Hejjesírás az első századból: pompeji falfirkák

Mint már egy korábbi bejegyzésben írtam róla, a vulgáris latin fogalma eléggé zavaros. Vannak szerzők, akik ezt a latin nyelv egyik korszának tekintik, méghozzá az újlatin nyelvek kialakulását megelőző néhány századot – egész pontosan a 3–6. századot – tartják „vulgáris latin korszak”-nak. Mások szerint – és az én véleményem is ehhez áll közelebb – a vulgáris latin szociolingvisztikai, és nem nyelvtörténeti fogalom, és a műveletlenebb réteg által beszélt élő köznyelvet jelenti.

A pompeji Fórum, háttérben a Vezúvval (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az utóbbi állítást erősítik a pompeji falfirkákként ismert szerelmi feliratok is, melyeket minden bizonnyal nem költők vagy római tudósok követtek el. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ezek a feliratok legfeljebb az első század végén, 79 előtt keletkezhettek (hiszen tudjuk, hogy Pompeii városa a Vezúv kitörésekor ebben az évben megsemmisült). Az alábbi példákból látni fogjuk, hogy a szöveg inkább hasonlít egy mai újlatin nyelvre, mint a klasszikus latinra, pedig az első századot még javában a klasszikus korszakhoz sorolja a legtöbb szerző.

NIYCHERATE VANA SUCCULA QUE AMAS FELICIONE ET AT PORTA DEDUCES ILLUC TANTU IN MENTE ABETO
„Nicerate, te semmirekellő ringyó, aki szereted Feliciót és jársz vele, jól vésd azt az eszedbe...”

A fenti példában több helyesírási-nyelvtani hibát is találunk, amely a köznyelvi kiejtésre enged következtetni:

• NIYCHERATE = Nicerate (női név);
• SUCCULA = sucula (a sus ’disznó’ kicsinyített alakja, átvitt értelemben ’szajha’);
• QUE = quæ ’aki’ (nőnem);
• FELICIONE = Felicionem ’Felíciót’ (tárgyeset);
• AT PORTA DEDUCES = ad portam deducis ’az ajtóhoz vezeted’ (’házhoz viszed’, ’jársz vele’);
• ILLUC = illud-ce ’azt’ (semlegesnem);
• TANTU = tantum ’annyira’ (átvitt értelemben: ’igazán, jól’);
• ABETO = habeto ’legyen neked’.

A mondat tehát helyesen így lenne: Nicerate, vana sucula quæ amas Felicionem et ad portam deducis, illud tantum in mente habeto. Bár egyes nyelvészek szerint egyáltalán nincs értelme latin „helyesírásról” beszélni a korszakot illetően, azért elmondhatjuk, hogy megvolt a római költők által képviselt és a művelt rétegek által követett nyelvi norma – nem véletlenül beszélünk klasszikus korszakról vagy „aranykorról” –, melyhez természetesen a helyesírás és a nyelvhelyesség is hozzátartozik. Lássunk egy másik feliratot is:

SECUNDUS PRIME SUÆ UBI QUE ISSE SALUTE ROGO DOMNA UT ME AMES
„Secundus az ő Primájának, akárhol is van, üdvözli. Kérem, hölgyem, hogy szeress.”

Noha ez már annyira nem „hibás” mondat, mint az előző, azért néhány kifejezés magyarázatra szorul:

• PRIME = Primæ ’Primának’ (női név);
• ISSE = ipse ’ő, az’, hímnemben (vö. spanyol ese), vagy ipsae ’annak, neki’, nőnemben;
• SALUTE = salutem [dicit] ’üdvözletet (mond)’;
• DOMNA = domina ’asszony, nő’ (vö. olasz donna, sp. doña~dueña).

Vagyis a mondat helyesen: Secundus Primæ suæ ubique ipse salutem dicit: rogo, domina, ut me ames. A két példamondatban már megfigyelhető, hogy a szóvégi -M, valamint a H már az első században nem hangzott, az AE – eredetileg [ai] – diftongus ejtése már [e] volt, illetve kifejezetten „újlatinszerű” a -PS- csoport -ss-szé egyszerűsödése (vö. ol. esse, sp. ese), továbbá a DEDUCIS > deduces azt sugallja, hogy a hangsúlytalan rövid i-t már a klasszikus korban [e]-nek ejtették.

Vessük össze ezt a két mondatot a spanyol fordításukkal:

1. Nicerate, guarrilla que amas a Felición y sales con él, ten esto en mente...
2. Segundo a su Prima, por doquier [esté], ese la saluda. Ruego, señora, que me ames.

Természetesen többféle fordítás is lehetséges, kérdés, hogy a szöveghűséget, vagy pedig a mai hétköznapi nyelvet részesítjük előnyben.

• Ami az első mondatot illeti, a guarrilla eredeti jelentése ’malac’, nőnemben – akárcsak a latin SUCULA-é –, formálisabb változatban pedig a perra sucia ’koszos szuka’ szóval illetik spanyolul a kéjhölgyeket, illetve a nőket despektív értelemben. A sales con él (’eljársz vele’) újabb keletű kifejezés, kevésbé kötetlen az estás con él (’vele vagy’). Végül az ILLUC TANTU(M) IN MENTE (H)ABETO pontos fordítása *tenlo tanto en mente lenne, azonban ez így nem fordul elő.
• A második mondatban, ha nagyon költőiesek akarunk lenni, akkor használható a „királyi többes”-ként ismert kifejezésmód: Ruego, señora, que me améis – ’Kérem, hölgyem, szeressetek’.

A kérdés mindkét esetben csupán az, hogy az eredeti pompeji „falfirkász” mennyire szánta költőinek e feliratokat; ez az, amit már nem fogunk megtudni, de a „helyesírásukat” elnézve nem valószínű, hogy efféle lett volna a szándéka.

Gratias et valete!

A kötőmód és használata

Az érdeklődésre való tekintettel folytatjuk a spanyol nyelvtan sajátosságairól szóló sorozatunkat, méghozzá egy olyan témával, melyet sokan tartanak a legbonyolultabbnak a spanyol igeragozás rendszerében. Mint látni fogjuk, nem is olyan ördöngös dologról van szó; a nehézséget talán az okozza inkább, hogy ilyen igemód, megkülönböztetett igealakokkal, nincs a magyarban.

A kötőmód, amely lényegében a latin CONIUNCTIVUS vagy SUBIUNCTIVUS (azaz ’alárendelő mód’, innen a spanyol subjuntivo elnevezés) szerencsétlen – és semmitmondó – fordítása, elnevezését valószínűleg onnan kapta, hogy alárendelt mondatok mellékmondataiban állva olyan, nem tényszerű, bizonytalan vagy (még) nem megvalósuló cselekvést vagy történést fejez ki, amely a főmondat állításához kapcsolódik.

Mondattanilag persze, kötőmód a magyarban is létezik, csak erről általában nem veszünk tudomást. Mégpedig azért nem, mert a magyarban, mint fentebb írtam, nincsenek erre külön igealakok (tehát valójában nem beszélhetünk igemódról), csupán az igekötős igéknél mondjuk másképp az igét a kötőmódban, megkülönböztetve a felszólító módtól. Megértéséhez próbáljuk meg értelmezni az alábbi három mondatot:

1. Megcsinálod a leckét.
2. Csináld meg a leckét!
3. Azt akarom, hogy megcsináld a leckét.

Láthatjuk, hogy míg az 1. mondat egyszerű kijelentést, tényszerű állítást tartalmaz, tehát kijelentő módban áll, a 2. mondat felszólítás egy cselekvés elvégzésére, tehát felszólító módban áll. A harmadik mondat viszont valami egészen más: a főmondatban egy kívánság áll (azt akarom), míg a mellékmondat egy, a főmondat állításához kapcsolódó cselekvést fejezi ki. Bizonyára egyértelmű, hogy a harmadik mondat mellékmondata nem kijelentés (hiszen nem állítjuk azt, hogy valami megtörtént vagy éppen történik), de nem is felszólítás (lásd a 2. mondatot), hanem tehát olyan, nem tényszerű cselekvés kifejezése, amely a beszélő kívánsága szerint „meg kellene, hogy történjen”: ez a kötőmód.

