvasónk a Facebookon hívta fel a figyelmem egy spanyol cikkre, melynek szerzője, egy bizonyos Álvaro Peláez nyelvész-újságíró nyelvhasználati tanácsokat ad, többek között a hangsúlyos [a] hanggal (jelöljük a továbbiakban [á]-val) kezdődő nőnemű főnevek determinánsainak helyes alkalmazásával kapcsolatban. Kétségtelen, hogy az ilyen jellegű cikkek mindig hasznosak, azonban nem mindegy, mit hogyan és mivel magyarázunk, mert a hibás magyarázat félrevezető is lehet.

Jelen esetben a hivatkozott cikk az [á]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt – a „szabályos” la helyett – álló el határozott névelő használatát a következőképpen indokolja (kiemelés tőlem):

[...] 1. Por razones de sonoridad, para evitar la cacofonía, aunque son de género femenino con ellas se usa el artículo definido masculino el. Por eso decimos el águila, el hacha, el aula...

Vagyis magyarul: „Hangzásbeli okokból, a kakofónia (< gör. κακοφωνία [kakopʰōnía] ’rossz hangzás’) elkerülése érdekében, bár [e szavak] nőneműek, velük az el hímnemű határozott névelő használatos. Ezért mondjuk, hogy el águila ’a sas’, el hacha ’a fejsze’, el aula ’a tanterem’...” – Sajnos ez a magyarázat éppen ott vét, ahol nem kellene, és csak az nem derül ki belőle, ami valóban világossá tenné az emberek számára, hogy miért el névelőt használnak a fenti szavakkal (és ez nem egyedi eset: nagyon sok spanyol forrásban ehhez hasonlóan, tévesen indokolják ezt a kérdést).

El águila calva...

Kezdjük rögtön ott, hogy az érvelés súlyos tárgyi tévedést tartalmaz: az [á]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt álló el névelő ugyanis nem a hímnemű névelő. Eleve képtelenség ezt feltételezni, hiszen miért állna hímnemű determináns egy nőnemű főnév előtt? A dolognak, mint egy korábbi cikkben már érintőlegesen írtam róla, nyelvtörténeti oka van: a latin ĬLLA nőnemű mutató névmás, amelynek hangsúlytalan alakjából a spanyol la névelő is származik, kezdetben ela alakot öltött az óspanyolban, amely azonban nagyon hamar la alakra rövidült – egyetlen kivétellel: [á]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt. A változást valahogy így kell elképzelni: ĬLLA AQUILA > ela águila > el’águila > el águila (de: ĬLLAS AQUILAS > elas águilas > las águilas).

Szó sincs tehát semmiféle „hímnemű névelőről”, hanem egyszerűen a la nőnemű névelő morfológiai variánsával (alaktani változatával) állunk szemben. Az már más kérdés, hogy ez azonos alakú a hímnemű el névelővel, amely viszont a latin ĬLLE mutató névmás folytatása. Az emberekkel pontosan azt kellett volna megértetnie a szerzőnek, hogy itt nem hímnemű névelő van, hanem a nőnemű névelő vele azonos alakú változata, s így véletlenül sem jutna eszébe az olvasónak olyasmit feltételezni, hogy itt bármiféle hímnemű főnévről lenne szó. (Középkori spanyol szövegekben dokumentáltak olyan esetek is, amikor magánhangzóval kezdődő főnevek előtt nyelvtani nemtől függetlenül az el névelőt használták, így lehetett egy időszak a nyelv történetében, amikor ez ingadozott – ld. az olasz és francia határozott névelő használatát, ahol magánhangzóval kezdődő szavak előtt csak a l’ rövidült alak létezik.)

A hímnemű el (< ĭlle) és a nőnemű el (< ela < ĭlla) csak „véletlen” alaki egyezés (Forrás: El Mexicano)

Sajnos az ehhez hasonló téves magyarázatok azonban megerősítik a beszélőket azon tévhitükben, hogy az [á]-val kezdődő főnevek „egyes számban hímneműek”. A leíró nyelvész persze azt mondaná, hogy teljesen mindegy, honnan származik az a névelő, ha a beszélő úgy érzi, hogy az hímnemű névelő és ezért elkezdi a többi determinánst, esetleg melléknevet is hímnemben egyeztetni az ilyen főnevekkel, nem lehet mit tenni, az már egy nyelvváltozás (az arte főnév például pontosan így vált mára egyes számban hímneművé). Viszont ettől még ugyanúgy hibás az az állítás, mely szerint az említett kifejezésekben hímnemű határozott névelő van.

Ám nem csak a határozott névelő alakja tér el az [á]-val kezdődő főnevek előtt: hasonlóképpen viselkedik a határozatlan névelő (un, una), valamint összetételei, az algún, -uno, -una (< lat. ALIQUI + ŪNU, ŪNA) ’valamely(ik), valamilyen’ és a ningún, -uno, -una (< lat. NEC ŪNU, ŪNA) ’semelyik, semmilyen’ névmások is: un águila ’egy sas’, algún águila ’valamely/valamilyen sas’ és ningún águila ’semmilyen sas’. Fontos, hogy a szabály a mai nyelvben kizárólag főnevek előtt érvényesül; melléknevek előtt mindig a szabályos nőnemű alakok állnak: la alta montaña ’a magas hegy’, una (alguna, ninguna) alta montaña ’egy (valamilyen, semmilyen) magas hegy’.

