2012. december 15., szombat

„Hallottam őt énekelni egy dalt”

(Forrás: Caras México)
Nem olyan régen volt szó a spanyol személyes névmások nyelvjárási használatairól, mely jelenségek közül az egyik legáltalánosabb az ún. leísmo, azaz a részes le(s) névmás használata személyekre tárgyesetben, a lo(s), la(s) helyett, adott helyzetekben. Arról is olvashattunk már előtte, hogy bizonyos igékkel nincs éles határ a részes és a tárgyeset között – előfordulhat, hogy amikor magyarul a tárgyeset használata lenne számunkra természetes, a spanyolban részes esetet használnak (ez főleg az ún. behatást kifejező igéknél – verbos de afección – jellemző). Vagyis a spanyolban nem annyira egyenletes és „logikus” a részes és a tárgyeset megoszlása, mint a magyarban, s az egyik vagy a másik használata közötti ingadozások azt mutatják, hogy a kettő közötti morfológiai különbség bizonyos esetekben – a nemek, illetve a személyek dolgoktól való megkülönböztetésének javára – eltűnőben van.

A mostani témában az ún. verbos de percepción, vagyis az érzékszervekkel történő érzékelést jelentő igék esetvonzatáról lesz szó, amely bizonyos szövegkörnyezetekben szintén eltér attól, amit magyarul várnánk. A két leggyakoribb ilyen ige a spanyolban a ver (< régi veer < lat. VIDĒRE) ’lát’ és az oír (< lat. AUDĪRE) ’hall’. Alapesetben ezek – ahogy a magyarban is – tárgyas igék: te veo ’látlak téged’, oigo tu voz ’hallom a hangod’ stb. Van azonban egy olyan eset, amellyel külön érdemes foglalkozni: amikor a ver vagy oír ige bővítménye egy főnévi igeneves tagmondat. Idáig nincs is ebben semmi érdekes, hiszen magyarul is szoktunk ilyet mondani: például a „Hallottam Máriát énekelni” mondatot ugyanígy gond nélkül le is fordíthatjuk spanyolra: Oí a María cantar.

A fenti egyszerű példamondatban az ige bővítménye (María) tárgy, ahogy magyarul is (a tárgyesetet, személyről lévén szó, az a elöljárószó jelöli is), ami azt jelenti, hogy a tárgyesetű személyes névmással helyettesíthető: La oí cantar ’Hallottam őt énekelni’. De vajon mi történik akkor – és számunkra ez lesz igazán érdekes –, ha a főnévi igenévi alakban álló ige (cantar) is kap egy tárgyat, vagyis a példánál maradva: „Hallottam Máriát énekelni egy dalt”. Elsőre szintén nem történik semmi látványosan, mert ezt is egyszerűen le lehet fordítani: Oí a María cantar una canción. Viszont próbáljuk meg itt is az oír ige bővítményét a személyes névmással helyettesíteni: Le oí cantar una canción ’Hallottam őt énekelni egy dalt’ – hoppá, itt bizony már valami történt! Mégpedig az, hogy a María szóra nem a tárgyesetű, hanem a részes névmással utaltunk. A következő lépésben nézzük meg, mivel lehetne ezt megmagyarázni.

Az odáig – gondolom – teljesen követhető, hogy amennyiben a főnévi igenévnek nincs tárgy funkciójú bővítménye, akkor a mondat tárgya az oír ige bővítménye. Hasonlóképpen működik ez a ver igével is, csak hogy azzal is legyen egy példánk: Lo vimos subirse a un taxi ’Láttuk őt [hímnem] beszállni egy taxiba’. Amint viszont a főnévi igenév is kap egy tárgyat – vagyis amikor magyar mondatban dupla tárgy lenne – az oír vagy ver ige bővítményéből általában részeshatározó lesz a spanyolban, amelyre a részes névmással utalhatunk. Bár vannak, akik ezt egyszerűen a leísmo egy speciális esetének tartják, valójában nem erről van szó. Mint tudjuk, a magyarral szemben a spanyol személyes névmás részes esetének használata ugyanis kiterjedtebb, azaz nem feltétlenül utal mindig a szó szoros értelmében vett részeshatározóra: jelölhet olyan határozói viszonyt is, amely nem pontosan a cselekvés/történés „címzettjére” vonatkozik, hanem a „forrására”, olyasmire, amit magyarul a tőle szokott kifejezni (ilyennel már találkozhattunk, pl. a preguntar, pedir igéknél).

Láttam őt piros függöny mögé bújni. La vi esconderse detrás de una cortina roja. (Forrás: Caras México)

A spanyol anyanyelvűek többsége tehát úgy értelmezi az ilyen ver és oír igékkel alkotott mondatokat, amelyekben magyarul két tárgy van, hogy azokban valójában csak egy tárgy van, a főnévi igenévvel kifejezett cselekvés bővítménye, vagyis tulajdonképpen azt érzékelik közvetlenül; éppen ezért a cselekvés végrehajtóját a részes esettel kifejezett forrásnak tekintik. Ez onnan is látszik, hogy a főnévi igenév bővítményére lehet tárgyesetű névmással utalni, míg a cselekvést végzőre részessel, a kettő együttes használatakor pedig a le(s) névmás helyett (eufonikus okokból) a se névmás áll:a María cantar una canciónLe oí cantarla / Se la oí cantar; Vi a Pedro guardar el informeLe vi guardarlo / Se lo vi guardar. Vagyis szó szerint fordítva, ezek a mondatok valójában azt jelentik, hogy ’Hallottam Máriától énekelni egy dalt’ → ’Tőle hallottam énekelni azt’, illetve ’Láttam Pétertől eltenni a beszámolót’ → ’Tőle láttam eltenni azt’.

Szintén nem ritka persze, hogy a spanyol mondatban is dupla tárgy van, tehát vannak olyan beszélők is, akik a cselekvés végzőjét is tárgyként értelmezik. Az ő nyelvváltozatukban természetesen ugyanúgy helyes a cselekvés végzőjére a tárgyesetű személyes névmással történő utalás: La oí cantar una canción, Lo vi guardar el informe.

2012. december 9., vasárnap

Az olvasást könnyítő betű

A H betű az első akadémiai értelmező szótár
G–M kötetében, 1734-ből. Mai tudásunkkal
már mosolyognánk ezen a meghatározáson.
Az írásbeliséggel rendelkező nyelvek története során gyakran előfordul, hogy egyes beszédhangok megváltoznak, sőt, nyom nélkül el is tűnhetnek, azonban írásuk még sokáig megőrzi a nyomukat. Az újlatin nyelvekben ilyen sorsra jutott az egykori [h] hang, amelyet valószínűleg már a klasszikus latin korszakban sem ejtett az utca népe, a legtöbb újlatin nyelv azonban írásban mindmáig őrzi a h betűt. Két fontos kivétel az olasz és a román: az olaszban csupán az avere (< lat. HABĒRE) ige néhány alakjában írják jelentések megkülönböztetése céljából (ho ’nekem van’ és o ’vagy’; ha ’neki van’ és a [elöljárószó], illetve hanno ’nekik van’ és anno ’év’), a románban viszont kiejtett mássalhangzó [h] hangértékkel, de – természetesen – csak nem latin eredetű jövevényszavakban fordul elő.

A spanyol h – neve (la) hache [ácse] – betűnek szintén megvan a sajátos története. A középkori spanyolban még hasonló volt a helyzet az olaszéhoz: a latin eredetű szavakban nem írták az aver (ma haber) néhány alakján kívül, azonban a [h] hang valószínűleg az /f/ fonéma egyik ejtésváltozata lehetett, amelyet írásban ekkor még az f betű jelölt (pl. fablar ’beszél’ – ma hablar). A 16. század közepére azonban a latin F-ből származó [h] hang is teljesen kiveszett a nyelvből, így a helyesírásban az f-et is a h váltotta fel az ilyen szavakban.

A modern sztenderd spanyolban így a h betű önállóan ma már semmilyen fonémát nem jelöl (a ch betűkapcsolat körülbelül a magyar [cs] hangnak felel meg), csupán egy valaha létező mássalhangzó nyomát őrzi a helyesírásban – néhány szó kivételével, amelyekben semmilyen szerepe nincs és nem is volt, mint az hallar (< AFFLARE) ’talál, lel’, henchir (< IMPLERE) ’megtöm’ és hinchar (< INFLARE) ’felfúj’ –, mégpedig az egykori latin [h], [f] vagy [g] hangokét (legalábbis a szavak egyik részében): pl. hora (< HORA) ’óra [időegység]’, hacer (< FACERE) ’csinál, tesz’, hermano (< GERMANU) ’fivér’ stb. Viszont szintén megjelenik írásban egy h a szókezdő nyíló kettőshangzók – /ie/, /ua/, /ue/, /ui/ – előtt, amit már nem minden esetben lehet azzal magyarázni, hogy valaha kiejtett mássalhangzóval kezdődtek: pl. a huérfano ’árva’ szó latinul magánhangzóval kezdődött (< ŎRPHANU). De akkor mit keres ott a h, miért nem úgy írják, hogy *uérfano?

A megoldást a kettőshangzóban, illetve annak helyesírásában kell keresnünk. Ehhez tudni kell, hogy a római, majd a középkori íráshagyományban az u és a v ugyanannak a betűnek a tipográfiai változatai voltak (ahogy például most az a és az a), vagyis mindegy volt, hogy például a latin és spanyol ’élek’ igealakot VIVO vagy uiuo formában írták-e. Ennek oka, hogy a latinban eredetileg nem létezett [v] hang sem, a V betű az /u/ magánhangzó-fonémát jelölte, amelyet – ha rövid volt – magánhangzó előtt kezdetben mindig angolos [w]-nek ejtettek. A kései latinban ez a hang két magánhangzó között és szó elején [β]-vé vált (ahogyan ma is ejtik a spanyolban magánhangzók között a b/v betűkkel jelölt hangot), amely az újlatin nyelvekben később vagy [v]-vé erősödött, vagy vegyült a /b/ fonémával (e hangváltozásról részletesen írtam korábban).