A kötőmódot tehát általában mellékmondatokban, a főmondat állítmánya által meghatározott kétség, kívánság, bizonytalanság kifejezésére használják. Nézzük meg a fenti példamondatokat spanyolul is:

1. Haces los deberes. ’Megcsinálod a leckét.’
2. ¡Haz los deberes! ’Csináld meg a leckét!’
3. Quiero que hagas los deberes. ’Azt akarom, hogy megcsináld a leckét.’

Mint látható, a 3. mondat mellékmondatában szereplő hagas igealak eltér a kijelentőtől és a felszólítótól is, mivel a kötőmód jelen idejében áll.

A spanyol kötőmódban hat igeidő van (presente, pretérito perfecto, pretérito imperfecto, pretérito pluscuamperfecto, futuro simple, futuro compuesto) ezek közül azonban ma már a két jövő időt (futuro simple, futuro compuesto) nem használják, csak irodalmi művekben szerepelnek – helyettük a mai köznyelvben a kötőmód jelen ideje használatos. A kötőmód ma használt négy igeideje közül kettő egyszerű, és folyamatos szemléletű (presente és pretérito imperfecto), kettő pedig összetett, és befejezett szemléletű (pretérito perfecto és pretérito pluscuamperfecto). Az alábbiakban a kötőmód igeidőiről és használatukról lesz szó részletesen.

A kötőmód jelen ideje (Presente de subjuntivo)

A kötőmód jelen idejének képzése viszonylag egyszerű: az I. (-ar végű), illetve a II–III. (-er és -ir végű) ragozási osztályba tartozó igéket a kijelentő mód jelen idejéhez képest „felcserélve” kell ragozni, vagyis az I. ragozásban az -a- helyett -e-, a II. és III. ragozásban pedig az -e- / -i- helyett -a- tematikus magánhangzó található a ragban; ezen kívül az egyes szám első személyű forma azonos alakú az egyes szám harmadik személyűvel (ez egyébként a kötőmód összes idejére igaz).

Három szabályos ige ragozása a kötőmód jelen idejében (Forrás: El Mexicano)

A rendhagyó igék esetében a kötőmód jelen idejű alakjai a kijelentő mód jelen idejének E/1. személyű alakjából képezhetőek az -o levágásával, pl. hacer → hag|o → haga, hagas, haga, hagamos, hagáis, hagan.

A kötőmód jelen idejét tehát, mint már fentebb említettem, kétség, kívánság, bizonytalanság kifejezésére használják. Ezenkívül szintén kötőmóddal fejeznek olyan jövőbeli eseményt, amely várható, de bekövetkezésének időpontja ismeretlen vagy bizonytalan. Az alábbiakban néhány példát olvashatunk a használatára.

• He invitado a Pedro a la fiesta, aunque no creo que venga. ’Meghívtam Pétert a buliba, bár nem hiszem, hogy eljön.’
• Dile que me traiga las flores. ’Mondd meg neki, hogy hozza el nekem a virágokat.’
• Tal vez cantemos en la ceremonia. ’Talán énekelünk majd a rendezvényen.’
• Cuando visites mi país, te invitaré a comer algo típico. ’Amikor majd ellátogatsz az országomba, meg foglak hívni valami jellegzeteset enni.’
• —¿Qué significa esto? —No sé lo que signifique. ’Mit jelent ez? – Nem tudom, mit jelentsen’ (szó szerint: ’Nem tudom, [mi az,] amit jelentsen’).
• Espero que te encuentres bien. ’Remélem, hogy jól érzed magad.’

Bár szintén a kötőmód jelen idejű alakjait kölcsönzi a felszólító mód is az E/2. és T/2. állító alakok kivételével (vagyis az állító alakok közül az E/3., a T/1. és a T/3., illetve valamennyi tiltóalak), ebben az esetben használata – mondattanilag – nem kötőmódú.

A kötőmód befejezett múltja (Pretérito perfecto de subjuntivo)

A kötőmódnak a kijelentő móddal ellentétben csak egy befejezett múltja van, amely összetett igeidő: képzése az haber segédige kötőmódú jelen idejű alakjaival – haya, hayas, haya, hayamos, hayáis, hayan – és a befejezett melléknévi igenév (participio) „semleges” alakjával – cantado, comido, vivido – történik. Használata lényegében megegyezik a kötőmód jelen idejének használatával, azzal a különbséggel, hogy a kétség vagy bizonytalanság befejezett cselekvésre vagy történésre vonatkozik. Néhány példa a használatára:

• Es posible/probable que hayan llegado. ’Lehetséges/valószínű, hogy megérkeztek.’
• ¡No puede ser que todavía no hayáis cumplido lo que prometisteis! ’Nem lehet, hogy még nem teljesítettétek, amit megígértetek!
• Quizás lo haya hecho. ’Talán [már] megtette.’
• Espero te haya gustado mi regalo. ’Remélem, hogy tetszett neked az ajándékom.’
• Lo importante es que te hayas curado. ’Az a fontos, hogy már meggyógyultál.’

Mint az utolsó példából látható, akkor is kötőmódot használnak, amikor valaminek a megtörténte (befejezettsége) valószínű vagy kikövetkeztethető, azonban nincs rá közvetlen, „kézzel fogható” bizonyíték.

A kötőmód folyamatos múltja (Pretérito imperfecto de subjuntivo)

A folyamatos múlt egyszerű, és – mint a nevében is benne van – folyamatos szemléletű igeidő. Kétféle ragozása lehetséges: egy ún. „-ra végű”, valamint egy „-se végű” (történetileg az első a latin kijelentő mód régmúltjából, a második pedig a latin kötőmód régmúltjából származik). Mindkét ragozás jelentése és használata – kevés kivétellel (lásd később) – megegyezik, azzal a különbséggel, hogy a köznyelvben a -ra végű alakok gyakoribbak. Képzését az alábbi táblázat szemlélteti.

Három szabályos ige ragozása a kötőmód folyamatos múltjában (Forrás: El Mexicano)

Mint látható, a II. és III. ragozású igék képzése megegyezik. A rendhagyó igék esetében a ragok a perfectumtőhöz* járulnak; legegyszerűbben a kijelentő módú egyszerű befejezett múlt (pretérito perfecto simple) T/3. személyű alakjából a -ron személyjel levágásával képezhetőek: pl. saber → supie|ron → supiera/supiese, supieras/supieses stb.

Az imperfecto de subjuntivo használata az alábbiak szerint történik:

• jelen idejű feltételes mondatok (általában ’ha’-val bevezetett) mellékmondataiban a feltétel leírására – a főmondatban ilyenkor a kijelentő mód condicional simple-je (kb. feltételes jelen) áll.
• múlt idejű alárendelő összetett mondatok mellékmondataiban (pl. „függő beszédben”) kívánság, kétség, bizonytalanság kifejezésére;
• óhajtó mondatokban, ha a kívánság már nem teljesülhet;
• udvarias kérés, kívánság kifejezésére – a querer, poder, deber igékkel ebben az esetben csak a -ra végű alak használható;
• a -ra végű alak az irodalmi nyelvben állhat múlt idejű események elbeszélésekor az összetett mondatok mellékmondatában, jellemzően a ’mielőtt’, ’miután’ kifejezéseket követő állítmányban (ilyenkor a pretérito pluscuamperfecto de indicativo vagy a pretérito perfecto simple igeidőt helyettesíti). Ez esetben használatának etimológiai oka van: a latinban ez az igealak (CANTAVERAM~CANTARAM) a kijelentő mód régmúltja volt.