La alta montaña... (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Kivételek nélkül persze nem is lenne nyelv a nyelv, így e szabály alól is vannak kivételek, amikor [á]-val kezdődő nőnemű főnév előtt mégis a szabályos alakú la határozott névelőt használják (vagyis nincs „hangkötés”, tehát hiátussal ejtődnek). Ezekben az esetekben az el alak használata ugyanis félreértést okozna vagy rosszul hangzana:

1. a betűk nevei: la a ’az a betű’, la hache ’a h betű’, la alfa ’az alfa’;
2. a betűszavak: la APA [Asociación de Padres de Alumnos ’Szülői Munkaközösség’];
3. női nevek: la Ana ’az Anna’;
4. nőre utaló főnevek, foglalkozásnevek: la árabe ’az arab nő/lány’, la árbitra ’a [női] sportbíró’

Az utolsó esetet nyilvánvalóan az indokolja, hogy ilyenkor egyedül a determináns alakjából derül ki a jelzett személy neme – vagyis az el árabe szükségszerűen ’arab férfi’-t jelentene.

Valaki ott van-e, vagy van-e ott valaki? Ez itt a kérdés!

Régebben már olvashattunk itt arról, hogy a spanyolban több igét használnak ’van’ jelentéssel, azonban nem mindegy, hogy mikor éppen melyiket, s ez sok fejtörést szokott okozni a nyelvet tanulóknak. Akkor elmagyaráztam, hogy mikor kell használni a ser létigét, az estar, az haber és a tener igéket. Azóta viszont többen is megkerestek olyan kérdésekkel, hogy nem értik, mi a különbség az estar és az haber használata között bizonyos mondatokban, hiszen mindkettő olyasmit jelent, hogy ’valaki/valami van valahol’. Úgy gondoltam, egy résztelesebb magyarázat szintén megér egy témát.

Estrella becenevű olvasónk kérdését idézem egy online spanyol szótár fórumáról:

¿Cuántas personas estuvieron en la fiesta anoche? Az előző mondatban arra szeretnék választ kapni, hogy miért az estar igét használták, miért nem az hay-t? A következő mondatban pedig miért az hay igét használják: En la sala hubo un solo cliente anoche antes de cerrar?

A spanyolul nem tudók – illetve a még nagyon az elején járók – kedvéért elmondom, hogy az első mondat jelentése ’Hány ember volt ott a bulin tegnap este?’, a másodiké pedig ’A teremben egyetlen ügyfél volt tegnap este zárás előtt’.

Mint láthatjuk, mindkét mondat állítmánya hasonló magyarul – hiszen azt fejezi ki, hogy ’emberek voltak valahol’ –, ám valamiért mégis eltérő igével. Na-na! Ha viszont eltérő igével fejeznek ki valamit, akkor az mégsem lehet teljesen ugyanaz! Nos, azt kell megértenünk, hogy miért nem. Nézzük meg jobban a két mondatot és a fordítást! Az első mondat fordításába nem véletlenül csempésztem bele az ’ott’ szócskát: a mondat ugyanis arról szól, hogy meghatározott személyek ott voltak, vagyis odamentek, elmentek, helyet változtattak. A hangsúly tehát az első mondatban azon van, hogy ’valaki OTT van valahol’. Úgy is mondhatnám, hogy ebben az esetben a mondat állítmánya, a ’volt’ „dinamikus”, azaz átmeneti, mivel az estar (< lat. STARE [isztáre] ’állni, lenni valahol’) ige mindig valaminek az átmeneti helyzetére, állapotára – ottlétére, illetve „valahogy létére” – utal. (Ebben a jelentésben már a latinban is használták: Tua parte ius stat ’A te oldaladon van/áll az igazság’.)

En la imagen hay dos botes. Los botes están en un lago cuya agua es azul.
A képen két csónak van. A csónakok egy tavon vannak, melynek vize kék.

A második mondatban ezzel szemben, ha jól megfigyeljük, arra kapunk választ, hogy egy adott helyen, adott időpontban volt valaki, tehát a lényeg itt nem egy meghatározott személy (személyek) holléte, hanem maga a létezés puszta ténye: vagyis itt a ’van’ jelentés (hasonlóan az állandó tulajdonságot kifejező ser létigéhez) „statikus”, azaz állandóságra utal. Az haber ige itt csak arról informál minket, hogy az adott helyen és időben valami/valaki van-e – előfordul-e, létezik-e – vagy nincs, azaz jelentése egészen pontosan ’VAN valahol valaki/valami’. Korábbról már azt is tudhatjuk, hogy az haber egy személytelen tárgyas ige (ami ritkaság, hiszen a személytelen igék általában tárgyatlanok), vagyis a személyes névmás tárgyesetével utalhatunk a bővítményére: —¿Hubo fiesta anoche? —Sí, la hubo. ’Volt buli tegnap este? – Igen, volt.’