A latin /u/ fonéma tehát a középkorra kettévált – egy magánhangzó és egy új mássalhangzó ([β] > /v/~/b/) lett belőle –, az írás viszont még sokáig mindkettőt ugyanazzal a betűvel jelölte, vagyis még nem különült el egymástól az u és v a magánhangzó és a mássalhangzó jelölésére. Azonban ahhoz, hogy a helyes hangértékkel tudják olvasni azokat a szavakat, amelyeknél nem lett volna egyértelmű, hogy a magánhangzót vagy a mássalhangzót kell-e ejteni, bizonyos trükkökhöz kellett folyamodni. Az egyik ilyen trükk pedig az volt, hogy mivel – értelemszerűen – mássalhangzóbetű után az u/v csak magánhangzót jelölhetett, ezért hogy azt magánhangzónak és ne [b]~[β]~[v] hangnak olvassák, egy h betűt írtak a szó elejére, jelezve ezzel, hogy utána az u/v az /u/ fonémát jelöli.

Bár valószínűleg igen ritkán adódhattak olyan helyzetek, amikor a szövegkörnyezetből ne derült volna ki egyértelműen – h nélkül is –, hogy az adott szót hogyan kell olvasni, így meg tudtak különböztetni írásban olyan szavakat, mint pl. HVELA huela ’szaga legyen, érződjön’ és VELA uela ’virrasztás, gyertya’, ill. ’vitorla’, vagy pl. HVIDA huida ’menekülés, szökés’ és VIDA uida ’élet’. Hasonló példák a franciából: HVIT huit ’nyolc’ és VIT uit ’él(t)’, HVILE huile ’olaj’ és VILE uile ’gonosz, aljas [nőnemben]’ (köszönet értük Szigetvári Péternek).

Összefoglalva tehát, a magánhangzó előtti h betűnek alapvetően kétféle szerepe van a spanyolban: egyrészt eltűnt mássalhangzók helyét jelöli, másrészt a középkori szövegekben az utána álló betű helyes hangértékkel történő olvasásának megkönnyítésére szolgált, tipográfiai okokból – az íráshagyomány azonban továbbra is megtartotta ezt annak ellenére, hogy ma már minden betűtípusnál egyértelműen megkülönböztethető az u a v-től, illetve az i a j-től.

2012. december 8., szombat

Újlatin nyelvek a legrégiesebb indoeurópai nyelvek?

A nyelvek iránt érdeklődők egyik kedvenc témája, hogy egy nyelvcsalád, nyelvcsoport tagjai közül melyek a legrégiesebbek, legkonzervatívabbak, vagy éppen a legújítóbbak, vagyis amelyek a legközelebb állnak, illetve a legjobban eltávolodtak a közös ősüktől, amelyből kialakultak. A közös ős vagy alapnyelv létezésére azonban a legtöbbször nincs közvetlen, írásos bizonyíték (hiszen általában több ezer, akár tízezer évvel ezelőtti nyelvekről, nyelvállapotokról van szó), mivel nem volt írott nyelv.

A tudományos összehasonlító módszerekkel azonban – a ma élő nyelvek alapján – az alapnyelvek hangrendszerét, nyelvtanát és legalapvetőbb szókincsét (például a számneveket, személyes névmásokat, a természettel összefüggő alapfogalmakat) sok esetben képesek többé-kevésbé rekonstruálni, s ez így történt az indoeurópai alapnyelv esetében is. A rekonstrukció a nyelvekre jellemző rendszeres hangmegfelelések alapján történik, és természetesen csak feltételezés (a feltételezett szótöveket csillaggal szokás jelölni).

A Stonehenge építését a régészek i. e. 2500 körülre teszik. Az indoeurópai alapnyelv a nyelvtörténészek szerint
i. e. 4000 tájékán kezdhetett el önálló nyelvjárásokra szakadni...

Korábban már írtam arról is, hogy igazából nincs értelme – és nem is lehet – azt megállapítani, hogy a nyelvváltozatok összességében mennyire régiesek vagy újítóak, mivel ez csak attól függ, hogy az összehasonlítandó nyelveket mely szempontból vizsgáljuk (hangtan, nyelvtan vagy szókincs): van, amiben az egyik nyelv(változat) régiesebb, a másik újítóbb, és van, aminél ez éppen fordítva van, de sokszor egyáltalán nem lehet megmondani, hogy két szóalak közül melyik áll közelebb az eredetihez (amely vagy dokumentált írásban, vagy nem).

Hogy mégis miért érdemes vagy érdekes az újlatin nyelvek esetében erről beszélni, az nem más, mint egyetlen hangtani tulajdonság. Bár jelentéktelen adatnak tűnne, de néhányuk kivételével ezek az egyedüli ma is élő nyelvek, amelyek – a latinon keresztül (természetesen a kiejtést, nem pedig a helyesírást alapul véve) – máig őrzik bizonyos indoeurópai alapnyelvi szavak * hangját! Ez a mássalhangzó, az ún. labioveláris zöngétlen zárhang, az összes többi ma beszélt indoeurópai nyelvben átalakult: [k], [w], [p], [f], [t], [cs] stb. hangok lettek belőle. Legegyszerűbb ezt belátni az alapnyelvi *kʷetwór(es) ’négy’ számnév mai megfelelőinél, amelyet az alábbi táblázat szemléltet (sárgával kiemelve azok a nyelvek, amelyek a szókezdő alapnyelvi mássalhangzót pontosan őrzik):

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

Szintén indoeurópai eredetű pl. a spanyol cual, cuan, cuando, cuanto, olasz quale, quando, quanto, stb. (< lat. QUĀLIS, QUAM, QUANDO, QUANTUS) alakok szókezdő [kw] hangja. Vigyázat! Természetesen nem arról van szó, hogy [kw] hang csak az újlatin nyelvekben létezne (hiszen más indoeurópai nyelvekben is megvan ez a hang), hanem arról, hogy ezek az újlatin nyelvek őriznek olyan szavakat, amelyek a rekonstruált alapnyelvben is ezzel a hanggal kezdődhettek. (Más indoeurópai nyelvek [kw] hangja azonban nem az indoeurópai *kʷ folytatása – pl. az angol queen [kwín] ’királynő’ szókezdő mássalhangzója az indoeurópai *gʷ hangból származik: *gʷēn ’nő’.)

Vannak persze szakemberek, akik kételkednek az összehasonlító nyelvészet eredményeiben. Ők abban látják a problémát, hogy a mai nyelvek szavainak hangalakja alapján kikövetkeztetett – vagyis közvetlen bizonyítékokkal nem igazolható – rekonstruált alapnyelvi szavakat vesznek később a magyarázatok alapjául. (Olyan ez, mintha egy előttünk ismeretlen dolog ismert következményeit éppen a következmények alapján kitalált – de valójában továbbra is ismeretlen – dologgal próbálnánk megmagyarázni.) Ugyanakkor tudni kell, hogy vannak olyan hangváltozások, amelyek iránya a természet törvényeiből következik, vagyis nem történhetnek „visszafelé”: pl. mindig a hátul képzett zárhangból lesz elöl képzett réshang (vagyis pl. [k] hangból [cs]), és nem fordítva ([cs]-ből sosem lesz [k] hang). E törvényszerűségeket felhasználva tudnak a történeti nyelvészek az alapnyelvi hangokra és szótövekre nagy valószínűséggel visszakövetkeztetni – azaz, ha például több mai rokon nyelv közül ugyanaz a szó az egyikben [k]-val, a másikban [cs]-vel, egy harmadikban pedig [sz]-szel kezdődik, akkor ebből szinte biztosra vehető, hogy közös ősükben is [k]-val kezdődött.


Szanszkrit számnevek 1-től 100-ig

Összefoglalásképpen tehát elmondhatjuk: amennyiben az a kérdés merülne fel, hogy mely mai indoeurópai nyelvek őrizték meg az alapnyelvi *kʷ hangot, akkor ezek az újlatin nyelvek (olasz, spanyol, portugál, katalán, rétoromán), amelyek – kizárólag e sajátosságuk szempontjából – valóban a legrégiesebb indoeurópai nyelvek. (Természetesen, ha például azt vizsgálnánk, hogy mely nyelvek őrizték meg az indoeurópai zöngés hehezett *bʰ, *dʰ, *gʰ zárhangokat, akkor ebben a tulajdonságban az indoiráni ághoz tartozó indoárja nyelvek lennének a legkonzervatívabbak – amelyek viszont ezt leszámítva hangtanilag meglehetősen újítóak.)

2012. december 2., vasárnap

Létezik-e tökéletes (dal)fordítás?

Valamikor a szótár sem segít...
Sok kritikát kapok a fordításaim miatt, ezért úgy gondoltam, tiszta vizet kell önteni a pohárba. Természetesen nem olyan mondatokról van szó, mint a ’Péter olvas egy könyvet’ – fel sem merülhetne, hogy ezt nem lehet tökéletesen lefordítani –, hanem művekről, különösképpen popdalokról, illetve a címükről (hiszen az olvasók főleg ilyen jellegű fordításokkal találkozhatnak itt). Megnézzük, hogy mi is ezzel a probléma.

Senki se értse félre, az építő jellegű kritika mindig jól jön – és ezennel meg is köszönöm azokat az olvasóknak –, nemcsak azért, mert tanulni lehet belőlük, hanem azért is, mert vitaalapot teremtenek. Gyakran viszont hiába lehetne valamint „szebben” fordítani magyarra: nem azért nem teszem, mert nem tudnám. A „tökéletes fordítás” fogalmával ugyanis több probléma is van. (A műfordítás megint más dolog, ahhoz egyáltalán nem értek, és ezt vállalom is.)