A fentiek alapján nézzünk egy-egy konkrét példát a használatra:

• Si supiera (supiese) cuál es el problema, podría resolverlo. ’Ha tudnám, mi a baj, meg tudnám oldani.’
• Me gustaría que me ayudaras (ayudases) a traducir algunas frases al español. ’Szeretném, ha segítenél nekem lefordítani néhány mondatot spanyolra.
• No creímos que estuvierais (estuvieseis) en casa. ’Nem hittük, hogy otthon vagytok.’
• Les pidió que le dijeran (dijesen) la verdad. ’Azt kérte tőlük, hogy mondják el neki az igazat.’
• ¡Ojalá vinieran (viniesen) a verme! ’Bárcsak eljönnének meglátogatni engem!’
• ¡Si tú supieras (supieses) cuánto te quiero! ’Ha te azt tudnád, mennyire szeretlek!’
• Quisiera pedirte un favorcito. ’Szeretnék kérni tőled egy apró szívességet.’
• Murió antes de que recibiera (recibiese) auxilio. ’Meghalt, mielőtt segítséget kapott volna.’
• Después de que ganaran (= habían ganado / ganaron) el campeonato, menuda fiesta hicieron. ’Miután megnyerték a bajnokságot, óriási bulit csaptak.’
• Negaba que estuviera (estuviese) cansada, aunque lo parecía. ’Tagadta a lány, hogy fáradt, pedig annak tűnt.’

A kötőmód régmúltja (Pretérito pluscuamperfecto de subjuntivo)

A régmúlt összetett, befejezett igeidő. Képzése az haber segédige kötőmódú folyamatos múltjával – hubiera/hubiese, hubieras/hubieses, hubiera/hubiese, hubiéramos/hubiésemos, hubierais/hubieseis, hubieran/hubiesen – és a befejezett melléknévi igenévvel (participio) – cantado, comido, vivido – történik.

Használata hasonló az előző részben tárgytalt folyamatos múltéhoz azzal az eltéréssel, hogy ahhoz képest előidejűséget – előtte végbement cselekvést vagy történést, pontosabban ezekkel kapcsolatban kétséget, bizonytalanságot, valószínűséget – fejez ki; vagyis ezt az igeidőt használják akkor, amikor a főmondat állítmánya múlt időben van, és ahhoz képest múlt idejű – bizonytalan, kétséges, valószínű – esemény szerepel a mellékmondatban. Így ezt az igeidőt használják:

• múlt idejű feltételes mondatok (általában ’ha’-val bevezetett) mellékmondataiban – ilyenkor a főmondatban is állhat ugyanez az igeidő, bár az irodalmi nyelvben nem ez, hanem a kijelentő mód condicional compuesto-ja (kb. feltételes múlt) használatos;
• múlt idejű óhajtó mondatokban;
• múlt idejű cselekvés vagy történés valószínűségének kifejezésére függő beszéd mellékmondatában (idézett tagmondatában), ha a főmondat (idéző tagmondat) állítmánya múlt időben van.

Lássunk akkor néhány példát a kötőmód régmúltjának használatára:

• Hubiera (hubiese, habría) escrito más, si hubiese (hubiera) tenido más tiempo. ’Többet írtam volna, ha több időm lett volna.’
• Si hubieras (hubieses) tomado tus medicamentos, ahora estarías bien. ’Ha bevetted volna az orvosságaidat, most jól éreznéd magad.’
• ¡Como si no (lo) hubieras sabido! ’Mintha nem tudtad volna!’
• ¡Ojalá hubiéramos (hubiésemos) visto el mar! ’Bárcsak láttuk volna a tengert!’
• Nos alegrábamos que os hubierais sentido bien. ’Örültünk, hogy jól éreztétek magatokat.’

A kötőmód jövő idői (Futuro de subjuntivo)

Érdekességként érdemes még beszélni röviden a kötőmód két jövő idejéről (futuro simple és futuro compuesto de subjuntivo), melyek ma már csak az irodalmi nyelvben, jogi szövegekben, illetve régi spanyol művekben fordulnak elő; a köznyelvben már csak néhány „rögzült kifejezésben” találkozhatunk velük (pl. sea lo que fuere ’legyen, ami lesz’ vagy digan lo que dijeren ’mondjanak, amit [majd] mondanak’ stb.). Mindazonáltal, a futuro (simple) de subjuntivo ismerete része az általános műveltségnek a spanyol anyanyelvűek között, ezért a hivatalos szótárak ragozási táblázataiban máig szerepel ez az igeidő.

Képzése szintén a perfectumtőből történik, oly módon, hogy a kötőmód folyamatos múltja (imperfecto de subjuntivo) „-ra végű” alakjainak -a-ja helyébe -e- kerül.

Három szabályos ige ragozása a kötőmód egyszerű jövő idejében (Forrás: El Mexicano)

Ezen igealakok jelentése kb. ’ha majd énekelek (hogy majd énekeljek)’, ’ha majd eszem (hogy majd egyek)’, illetve ’ha majd élek (hogy majd éljek)’ volt. Példaként, Spanyolország Alkotmánya (Constitución Española) a következő mondattal kezdődik:

Don Juan Carlos I, Rey de España, a todos los que la presente vieren y entendieren, sabed: Que las Cortes han aprobado y el pueblo español ratificado la siguiente Constitución: [...]

’I. János Károly Úr, Spanyolország Királya, mindenkihez, akik a jelen [törvényt] majdan látják és megértik, tudjátok meg: Hogy az Országgyűlés elfogadta, és a spanyol nép jóváhagyta az alábbi Alkotmányt: [...]’

A szövegben szereplő vieren (’majd látják’; →ver) és entendieren (’majd megértik’; →entender) a kötőmód jövő idejű igealakjai. A kötőmód befejezett jövőjével – melyet az haber segédige kötőmódú egyszerű jövő idejével (hubiere, hubieres stb.) és a befejezett melléknévi igenévvel (cantado, comido, vivido) képeznek, csak régi irodalmi művekben találkozhatunk, mint pl. Cervantes Don Quijote című regényében a 17. század elejéről:

Dice, pues, que bien se acordará, el que hubiere leído la primera parte desta historia, [...]
’Azt mondja, hát, hogy jól fog emlékezni az, aki [addigra már] elolvasta az első részét e történetnek, [...]’

Nos, kedves érdeklődők, nyelvtanulók, ennyit gondoltam írni a „rettegett” subjuntivo-ról, és természetesen most is várom a kérdéseiteket, észrevételeiteket, javaslataitokat!

_____
*A perfectumtő („befejezett tő”) az ún. erős igék – melyek hangsúlya a szabályosokétól eltérően az egyszerű befejezett múlt E/1. és E/3. személyű alakjában a tőre esik – rendhagyó töve, melyhez a kijelentő módban az egyszerű befejezett múlt, a kötőmódban a folyamatos múlt és a jövő idő ragjai járulnak; pl. az hacernél az hic-, a querernél a quis-, a tenernél a tuv-.

Érdekes olasz specialitás: a kurvatészta!