Láthatjuk tehát, hogy míg az estar használatánál magyarul a helyhatározót hangsúlyozzuk ki, addig az haber igénél a mondatban a ’van’ kap nyomatékot. További lényeges különbség a két ige között, hogy míg az haber tárgya (amit magyarul alanynak fordítunk) csak határozatlan lehet, tehát azt nem mondhatjuk például, hogy *Aquí hay las personas, csak azt, hogy Aquí hay unas (pocas, muchas stb.) personas, addig az estar alanya általában határozott. Az alábbi táblázatban megpróbáltam összefoglalni a két ige használata közötti főbb különbségeket.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

De lépjünk egy kicsit tovább! Vajon helyes lenne-e úgy is a mondat, hogy ¿Cuántas personas hubo en la fiesta anoche? Természetesen igen! Azonban ha így tesszük fel a kérdést, akkor nem az érdekel minket, hogy – általunk ismert, meghatározott személyek közül – hányan voltak ott a bulin (azaz mennyien mentek el) tegnap este, hanem csupán az, hogy milyen sok ember volt akkor a helyszínen! És vajon a második mondat helyes-e úgy, hogy En la sala estuvo un solo cliente anoche antes de cerrar? Hát... ez már nagyon határeset! Ugyebár ez azt jelentené, hogy a teremben egy meghatározott ügyfél ott volt tegnap este zárás előtt, ami viszont eléggé furcsán hangzik, hiszen ha egy meghatározott ügyfélre vonatkoztatunk, akkor nem a határozatlan névelőt kellene használnunk – vagyis én azt mondom, hogy ez a mondat helytelen. Tegyük hát ügyfelünket „határozottá”: En la sala estuvo el único cliente anoche antes de cerrar, vagyis ’A teremben ott volt az egyetlen ügyfél tegnap este zárás előtt’ – így már sokkal jobban hangzik!

E bejegyzésben próbáltam rávilágítani arra, hogy az alapvető különbség a két ’van’ ige használata között az, hogy míg az estarnál a „valahol/valahogy van”, addig az habernél a „valaki/valami van” jelentésen van a hangsúly. A spanyol tehát pechünkre egy olyan nyelv, amelyben az igehasználat szempontjából nem mindegy, hogy „valaki valahol van”, vagy „van valahol valaki”...

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi a baj a spanyol semlegesnemmel?

A spanyol határozott névelőnek (el, la, lo, los, las), a harmadik személyes névmás alanyesetének (él, ella, ello, ellos, ellas), valamint a mutató névmásoknak (este, esta, esto, estos, estas; ese, esa, eso, esos, esas; aquel, aquella, aquello, aquellos, aquellas) egyes számban van egy harmadik megkülönböztetett alakjuk is (kivastagítva), amelyet az akadémiai spanyol nyelvtan (NGLE) a semlegesnemhez (género neutro) sorol. Szintén semlegesneműnek tekinti például a todo ’minden’, nada ’semmi’, algo ’valami’, qué ’mi’, cuanto ’amennyi’, cuánto ’mennyi’, tanto ’annyi’, mucho ’sok’ és poco ’kevés’ – határozatlan, illetve kérdő, vonatkozó – névmásokat.

Sokan ugyanakkor, főleg a nyelvtanárok közül összeráncolják a homlokukat, amikor valaki a spanyolban semlegesnemről mer beszélni. Kérdés, hogy miért. Először is nézzük meg, egyáltalán hogyan lehetne ezt a fogalmat definiálni. Ez viszonylag egyszerű, hiszen a semlegesnem „az a nyelvtani nem, amely nem hímnem és nem nőnem”. Azaz, ha egy nyelvtani nemeket megkülönböztető nyelvben létezik olyan névszótípus vagy egyéb szófaj, melynek van olyan alakja, amely nem hímnemű és nem is nőnemű, akkor az semlegesnemű.

Lo bello de la naturaleza (Lagunas de Ruidera, Ciudad Real, Castilla-La Mancha, Spanyolország)

Az angolban például csak a személyes névmás különböztet meg nemeket (he, she, it, illetve ragozott alakjaik: him/his, her/hers, it/its), tehát elvileg mondhatjuk, hogy az angolban is vannak nemek. Amiért viszont ez mégsem szerencsés, az pontosan az, hogy csupán egyetlen szűk kategóriánál áll fenn ez a megkülönböztetés, és nem ismétlődik meg semmilyen más szófajnál, tehát tekinthetjük úgy is a he, she, it alakokat, hogy három különböző jelentésű (az egyik férfire, a másik nőre, a harmadik pedig nem személyre utaló) szó. Hiszen a magyarban sem mondhatjuk például, hogy a férfi szó hímnemű, a nő szó pedig nőnemű, csak azért, mert ’férfi’-t, illetve ’nő’-t jelent. A spanyolban azonban láthatjuk, hogy e kategória jóval népesebb.