Egyrészt, nem igazán lehet meghatározni, hogy ez mit jelent, mert attól függ, milyen szempontból nézzük. Ha egy fordítás pontos – azaz pontosan visszaadja az eredeti mondanivalót –, akkor nem biztos, hogy túl „magyaros”; ha viszont túl „szépen hangzik” magyarul, akkor meg nem biztos, hogy pontos. Kérdés, melyik szempont számunkra a fontosabb: egy nyelvművelőnek vagy műfordítónak nyilván az utóbbi, viszont egy tanulónak vagy egy átlagos nyelvhasználónak az előbbi. Természetesen nem is arról szól a kérdés, hogy szó szerint kellene-e valamit lefordítani magyarra – ez szóba sem jöhet, hiszen a nyelvek eltérő alaktana miatt ez sokszor eleve nem is lehetséges, azaz teljesen hibás megoldást kapnánk.

Másrészt, a legtöbb esetben nem csak egyetlen megoldás létezik: ilyenkor épp annyira tökéletes lehet mindegyik, amennyire egyik sem az – ami pontosan abból következik, hogy két, alaktanilag annyira eltérő nyelv között, mint a spanyol és a magyar, nem lehet szó szerint fordítani. A spanyolban például rendkívül gyakoriak az olyan műcímek, amelyek valamilyen személytelen igealakot (a leggyakrabban ez a gerundio) tartalmazó kifejezésből állnak. A legtöbbször sejthető ugyan, hogy a cselekvést ki végzi (ehhez ismerni kell a szövegkörnyezetet, a mű tartalmát!), azonban szigorúan nyelvtani értelemben véve az igealak erről nem árulkodik. A magyarban viszont ez nem lehetséges: minden értelmes magyar mondatban ragozott igének kell állnia. Ez esetben máris szembesülünk azzal a problémával, hogy igazán pontos fordítás ilyenkor nem létezhet.

Vegyük először példaként a Cosiéndome el corazón dalcímet, amely szó szerinti fordításban ’Varrva nekem a szív(et)’. Ennek természetesen magyarul semmi értelme nincs. Mivel nyelvtanilag nem tudjuk, hogy ki végzi a cselekvést, ezért kénytelenek vagyunk egy kicsit csalni. Így lesz belőle „Bevarrom (~foltozom) a szívemet”, de ugyanígy jó megoldás a „Foltozom be a szívemet” is. De hogy melyik ezek közül a „tökéletesebb”, az csak egyéni ízlés kérdése.

A következő példa egy konkrét olvasói észrevételből származik: a Dime si ahora – szó szerint: ’Mondd nekem, ha most’ (feltételezzük, hogy a si nem helyesírási hiba a helyett, mert úgy megint más lenne!) – dalcímet úgy fordítottam magyarra, hogy „Szólj, ha most”. Olvasónk viszont azt a megoldást javasolta, hogy „Most szólj, ha...”. Ez azonban több sebből is vérzik: (1) a két fordítás nem ugyanazt – a spanyol mondat nem ezt – jelenti (az ahora ’most’ egy olyan cselekvésre utal, amely nem derül ki a címből: lehetne például „Szólj, ha most [akarod]”; ezzel szemben olvasónk javaslatában a ’most’ a ’szólj’ ige időhatározója, aminek megfelelően spanyolul Dime ahora si... lenne a cím), ráadásul (2) olvasónk javaslata – szerintem – semmivel sem magyarosabb, mint az enyém.

A fordítások során elsősorban a nyelvtanulók érdekeit tartom szem előtt, illetve azokét, akik szeretnék a szöveg mondanivalóját megérteni. Éppen ezért mindig arra törekszem, hogy azok minél pontosabbak legyenek, de ne is hangozzanak magyartalanul – ám mint fentebb leírtam, ez sokszor kompromisszumokkal jár, vagyis be kell érnünk azzal, hogy az ilyen jellegű szövegek fordítása nem elégíthet ki minden szempontot, így nem is lehet eléggé tökéletes. (A műfordítások pedig általában köszönőviszonyban sincsenek az eredeti szöveg jelentésével.)

2012. december 1., szombat

A „visszaható igék”, amelyek nem hatnak vissza...

A spanyolban rengeteg olyan ige van, amelyek a személyes névmás me, te, se, nos, os, se hangsúlytalan alakjaival ragozódnak. Ezek szótári alakjához, vagyis főnévi igenevéhez, mint tudjuk, a se simulószócska kapcsolódik, például lavarse ’mosakodni’ (me lavo, te lavas, se lava stb.) vagy például arrepentirse ’megbánni’ (me arrepiento, te arrepientes stb.).

Hagyományosan az ilyen igéket „visszaható ige”-ként (verbo reflexivo) tanítják az iskolában, és a névmást is „visszaható névmás”-nak (pronombre reflexivo) nevezik (a valós helyzet ennél azért kicsit bonyolultabb, de most érjük be annyival, hogy alaktanilag valójában részes vagy tárgyesetű névmás). De álljunk meg egy kicsit! Mit is jelent az, hogy „visszaható ige”? A visszaható ige olyan, cselekvést jelentő ige, amelynek cselekvő alanya azonos a tárgyával vagy a cselekvés címzettjével (azaz a részeshatározóval). Visszaható igeként értelmezhető a példában is szereplő me lavo ’mosakszom’, szó szerint ’mosom magamat’, és az is, hogy me compro una casa ’veszek magamnak egy házat’. Na de lehet-e visszaható a me arrepiento ’megbánom’ ige? Magamat bánom meg? – Természetesen nem, hiszen ennek semmi értelme nincs. Sőt, *arrepentir ige nem is létezik...

Gondolom, mindenki kezdi kapiskálni, hogy itt valami bűzlik. Nem is véletlenül tettem idézőjelbe a „visszaható ige” kifejezést: a visszaható alakú névmással ragozott legtöbb igének valójában semmi köze nincs a visszaható igékhez. De akkor miért is ragozzák őket névmással? A kérdésfeltevésben félig a válasz is benne van: ezeket az igéket a spanyol akadémiai nyelvtan – a névmás funkciójának megkülönböztetése nélkül – egyszerűen úgy nevezi, hogy verbos pronominales (a továbbiakban: VP-k), azaz magyarul kb. ’névmással ragozott igék’.

Chica bañándose. Se lava a sí misma. Fürdő lány. Megmossa magát.

Ha ugyanis jól belegondolunk, azt is lehetne vitatni, hogy vajon a me lavo igealak tényleg visszaható-e vagy sem. Ezzel kapcsolatban kétféle értelmezés él: az egyik szerint tárgyas ige, és a tárgy a cselekvő személye (’én mosom magamat’); a másik szerint viszont tárgyatlan ige, és cselekvője valójában inkább elszenvedi a cselekvés hatását (vö. ’mosakszom’). Még érdekesebb a me despierto ’felébredek’ ige: ha azt vesszük, hogy a despertar jelentése ’felébreszt’, akkor nyilvánvaló volna, hogy a despertarse az végső soron ’felébreszti magát’, s így lesz a jelentése ’felébred’. Na de van annak értelme, hogy valaki „felébreszti magát”? – Persze, hogy nincs, hiszen valójában ez történik vele. Nos, éppen ezért látták úgy a spanyol grammatikusok, hogy nem is érdemes külön visszaható igékkel foglalkozni, hiszen mint láthattuk, e kategória létezése erősen vitatható (más eset, amikor azt mondom, hogy me compré una casa ’vettem magamnak egy házat’: itt a cselekvés valóban visszaható, de nem a comprarse igéről van szó, hanem a comprar ige és a részes esetű névmás visszaható alakjának használatáról).

Nyelvtanilag minket mégis az érdekel, hogy akkor mire is szolgál a névmás az ilyen igéknél, ha egyszer már beláthatjuk, hogy igazából nem visszahatóak. Vizsgáljuk meg a következő mondatokat!
  • Se hundió el barco, pero afortunadamente todos los miembros de la tripulación se salvaron. ’Elsüllyedt a hajó, de szerencsére a legénység minden tagja megmenekült.’
  • No quiero irme. Me estoy muriendo por ti. ’Nem akarok elmenni. Meghalok érted.’
  • La siguiente canción ya se la saben todos. ’A következő dalt már tudjátok mindannyian.’
    ¿Te crees esa tontería? ’Magad is elhiszed ezt a hülyeséget?’
  • No me arrepiento de lo que dije, era lo que pensaba. ’Nem bánom meg, amit mondtam, az volt, amit gondoltam.’
A fenti példák mindegyikében az a közös, hogy VP-ket találunk bennük, amelyeknél a névmás szerepe azonban más és más. Az első példában szereplő hundirse ’elsüllyed’ ige, bár elsőre visszahatónak tűnhetne (’elsüllyeszti magát’), mégsem lehet az, hiszen a visszaható ige feltétele, hogy legyen egy aktív cselekvője, aki saját magával/magának csinál valamit. A hajó viszont nem cselekszik, hanem elszenved egy olyan eseményt, amelyet alaktanilag cselekvő igealak fejez ki. Az ilyen igét mediális, magyarul „félszenvedő” igének hívjuk (spanyolul construcción media vagy pasiva refleja, ami azt jelenti, hogy az igealak cselekvő, de a jelentése félig-meddig szenvedő).

Barco hundiéndose... ¿¿Se hunde a sí mismo?? Süllyedő hajó... Elsüllyeszti magát??