Pasta puttanesca (Forrás: Mediterrasian.com)

[Figyelem! Ebben a cikkben durva szavak is szerepelnek!] Nem gondoltam volna, hogy a gasztronómia irányába is el fogok kanyarodni a blogban (annál is inkább, mert én és a konyha az kettő – az és-sel együtt három), de ezt nem hagyhattam ki. Először nem igazán akartam hinni a szememnek – és főleg a nyelvérzékemnek –, amikor egy mediterrán recepteket tartalmazó oldalon ezt találtam: pasta puttanesca. Gondoltam, olaszul talán mást jelenthet a putta, mint spanyolul a puta. De kiderült, hogy mégsem tévedtem, ezt nem lehet másképpen fordítani, mint úgy, hogy ’kurvatészta’. Mivel nagyon kíváncsi természetű ember vagyok, rögtön elkezdtem kutatni, honnan is eredhet ez az elnevezés.

Mindenekelőtt nézzük meg, hogy egyáltalán honnan eredhet maga a puta/putta. Az etimológiai források szerint eredete bizonytalan, de valószínűleg egy beszélt latin PŪTTU(M), -A ’kisfiú/-lány, gyerek’ alakból származik (ugyaninnen a spanyol puto ’buzi’ is); ez minden bizonnyal a klasszikus latin PUTUS, -A népies megfelelője volt, amely pedig a PUER ’gyermek’ szócsaládból ered. Innen már könnyen kitalálható, hogy hogyan alakulhatott ki a latin ’kislány’ mai jelentése a spanyolban és az olaszban.

De vajon mit tett szegény tészta, amiért ezt a nevet kapta? Ennek eredete már korántsem annyira világos, de az talán biztos, hogy Nápolyból ered. A legelterjedtebb feltételezés szerint a nápolyi spanyol negyedben lévő örömlányok ezzel kínálták klienseiket, mivel kurvaegyszerű volt elkészíteni. Szerintem egészen hihető. De ne is menjünk bele a részletekbe, lássuk inkább a receptet! (Az angol nyelvű recept fordításáért hálás köszönet Annie-nek!)

Hozzávalók:

• 3 evőkanál extraszűz olívaolaj (hm, érdekesen kezdődik!);
• 1 vöröshagyma apróra vágva;
• 2 gerezd fokhagyma apróra vágva (ez egy büdös kurva lesz, úgy látszik...);
• 4 szardellafilé feldarabolva;
• 1 kicsi piros chili kimagozva és apróra vágva;
• 2 teáskanál kapribogyó leöblítve és megszárítva;
• 8 fekete olajbogyó négybe vágva;
• 420 g dobozos paradicsom feldarabolva;
• Fél teáskanál tengeri só;
• Fél teáskanál frissen őrölt feketebors;
• 1 evőkanál apróra vágott friss petrezselyem;
• 200 g spagetti.

Elkészítése:

• Melegíts fel 2 evőkanál olívaolajat közepesen, és 6 percig párold benne a vöröshagymát, néha megkeverve. Tedd bele a fokhagymát és a szardellát, és főzd egy percig, kevergetve, hogy a halfilé szétessen. Tedd bele a chilit, kapribogyót, olajbogyót, paradicsomot, sót és borsot, és forrald fel. Tedd takarékra, és lefedetlenül párold 10 percig, időnként megkevergetve. Amíg a szósz párolódik, főzd ki a tésztát, csöpögtesd le, tedd a szószt egy edénybe, majd rá a tésztát, petrezselymet és a maradék evőkanál olívaolajat, és óvatosan keverd össze.
• Opcionálisan a főzés végén tehetsz a szószba átmelegedni 180 g konzervtonhalat (lecsöpögtetve, lepucolva).

Hát, biztos kurvafinom. ;-) Jó étvágyat hozzá!

¡Buen apetito! / Buon apetito!
.

Legendák az őshonos nyelvek hatásairól a spanyolban

Egyik előző témámhoz írt kommentből jött az ötlet, hogy valamit írni kellene azokról a spanyolok körében népszerű „legendákról”, melyek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a baszk nyelv, illetve Latin-Amerikában az őshonos indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának, mint amekkorát kellene.

Mindenekelőtt kénytelen leszek használni két olyan kifejezést, amely talán nem minden érdeklődő számára ismert, ezek pedig a szubsztrátum és az adsztrátum. Az első „alsó nyelvi réteg”-et jelent, vagyis az őslakosok nyelveinek nyomait abban a nyelvben, amelyet átvettek, és amiért cserében feladták a sajátjaikat (ez főleg a meghódított népeknél fordul elő), illetve tágabb értelemben ezen őslakosok eredeti nyelvét (nyelveit) is szokták szubsztrátumnak nevezni; a második pedig egyszerűen nyelvi behatást, kölcsönhatást jelent egymás mellett élő – sokszor kétnyelvű – népek között. (Bár nem lesz rá szükség, de a teljesség kedvéért megemlítem, hogy van egy harmadik fogalom is, a szupersztrátum, azaz „felső réteg”, mely későbbi idegen nyelvi behatást jelent valamely élő nyelvre, ilyenek például a jövevényszavak.)

A szubsztrátumhatások – tehát az őshonos nyelv(ek) hatása a hódítóktól átvett nyelvre – kérdése azért nagyon kényes, mert szinte egyiket sem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani. Méghozzá azért nem, mert egyrészt, ugyanaz a nyelvi változás létrejöhet egymástól függetlenül is különböző területeken, más-más nyelvek hatására, másrészt nem feltétlenül szükséges idegen hatás sem ahhoz, hogy valamilyen nyelvi változás bekövetkezzen. Ezt kihasználva pedig a nyelvvel foglalkozók – és sajnálatos módon sokszor a szakemberek is – gyakran abba a hibába esnek, hogy túlmisztifikálják egyes nyelvek feltételezett hatását a másikra (persze ezek mögött sokszor etnikai és politikai okok is vannak, amibe nem kívánok belemenni, hiszen nem ez a témája a blognak).

Az egyik legtöbb vitát generáló kérdés természetesen a spanyolországi rokontalan baszk nyelv hatása a környező újlatin nyelvekre, és legfőképpen a kasztíliaira. A probléma eleve az, hogy a baszk nyelv őstörténetéről nem sokat tudni – így például azt sem, hogy milyen lehetett a hangrendszere az indoeurópai népek (a kelták, majd a rómaiak) Ibériai-félszigetre érkezése előtti időkben –, mivel írásban is csak a 10. században jelent meg először – méghozzá ugyanazokban a glosszákban, melyekben az első „spanyol” nyelvemlékek is szerepelnek –, és csak a 16. századtól kezdve rendelkezik egyáltalán írásbeliséggel. Ebből eredően rengetegféle feltételezés létezik, melyek egy része hihetőbb, viszont sok köztük a legenda is, hiszen nem tudni például, hogy a spanyolban egy-egy hangtani sajátosság, melyet a baszk nyelvnek tulajdonítanak, valójában baszk szubsztrátum-e, vagy mindkét nyelvben egy harmadik nyelv – pl. valamely, a rómaiak érkezése előtt már ott beszélt ókelta dialektus – hatása, vagy egyik sem. (Ne is beszéljünk azokról a vakmerő következtetésekről, melyek szerint az őskorban egész Európában a baszk nyelvet beszélték.)

Őslakosok építették... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Nézzük, melyek is azok a spanyol nyelvi sajátosságok, amelyeket a baszk nyelvnek tulajdonítanak.

