2011. augusztus 13.

Spanyol vagy kasztíliai? Vagy kasztíliai spanyol?

Az első spanyol nyelvtankönyv 1492-ből
A spanyol nyelv kedvelői számára bizonyára nem újdonság, hogy a világ legelterjedtebb újlatin nyelvét kasztíliainak (castellano), sőt, néhol kasztíliai spanyolnak is nevezik. Hogy miért létezik ennyiféle elnevezése (miért nem elég egyszerűen spanyolnak hívni), és mi a különbség – egyáltalán van-e – köztük, illetve hogy alakult ki az egész, arra megpróbálok fényt deríteni az alábbiakban.

A mai spanyol nyelv őse az Ibériai-félsziget egyik középkori történelmi régiójában, a Kasztíliában beszélt latin tájszólás. A Kasztília (óspanyolul Castiella, spanyolul Castilla) név már 800-tól dokumentált, és a latin CASTĔLLA ’Várak [földje]’ névre vezethető vissza, amelyet a terület a keresztény visszahódító hadjáratok, a Reconquista során az arabok ellen emelt számos erődítményéről kapott. Kasztília területe aztán a hódításokkal növekedett, nyelvével egyre inkább háttérbe szorítva így a szomszédos régiókban beszélt latin nyelvjárásokat (mint pl. az asztúriai-leóni, a galiciai vagy a navarrai-aragóniai) és a baszkot; s 1492-ben már – latin és spanyol nyelven írt – nyomtatott nyelvtannal is rendelkezett (Antonio de Nebrija: Grammatica), elsőként a modern európai nyelvek közül.* A ’spanyol’ (lengua española vagy idioma español) elnevezés a 16. században jelent meg az egyesült hispaniai királyságok közös nyelvének megjelölésére, melynek forrása a kései latin HISPANIOLUS, azaz ’hispaniai’, amely a spanyolba a provanszál espaignol alak közvetítésével került. A magyar spanyol alak valószínűleg egy olyan északolasz dialektusból származik, amelyben az s-t magyarosan, vagyis [s]-nek ejtették.

A két elnevezés megkülönböztetése máig érzékeny téma Spanyolországban. Mint a fentebb leírtakból kiderül, a spanyol nyelv alapja a régi kasztíliai nyelvjárás. Igen ám, de nem csak ez a nyelvjárás létezett, hanem ott volt még a középkorban nagy fontosságú leóni (egyik mai változata az asztúriai), a galiciai, az aragóniai, nem beszélve a katalánról és a nem is indoeurópai eredetű baszkról. Ezek mindmáig elevenen élnek, sőt, a katalán és a galiciai (melynek középkori változatából alakult ki a portugál is) ma teljesen önálló, regionálisan hivatalos nyelvek a baszkkal együtt, a spanyol alkotmány pedig éppúgy elismeri és védi az országban beszélt összes többi, nem kasztíliai nyelvváltozatot is (mint az asztúriai és az aragóniai dialektusok). Az imént említett regionális nyelvek, nyelvváltozatok beszélői viszont sérelmezik, hogy a kasztíliai kisajátította magának a spanyol nyelv elnevezést, amikor ők éppúgy „spanyol nyelv”-eket beszélnek, hiszen szintén Spanyolországban élnek. Ezért ma Spanyolország érintett régióiban elterjedtebb a castellano megjelölés használata a spanyol nyelvre, egyértelműen megkülönböztetve azt a többi regionális nyelvtől és nyelvváltozatoktól.

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Ami viszont a kasztíliai megnevezés ellen szól... Egyrészt, a kasztíliai, castellano jelentése mégsem annyira egyértelmű. Utalhat ugyanis a történelmi Kasztília beszélt latin nyelvjárására, vagyis az óspanyolra, a Cid-ének nyelvére; de szintén jelentheti a mai Ó-Kasztíliában (Castilla la Vieja) beszélt modern spanyol nyelvjárást is (amely nem kevésbé távolodott el a középkori spanyoltól, mint a latin-amerikai nyelvjárások), melyen a mai spanyolországi sztenderd alapul. Másrészt a spanyol, español megnevezések – és idegen nyelvű megfelelőik – nemzetközileg is sokkal elterjedtebbek a több mint 400 millió anyanyelvi beszélővel rendelkező újlatin nyelvre (nyilván senki sem a katalánra vagy a baszkra gondolna a „spanyol nyelv” kifejezés hallatán).