A második esetben a névmás jelentést módosít, illetve jelentésárnyalatot ad. Az irse jelentése ’elmenni’, míg az ir jelentése ’menni, járni’. A példa második mondatában a névmás kifejezetten arra utal a morirse igénél – a morir-ral szemben –, hogy az átvitt értelemben használatos (nyilván nem arról van szó, hogy tényleg meghal az illető, hanem arról, hogy nagyon szeret valakit). Érdekes ugyanakkor, hogy a morir nem használatos VP-ként ’meghal’ jelentésben, ha a halál erőszakos cselekmény eredménye: Un muchacho de catorce años (*se) ha muerto en Pamplona, abatido también por la violencia etarra ’Egy tizennégy éves fiú halt meg Pamplonában, szintén az ETA*-erőszak sújtott le rá’.

A harmadik példákban a névmás részes esetű (ez persze nem az alakjából derül ki, hiszen a visszaható névmás nem különbözteti meg a tárgy- és a részes esetet), és valami olyasmit fejez ki, hogy az alany érintett, érdekelt a cselekvésben vagy történésben, tehát lényegében érzelmi szerepet lát el. Az efféle névmáshasználat neve a spanyolban dativo ético, kb. „érzelmi részes eset”.

A negyedik példában a már említett arrepentirse ’megbán’ ige szerepel, melynek vonzata a de elöljárószó. Furcsa lesz kimondani, de ez esetben a névmásnak az égvilágon semmilyen jelentése, funkciója nincs: egyszerűen nem létezik nélküle az ige, azaz kizárólag VP – a nyelv már csak ilyen.

A T/2. alakok csak az európai spanyolban használatosak (Forrás: El Mexicano)

Összefoglalva tehát, a VP-k a névmás funkciójától függően az alábbi főbb csoportokba sorolhatóak:
  1. mediális ige (a névmás szenvedő jelentést fejez ki cselekvő szerkezetben);
  2. visszaható ige (vitatott kategória);
  3. VP jelentésmódosító-árnyaló névmással;
  4. VP érzelmi datívusszal;
  5. VP kizárólagosan (névmás nélkül nem ragozható – lásd alább).
Az utolsó csoportba a Nueva gramática de la lengua española (2009: 41.13k, 3103) szerint a következő leggyakoribb igék tartoznak – ezek tehát kizárólag névmással ragozhatóak:

abalanzarse
aborregarse
abstenerse
aburguesarse
acartonarse
acurrucarse
adentrarse
adormilarse
  (adormitarse)
adueñarse
agolparse
agusanarse
antojarse
arracimarse
arremolinarse
arrepentirse
arrogarse
atenerse
atreverse
bifurcarse
condolerse
contonearse
demudarse
desdibujarse
desentenderse
desgañitarse
despelotarse
desquitarse
desternillarse
desvivirse
dignarse
empecinarse
enamoriscarse
endeudarse
enfrascarse
enfurruñarse
enlozanarse
ensañarse
ensimismarse
esforzarse
fugarse
grillarse
guasearse
herniarse
indisciplinarse
inmiscuirse
jactarse
mofarse
obstinarse
pavonearse
pitorrearse
portarse
querellarse
rebelarse
regodearse
repanchi(n)garse
repantigarse
resentirse
sincerarse
suicidarse
transparentarse
ufanarse
vanagloriarse

A spanyol VP-k eredete a latinban gyökerezik. A klasszikus latinban a szenvedő igeragozás eredetileg szintetikus alakokból állt (pl. LAUDAT ’dicsér’ és LAUDATUR ’dicsértetik’, azaz ’dicsérve van’), és természetesen ugyanúgy léteztek olyan igék, amelyeket szenvedőként ragoztak, de jelentésük nem volt szenvedő (ezeket nevezi a szakirodalom deponens igéknek). A szenvedő igeragozás viszont az élőbeszédből hamar kiveszett, így a visszaható névmás (, , , NŌS, VŌS, ) használata az aktív igeragozással kiterjedt a szenvedő és mediális jelentések kifejezésére is.

2012. november 24., szombat

Estar, ir, llevar vagy seguir + gerundio?

Egy korábbi témában már kitértem rá, hogy az éppen folyamatban lévő (idegen szóval progresszív, azaz ’előrehaladó’), illetve az olyan cselekvést/történést, mely folyamatosságának a kihangsúlyozása a cél, a spanyolban gyakran az estar + gerundio szerkezettel fejezik ki (está cantando ’éppen énekel’). Az olyan igei kifejezéseket, amelyekben egy segédigeként használt ige, illetve egy, a konkrét cselekvést vagy történést jelölő ige valamely személytelen alakja vesz részt, igei körülírásoknak (spanyolul perífrasis verbales) nevezzük. A mostani témában a folyamatosságot kifejező egyéb igei körülírásrokról és használatukról lesz szó, több olvasó kérése alapján.

Igeidő vagy nem igeidő?

Mielőtt rátérnék a konkrét témára, tegyünk egy kis kitérőt. Sokszor felmerül a kérdés, hogy amennyiben az ha cantado egy igeidő (amelyet az akadémiai nyelvtan pretérito perfecto compuesto de indicativo névre keresztelt), akkor az está cantando miért nem az – lehetne például „folyamatos jelen”, hiszen mindkettőben az a közös, hogy egy segédige és egy személytelen igealak (a participio, illetve a gerundio) vesz részt a képzésében. Egyfelől természetesen önkényes, hogy a nyelvtanok mit tekintenek igeidőnek és mit csak igei körülíró szerkezetnek (a spanyol igeidők egy része például a latinban még ugyanilyen igei körülírás volt), másfelől viszont az határozza meg leginkább, hogy a szerkezet mennyire rögzült, azaz grammatikalizálódott.

Az ha cantado egyrészt azért igeidő, mert az haber ragozott alakjai a szenvedő melléknévi igenév változatlan (semleges) alakjával rögzült szerkezetté vált, és a participio, amely eredetileg a tárgy „jelzője” volt (a középkori nyelvben még nemben-számban egyeztetve vele), a modern spanyolban már kizárólag a segédigéhez tartozik, amellyel elválaszthatatlan szerkezetet alkotnak. Így pl. az Hoy ha cantado una canción ’Ma énekelt egy dalt’ mondatot nem lehet úgy mondani, hogy *Ha hoy cantado una canción, és úgy sem, hogy *Hoy cantada ha una canción (az óspanyolban még lehetett volna); másrészt az haber helyett semmilyen más ige nem láthatja el ugyanezt a funkciót, az előidejűség kifejezését.

A fentiekkel szemben viszont semmi sem tilja, hogy az Hoy está cantando ’Ma [éppen] énekel’ mondatot úgy mondjuk, hogy Está hoy cantando vagy Hoy cantando está vagy akár Cantando está hoy – legfeljebb az utóbbira azt mondanák, hogy kissé irodalmias. Sőt, és itt jön a lényeg, amire ki akartam lyukadni: az estar mellett egyéb igéket is használhatunk az ilyen körülírásokban hasonló jelentéssel, melyek közül a leggyakoribbak az ir, a llevar és a seguir.

Mindegyikben az a közös, hogy folyamatában jeleníti meg az eseményeket...

Térjünk hát a tárgyra. Több esetben kérdezték már spanyolosok, hogy mi a különbség, vagy egyáltalán mit jelentenek az olyan kifejezések, mint például a voy estudiando, sigo aprendiendo stb. Talán érezhető, hogy ezek hasonlóak az estar + gerundio körülíráshoz (funkcionálisan mind a négy tárgyalt ige ugyanazt a szerepet tölti be itt), jelentésükben azonban vannak árnyalatnyi eltérések. Nézzük meg őket szép sorjában.

Estar + gerundio és estar siendo

Úgy gondolom, az estart nem kell túlmagyarázni: ennek az igének (jelentése ugyebár ’valahol/valahogy van/áll’) e szerepben nincs semmiféle pluszjelentése, egyszerűen azt fejezi ki, hogy a cselekvés relatíve éppen folyamatban van: estoy estudiando ’[éppen] tanulok’, está leyendo ’[éppen] olvas’ és így tovább.

Annál érdekesebb viszont, hogy megengedi a ser létigét is (cselekvő és szenvedő szerkezetben egyaránt), amit redundánsnak gondolhatnánk, hiszen a ser eleve meglévő – állandó, inherens, megváltoztathatatlan, folyamatosan fennálló stb. – tulajdonságot, körülményt, vagyis „alapigazságot” jelöl. Az estar siendo mégis olyasfajta árnyalatot kölcsönöz az alábbi mondatoknak, hogy az állítás éppen az adott pillanatra érvényes csak – azaz feltételezi, hogy nem mindig van vagy lesz úgy. Sokan ezt anglicizmusnak vélik (köztük én is), mégpedig az is/are being tükörfordításának (lévén az angol nem rendelkezik két külön igével az állandó vs. átmeneti tulajdonság kifejezésére), mindazonáltal még a köztudottan eléggé konzervatív Spanyol Királyi Akadémia szerint is tökéletesen lehetséges és korrekt a spanyolban. Szintén érdekes, hogy leginkább sporthírekben hallani, illetve olvasni az alábbiakhoz hasonló mondatokat:
  • Está siendo un fin de semana decepcionante. ’Kiábrándító hétvége van [eddig].’
  • Estamos siendo un equipo frío. ’Hűvös csapat vagyunk [most éppen].’
  • No está siendo fácil, pero quiero que el míster piense en mí. ’Nem könnyű [most], de azt szeretném, hogy az edző rám gondoljon.’
A No está siendo fácil tehát azt fejezi ki igazából, hogy ’Nem könnyű most éppen’, szemben azzal a mondattal, hogy No es fácil ’Nem könnyű [általában]’. Persze talán elegánsabb lenne azt mondani, hogy No es fácil ahora vagy egyszerűen No está fácil – könnyen meglehet, hogy az estar siendo csak az én fülemet bántja, bár igaz, akinek nem anyanyelve, ne vegye magára. ;-) Néhány példa a szenvedő szerkezetben történő használatára is, amivel leginkább az informatikában találkozni:
  • La cuenta está siendo usada por otra persona ’A fiókot éppen egy másik személy használja’ (másképpen: Otra persona está usando la cuenta);
  • El CD está siendo utilizado por otra aplicación ’A CD-t éppen egy másik alkalmazás használja’ (másképpen: Otra aplicación está utilizando el CD);
  • Tu archivo está siendo cargado ’A fájlod éppen töltődik fel’ (elegánsabb lenne így: Tu archivo se está cargando) stb.