• Az ötmagánhangzós spanyol hangrendszer a baszkból öröklődött. A spanyol magánhangzórendszer valóban egyszerűnek mondható a legtöbb újlatin nyelvéhez képest, hiszen csak öt magánhangzó-fonémával – /a/, /e/, /i/, /o/, /u/ – rendelkezik, míg a portugál-galiciaiban, a katalánban és az olaszban is két magánhangzó (e és o) nyíltsága megkülönböztető értékű lehet a szavakban, vagyis ez hét eltérő magánhangzót jelent ezekben a nyelvekben: /a/, /e/, /ɛ/, /i/, /o/, /ɔ/, /u/ (az [e] a magyar zárt ë-nek, az [ɛ] magyar e-nek, az [ɔ] pedig a magyar a-hoz közelítő nyílt o-nak felel meg). Nem beszélve a franciáról, ahol még számos magánhangzó található, melyek még orrhangúak is lehetnek. Ezt az egyszerű spanyol magánhangzórendszert azzal magyarázzák egyesek, hogy a baszkok nem tudták kiejteni a latin rövid Ĕ és Ŏ hangokból származó nyílt [ɛ] és [ɔ] magánhangzókat, ezért ezekből ie és ue kettőshangzók lettek. Itt rögtön több dolgot is tisztáznunk kell: 1) minden bizonnyal az utóbbi az oka az előbbinek, nem pedig fordítva: vagyis azért nem találhatóak meg a spanyolban a nyílt [ɛ] és [ɔ] hangok fonémikus szereppel, mert ezek kettőshangzókká alakultak; 2) a baszkban nem léteznek nyíló kettőshangzók, tehát mindenképpen furcsa lenne, hogy ezeket ki tudták ejteni, de a másik két hangot nem; 3) a latin rövid Ĕ és Ŏ az olaszban (beleértve a délolasz nyelvjárásokat is), a galloitáliai nyelvjárásokban, a romában és a dalmátban is hasonló kettőshangzókká alakultak (nyilván például az olasz nyelvjárásoknál nem beszélhetünk baszk hatásról), de még az okcitánban és a régi franciában is; 4) az ötmagánhangzós hangrendszer a legáltalánosabb a nyelvek között; és 5) a szárd nyelvben is csak öt magánhangzó van (bár különös módon ez a nyelv több hasonlóságot is mutat a spanyollal). Mindezen cáfolatok ellenére még akadnak, akik kitartanak amellett, hogy a spanyolban baszk hatásra van csak öt magánhangzó-fonéma.
• A spanyolból azért tűntek el az óspanyolban még meglévő zöngés sziszegőhangok – [dz], [z], [zs] –, mert a baszkban nincsenek ilyen hangok. A régi spanyol nyelv hangrendszere valóban bonyolultabb volt: léteztek a magyar [c]-nek, illetve [dz]-nek megfelelő hangok (írásban ç, z), a [z] (írásban -s-), valamint volt magyar [s] (írásban x) és [zs] (írásban j, ge, gi) is. A 16–17. században azonban a [c], [dz] hangok Észak-Spanyolországban [th]-vá (vö. angol thing) váltak, máshol egybeolvadtak az [sz] hanggal, míg az [s] és [zs] – egy palatalizált [h]-n keresztül (mint pl. a német ich szóban) – [ch]-vá alakultak, mint pl. a magyar pech szóban. Az is igaz, hogy a baszk nyelv nem ismeri a zöngés sziszegőhangokat. Viszont a meglehetősen régies galiciai nyelvben sincsenek meg a zöngés sziszegőhangok, mely viszonylag távol alakult ki a baszk nyelv feltételezett egykori hatásterületétől (bár ez lehet éppen spanyol hatás is a galiciaiban), és számos olasz nyelvjárásból is eltűnt a [z] hang. A modernebb kutatók mindinkább belső, strukturális okokkal magyarázzák a zöngés sziszegőhangok eltűnését (és a mássalhangzórendszer átalakulását): ezeknek a hangoknak ugyanis már a régi spanyolban sem volt jelentős megkülönböztető szerepük, nem igazán léteztek például olyan minimális szópárok, melyek jelentését csak az [sz] és [z], illetve a [c] és [dz] különböztette volna meg a kiejtésben, ráadásul a zöngés sziszegőhangok sokkal ritkábbak, azaz „jelöltebbek” a nyelvekben, amely kedvez az eltűnésüknek.
• A spanyolból azért hiányzik a – felső fogsorral képzett – [v] hang, mert a baszkok nem tudták kiejteni. Bár ez a feltevés már annyira nem abszurd, mint a legelső, azért óvatosan kell eljárni. Legelőször azt kell tisztáznunk, hogy magyaros [v] hang a latinban sem volt, bizonyos újlatin nyelvekben (francia, olasz, portugál, román) ez későbbi fejlemény. A latinban csak /b/ és /u/ fonéma létezett, az utóbbit írásban eredetileg mindig a V jelölte, majd később, már modern szövegekben vált ketté ennek jelölése: u-t írtak mássalhangzók, illetve mássalhangzó és magánhangzó között, amikor ez magánhangzós vagy „félmagánhangzós” ejtést jelölt, és v-t írtak a szó elején, illetve magánhangzók között, amikor kiejtése az angol w-hez hasonló [w] volt. Idővel azonban a latin B ejtése „fellazult” magánhangzók között, és lágy, csak az ajkak közötti réssel képzett v-szerű hanggá alakult – melyet a fonetikában a [β] jelöl –, ugyanakkor a [w] hang is hasonló sorsra jutott, így magánhangzók között megszűnt a különbség kiejtésben a [w] és a [b] hangok között, hiszen mindkettőből [β] lett. A spanyol és a környező nyelvek, valamint az okcitán és a szárd is ezt az állapotot őrzik máig. Az átalakulás természetesen nemcsak szó közben jelent meg, hanem akkor is, ha a [b]-vel vagy [w]-vel kezdődő latin szó előtt magánhangzóra végződő szó állt, ezt az ókori feliratokon lévő hibák is alátámasztják: a beszélők így egy idő után nem voltak biztosak abban, hogy a szó elején [b] vagy [w] hang áll-e, de mivel a szó eleji pozíció mindig „erősebb” (vagyis a nyelvekben általában a szókezdő hangokat nagyobb energiával és „pontosabban” artikulálják), ezért ebben a helyzetben a [b] hang javára tűnt el különbség e nyelvekben (a jelenség neve egyébként betacizmus, és van rá példa még a románból is: pl. lat. VETERANU > bătrân ’öreg’). Látható tehát, hogy itt is eléggé általános hangváltozásról van szó, tehát nehéz lenne bizonyítani a baszk hatást (nem mellesleg, a betacizmusra utaló első írásos nyomok, feliratokon lévő B~V betűtévesztések éppen az ókori Itáliából származnak).