Jó, jó, de honnan lehet azt tudni, hogy a fent említett spanyol szavak nem hímneműek és nem is nőneműek? Pontosan onnan, hogy nyelvtani megkülönböztető funkciójuk van (amit több esetben a végződés is jelöl), amely viszont nem utal sem hímnemre, sem nőnemre. Ez pedig könnyen igazolható. Vegyük példaként az el malo / la mala / lo malo kifejezéshármast. Mindegyikük azt jelenti, hogy ’a rossz’, azonban mégis lényeges különbség van köztük: az első ugyanis férfire (vagy hímnemű élőlényre, hímnemű főnévvel jelölt dologra), a második nőre (illetőleg nőnemű élőlényre, nőnemű főnévvel jelölt dologra) utal; a harmadik viszont nem utal sem hím-, sem nőnemű élőlényre és semmilyen konkrét dologra, hanem egyszerűen ’a rossz’-at jelenti (rossz dolgot vagy azok együttesét), mint elvont fogalmat, tehát tulajdonképpen egy főnévként használt melléknév.

De akkor mondhatjuk azt is a fentiek alapján, hogy a főnevesített melléknév semlegesnemű? Miért is ne: ha semlegesnemű határozott névelő jelöli, akkor a teljes főnévi csoport semlegesnemű. Más kérdés persze, hogy ez alaktanilag nem különbözik a hímneműtől, aminek viszont nincs jelentősége, hiszen vannak olyan melléknevek, amelyeknek a nőnemű alakja sem különbözik a hímneműtől (ilyenek például az -e végűek: alegre, grande, pobre stb. vagy pl. az -al végűek: genial, fatal, mortal stb.), mégsem lehet rájuk azt mondani, hogy „nem nőneműek”, amikor nőnemű főnévre utalnak. Annak pedig, hogy a mellékneveknek nincs megkülönböztetett semlegesnemű alakjuk, az az oka, hogy már a latinban is egybeesett a melléknevek hím- és semlegesnemű alakjának tárgyesete az I–II. deklinációban, amelyből a spanyol névszók is származnak (pl. lat. nom. MALUS, MALA, MALUM, és acc. MALUM, MALAM, MALUM – a szóvégi -M azonban nem hangzott a beszédben).

Kattints a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

Sőt, alkothatunk akár egész mondatokat is semlegesnemű szavakkal vagy kifejezésekkel – és természetesen magukra a mondatokra, illetve a diskurzus egy-egy részére is semlegesnemű determinánsokkal lehet utalni (mivel a mondatoknak nincsen nemük):

• Todo lo que dices es correcto. ’Minden, amit mondasz, helyes.’
• No ha ocurrido nada nuevo. ’Nem történt semmi új.’
• ¿Cuánto te costó todo eso? ’Mennyibe került neked mindez?’
• A veces lo poco es mucho. ’Néha a kevés sok.’
• ¡Cuéntame algo bueno! ’Mesélj nekem valami jót!’
• Lo primero es verdad, lo segundo es discutible. ’Az első [állítás] igaz, a második vitatható.’
• Lo uno y lo otro es (~son) lo mismo. ’Az egyik és a másik ugyanaz.’

Most már beláthatjuk, hogy a semlegesnemnek igenis van létjogosultsága, és azt is megállapíthatjuk, hogy ez nem más, mint az elvont (absztrakt) fogalmak neme. Ezzel magyarázható az is, hogy míg az algo ’valami’ és nada ’semmi’ határozatlan névmások semlegesneműek az akadémiai nyelvtan szerint, addig az alguien ’valaki’ és nadie ’senki’ hímneműek, ami elsőre logikátlannak tűnhet, ám személyre utaló névmás nyilván nem lehet semlegesnemű, hiszen semlegesnemű ember nem létezik. (Vannak persze olyan nyelvek, például a német, amelyekben a személyekre utaló szavak nyelvtani neme nincs szoros összefüggésben a biológiai nemükkel, de az újlatin nyelvekben igen.)

Az, hogy nem szeretik a semlegesnem kifejezést használni ezekre szavakra, abból a tévhitből adódik, miszerint „neme csak a főneveknek lehet”, amiből aztán az következne, hogy a spanyolban – nem lévén eredendően semlegesnemű főnevek – nincs is semlegesnem. Azonban semmi sem zárja ki, hogy más szófaj ne lehessen semlegesnemű; egyáltalán miért kellene mindegyik szófajnak ugyanannyi nemet megkülönböztetnie? Természetesen az igaz, hogy a semlegesnem ilyen szempontból nem mérhető össze a hímnemmel és a nőnemmel (amelyekbe a főnevek igen népes és produktív csoportja tartozik), de ez nem azt jelenti, hogy nem létezik és nem kell vele foglalkozni.

Precipitaciones és tormenta eléctrica

Ebben a barátságtalan, hideg, esős időben épp ideális téma az időjárás! Biztos többen is jártak már úgy a spanyolosok közül, hogy nézték valamely spanyol nyelvű csatornán az időjárás-jelentést, és elég furcsa szavakat hallottak, szerették volna megérteni, miről is hablatyolnak: lehet-e a strandra menni, vagy sem. A spanyol–magyar szótárakkal sajnos ismét nem megyünk sokra, mert hajlamosak a fogalmakat összemosni, vagy egyáltalán fel sem tüntetik a meteorológiában használt jelentésüket – pl. a borrasca sem ’(szél-/hó-) vihar’, ahogy a szótárban szerepel, mint látni fogjuk.