Ir + gerundio

Az ir + gerundio, mint arról az ige jelentése (’megy, jár’) is talán árulkodik, olyan folyamatban lévő cselekvést fejez ki, amely elkezdődött és – szépen, lassacskán – halad előre:
  • Voy aprendiendo inglés. ’Lassacskán megtanulok/tanulgatok angolul.’
  • Va creciendo el amor entre tú y yo. ’Egyre nő a szerelem kettőnk között.’
  • Vamos ganando batallas perdidas. ’Szépen megnyerjük az elvesztett csatákat.’

Llevar + gerundio

Akinek jók a megérzései, szintén könnyen ki tudja következtetni a llevar + gerundio körülírás használatát az ige jelentéséből: a llevar (< lat. LEVARE, eredetileg ’felemel, felvesz’) jelentése ugyanis ’hordoz, visz’. Vagyis ezzel a szerkezettel olyan fennálló cselekvés vagy történés fejezhető ki, amely már egy ideje tart (az természetesen szubjektív, hogy mi számít hosszú időnek). Mindig valamilyen időhatározóval használjuk. Nézzük a következő példákat:
  • Llevo cinco años estudiando esta lengua y todavía no me la aprendí. ’Már öt éve tanulom ezt a nyelvet, és még mindig nem tanultam meg.’
  • Treinta años llevamos cantando y estamos muy contentos. ’Már harminc éve énekelünk, és nagyon elégedettek vagyunk.’
  • Un científico lleva cuatro décadas buscando el monstruo del lago. ’Egy tudós már négy évtizede keresi a tó szörnyét.’

Seguir + gerundio

S ezek után már gyerekjáték lesz kitalálni a seguir + gerundio szerkezet árnyalatát, ismervén a seguir (< lat. SEQUI) ige jelentését: ’folytat, követ’ – azaz olyan folyamatos cselekvést vagy történést fejezhetünk ki vele, amely továbbra is fennáll, folytatódik. Lássunk erre is pár példamondatot:
  • Sigue siendo el mejor profesor de la escuela. ’Továbbra is a legjobb tanár az iskolában.’
  • Mañana seguiré contestando vuestras cartas. ’Holnap folyatni fogom a leveleitek megválaszolását.’
  • Te sigo y seguiré amando. ’Még mindig szeretlek és továbbra is szeretni foglak [téged].’

Az alábbi táblázatban összefoglaltam a leggyakoribb, folyamatosságot kifejező igei körülírásokat.

Nagyobb mérethez kattins! (Forrás: El Mexicano)

Felcserélhetőek-e?

Az eddigi példamondatokból talán az is látható, hogy bármennyire is hasonló ezeknek a körülíró szerkezeteknek a jelentése, adott szituációban mégsem mindig lehet – vagy legalábbis nem tanácsos, nem túl elegáns – őket egymás helyett használni. Lássuk csak az alábbi példákat:
  • Estoy/Voy/Sigo aprendiendo inglés. / *Llevo aprendiendo inglés.
  • Llevo cinco años estudiando esta lengua y todavía no me la aprendí. / *Estoy/Voy/Sigo cinco años estudiando la lengua y todavía no me la aprendí.
  • Sigue siendo el mejor profesor de la escuela. / *Lleva siendo el mejor profesor de la escuela. / (?) Está/Va siendo el mejor profesor de la escuela.
A fenti mondatok közül nyelvtanilag természetesen mindegyik helyes. Az első esetben láthatjuk, hogy az estar/ir/seguir felcserélhető – persze más-más jelentésárnyalattal –, azonban a llevar igét csak akkor van értelme használni, ha megmondjuk azt is, hogy mennyi ideje tart a cselekvés.

A második példánál hasonló a helyzet: ha azt akarjuk kifejezni, hogy valami milyen hosszú idő óta van folyamatban, akkor ilyen mondatszerkesztéssel ezt csak a llevar igével tehetjük meg. Természetesen jó lenne az estar/ir is, ha egy kicsit átalakítanánk a mondatot, pl. Estoy/Voy estudiando esta lengua desde hace cinco años. A seguir igével azonban megint csak furcsa lenne, hiszen ez azt fejezi ki, hogy a cselekvés továbbra is fennáll, olyasmi árnyalattal, hogy még a jövőben is fenn fog állni (magyarul is elég furcsa lenne azt hallani valakitől, hogy Öt éve továbbra is tanulok).

A harmadik példánál előfordulhat ugyan a seguir helyett az estar/ir használata, azonban ezek nem túl gyakoriak, s még kevésbé elegánsak.

Említésre érdemes, hogy a bizalmas nyelvben, főleg Latin-Amerikában, használják még az andar igét is folyamatos cselekvés kifejezésére: pl. ¿Qué andas haciendo? ’Mit csinálsz [most éppen, mostanában]?’ vagy bizalmasan ’Miben mesterkedsz?’.

2012. november 17., szombat

Aragonés: archaikus dialektus a Pireneusokban

Aragónia címere
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvváltozatok közül volt már szó a portugálról és kistestvéréről, a galiciairól, a kasztíliaihoz közel álló asztúriai-leóni dialektusokról, a katalánról és kistestvéréről, az okcitánról, valamint a kasztíliai szélső vagy átmeneti nyelvjárásának is tekinthető kantábriairól (köztudott, hogy a besorolások sokszor önkényesek, és inkább politikai, mint nyelvtörténeti alapon történnek). Az ismertető sorozat mostani részében az erősen veszélyeztetett, már csak az észak-aragóniai falvakban, nyelvjárások formájában élő aragonésről (más néven navarroaragonés) lesz szó, amely azonban korántsem elhanyagolható jelentőségű a spanyol nyelvtörténet szempontjából, hiszen javarészt ebben nyelvváltozatban íródtak a 10. századból származó első, már újlatin nyelvű összefüggő mondatokat tartalmazó és hagyományosan az első spanyol nyelvemlékeknek is tartott San Millán-i glosszák (Glosas Emilianenses), amelyek szintén az első néhány baszk nyelvű kifejezést is tartalmazták.

Az aragonést vagy aragóniait (saját nevén l’aragonés vagy luenga aragonesa, köznyelvi elnevezése fabla, azaz végső soron ’beszéd, tájszólás’) egészen a 20. század végéig – a hagyományos nyelvtörténészek mindmáig – csak a spanyol egyik történelmi nyelvjárásának tekintették (a régi aragóniai szövegek szerepelnek például a Spanyol Királyi Akadémia nyelvtörténeti szövegtárábanCorpus Diacrónico del Español, CORDE – is). Bár 2004 júliusa óta saját Wikipédiával is rendelkezik, 2006-ban pedig megalakult az Aragóniai Akadémia (Academia de l’Aragonés), Aragónia autonómiai kormánya is csak 2009-ben ismerte el törvényileg önálló nyelvi státuszát (Ley 10/2009, de 22 de diciembre, de uso, protección y promoción de las lenguas propias de Aragón – „10/2009, december 22-ei törvény, Aragónia saját nyelveinek használatáról, védelméről és terjesztéséről”), és a nyelvi akadémia alapító okiratát is csak egy 2011-es autonóm kormányzati rendelettel fogadták el (Decreto 87/2011, de 5 de abril, del Gobierno de Aragón, por el que se aprueban los Estatutos de la Academia de la Lengua Aragonesa – „Az Aragóniai Kormány 87/2011, április 5-ei rendelete, mely által elfogadtatik az Aragóniai Nyelvi Akadémia Alapító Okirata”).

Zaragoza, Aragónia fővárosa (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A számos nyelvjárás formájában élő aragóniait ma mindössze kb. 10-12 ezer ember használja anyanyelvként (nem számítva az ún. „újbeszélőket”), az iskolai oktatásban részesült beszélők valamennyien kétnyelvűek a kasztíliaival (egynyelvű beszélők talán már nem is léteznek). Besorolása az újlatin nyelveken belül nem egyértelmű. Nyelvtörténetileg átmenetet képez a kasztíliai és a katalán között, ugyanakkor archaikus hangtani tulajdonságai miatt egyes források a nyugati újlatin nyelvek teljesen önálló ágába sorolják (lásd pl. Ethnologue). Az alábbiakban néhány sajátosság, amely élesen elkülöníti a kasztíliaitól (és olykor a többi közeli rokon nyelvváltozattól is):
Nyelvek Aragóniában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
  • a szókezdő latin CL-, FL-, PL- csoportok megőrzése: CLAMARE ’hívni’ > clamar, (AP)PLICARE ’érkezni’ > plegar (vö. kasztíliai llamar, llegar);
  • a szókezdő latin F- megőrzése: FILIU ’fia’ > fillo, FOLIA ’levél’ > fuella (vö. kaszt. hijo, hoja);
  • a latin -CL-, -GL-, -LI- egyszerűsödéséből származó palatális l [ʎ] megőrzése: VETULUS ’öreg’ > *VECLU > viello, MULIERE ’nő, asszony’ > muller (vö. kaszt. viejo, mujer);
  • a magánhangzók közötti latin zöngétlen zárhangok megőrzése a legarchaikusabb nyelvjárásokban: SAPERE ’tudni’ > saper (saber), CLAMATU ’hívott’ (melléknévi igenév) > clamato (clamau) (vö. kaszt. saber, llamado) – ebben teljesen egyedülálló a nyugati újlatin nyelvek között (talán valamely szubsztrátum hatására);
  • a latin GE-, GI-, J- csoportok mássalhangzói [dzs] > [cs]-vé váltak: GENERALE ’általános’ > cheneral, IULIU ’július’> chulio (vö. kaszt. general, julio);
  • megőrizte a II–III. ragozású igék imperfectumának -b-jét: TENEBAM vagy TENEBAT ’nekem/neki volt’ > teniba (vö. kaszt. tenía);
  • A latin szó végi -E lekopása minden helyzetben: GRANDE ’nagy’ > gran, FRONTE ’szemben’ > frent, NOVE ’kilenc’ > nueu (vö. kaszt. grande, frente, nueve).
Nyelvtanában a kasztíliaitól és a tőle nyugatra beszélt nyelvváltozatoktól eltérően, de a katalánhoz, franciához és az olaszhoz hasonlóan megtalálhatóak benne az igével használt határozói simulószók: bi~i (< lat. IBI) ’ott’, illetve en, ’n, n’ (< lat. INDE) ’abból, onnan stb.’ (sokszor nem fordítható): pl. As manzanas, ta Chusepa, li’n daban siempre que en quereba ’Az almából Chusepának mindig annyit adtak, amennyit akart belőle’; Bi (~I) heba muitas manzanas y n’hemos collito unas ’Sok alma volt [ott]’ és szedtünk [belőle] néhányat’.