Mi az a „kasztíliai spanyol”? Gondolhatnánk, hogy a legegyértelműbb lenne a nyelvet kasztíliai spanyolnak hívni. Ugyanaz a probléma viszont itt is fennáll: jelentheti éppúgy magát a spanyol nyelvet, ahogy annak mai, Kasztíliában beszélt változatait. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy hagyományosan a „spanyol nyelv” fogalmába beleértik az asztúriai-leóni, valamint az aragóniai nyelvváltozatokat is, amelyek a kasztíliaihoz közel álló, vele kölcsönösen érthető dialektusok, viszont szigorúan nyelvtörténeti értelemben véve nem a kasztíliai változatai – hiszen ugyanúgy önállóan fejlődtek helyi latin tájszólásokból –, vagyis valójában nem spanyol nyelvjárások. (A fenti térkép a nyelv kétféle elnevezésének megoszlását ábrázolja a spanyol nyelvű országok között: piros színnel vannak jelölve azok az országok, amelyekben a castellano, kékkel pedig azok, ahol az español megnevezés használata elterjedtebb. Spanyolországnál jól látható, hogy azokon a területeken, ahol valamilyen regionális nyelvet is beszélnek, csak a castellano elnevezés használatos.)

Végül nézzük meg, mi a „hivatalos” álláspont a névháborút illetően, amiben a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) Diccionario panhispánico de dudas (DPD) című kiadványa lesz a segítségünkre:
Para designar la lengua común de España y de muchas naciones de América, y que también se habla como propia en otras partes del mundo, son válidos los términos castellano y español. La polémica sobre cuál de estas denominaciones resulta más apropiada está hoy superada. El término español resulta más recomendable por carecer de ambigüedad, ya que se refiere de modo unívoco a la lengua que hablan hoy cerca de cuatrocientos millones de personas. Asimismo, es la denominación que se utiliza internacionalmente (Spanish, espagnol, Spanisch, spagnolo, etc.). Aun siendo también sinónimo de español, resulta preferible reservar el término castellano para referirse al dialecto románico nacido en el Reino de Castilla durante la Edad Media, o al dialecto del español que se habla actualmente en esta región. En España, se usa asimismo el nombre castellano cuando se alude a la lengua común del Estado en relación con las otras lenguas cooficiales en sus respectivos territorios autónomos, como el catalán, el gallego o el vasco.
„Spanyolország és számos amerikai nemzet közös nyelvének jelölésére, amelyet szintén saját nyelvként beszélnek a világ más részein is, a kasztíliai és a spanyol kifejezés is érvényes. A vita arról, hogy e megnevezések közül melyik a megfelelőbb, mára túlhaladott. A spanyol kifejezés ajánlatosabbnak bizonyul a kétértelműség hiányából adódóan, mivel egyértelműen arra a nyelvre utal, amelyet ma közel négyszázmillióan beszélnek. Hasonlóképpen, ez az az elnevezés, amely nemzetközileg is használatos (Spanish, espagnol, Spanisch, spagnolo stb.). Bár szintén szinonimája a spanyol-nak, célszerűbbnek tűnik a kasztíliai terminus megtartása a Kasztíliai Királyság területén a középkorban született újlatin dialektusra, vagy pedig az e régióban jelenleg beszélt spanyol nyelvjárásra való utaláskor. Spanyolországban használatos ugyanígy a kasztíliai név is, amikor az állam közös nyelvére hivatkoznak más, a saját autonóm területükön másodhivatalos nyelvvel összefüggésben, mint a katalán, a galiciai, illetve a baszk” – állítják a szerzők az ESPAÑOL szócikkben.


* Bár az olasz humanista, Leon Battista Alberti 1437–1441 között írt a toszkán nyelvtanáról (amely a mai olasz irodalmi nyelv alapja), azonban ez nyomtatásban csak a 20. században jelent meg. (Forrás: Nyelv és Tudomány)

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése

A hozzászóláshoz regisztrálni vagy belépni nem szükséges, de a hozzászólók megkülönböztethetősége érdekében ajánlott valamilyen becenév megadása a „Név/URL-cím” profil kiválasztásával (az URL kitöltése nem kötelező).