Supercelda / Szupercella (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A helyzeten viszont könnyű segíteni – íme a leggyakoribb szakkifejezések betűrendben, melyeket spanyol időjárás-jelentésekben hallhatunk! (A főnevek neme csak ott van jelölve, ahol a végződésből nem állapítható meg egyértelműen: m. = masculino, hímnemű, és f. = femenino, nőnemű.)

• aguanieve, f. (< agua < lat. AQUA + nieve) – ’havaseső’
• anticiclón, m. (< gör. ἀντι- + κυκλῶν) – ’anticiklon, magas légnyomású képződmény’
• bochorno (< lat. VULTURNU ’délkeleti szél’) – ’fülledt, kellemetlen meleg’
• borrasca (< lat. BORRAS, BOREAS ’É-i szél’) – ’ciklon, alacsony légnyomású képződmény’
• bruma (< lat. BRUMA ’téli napforduló’) – ’köd (porrészecskékkel)’ (főleg a tenger felett)
• calima vagy calina (< lat. CALIGINE, a bruma hatására) – ’pára (porrészecskékkel)’
• calma, f. (< lat. CAUMA < gör. καῦμα) – ’szélcsend’
• cielo (< lat. CÆLU) – ’égbolt’ (→ cubierto, despejado, nublado, semidespejado)
• chubasco (< port. chuva ’eső’, vö. lluvia) – ’zápor erős széllel’
• cubierto (< cubrir, lat. COOPERIRE, COOPERTU) – ’borult, borús’
• débil (< lat. DEBILE) – ’csekély, enyhe, gyenge’ (→ lluvia, viento)
• despejado (< port. despejar) – ’derült’
• frente, m. (< régi fruente < lat. FRŎNTE) – ’front’
• fuerte (< lat. FŎRTE) – ’erős, viharos’ (→ lluvia, viento)
• llovizna (< llover < lat. PLOVERE, PLUERE) – ’szitáló eső, szemerkélés, ködszitálás’
• lluvia (< lat. PLUVIA) – ’eső’
• moderado (< moderar < lat. MODERARI) – ’mérsékelt’ (→ lluvia, viento)
• neblina (< niebla) – ’vízpára, párásság’
• niebla (< lat. NĔBULA) – ’köd’ (90% páratartalom felett)
• nieve, f. (< hisp. lat. *NĔVE < lat. NIVE) – ’hó’
• nube, f. (< lat. NUBE) – ’felhő’
• nublado (< nublar < lat. NUBILARE) vagy nuboso (< nube) – ’felhős’
• poniente (< lat. PONĔNTE) – ’nyugati szél’
• precipitación, -ones (< lat. PRÆCIPITATIO, -ONES) – ’csapadék’ (inkább többesben)
• racha vagy ráfaga (de viento) – ’széllökés’
• semidespejado (< semi- < lat. SEMI- + despejado) – ’derült, felhőkkel’
• soleado (< solear < sol < lat. SOL) – ’napos’
• tormenta (< lat. TORMENTA) vagy tormenta eléctrica – ’zivatar’
• viento (< lat. VĔNTU) – ’szél’

A leísmo, a laísmo és a loísmo a spanyolban

A spanyol személyes névmásokról már volt szó több témában is korábban, azonban csak érintőlegesen tértem ki három fontos nyelvjárási jelenségre, amelyek viszont sokszor megzavarhatják a nyelvtanulók „tisztánlátását”. Ezekről lesz szó a mai témában.

Áttekintés

Mint tudjuk, a spanyol személyes névmások (pronombres personales) négy esettel (caso) rendelkeznek, alany- (nominativo), tárgy- (acusativo), részes (dativo), valamint elöljárós (melyet neveznek határozói vagy függő esetnek is, spanyolul caso preposicional vagy oblicuo). Ezek közül az alany- és az elöljárós esetűek az ún. hangsúlyos névmások (pronombres tónicos), a csak igével használatos részes és tárgyesetűek pedig a hangsúlytalan névmások (pronombres átonos). Az utóbbiakra a pronombres clíticos elnevezést is használják a szakirodalomban (a clítico jelentése ’tapadó-’, illetve ’simulószó’, továbbá összetételben proclítico, ha az igét megelőzi, és enclítico, ha hátulról tapad hozzá).

Az esetek szám és személy szerinti eloszlása azonban nem túl „logikus” – elöljárós esete pl. csak az egyes szám első és második személyű, valamint a visszaható névmásnak van (a többinél megegyezik az alanyesettel), a tárgy- és a részeshatározó eset pedig csak harmadik személyben különbözik egymástól, és szintén csak a harmadik személyben van megkülönböztetett visszaható névmás is (amely viszont az egyes és a többes számban azonos). Ugyanez a helyzet a nemek vonatkozásában is: az alanyesetű névmások az egyes szám első és második személyű alakok kivételével megkülönböztetik a nemeket, a tárgyesetű névmások csak a harmadik személyben, a részes és az elöljárós esetűek – beleértve a visszahatókat is – pedig egyáltalán nem.