A többes szám jele -s (az -s végződésnél -es), -t végződésű szavakhoz azonban -z [θ] járul: pl. casa/casas ’ház/házak’, canción/cancións (vö. kaszt. canción/canciones) ’dal/dalok’, ciudat/ciudatz (vö. kaszt. ciudad/ciudades) ’város/városok’. A határozott névelőnek nyelvjárástól függően számos alakváltozata – o(s)/a(s), lo(s)/la(s), sőt, ro(s)/ra(s), illetve keleten el/la / es/las stb. – lehetséges, azonban egyes számban magánhangzóval kezdődő szó előtt mindkét nemben l’ alakot vesz fel: pl. l’onso / os (~los/ros) onsos ’a medve/medvék’, a (~la/ra) casa / as (~las/ras) casas ’a ház/házak’, illetve a la casa ’a házhoz’, d’a casa ’a házból’ stb.

Példa szabályos igeragozásra kijelentő mód jelen időben: trobar ’találni’: trobo, trobas, troba, trobamos, trobatz, troban. A létige ragozása: soi, yes, ye, semos, sotz, son. A tőszámnevek 1-től 10-ig: un(o)/una, dos, tres, quatro~quatre, cinc(o), seis~sies~sieis, siet(e), ueit(o), nueu, diez.

Az Ibón de Estanés, hegyi tó az aragóniai Pireneusokban a francia határ mellett, Huesca provinciában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A helyesírásra több különböző norma (jobban mondva egységesítési kezdeményezés) él egymás mellett, amelyek alapvetően csak egy-egy hang jelölésében térnek el egymástól (például az 1987-es huescai vagy „hagyományos” helyesírás az egyszerű, nagymértékben hangjelölő írásmódot használta, így a /b/ és a /θ/ fonémákat mindig a b és a z betűk jelölték; míg a legújabb, a Sociedat de Lingüistica Aragonesa 2004-es, valamint erre válaszként az Academia de l’Aragonés 2006-os kezdeményezései az etimológiai írásmódot kívánták visszaállítani, méghozzá a katalán helyesírás mintájára, így például ñ helyett az ny betűkapcsolatot használják). Az egyetlen mássalhangzó, amely a kasztíliaiban nincs meg, az az IPA [ʃ] (magyar s), írásban – a katalánhoz és a gallego-portugálhoz hasonlóan – az x jelöli. Az összehasonlítás kedvéért lássunk egy példamondatot Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatából (1. cikkely) aragóniaiul, katalánul és kasztíliaiul:
  • aragonés: Totz os sers humans naixen libres y iguals en dignidat y dreitos. Son adotatos de razón y consciencia y han a comportar-se fraternalment os uns con os atros.
  • katalán: Tots els éssers humans neixen lliures i iguals en dignitat i en drets. Són dotats de raó i de consciència, i han de comportar-se fraternalment els uns amb els altres.
  • kasztíliai: Todos los seres humanos nacen libres e iguales en dignidad y derechos, y dotados como están de razón y conciencia, deben comportarse fraternalmente los unos con los otros.
  • magyarul: „Minden emberi lény szabadon születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.”
Aki pedig a beszélt aragóniaira kíváncsi, pl. itt hallgathatja meg.

2012. november 11., vasárnap

A „hímnemű névelő”, amely nőnemű

Úgy tűnik, a (nyelvtani) nemek harcának sosem lesz vége. Egyik kedves olvasónk a Facebookon hívta fel a figyelmem egy spanyol cikkre, melynek szerzője, egy bizonyos Álvaro Peláez nyelvész-újságíró nyelvhasználati tanácsokat ad, többek között a hangsúlyos [a] hanggal (jelöljük a továbbiakban [á]-val) kezdődő nőnemű főnevek determinánsainak helyes alkalmazásával kapcsolatban. Kétségtelen, hogy az ilyen jellegű cikkek mindig hasznosak, azonban nem mindegy, mit hogyan és mivel magyarázunk, mert a hibás magyarázat félrevezető is lehet.

Jelen esetben a hivatkozott cikk az [á]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt – a „szabályos” la helyett – álló el határozott névelő használatát a következőképpen indokolja (a mi szempontunkból érdekes kifejezést kivastagítottam):
[...] 1. Por razones de sonoridad, para evitar la cacofonía, aunque son de género femenino con ellas se usa el artículo definido masculino el. Por eso decimos el águila, el hacha, el aula...
Vagyis magyarul: „Hangzásbeli okokból kifolyólag, a kakofónia (rossz hangzás) elkerülése érdekében, bár [ezek a szavak] nőneműek, velük az el hímnemű határozott névelő használatos. Ezért mondjuk, hogy el águila ’a sas’, el hacha ’a fejsze’, el aula ’a tanterem’...” – Sajnos ez a magyarázat éppen ott vét, ahol nem kellene, és csak az nem derül ki belőle, ami valóban világossá tenné az emberek számára, hogy miért el névelőt használnak a fenti szavakkal (és ez nem egyedi eset: nagyon sok spanyol forrásban ehhez hasonlóan, tévesen indokolják ezt a kérdést).

El águila calva... (Forrás: FondosGratis.mx)

Kezdjük rögtön ott, hogy az érvelés súlyos tárgyi tévedést tartalmaz: az [á]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt álló el névelő ugyanis nem a hímnemű névelő. Eleve képtelenség ezt feltételezni, hiszen miért állna hímnemű determináns egy nőnemű főnév előtt? A dolognak, mint egy korábbi cikkben már érintőlegesen írtam róla, nyelvtörténeti oka van: a latin ĬLLA nőnemű mutató névmás, amelynek hangsúlytalan alakjából a spanyol la névelő származik, kezdetben ela alakot öltött az óspanyolban, amely azonban nagyon hamar la alakra rövidült – egyetlen kivétellel: [á]-val kezdődő nőnemű főnevek előtt. A fejlődést valahogy így kell elképzelni: ĬLLA AQUILA > ela águila > el’águila > el águila (azonban: ĬLLAS AQUILAS > elas águilas > las águilas).

Szó sincs tehát semmiféle „hímnemű névelő”-ről, hanem egyszerűen a la nőnemű névelő morfológiai variánsával (alaktani változatával) állunk szemben. Az más kérdés, hogy ez véletlenül azonos alakú a hímnemű el névelővel, amely viszont a latin ĬLLE mutató névmás folytatása. Az emberekkel pontosan azt kellett volna megértetnie a szerzőnek, hogy itt nem hímnemű névelő van, hanem a nőnemű névelő vele azonos alakú változata, s így véletlenül sem jutna eszébe az olvasónak olyasmit feltételezni, hogy itt bármiféle hímnemű főnévről lenne szó. (Középkori spanyol szövegekben dokumentáltak olyan esetek is, amikor magánhangzóval kezdődő főnevek előtt nyelvtani nemtől függetlenül az el névelőt használták, így lehetett egy időszak a nyelv történetében, amikor ez ingadozott – ld. az olasz és francia határozott névelő használatát, ahol magánhangzóval kezdődő szavak előtt csak a l’ rövidült alak létezik.)

A hímnemű el (< ĭlle) és a nőnemű el (< ela < ĭlla) csak „véletlen” alaki egyezés (Forrás: El Mexicano)

Sajnos az ehhez hasonló téves magyarázatok azonban megerősítik a beszélőket azon tévhitükben, hogy az [á]-val kezdődő főnevek „egyes számban hímneműek”. A leíró nyelvész persze azt mondaná, hogy teljesen mindegy, honnan származik az a névelő, a nyelv ettől még változik, és ha a beszélő úgy érzi, hogy az hímnemű névelő, és ezért elkezdi a többi determinánst is hímnemben használni az ilyen főnevek előtt, nem lehet mit tenni (az arte főnév például pontosan így vált mára egyes számban hímneművé). Viszont ettől még ugyanúgy hibás az az állítás, mely szerint az említett kifejezésekben hímnemű határozott névelő van.

