![]() |
A 12. századi Poema del Çid első oldala |
Bizonyára ebből egyértelmű, hogy a spanyolban történt az újítás, amelyet a [ch] hang megléte sajátosan megkülönböztet a többi újlatin nyelvtől. De azért van egy csavar is a dologban: ugyanis a j által jelölt spanyol hang nem mindig azonos eredetű az ugyanezzel a betűvel jelölt francia, katalán vagy portugál [zs] hanggal. Hogy megértsük, pontosan mi történt, legalább a 12. századig kell visszamennünk. Ekkor még a spanyol mássalhangzórendszer sem különbözött nagyon a többi újlatin nyelvétől a hasonló hangokat illetően. Három pár – mondjuk úgy – „sziszegőhanggal” rendelkezett, mindhárom esetében zöngés–zöngétlen megkülönböztetéssel (hasonlóan a mai olaszhoz), amelyek rendszerét az alábbi táblázat szemlélteti:
![]() |
(Forrás: El Mexicano) |
Mint látható, az óspanyolban a j és a g (e, i előtt) még szintén a [zs] hangot jelölte. Így volt ez egészen a 15. századig, amikor is kezdetét vette egy hangváltozás. Itt el kell azt is mondani, hogy egy nyelvben nem elég azt vizsgálni, hogy egy adott hang miért változott meg: a hangok ugyanis valamilyen rendszert alkotnak, és valójában mindig a rendszer változik meg („tolódik el”), különböző tényezők (belső szerkezeti okok, kölcsönhatás más nyelvekkel stb.) hatására. A spanyolban ez a folyamat a klasszikus vagy középspanyol korszaknak (Siglos de Oro) tekintett 16–17. században zajlott le, és a következőképpen történt:
- Eltűnt a zöngésségi megkülönböztetés a zöngétlen hangok javára (először északon, majd délen), így maradtak a rendszerben az [sz], [c] és [s] sziszegőhangok. Némileg árnyalja viszont a képet, hogy ez a megkülönböztetés valószínűleg eleve csak magánhangzók között létezett, szó elején – a [zs] kivételével – és végén is csak zöngétlen sziszegőhang állhatott, tehát a szó végi -z feltehetően [c]-nek (sőt, talán inkább [sz]-nek!) hangzott.
- Az így megmaradt [c] hang is [sz]-szé egyszerűsödött. Mivel így alig volt hallható különbség a [c]-ből származó („kemény”) és az eredeti („lágy”) [sz] (s) között (az utóbbit a nyelvhegy megemelésével ejtették, talán már a latinban is), ezért az északi területeken élő beszélők a kétféle [sz] közötti különbséget úgy próbálták fenntartani, hogy a „kemény” [sz] ejtését eltúlozták, így az az angol thing szó th-jához hasonló hanggá vált (fonetikai átírásban [θ] a jele). Ellenben a déli területek beszélőinél a két hang összeolvadt, vagyis eltűnt köztük a különbség. Ezért ma a nyugat-andalúziai nagyvárosokban, a Kanári-szigeteken és egész Spanyol-Amerikában csak egy, a magyar sz-hez hasonló [sz] létezik, melyet írásban az s, c (e, i előtt) és a z betű is jelöl.
- Az [s] hang – amely részben egyes latin mássalhangzócsoportok (leginkább a -C’L-, -G’L-, -LJ-) lágyulásából származó [zs] elzöngétlenedéséből, illetve az -X- gyengüléséből kialakult középkori [s]-ből keletkezett (ezért is jelölték a régi helyesírásban x-szel) – tovább lágyult: először a német ich szóban lévő ch-hoz hasonló [hj] hanggá vált, majd képzési helyét még hátrébb tolva létrejött belőle a mai, lágy szájpadláson képzett (veláris) [ch] hang. E változás oka szintén az lehetett, hogy a beszélők igyekeztek megkülönböztetni az s-szel jelölt lágy [sz]-től a középkori [s] hangot, kiegyenlítettebbé téve a „sziszegőhangok” eloszlását.
Érdemes azt is tudni, mint már utaltam rá, hogy a j/g által jelölt középkori spanyol [zs], ill. mai spanyol [ch] hang eredete nem mindig azonos az ugyanezen betűkkel jelölt francia, katalán, olasz és portugál hangokéival. Míg az utóbbi nyelvekben a [zs] többnyire a latin [j]-ből, illetve [dj]-ből, valamint a [g] lágyulásából származik (pl. lat. IAM ’már’ > portugál já [zsá], olasz già [dzsá], ill. pl. lat. DIŬRNU ’nap(pali)’ > ol. giorno [dzsorno], fr. jour [zsúr]), a középkori spanyolban a [zs] és későbbi [ch] a beszélt latin [lj] folytatása, amely többféle latin mássalhangzócsoport egyszerűsödése és lágyulása (palatalizáció) révén jött létre (pl. ÓCŬLU [oglu] ~ [oklu] ’szem’ > *[ojlu] ~ *[okju] > *[oljo] ~ *[okjo] > *[ojjo] > ósp. ojo [ozso] > [oso] > [ohjo] > sp. [ocho], vö. port. olho [olʲu], ol. occhio [okkjo], fr. oeil [öj]; vagy pl. lat. FĪLIU [filʲu] ’fia’ > *[fijju] > ósp. fijo [fízso] > *[híso] > *[íhjo] > sp. hijo [ícho], vö. port filho [fílʲu], ol. figlio [fíllʲo], fr. fils [fisz]). A latin [j] és [dj] viszont, akárcsak e és i előtt a g, a spanyolban eredetileg [j]-ként folytatódott, vagy eltűnt (pl. IAM > ya [já], MAIŌRE ’nagyobb’ > mayor [majjór], GĔLU ’jég’ > hielo [jélo], PLAGIA ’tengerpart’ > playa [plájja], IANUARIU ’január’ > *IENAIRU > enero), kivétel a veláris [u] és olykor [o] előtt, ahol az óspanyolban – a portugálhoz, franciához hasonlóan – [zs]-t, a mai spanyolban [ch]-t találunk (pl. IŪNCTU ’együtt’ > junto [chunto], IŬVENE ’fiatal’ > joven [chóven]).
A mai [ch] hang másik forrása magánhangzók közötti latin -x- (a klasszikus latinban még [ksz] hangértékkel), amely az óspanyolban [s]-ként hangzott, s az 1815-ös helyesírási reform óta szintén a j jelöli (pl. lat. DĪXI ’mondtam’ > dije, LAXIUS ’távol’ > lejos stb. – vö. pl. LAXARE ’elhagy’ > ol. lasciare [lassáre]). Az -X- fejlődési sorát valahogy így kell elképzelni (vegyük figyelembe, hogy az [sz] hang valószínűleg már a latinban is lágy – apikális – volt):
E hangtani változások és sajátosságok természetesen a latinból folytonossággal, a beszélt nyelv útján örökölt szavakra jellemzőek csak, vagyis a klasszikus latin írott nyelvből közvetlenül átvett, vagy más újlatin nyelvből kölcsönzött jövevényszavakban megjelenhet a j/g [ch] olyan kontextusban is, ha egyébként a népi szóalak nem eredményezné – sőt, elmondható, hogy a mai szavak többsége, amelyekben a ge, gi kapcsolat szerepel [ch] hangértékkel, ebbe a kategóriába tartozik.