De hogy nyelvjárási jelenségekről beszélhessünk egyáltalán, tekintsük át gyorsan a művelt vagy „sztenderd” norma szerinti személyes névmásokat a harmadik személy vonatkozásában. Alanyesetben, egyes számban ezek az él, ella, ello (< lat. nom. ĬLLE, ĬLLA, ĬLLUD), többes számban ellos, ellas (< lat. acc. ĬLLOS, ĬLLAS); tárgyesetben, egyes számban a lo, la, lo (< lat. acc. ĬLLUM, ĬLLAM, ĬLLUD), többes számban los, las (< lat. acc. ĬLLOS, ĬLLAS); részes esetben pedig a le, les (< lat. dat. ĬLLI, ĬLLIS). (Ez majdnem teljesen megfelel a latin esetrendszernek azzal a különbséggel, hogy a spanyol alanyesetű többes szám is a latin tárgyesetűből származik.) A sztenderd spanyol köznyelvben használt tárgy- és részeshatározó esetű névmásokat az alábbi táblázat foglalja össze.

(Forrás: El Mexicano)

Nyilván egyszerű dolgunk lenne, ha ez mindenhol így is lenne, a nyelv azonban folyamatosan változik. A latinban még mindkét számban és mindhárom személyben megkülönböztették a részes és a tárgyesetet egymástól. A spanyolban ez azért nincs így, mert az első és második személyű latin tárgyesetű névmásokból (MĒ, TĒ / NŌS, VŌS) lettek a részes esetűek is (me, te / nos, os), míg a latin egyes számú részes esetű (MIHI, TIBI), valamint a visszaható részes névmásból (SIBI) a spanyolban az elöljárós esetűek (mí, ti, sí) lettek (a többes számú részes esetű latin NŌBIS és VŌBIS eltűnt, azaz valószínűleg egybeesett az alany- és tárgyesetű NŌS, VŌS alakokkal).

Látjuk tehát, hogy latin > spanyol átalakulásnál az első és második személyű névmások elvesztették a tárgy- és a részes eset eredeti megkülönböztetését, csak a harmadik személyekben tartották meg azt, az esetrendszer kissé átalakult. A mai spanyol nyelvjárásokban ez az átalakulás pedig folytatódik, kiterjedve a harmadik személyű névmásokra is, ami a leísmo, laísmo és loísmo elnevezésű jelenségeket eredményezi. A továbbiakban arról lesz szó, hogy mit is jelentenek ezek egészen pontosan, és mennyire elfogadottak a művelt köznyelvben.

A leísmo

A leísmo (magyarul kb. ’le-zés’) a legelterjedtebb a három közül, és a részes esetű le, les névmás használatát jelenti tárgyesetben is, a sztenderd nyelvbeli lo(s), la(s) helyett. A leísmo Spanyolországban és Latin-Amerikában is általánosan elterjedt, azonban más-más jelentéssel.

• Spanyolországban csak hímnemben használják a le(s) névmást tárgyesetben a lo(s) helyett, abban az esetben, ha személyről van szó: —¿Conoces a José? —No, no le conozco. ’Ismered Josét? – Nem, nem ismerem őt’; de: —¿Conoces estos libros? —Sí, los conozco. ’Ismered ezeket a könyveket? – Igen, ismerem azokat’. (Nőnemben személyekre és dolgokra is a la(s) névmás használatos tárgyesetben a művelt nyelvben: —¿Conoces a María / esta novela? —Sí, la conozco. / —No, no la conozco. ’Ismered Maríát / ezt a regényt? – Igen, ismerem őt/azt. / Nem, nem ismerem őt/azt.’) A jelenség oka egyes szakemberek szerint az, hogy a beszélők nemcsak a nemek, hanem a személyek és a dolgok megkülönböztetésére is törekszenek.

(Forrás: El Mexicano)

• Latin-Amerikában a leísmo a magázással, vagyis az usted(es) névmás használatával van összefüggésben. Ez az ún. leísmo de cortesía, és nemre való tekintet nélkül használják: A usted le respeto. / A ustedes les respeto. ’Önt tisztelem. / Önöket tisztelem.’ Harmadik személyről szólva, valamint tegezés esetén is a norma szerinti tárgyesetű névmásokat használják: lo/la quiero ’szeretem őt’, los/las quiero ’szeretem őket / szeretlek titeket’.

(Forrás: El Mexicano)

A fent tárgyalt spanyolországi leísmo – csak hímnemben és csak személyekre – és a latin-amerikai leísmo de cortesía a művelt köznyelvben ma már teljesen elfogadott. A leísmo összes többi esete (kivéve bizonyos igékkel használt eseteket, amikor szemantikailag sem különböztethető meg egyértelműen a tárgyeset a részes esettől) nem számít helyesnek a művelt normában.

A laísmo és a loísmo

A laísmo (kb. ’la-zás’) és a loísmo (kb. ’lo-zás’) a leísmo nevű jelenséggel ellentétben az etimológiailag tárgyesetű la(s), lo(s) névmások „antietimologikus” használatát jelenti (nőnemben, illetve hímnemben) részes esetben, az annak megfelelő le(s) helyett. Mindkettő tájszólási jellemző, és a művelt köznyelvben helytelennek számítanak.