• A latin szókezdő F- azért alakult h-vá a spanyol alapszavak többségében, mert a baszkok nyelvében nem volt [f] hang, ezért [h]-val helyettesítették. Valójában ez az egyetlen olyan feltételezés, amely komolyan vehető és hagyományosan el is fogadott a nyelvész szakemberek körében, mindazonáltal komoly fenntartások vannak vele szemben. A feltételezés abból indul ki, hogy 1) a baszkok nem tudták az [f] hangot kiejteni, ezért 2) azt a [h]-val helyettesítették, mert akusztikailag hasonló. A gond csak az, hogy sem az első, sem a második állítás nem igazolható (bár volt a régi baszkban [h] hang, ez nem volt fonémikus, másfelől az F- kezdetű latin szavakat a baszk általában [b]-vel vagy [p]-vel vette át), másrészt a változás kizárólag magánhangzók előtt következett be a spanyolban. A kutatók azt is megállapították, hogy a baszk anyanyelvűeknek minden bizonnyal semmiféle nehézséget nem okozhatott az [f] hang kiejtése már egészen régi időktől, hiszen e hang még meg is jelenik bizonyos modern baszk dialektusokban; minderre éppen egy baszk nyelvész, Koldo Mitxelena hívta fel a figyelmet. A kérdésnek tehát egy olyan oldalát is vizsgálni kell, hogy valóban [f] volt-e a latin F kiejtése, mivel, mint már tudjuk, ennek nem lett volna zöngés párja sem (hiszen a [v] sem létezett a latinban), és még érdekesebb, hogy a latin F kizárólag szótő elején állhatott. Mindez talán arra enged következtetni, hogy a latin F pontos ejtése – bizonyos területeken legalábbis – nem is [f], hanem inkább a két ajak közötti réssel képzett – a fújáshoz hasonlító – hang lehetett (ennek jele [φ] a fonetikában), amelyből simán lesz [h], ha a beszélők elkezdik „lazábban” ejteni (a [h] hang sorsa pedig általában az, hogy eltűnik, ahogy történt a latinban és a görögben is). Ha ez valóban így történt, amit nem tudni, akkor viszont mindjárt könnyebben meg lehetne magyarázni a [v] hang hiányát is a spanyolban, vagy éppen létezését a portugálban és az olaszban: feltételezhető ugyanis, hogy azzal párhuzamosan, ahogyan ezekben a nyelvekben a magánhangzók közötti latin [b]/[w] > [β] magyaros [v]-vé alakult, úgy a fentebb említett [φ] hang [f]-fé szilárdulhatott meg. Szintén hozzátartozik a kérdéshez, hogy az [f] > [h] (> 0) változás nem kizárólag a spanyolban ment végbe: megtörtént az okcitán nyelv gascogne-i dialektusában is, bizonyos román, sőt, délolasz nyelvjárásokban is. A spanyol és a gascon esetében a baszk szubsztrátum (pontosabban inkább adsztrátum, hiszen a baszk máig élő nyelv!) mellett szóló legfontosabb érv inkább, hogy a terület, ahol ez bekövetkezett, a kutatások szerint nagyjából lefedi a baszk nyelv (vagy annak őse) régebbi elterjedési területét. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a szubsztrátum segítheti éppen valamely tulajdonság megőrzését is, amely később eltűnik más nyelvváltozatokból (mint ahogy a dél-amerikai kecsua–spanyol kétnyelvű beszélők éppen a kecsua nyelv hatására őrizték meg a spanyol ll klasszikus [ʎ] – lágyított l – ejtését, amiről később szólok).
• A spanyolban csak azért van /r/ és /rr/ fonéma, mert a baszkban is így van. Az igaz, hogy a spanyolban a rövid [r] és a hosszú [rr] hang magánhangzók között jelentésmegkülönböztető szerepű, s lévén ez az egyetlen olyan mássalhangzó, melynél ez előfordul, a spanyol nyelvészek két eltérő fonémának is tekintik. Az is igaz, hogy a baszk nyelvben is létezik az egyperdületű [r] és a többszörös [rr] (angolból átvett szakszóval az utóbbit trillnek nevezik). Viszont nincs ez másként a katalánban, a galiciaiban, a portugálban (ahol az [rr] ma már inkább a nyelvcsap pergetésével, „raccsolva” ejtődik), és a szárdban sem. Továbbá, soha nem elég egy nyelv hangrendszeréből egyetlen vagy néhány hangot kiragadni, és az alapján következtetéseket levonni: a fonológiát mint rendszert kell vizsgálnunk. Ehhez viszont azt is tudnunk kell, a nyugati újlatin nyelvek egyik legfőbb jellemzője, hogy a magánhangzók között lévő egyszerű zöngétlen zárhangok – [p], [t], [k] –, valamint sok nyelvjárásban szintén az [sz], zöngésültek, így [b], [d], [g], [z] lett belőlük, míg a hosszú zöngétlen zárhangok – [pp], [tt], [kk] –, illetve sok helyütt az [ssz], leegyszerűsödtek, azaz [p], [t], [k], [sz] lett belőlük; azaz, a mennyiségi (hosszúsági) megkülönböztetés minőségivé alakult át. Ugyanakkor az ún. szonoránsok vagy „hangzós” mássalhangzók – ezek alatt a nazálisokat, illetve a likvidákat vagy „folyékony hangokat” értjük együttesen, tehát az [m], [n], [l], [r] hangokat – mindig ellenállóbbak a változásokkal szemben, és általában megmaradnak. Mivel az [n] és az [l] eleve palatális hangok, hosszú párjaik, az [nn] és az [ll] a spanyolban még palatálisabbak lettek, így [nny]-nyé és [llʲ]-vé alakultak (tehát lényegében a hosszúság itt is minőségi megkülönböztetéssé vált), viszont az [rr] hang artikulációs sajátosságainál fogva nem tudott palatalizálódni vagy leegyszerűsödni – valószínűleg azért nem, mert a latinban is fontos szerepe volt a magánhangzók közötti hosszúsága megőrzésének – így érintetlenül megmaradt a különbség az [r] és az [rr] között. Említésre érdemes még, hogy a mássalhangzórendszerét tekintve legkonzervatívabb újlatin nyelvben, az olaszban is lényegében csak az [mm], [nn], [ll] és [rr] hosszú mássalhangzók maradtak fenn a latinból örökölt szavakban, az összes többi hosszú mássalhangzó általában hasonulás eredményeként jött létre (pl. lat. FACTU > fatto), vagy belső fejlemény (pl. lat. AQUA > acqua, HABEMUS > abbiamo). Ami még érdekes lehet, az annak a kérdése, hogy a spanyol szavak elején miért éppen a hosszú [rr] hang jelenik meg a kiejtésben. Mivel a baszk nyelvben az [r] hanggal egyáltalán nem is kezdődhet szó, így természetesen megalapozatlan lenne azt állítani, hogy ez is baszk hatás eredménye. Ismert tény viszont, hogy az R-rel kezdődő latin szavakat a baszk nyelv hosszú [rr] hanggal vette át, betoldva elé egy magánhangzót, általában e-t (hiszen mint fentebb írtam, az [r]-rel való szókezdet a baszkban lehetetlen): pl. lat. REGE(M) > baszk errege ’király’, ROMA > baszk Erroma ’Róma’. Kérdés, hogy miért vette volna így át a baszk nyelv e latin szavakat, ha latinul ezekben egyszerű [r]-t ejtettek, hiszen a baszkban is létezik az egyszerű [r] hang. Azt hiszem, a válasz teljesen egyértelmű: a szókezdő r-t már a latinban is pergették. Egyes spanyol nyelvészek azt állítják, hogy ez főleg a Dél-Itáliában beszélt latinra volt jellemző, és a római hódítók onnan érkeztek az Ibériai-félszigetre (mivel bizonyos délolasz nyelvjárásokban máig pergetve ejtik a szókezdő r-t). Fonológiai szempontból ennek természetesen nincs jelentősége, hiszen az [r] és [rr] hangok közötti megkülönböztetés csak szó közben, magánhangzók között jelenik meg; a spanyol r-t egyébként rendszerint nemcsak szó elején, hanem szótag végén – mássalhangzó előtt – is pergetik (rendszerint legalább kettőt perdül pl. a perla ’gyöngy’ szóban is).