Ám nem csak a határozott névelő alakja tér el az [á]-val kezdődő főnevek előtt: hasonlóképpen viselkedik a határozatlan névelő (un, una), valamint összetételei, az algún, -uno, -una (< lat. ALIQUI + ŪNU, ŪNA) ’valamely(ik), valamilyen’ és a ningún, -uno, -una (< lat. NEC ŪNU, ŪNA) ’semelyik, semmilyen’ névmások is: un águila ’egy sas’, algún águila ’valamely/valamilyen sas’ és ningún águila ’semmilyen sas’. Fontos, hogy a szabály a mai nyelvben kizárólag főnevek előtt érvényesül; melléknevek előtt mindig a szabályos nőnemű alakok állnak: la alta montaña ’a magas hegy’, una (alguna, ninguna) alta montaña ’egy (valamilyen, semmilyen) magas hegy’.

La alta montaña... (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Kivételek nélkül persze nem is lenne nyelv a nyelv, így e szabály alól is van néhány kivételes eset, amikor [á]-val kezdődő nőnemű főnév előtt mégis a szabályos alakú la határozott névelőt használják (vagyis nincs „hangkötés”, tehát hiátussal ejtődnek) – ezek az alábbiak:
  1. a betűk nevei: la a ’az a betű’, la hache ’a h betű’, la alfa ’az alfa’;
  2. a betűszavak: la APA [Asociación de Padres de Alumnos];
  3. a női nevek: la Ana ’az Anna’;
  4. a nőre utaló egyalakú főnevek, főnévként használt melléknevek: la árabe ’az arab nő/lány’.
Az utolsó esetet nyilvánvalóan az indokolja, hogy ilyenkor egyedül a determináns alakjából derül ki a jelzett személy neme – vagyis az el árabe szükségszerűen férfire utalna.

A spanyol ebből a szempontból még mindig következetesebb, mint például az olasz, amelyben egyes számban bármely magánhangzóval kezdődő főnév előtt – hangsúlytól és nemtől függetlenül – mindig ugyanazt a névelőalakot használják: pl. l’uomo ’az ember, a férfi’, l’arancia ’a narancs’, l’amante ’a szerető [férfi vagy nő]’ (vö. sp. el hombre, la naranja, el/la amante).

2012. november 10., szombat

Valaki ott van-e, vagy van-e ott valaki? Ez itt a kérdés!

Régebben már olvashattunk itt arról, hogy a spanyolban több igét használnak ’van’ jelentéssel, azonban nem mindegy, hogy mikor éppen melyiket, s ez sok fejtörést szokott okozni a nyelvet tanulóknak. Akkor elmagyaráztam, hogy mikor kell használni a ser létigét, az estar, az haber és a tener igéket. Azóta viszont többen is megkerestek olyan kérdésekkel, hogy nem értik, mi a különbség az estar és az haber használata között bizonyos mondatokban, hiszen mindkettő olyasmit jelent, hogy ’valaki/valami van valahol’. Úgy gondoltam, egy résztelesebb magyarázat szintén megér egy témát.

Estrella
becenevű olvasónk kérdését idézem egy online spanyol szótár fórumáról:
¿Cuántas personas estuvieron en la fiesta anoche? Az előző mondatban arra szeretnék választ kapni, hogy miért az estar igét használták, miért nem az hay-t? A következő mondatban pedig miért az hay igét használják: En la sala hubo un solo cliente anoche antes de cerrar?
A spanyolul nem tudók – illetve a még nagyon az elején járók – kedvéért elmondom, hogy az első mondat jelentése ’Hány ember volt ott a bulin tegnap este?’, a másodiké pedig ’A teremben egyetlen ügyfél volt tegnap este zárás előtt’.

Mint láthatjuk, mindkét mondat állítmánya hasonló magyarul – hiszen azt fejezi ki, hogy ’emberek voltak valahol’ –, ám valamiért mégis eltérő igével. Na-na! Ha viszont eltérő igével fejeznek ki valamit, akkor az mégsem lehet teljesen ugyanaz! Nos, azt kell megértenünk, hogy miért nem. Nézzük meg jobban a két mondatot és a fordítást! Az első mondat fordításába nem véletlenül csempésztem bele az ’ott’ szócskát: a mondat ugyanis arról szól, hogy meghatározott személyek ott voltak, vagyis odamentek, elmentek, helyet változtattak. A hangsúly tehát az első mondatban azon van, hogy ’valaki OTT van valahol’. Úgy is mondhatnám, hogy ebben az esetben a mondat állítmánya, a ’volt’ „dinamikus”, azaz átmeneti, mivel az estar (< lat. STARE [isztáre] ’állni, lenni valahol’) ige mindig valaminek az átmeneti helyzetére, állapotára – ottlétére, illetve „valahogy létére” – utal. (Ebben a jelentésben már a latinban is használták: Tua parte ius stat ’A te oldaladon van/áll az igazság’.)

A képen egy lány van. En la foto hay una chica. A szeme zöld. Sus ojos son verdes.
A lány a tengerparton van. La chica está en la playa. (Forrás: Fondos7.net)

A második mondatban ezzel szemben, ha jól megfigyeljük, arra kapunk választ, hogy egy adott helyen, adott időpontban volt valaki, tehát a lényeg itt nem egy meghatározott személy (személyek) holléte, hanem maga a létezés puszta ténye: vagyis itt a ’van’ jelentés (hasonlóan az állandó tulajdonságot kifejező ser létigéhez) „statikus”, azaz állandóságra utal. Az haber ige itt csak arról informál minket, hogy az adott helyen és időben valami/valaki van-e – előfordul-e, létezik-e – vagy nincs, azaz jelentése egészen pontosan ’VAN valahol valaki/valami’. Korábbról már azt is tudhatjuk, hogy az haber egy személytelen tárgyas ige (ami ritkaság, hiszen a személytelen igék általában tárgyatlanok), vagyis a személyes névmás tárgyesetével utalhatunk a bővítményére: —¿Hubo fiesta anoche? —Sí, la hubo. ’Volt buli tegnap este? – Igen, volt.’

Láthatjuk tehát, hogy míg az estar használatánál magyarul a helyhatározót hangsúlyozzuk ki, addig az haber igénél a mondatban a ’van’ kap nyomatékot. További lényeges különbség a két ige között, hogy míg az haber tárgya (amit magyarul alanynak fordítunk) csak határozatlan lehet, tehát azt nem mondhatjuk például, hogy *Aquí hay las personas, csak azt, hogy Aquí hay unas (pocas, muchas stb.) personas, addig az estar alanya általában határozott. Az alábbi táblázatban megpróbáltam összefoglalni a két ige használata közötti főbb különbségeket.

A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

De lépjünk egy kicsit tovább! Vajon helyes lenne-e úgy is a mondat, hogy ¿Cuántas personas hubo en la fiesta anoche? Természetesen igen! Azonban ha így tesszük fel a kérdést, akkor nem az érdekel minket, hogy – általunk ismert, meghatározott személyek közül – hányan voltak ott a bulin (azaz mennyien mentek el) tegnap este, hanem csupán az, hogy milyen sok ember volt akkor a helyszínen! És vajon a második mondat helyes-e úgy, hogy En la sala estuvo un solo cliente anoche antes de cerrar? Hát... ez már nagyon határeset! Ugyebár ez azt jelentené, hogy a teremben egy meghatározott ügyfél ott volt tegnap este zárás előtt, ami viszont eléggé furcsán hangzik, hiszen ha egy meghatározott ügyfélre vonatkoztatunk, akkor nem a határozatlan névelőt kellene használnunk – vagyis én azt mondom, hogy ez a mondat helytelen. Tegyük hát ügyfelünket „határozottá”: En la sala estuvo el único cliente anoche antes de cerrar, vagyis ’A teremben ott volt az egyetlen ügyfél tegnap este zárás előtt’ – így már sokkal jobban hangzik!

E bejegyzésben próbáltam rávilágítani arra, hogy az alapvető különbség a két ’van’ ige használata között az, hogy míg az estarnál a „valahol/valahogy van”, addig az habernél a „valaki/valami van” jelentésen van a hangsúly. A spanyol tehát pechünkre egy olyan nyelv, amelyben az igehasználat szempontjából nem mindegy, hogy „valaki valahol van”, vagy „van valahol valaki”...

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2012. november 3., szombat

Mi a baj a spanyol semlegesnemmel?

A spanyol határozott névelőnek (el, la, lo, los, las), a harmadik személyes névmás alanyesetének (él, ella, ello, ellos, ellas), tárgyesetének (lo, la, lo, los, las), valamint a mutató névmásoknak (este, esta, esto, estos, estas; ese, esa, eso, esos, esas; aquel, aquella, aquello, aquellos, aquellas) egyes számban van egy harmadik alakjuk is (kivastagítva), amelyet az akadémiai spanyol nyelvtan (NGLE) a semlegesnemhez (género neutro) sorol. Szintén semlegesneműnek tekinti például a todo ’minden’, nada ’semmi’, algo ’valami’, qué ’mi’, cuanto ’amennyi’, cuánto ’mennyi’, tanto ’annyi’, mucho ’sok’ és poco ’kevés’ – határozatlan, illetve kérdő, vonatkozó – névmásokat.

Sokan ugyanakkor, főleg a nyelvtanárok közül összeráncolják a homlokukat, amikor valaki a spanyolban semlegesnemről mer beszélni. Kérdés, hogy miért. Először is nézzük meg, egyáltalán hogyan lehetne ezt a fogalmat definiálni. Ez viszonylag egyszerű, hiszen a semlegesnem „az a nyelvtani nem, amely nem hímnem és nem nőnem”. Azaz, ha egy nyelvtani nemeket megkülönböztető nyelvben létezik olyan névszótípus vagy egyéb szófaj, melynek van olyan alakja, amely nem hímnemű és nem is nőnemű, akkor az semlegesnemű.