A laísmo – részes esetben a la(s) használata le(s) helyett nőnemben – a középkorból származó, ó-kasztíliai eredetű népnyelvi jelenség, és ma is jobbára csak Kasztília középső és északnyugati részén elterjedt az igénytelen nyelvhasználatban: Yo *la di un beso a Josefa ’Adtam egy csókot/puszit Josefának’ – helyesen: Yo le di un beso a Josefa; vagy például Cuando abrió la Marcelina, *la dijeron: ¿Vive aquí Marcelina Domínguez? ’Amikor kinyitotta [az ajtót] a Marcelina, azt mondták neki: Itt él Marcelina Domínguez?’ – helyesen: le dijeron. A nyelvjárási laísmo oka, hogy – a tárgyesettel párhuzamban – a beszélők részes esetben is törekszenek a nemek megkülönböztetésére (ha visszaemlékszünk egy korábbi témára, egyes számban az olasz is megkülönbözteti a nemeket részes esetben – a latin dativus-ban viszont nem volt nem szerint megkülönböztetés).

(Forrás: El Mexicano)

A loísmo, vagyis hímnemben a tárgyesetű lo használata részes esetben a le helyett, szintén a középkori Kasztíliából származó, erősen tájszólási jelenség, és korántsem annyira elterjedt, mint a laísmo: *Los dije que no se movieran de aquí ’Mondtam nekik, hogy ne mozduljanak el innen’ – helyesen: Les dije que no se movieran de aquí.

Mivel a laísmo és a loísmo a középkori kasztíliaiból nem került be a déli (andalúziai) nyelvjárásokba, a Kanári-szigeteken, valamint Spanyol-Amerikában nem terjedtek el ezek a jelenségek.

Összefoglalás

A leísmo, laísmo és loísmo olyan nyelvjárási jelenségek, amelyekben a harmadik személyű névmások tárgy- és a részeshatározó esete közötti különbség eltűnik a nemek, valamint a személyek és a dolgok megkülönböztetése javára.

A leísmo a részes esetű le(s) névmás használatát jelenti tárgyesetben (a lo(s), la(s) helyett), a laísmo és a loísmo pedig a tárgyesetű la(s), lo(s) névmások tájszólási használata részes esetben (a le(s) helyett, vagy csak nőnemben, vagy hímnemben is).

A leísmo a művelt normában a cikkben leírt esetekben teljesen elfogadott, azonban a laísmo és a loísmo tájszólási jelenségek, az iskolázott beszélők kerülik őket.

Nyelvi logika, avagy a fagyi visszanyal?

A felszólító módról szóló témánál érdekes vita alakult ki: olvasónk nem értette, miért használnak eltérő igemódot spanyolul a ’Megvegyem neked?’ és az ’Akarod, hogy énekeljek neked?’ jelentésű mondatoknál, amikor a magyarban mindkét esetben felszólító módot használunk.* Szerinte „a magyart jobban lehet árnyalni”, mert mi olyat is képesek vagyunk mondani (pontosabban kérdezni), hogy „énekeljek?”. E téma rávilágít a vita tanulságaira, és megpróbáljuk kideríteni, hogy is van ez az egész, hogyan gondolkozik egy magyar és egy spanyol anyanyelvű.

A leíró nyelvészek szerint a nyelveknek nincs logikája – ez általánosságban igaz is, hiszen a nyelvek valójában önkényesek. Ez annyit jelent, hogy például nincs arra magyarázat, hogy egy szó miért éppen azt jelenti, amit jelent, vagy például miért nincs egy olyan fogalomra külön szó egy nyelvben, amelyre egy másikban van – de akár azzal is példálózhatnánk, hogy ha spanyolul conmigo a ’velem’, akkor miért nem *sinmigo a ’nélkülem’ (vagy megfordítva, miért nem *con mí a ’velem’ stb.). Az ilyen kérdésekre, vagyis a „miért”-ekre nincs tudományos válasz – csak annyit tudni, hogy így alakult ki. Ebből a szempontból valóban nincs a nyelvekben semmilyen logika.

Viszont vannak megfigyelhető szabályszerűségek, amelyek az anyanyelvi beszélőknek logikusnak tűnhetnek (valójában ezt értjük egy „nyelv logikája” alatt), de csak a saját anyanyelvükben. Egy spanyol ajkúnak például teljesen természetes és „logikus”, hogy egy főnév hím- vagy nőnemű, és el sem tudja képzelni, hogyan létezhetnek olyan nyelvek, amelyekben nincsenek nyelvtani nemek. Egy magyar éppen fordítva gondolkodik: mivel anyanyelvünkben nincsenek nemek, nem értjük, hogy egy másik nyelven hogy lehet például az ’asztal’ szó hímnemű vagy éppen nőnemű (ami csak azért van, mert az elnevezése miatt a biológiai nemre asszociálunk, amikor valójában csupán egy névszóragozási kategóriáról van szó). Hasonló kérdéseket fogunk tárgyalni a téma hátralévő részében is.