Tömören ennyit a vitatott baszk hatásokról, és most térjünk rá az indián nyelvekére. Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy az „indián nyelvek” csupán gyűjtőfogalom az amerikai kontinens őslakosainak valamennyi nyelvére, és legalább 80 eltérő nyelvcsaládba tartozó, mintegy 900 különböző nyelvet jelöl. Az amerikai indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának tárgyalásakor két fontos szempontot kell élesen elkülöníteni egymástól, amelyek a következők:

1. a kétnyelvű – vagyis indián anyanyelvű, a spanyolt második nyelvként használó – beszélők nyelvében megjelenő indián elemek;
2. az egynyelvű – spanyol anyanyelvű – beszélők nyelvében jelen lévő indián hatások.

Valójában a „spanyolra gyakorolt indián hatásokról” csakis a második esetben beszélhetünk, hiszen az elsőben csupán arról van szó, hogy az indián anyanyelvű, a spanyolt csak második, tanult nyelvként használók nem tökéletesen sajátították el azt. (Gondoljunk csak arra, amikor egy idegen anyanyelvű, Magyarországon élő külföldi jól megtanult magyarul, de nem tökéletesen, így akcentussal és hibákkal beszél, akkor sem az idegen nyelv magyarra gyakorolt hatásáról beszélünk, hanem arról, hogy az illető nem tanult meg tökéletesen magyarul.) A kutatások ugyanakkor megállapították, hogy az egynyelvű, spanyol anyanyelvű beszélők nyelvében, általánosságban szólva, az indián nyelvek kimutatható hatása (legyen szó akár szubsztrátumról, vagy adsztrátumról) meglehetősen gyenge – a szóátvételeken kívül. De nézzük meg, hogy ezzel kapcsolatban milyen legendák terjengenek...

• A mexikóiak „tiszta beszéde” az azték (nawatl) nyelv hatásának köszönhető. A nyelvészek szerint valóban Mexikóban, pontosabban a közép-mexikói fennsíkon beszélik a legarchaikusabb és a sztenderd nyelvhez legközelebb álló spanyol nyelvváltozatot. A mássalhangzókat és a mássalhangzó-torlódásokat minden helyzetben „tisztán” artikulálják, azaz például nem nyelik le a szó- és szótagvégi -s hangot, mint sok déli, illetve partmenti nyelvjárásban. Viszont nem teljesen megalapozott azt feltételezni, hogy ez éppen az azték nyelv hatásának lenne köszönhető. Annyi bizonyos, hogy a nawatl rendelkezik néhány olyan hanggal, amely a spanyolban nincs meg, csupán azték jövevényszavakban fordul elő (ezért az első kétnyelvű beszélőknek, akik a spanyolt megtanulták, valószínűleg nem okozott gondot bizonyos mássalhangzók kiejtése): ilyenek a magyar [c] (leírva tz), az [s] (leírva x) és leginkább a tl-lel jelölt sajátos zár-rés hang, kb. „zöngétlen [l]” (képzésekor a nyelvünket beakasztjuk a szájpadlásba, mintha [l] hangot készülnénk ejteni, de közben [t]-t ejtünk – tehát nem [t]+[l] hangról van szó!), ugyanakkor az azték nyelv nem rendelkezik pl. [r] hanggal, sem a zöngés [b], [d], [g] zárhangokkal, de még a szóvégi -s sem jellemző rá. A legendán túl, annak, hogy mexikóiak beszélik a sztenderd nyelvhez talán legközelebb álló spanyol nyelvváltozatokat, inkább kulturális, nem pedig nyelvtörténeti okai vannak, mint ahogy az egyik legnevesebb spanyol nyelvész, Ramón Menéndez Pidal szavaiból is kiderül: „Mexikóváros, természetesen, uralkodó vezérfonal volt a legelőkelőbb gyarmati nyelvhasználat kialakulásában. A kulturális asszimiláció csodája, az egyetlen a gyarmatnemzetek történelmében, nagyon hamar olyan szellemi és anyagi életszínvonallal kecsegtetett, amely összemérhető az anyaország legnagyobb városaiéval. Az 1521-es meghódítását követő nyolcadik évben már székesegyháza volt; 1535-től az alkirályok székhelyévé vált; az érsekség központja lesz 1547-ben; 1530-ban bevezetik a könyvnyomtatást, először az Újvilágban; megnyitja kapuit az egyeteme 1533-ban, s az irodalmi miliő, melynek központjául szolgál, a legkiválóbb sevillai írókat vonzotta kebléhez.”
• Az argentin spanyolban azért ejtenek a [j] hang (ll, y) helyett [zs]-t, mert a guaraní nyelvben sok a [zs]. Tévedés. A guaraní nyelvben egyáltalán nincs [zs] hang, és az [s] is nagyon ritka. A jelenség pedig városi eredetű: Buenos Airesből, illetve a Río de la Plata torkolat környékéről terjedt el. Valószínűleg nem lehet többről szó, mint belső fejleményről: a [j] hang továbbpalatalizálódásáról, amely megtalálható más latin-amerikai nyelvjárásokban is, és egyébként is általános nyelvtörténeti jelenség a [j] hang [zs]-vé válása, ahogy több nyugati újlatin nyelvben történt. A vulgáris latin [lj] hang pedig az óspanyolban éppen [zs]-ként folytatódott (pl. lat. OCULU[M] > vulg. lat. OCLU > *[ólju] > ósp. ojo [ózso] ’szem’), majd ez később [ch]-vá alakult (modern spanyol: ojo [ócho]). Az argentin-uruguayi zs-zést (a spanyol szakirodalomban zheísmo) egyéb mendemondák az olasz, illetve a szomszédos Brazíliában beszélt portugál nyelv hatásának tulajdonítják: bár az utóbbi talán közelebb állna a valósághoz, azonban a dialektológiai szakirodalomban szó sincs ilyesmiről.

S hogy rátérjünk a valóságra, a legjelentősebb indián–spanyol kétnyelvűséggel a volt Inka Birodalom – ma nagyjából Bolívia, Ecuador és Peru – területén kell számolni, ezen belül is az Andok hegyvidékein, ahol a kecsua nyelv hatása érvényesül. Bizonyítottan e nyelv hatásának tudható be:

• a hegyvidéki kétnyelvű indiánok spanyol nyelvváltozatában a hosszú [rr] hang [z]-vé alakulása a kiejtésben – pl. a tierra ejtése [tiéza] ’föld’ –, a kecsua nyelvben ugyanis nem létezik az [rr] hang;
• az ll betűkapcsolattal jelölt palatalizált l hang – [ʎ] vagy magyaros átírásban [lʲ] – megőrzése (mely a kecsuában is létező fonéma), amelyet a legtöbb nyelvjárásban már azonos módon ejtenek az y-nal jelölt hanggal.

Talán kissé hosszúra és szárazra sikeredett ez a téma, de azért remélem, az érdeklődőknek tudtam némi hasznos információval szolgálni.

Ajánlott irodalom

• Paul M. Lloyd: From Latin to Spanish (American Philosophical Society, Philadelphia, 1987)
• Manuel Alvar (Director): Manual de dialectología hispánica. El Español de América (Ariel Lingüística, Barcelona, 1996)
• José Enrique Gargallo Gil – Maria Reina Bastardas: Manual de lingüística románica (Ariel Lingüística, Barcelona, 2007)
• Rafael Cano (coord.): Historia de la lengua española (Ariel Lingüística, Barcelona, 2005)
• Fodor István (főszerkesztő): A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999)
• Betacizmus (Wikipédia)
• „F–h” hangváltozás a spanyol nyelvben (Wikipédia)

Spanyol „internetszleng” – és a rómaiak

Már a rómaiak is? (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Az internetes fórumokon, chateken használt angol kifejezéseket, rövidítéseket – mint például a LOL, WTF, wow, xoxo stb. –, vagyis az „internetszlenget” bizonyára mindenki ismeri, aki rendszeres internetező, így ezek jelentését, azt hiszem, nem is kell magyaráznom. De mi a helyzet a spanyollal?

Természetesen ezen a nyelven is használnak internetes rövidítéseket, és bár némelyiket (a fenti példákban szereplő LOL-t és wow-t is) átvették az angolból, nekik is megvan a sajátos „internetszlengjük”, mely többnyire a leggyakrabban használt szavak és kifejezések rövidítésén alapul. Annál érdekesebb viszont a kérdés, miszerint szakemberek mindjárt ókori római szokásokra vezetnék vissza – ha nem is közvetlenül – az internetes rövidítések kialakulását, amiről szintén szólni fogok a későbbiekben.