Nem mindig nehéz a nemet megállapítani... (Forrás: FondosGratis.mx)

Az angolban például csak a személyes névmás különböztet meg nemeket (he, she, it, illetve ragozott alakjaik: him/his, her/hers, it/its), tehát elvileg mondhatjuk, hogy az angolban is vannak nemek. Amiért viszont ez mégsem szerencsés, az pontosan az, hogy csupán egyetlen szűk kategóriánál áll fenn ez a megkülönböztetés, és nem ismétlődik meg semmilyen más szófajnál, tehát tekinthetjük úgy is a he, she, it alakokat, hogy három különböző jelentésű (az egyik férfire, a másik nőre, a harmadik pedig nem személyre utaló) szó. Hiszen a magyarban sem mondhatjuk például, hogy a férfi szó hímnemű, a szó pedig nőnemű, csak azért, mert ’férfi’-t, illetve ’nő’-t jelent. A spanyolban azonban láthatjuk, hogy e kategória jóval népesebb.

Jó, jó, de honnan lehet azt tudni, hogy a fent említett spanyol szavak nem hímneműek és nem is nőneműek? Pontosan onnan, hogy nyelvtani megkülönböztető funkciójuk van (amit több esetben a végződés is jelöl), amely viszont nem utal sem hímnemre, sem nőnemre. Ez pedig könnyen igazolható. Vegyük példaként az el malo / la mala / lo malo kifejezéshármast. Mindegyikük azt jelenti, hogy ’a rossz’, azonban mégis lényeges különbség van köztük: az első ugyanis férfire (vagy hímnemű élőlényre, hímnemű főnévvel jelölt dologra), a második nőre (illetőleg nőnemű élőlényre, nőnemű főnévvel jelölt dologra) utal; a harmadik viszont nem utal sem hím-, sem nőnemű élőlényre és semmilyen konkrét dologra, hanem egyszerűen ’a rossz’-at jelenti (rossz dolgot vagy azok együttesét), mint elvont fogalmat, tehát tulajdonképpen egy főnévként használt melléknév.

De akkor mondhatjuk azt is a fent leírtak alapján, hogy a főnevesített melléknév semlegesnemű? Miért is ne: ha semlegesnemű határozott névelő jelöli, akkor a teljes főnévi csoport semlegesnemű. Más kérdés persze, hogy ez alaktanilag nem különbözik a hímneműtől, aminek viszont nincs jelentősége, hiszen vannak olyan melléknevek, amelyeknek a nőnemű alakja sem különbözik a hímneműtől (ilyenek például az -e végűek: alegre, grande, pobre stb. vagy pl. az -al végűek: genial, fatal, mortal stb.), mégsem lehet rájuk azt mondani, hogy „nem nőneműek”, ha nőnemű főnévre utalnak. Annak pedig, hogy a mellékneveknek nincs megkülönböztetett semlegesnemű alakja, az az oka, hogy már a latinban is azonos volt a melléknevek semlegesnemű és hímnemű alakjának tárgyesete az I–II. deklinációban, amelyből a spanyol névszók is származnak (pl. lat. nom. MALUS, MALA, MALUM, és acc. MALUM, MALAM, MALUM – a szóvégi -M azonban nem hangzott).

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Sőt, alkothatunk akár egész mondatokat is semlegesnemű szavakkal vagy kifejezésekkel – és természetesen magukra a mondatokra, illetve a diskurzus egy-egy részére is semlegesnemű determinánsokkal lehet utalni (mivel a mondatoknak nincsen neme), például:
  • Todo lo que dices es correcto. ’Minden, amit mondasz, helyes.’
  • No ha ocurrido nada nuevo. ’Nem történt semmi új.’
  • ¿Cuánto te costó todo eso? ’Mennyibe került neked mindez?’
  • A veces lo poco es mucho. ’Néha a kevés is sok.’
  • ¡Cuéntame algo bueno! ’Mesélj nekem valami jót!’
  • Lo primero es verdad, lo segundo es discutible. ’Az első igaz, a második vitatható.’ [az ’első’ és a ’második’ itt egy-egy állításra utalnak]
  • Lo uno y lo otro es (~son) lo mismo. ’Az egyik és a másik ugyanaz.’

Most már beláthatjuk, hogy a semlegesnemnek igenis van létjogosultsága, és azt is megállapíthatjuk, hogy ez nem más, mint az elvont (absztrakt) fogalmak neme. Ezzel magyarázható az is, hogy míg az algo ’valami’ és nada ’semmi’ határozatlan névmások semlegesneműek az akadémiai nyelvtan szerint, addig az alguien ’valaki’ és nadie ’senki’ hímneműek, ami elsőre logikátlannak tűnhet, ám személyre utaló névmás nyilván nem lehet semlegesnemű, hiszen semlegesnemű ember nem létezik. (Vannak persze olyan nyelvek, például a német, amelyekben a személyekre utaló szavak nyelvtani neme nincs szoros összefüggésben a biológiai nemükkel, de az újlatin nyelvekben igen.)

Az, hogy a nyelvtanárok nem szeretik a semlegesnem kifejezést használni ezekre a szavakra, abból a tévhitből adódik, miszerint „neme csak a főneveknek lehet”. Ezért aztán úgy gondolják, hogy a spanyolban – mivel nincsenek eredendően semlegesnemű főnevek – nincs is semlegesnem. Azonban semmi sem zárja ki, hogy más szófaj ettől még nem lehet semlegesnemű is, vagy egyáltalán miért kellene minden szófajnak  ugyanannyi nemet megkülönböztetnie. Természetesen az igaz, hogy a semlegesnem ilyen szempontból nem mérhető össze a hímnemmel és a nőnemmel (amelyekbe a főnevek igen népes és produktív csoportja tartozik), de ez nem azt jelenti, hogy nem létezik és egyáltalán nem kell vele foglalkozni.

Aki persze nagyon irtózik a semlegesnem terminológiától, ne használja, szíve joga – nevezheti akár krumplinak is. ;-) Csak éppen ezzel a nyelvtanulók nem lesznek előrébb, hiszen ugyanúgy tudniuk kell, hogy mikor és mire használják ezt a nyelvtani kategóriát...

2012. október 28., vasárnap

Precipitaciones és tormenta eléctrica

Ebben a barátságtalan, hideg, esős időben épp ideális téma az időjárás! Biztos többen is jártak már úgy a spanyolosok közül, hogy nézték valamely spanyol nyelvű csatornán az időjárás-jelentést, és elég furcsa szavakat hallottak, szerették volna megérteni, miről is hablatyolnak: lehet-e a strandra menni, vagy sem. A spanyol–magyar szótárakkal sajnos ismét nem megyünk sokra, mert hajlamosak a fogalmakat összemosni, vagy egyáltalán fel sem tüntetik a meteorológiában használt jelentésüket – pl. a borrasca sem ’(szél-/hó-) vihar’, ahogy a szótárban szerepel, mint látni fogjuk.

Supercelda / Szupercella (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A helyzeten viszont könnyű segíteni – íme a leggyakoribb szakkifejezések betűrendben, melyeket spanyol időjárás-jelentésekben hallhatunk! (A főnevek neme csak ott van jelölve, ahol a végződésből nem állapítható meg egyértelműen: m. = masculino, hímnemű, és f. = femenino, nőnemű.)
  • aguanieve, f. (< agua < lat. AQUA + nieve) – ’havaseső’
  • anticiclón, m. (< gör. ἀντι- + κυκλῶν) – ’anticiklon, magas légnyomású képződmény’
  • bochorno (< lat. VULTURNU ’délkeleti szél’) – ’fülledt, kellemetlen meleg’
  • borrasca (< lat. BORRAS, BOREAS ’É-i szél’) – ’ciklon, alacsony légnyomású képződmény’
  • bruma (< lat. BRUMA ’téli napforduló’) – ’köd (porrészecskékkel)’ (főleg a tenger felett)
  • calima vagy calina (< lat. CALIGINE, a bruma hatására) – ’pára (porrészecskékkel)’
  • calma, f. (< lat. CAUMA < gör. καῦμα) – ’szélcsend’
  • cielo (< lat. CÆLU) – ’égbolt’ (→ cubierto, despejado, nublado, semidespejado)
  • chubasco (< port. chuva ’eső’, vö. lluvia) – ’zápor erős széllel’
  • cubierto (< cubrir, lat. COOPERIRE, COOPERTU) – ’borult, borús’
  • débil (< lat. DEBILE) – ’csekély, enyhe, gyenge’ (→ lluvia, viento)
  • despejado (< port. despejar) – ’derült’
  • frente, m. (< régi fruente < lat. FRŎNTE) – ’front’
  • fuerte (< lat. FŎRTE) – ’erős, viharos’ (→ lluvia, viento)
  • llovizna (< llover < lat. PLOVERE, PLUERE) – ’szitáló eső, szemerkélés, ködszitálás’
  • lluvia (< lat. PLUVIA) – ’eső’
  • moderado (< moderar < lat. MODERARI) – ’mérsékelt’ (→ lluvia, viento)
  • neblina (< niebla) – ’vízpára, párásság’
  • niebla (< lat. NĔBULA) – ’köd’ (90% páratartalom felett)
  • nieve, f. (< hisp. lat. *NĔVE < lat. NIVE) – ’hó’
  • nube, f. (< lat. NUBE) – ’felhő’
  • nublado (< nublar < lat. NUBILARE) vagy nuboso (< nube) – ’felhős’
  • poniente (< lat. PONĔNTE) – ’nyugati szél’
  • precipitación, -ones (< lat. PRÆCIPITATIO, -ONES) – ’csapadék’ (inkább többesben)
  • racha vagy ráfaga (de viento) – ’széllökés’
  • semidespejado (< semi- < lat. SEMI- + despejado) – ’derült, felhőkkel’
  • soleado (< solear < sol < lat. SOL) – ’napos’
  • tormenta (< lat. TORMENTA) vagy tormenta eléctrica – ’zivatar’
  • viento (< lat. VĔNTU) – ’szél’