Vajon mi jár a fejében? Talán kételkedik valamiben?

Mint tudjuk, a spanyolban a felszólító mód (modo imperativo) nem használatos egyes szám első személyben. Ennek az igemódnak egyébként is csupán két önálló alakja létezik, az egyes és a többes szám második személyű (és az utóbbit is csak Spanyolországban használják), a többit a kötőmódból (modo subjuntivo) kölcsönzi. De akkor ez azt jelenti, hogy a kötőmódnak sincs egyes szám első személyű alakja? Természetesen van, csak nem használják felszólító módként: nincs pl. *¡cante (yo)! Sőt, ami még meglepőbb – magyar logikával –, hogy még kötőmódként sem használják, ha

1. a főmondat alanya is egyes szám első személyű, és
2. a cselekvés tudatos, vagyis az alany szándékától függ.

Vagyis nem szokás spanyolul olyanokat mondani, mint pl. Espero que (yo) pueda hacerlo ’Remélem, hogy meg tudom csinálni’ (persze nem helytelen, csak erőltetetten hangzik). Ha valaki mégis bizonytalanságot akar kifejezni saját magára nézve, akkor rendszerint főnévi igenevet használnak: Espero poder hacerlo, vagyis szó szerint ’Remélem tudni megcsinálni’. (Ha a mellékmondat alanya nem egyes szám első személyű, akkor természetesen már a kötőmód használatos – mondhatnánk úgy is, hogy „mások cselekvésében lehetünk bizonytalanok”: Espero que (él/ella) pueda hacerlo ’Remélem, hogy (ő) meg tudja csinálni’.)

És akkor milyen esetekben lehet, illetve kell mégis a kötőmódot használni egyes szám első személyben? A fenti szabályokból levezetve akkor, ha

1. a főmondat alanya nem egyes szám első személyű, vagy
2. a cselekvés nem tudatos vagy nem előrelátható – „nem (csak) tőlem függ” a megvalósulása.

Például abban a mondatban, hogy Pedro quiere que (yo) le preste un poquito de dinero ’Péter azt akarja/szeretné, hogy (én) adjak kölcsön neki egy kis pénzt’, a főmondat alanya Péter, vagyis a mellékmondatban a kötőmód által kifejezett cselekvés (’adjak’) nem az én akaratomat vagy szándékomat fejezi ki, hanem Péterét.

Egy másik példa a kötőmód egyes szám első személyű használatára Lucía Pérez egyik dalának első két sora: Siempre [estás] junto a mí como mi sombra / Sombra que me sigue donde [yo] vaya ’Mindig mellettem [vagy], mint az árnyékom / Árnyék, mely követ, bárhol is járok’. Bár a főmondat alanya itt sem egyes szám első személyű, ebben az esetben a kötőmód használatát inkább a 2. pont indokolja: a cselekvés nem előrelátható (a jövőre utal, tehát nem valósult meg, és nem is tudhatom ebben a pillanatban, hogy mikor merre fogok járni, de ez nem is fontos információ ebben a szövegkörnyezetben).

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Na és mi van az olyan kérdésekkel, mint például az Énekeljek neked? Bár alakilag felszólító mód szerepel egy ilyen magyar mondatban, valójában nem az (hiszen nem szólítjuk fel magunkat semmire, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy a másik szeretné-e, hogy énekeljünk neki). A spanyolban ilyenkor – amennyiben nincs főmondat és mellékmondat – egyszerű kijelentő módot használunk: ¿Te canto? Ha viszont ezt indirekt kérdéssé alakítjuk és megjelenik a főmondati alany, már a kötőmódot használjuk: ¿Quieres que te cante? ’Akarod, hogy énekeljek neked?’ Persze előfordulhat a következő párbeszéd is: —¿Qué quiere de ti Pedro? —Que le cante. ’Mit akar tőled Péter? – Hogy énekeljek neki.’

Eddig csak az egyes szám első személyű alakról beszéltünk. A dolog pikantériája azonban az, hogy a spanyolban egyáltalán nem teszünk fel direkt kérdést felszólító vagy kötőmódú igealakkal, nem csak az első, hanem egyik nyelvtani személyben sem. Ha tehát valamilyen cselekvés szükségességére irányul a kérdés, akkor vagy igei körülírást, vagy indirekt kérdést használnak: ¿Qué debe(ría) hacer? ’Mit kell(ene) tennie?’ ¿Hacia dónde tenemos que ir? ’Merre kell mennünk?’ ¿Qué quieres que hagamos? ’Mit szeretnél, hogy csináljunk?’ stb.

---

* Megjegyzendő, hogy az iskolai nyelvtan szerinti felszólító mód valójában felszólító-kötőmód, a magyarban ugyanis a kettő alaktanilag egybeesik. Egyedül az igekötős igék esetében, bizonyos mondattípusoknál jelentkezik a különbség: pl. Menj be! (felszólító mód) és Azt akarom, hogy bemenj (kötőmód). Az olyan mondatokban, mint az Énekeljek neked? vagy Merre menjünk? stb., az igealak nem felszólító módú, de igazából nem is kötőmódú.