Nézzük meg először is, melyek a leggyakoribb internetes rövidítések (tekintettel arra, hogy internetes szlengről van szó, a felsorolásban nem teszek különbséget a kis- és nagybetűk között):

• 1 – un, una, uno ’egy’ (határozatlan névelőként, és számnévként is).
• 2 – dos ’kettő’, vagy szavakban a dos szótag, pl. salu2 = saludos ’üdv’.
• bn – bien ’jól’.
• c – Latin-Amerikában: se (visszaható személyes névmás), vagy sé ’tudom’.
• cm – cómo ’hogy’ (=hogyan).
• d – de (elöljárószó, birtokosjelző); ill. szavakban a de szótag, pl. tarD = tarde ’későn’.
• dlb – Latin-Amerikában: (Que) Dios los bendiga ’Isten áldjon benneteket’.
• dtb – (Que) Dios te bendiga ’Isten áldjon’.
• k – szavakban a ca szótag, pl. ksa = casa; ill. lásd: q.
• l – el, la (határozott névelő).
• lqm – Latin-Amerikában: los quiero mucho ’nagyon szeretlek benneteket’.
• nls – no lo sé ’nem tudom’.
• pq – porque ’mert’, vagy por qué ’miért’.
• ps – pues ’hát, hiszen’.
• q – que ’hogy’ (kötőszó), vagy qué ’mi(t), mik(et)’; ill. szavakban a cu szótag.
• sta, stas – está ’van’, estás ’vagy’ (lásd még: ta és tas).
• t – te ’téged, neked’ (személyes névmás); ill. szavakban a te szótag.
• ta – hasta ’-ig’ (elöljáró, pl. ta luego = hasta luego ’viszlát’); ill. está ’van’.
• tas – estás ’vagy’ (ige, pl. cm tas? = ¿cómo estás? ’hogy vagy?’).
• tb, tbn, tmb – también ’szintén’.
• tqm – te quiero mucho ’nagyon szeretlek’.
• tvl – te veo luego kb. ’viszlát’ (’később látlak’).
• vdd – verdad ’igaz(ság), valóban’.
• x – por ’-ért, miatt, által’ (elöljárószó, okhatározó).
• xq – lásd: pq.

Azt hiszem, a fenti kis lista különösebb magyarázatra nem szorul, egyetlen kivétellel talán, amely az x. Ennek olvasata, mint látjuk, természetesen nem equis [ekisz], sem ex [eksz], hanem por – de vajon hogy lett ebből x? Szerintem egyértelmű ezek után, hogy az ok nem hangtani, és nem is nyelvészeti. A szócska ugyanis azt is jelenti, a matematikai nyelvben, hogy ’-szor, -szer, -ször’, a szorzás alapműveletét pedig hagyományosan (és a ponttal történő összetévesztés elkerülésére sok helyen ma is) az x jelöli: így pl. a 2 × 3 = 6 (olvasd: dos por tres igual a seis ’kétszer három egyenlő hattal’) kifejezésben az × por-nak olvasandó, amit az internetezők ügyesen ki is használtak.

Természetesen ezzel a listával nincs vége, hiszen a szleng is folyamatosan változik, bővül, főleg a fiatalok, spanyol anyanyelvű diákok körében, tehát az általam felsorolt szószedet valószínűleg töredéke sincs annak, amit az interneten használhatnak, viszont ezekkel gyakran találkozhatunk. Nyilván ezenkívül megvan mindenkinek a sajátos „rövidítésnyelve” is, így nem biztos, hogy pl. a taps (=te amo por siempre ’szeretlek mindörökre’) vagy a pntd (=prometo nunca te defraudaré ’ígérem, sosem fogok neked csalódást okozni’) típusú rövidítések annyira elterjedtek lennének (ezt ellenőrizni is tudjuk a Google segítségével: ilyen találatok nem is nagyon akadnak); másrészt számos átmenet létezik az internetes és ma már a köznyelvben is használt valódi rövidítések, szóösszevonások között, mint pl. a pa’lante (=para adelante, ’előre’, ’hajrá’, ’gyerünk’), amely ma már számos popdalban is hallható.

S hogy a címhez hű maradjak, hogyan is kacsolódik mindez a rómaiakhoz? A már sokat emlegetett 2010-es akadémiai Ortografía 585. oldalán a következőt találjuk a témával kapcsolatban (szó szerint idézem, alatta természetesen megtalálható a fordítás):

Curiosamente, muchas de las características de las abreviaciones empleadas por los usuarios de estos modernos medios de cominicación, por lo general personas muy jóvenes o con un talante innovador o transgresor, muestran claras similitudes con los sistemas primigenios de abreviación. Así, por ejemplo, al igual que en latín las iniciales de las fórmulas habituales y repetidas generaban siglas (como el epitafio frecuente S V T L por sit uobis terra leuis ‘que la tierra os sea leve’), en la actualidad las expresiones fijas y recurrentemente usadas en la comunicación interpersonal se abrevian en estos nuevos medios de comunicación por el mismo procedimiento, con la única diferencia de que prescinden enteramente de los espacios y se escriben con minúscula (letra no marcada en este contexto comunicativo y la más fácilmente disponible, pues, a diferencia de la mayúscula, no exige ser previamente seleccionada por el usuario): tqm por te quiero mucho, asc por al salir de clase, nls por no lo sé, tvl por te veo luego.

Érdekes módon, e modern kommunikációs eszközök felhasználói által – általában nagyon fiatal személyek, illetve újító vagy áthágó (sic!) szándékkal – alkalmazott rövidítések jellegzetességei egyértelmű hasonlóságokat mutatnak az ősi rövidítési rendszerekkel. Így például, mint ahogy latinul a szokványos és ismétlődő formulák kezdőbetűi betűszavakat eredményeztek (mint a gyakori sírfelirat, az S V T L a sit vobis terra levis ’legyen könnyű nektek a föld’ helyett), mostanság a rögzült és rendszeresen használt kifejezések az emberek közötti kommunikációban ugyanazon eljárás szerint rövidülnek, azzal az egyetlen különbséggel, hogy teljesen nélkülözik a szóközt, és kisbetűvel íródnak (ebben a kommunikációs környezetben nem jelölt, és a legkönnyebben hozzáférhető betűtípus, hiszen – a nagybetűvel ellentétben – nem kell a felhasználónak előre kiválasztania): tqm a te quiero mucho helyett, asc az al salir de clase (’óráról kifele jövet’ – a szerk.) helyett, nls a no lo sé helyett, tvl a te veo luego helyett.

Úgy érzem, egy-két dolgot érdemes itt tisztáznom. Igazából én sem értettem kezdetben, mire gondolhattak a spanyol akadémikusok az ’áthágó’ (transgresor) szóval, de az az érzésem, hogy a „felvágó szándék” lenne a megfelelőbb kifejezés, a fiatalok nyelvére lefordítva. A ’nem jelölt betűtípus’ (letra no marcada) pedig nyilván arra utal, hogy ilyen környezetben nem tesznek különbséget kis- és nagybetűk között, mivel – mint később meg is magyarázza – a kisbetű ’a legkönnyebben hozzáférhető’ (la más fácilmente disponible), hiszen nem kell lenyomnunk az előállításához pluszbillentyűt (Shift).

Mindenesetre valóban érdekes és elgondolkodtató a RAE álláspontja, viszont semmiképpen sem szabad olyan messzemenő következtetéseket levonni belőle, mint hogy az internetes rövidítéseket a rómaiak találták volna fel – elég érdekesen is hangzana.

gxsa – ¡Gracias por su atención! :-)