Görög és spanyol: valóban hasonlítanak?

Sokan felvetették már, hogy a görög és a spanyol nyelv hangzása mennyire hasonló. Azok számára, akik egyik nyelvet sem értik, valóban nagyon hasonlóan hangozhatnak, különösképpen az európai kasztíliai hasonlít leginkább a görögre. De nézzük meg, hogy e hasonlóság mennyire valós (azon kívül persze, hogy mindkét nyelv indoeurópai, és a spanyolba sok görög jövevényszó került a latinon keresztül), s egyáltalán miért halljuk őket hasonlónak.

Mivel a spanyolról már elég sok szó esett, mindenekelőtt röviden a görögről szólnék. A görög az egyik legrégebbről ismert ma élő indoeurópai nyelv. Az ókorban több elkülönült változatban élt, amelyek akár különálló, közeli rokon nyelveknek is tekinthetőek voltak. A nyelvcsaládon belül nincsenek közeli rokonai; hangtanilag átmenetet képez a keleti (indoiráni, örmény, szláv) és a nyugati (itáliai, germán stb.) nyelvek között, mivel azonban – a klasszikus latinhoz hasonlóan – megőrizte [e], [i] előtt is az indoeurópai palatális *k hangot, a „kentum” nyelvek közé sorolják.

A ma beszélt görög legalább annyira különbözik – mind kiejtésben, mind nyelvtanában és szóhasználatban – az ógörögtől, mint a spanyol a latintól, ha nem jobban. Az újgörögben számos hangot másképp ejtenek, mint az ógörögben: pl. [b] helyett [v]-t, a hosszú nyílt [e] helyett [i]-t; a [h] és az [ü] hang, valamint a klasszikus kettőshangzók pedig eltűntek. Szintén eltűnt – ahogyan az újlatin nyelvekből is – a magánhangzók hosszúságának fonológiai megkülönböztetése, valamint a zenei hangsúly is. A görög az újlatin nyelvekkel szemben viszont – a szláv nyelvekhez hasonlóan – megőrizte a névszóragozást, bár ez valamennyit szintén egyszerűsödött.

Parthenón, Akropolisz, Athén (Forrás: Pixabay, PD)

Lássuk akkor a főbb hasonlóságokat, illetve különbségeket a két nyelv között (tárgyalásukkor az európai spanyol, és természetesen az újgörög nyelv sztenderd változata az összehasonlítási alap).

Főbb hasonlóságok a görög és a spanyol között

• Mind a két nyelvben öt magánhangzót – [a], [e], [i], [o], [u] – találunk. Helyesírási érdekesség, hogy a görögben csak négy magánhangzóra van külön betű (α = [a], ε = [e]; ι, η és υ = [i], ο és ω = [o]) az ötödik, [u] hangot ezért írásban kettős betűvel jelölik (ου), ami már az ógörögben is így volt. Az ógörögben a hosszú és a rövid [e]-t és [o]-t külön-külön betűk jelölték (eredetileg: ε = [e] és η = [ē], illetve ο = [o] és ω = [ō]), míg az υ eredetileg [ü]-t jelölt, de mivel a hosszúságkülönbség idővel eltűnt és az [ü]-ből [i] lett, a mai helyesírásban ugyanazt a magánhangzót – mint láttuk – több betű, sőt, kettős betű is jelölheti (lásd később). Bár nem a legfeltűnőbb különbség, de érdemes megemlíteni, hogy a spanyollal szemben, ahol az [e] zártan ejtődik (és csak bizonyos helyzetekben ejtik nyíltan), a görög hangsúlyos [e] nyílt, és a magyar e-hez áll közelebb.
• Mindkét nyelvben megtalálhatóak a [θ], [x], [ð], [ɣ] hangok (az ezeket jelölő görög betűk nagyjából megegyeznek a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jeleivel: θ, χ, δ, γ; kiejtésük magyaros átírásában ezzel egyenértékű a [th], [ch], [dh] és [gh] jelölés). Az első az angol zöngétlen th-hoz hasonló (fogak közé helyezett nyelvheggyel ejtett, ún. dentális sziszegőhang), mint amilyet a thing szóban találunk, a második magyar ch, mint pl. a pech, technika szavainkban, a harmadik és a negyedik pedig kb. ezek zöngés párjai. Igen ám, csak míg ezek a hangok a görögben négy különböző fonémát jelentenek (megkülönböztető szereppel a [t], [k], [d], [g] hangokkal szemben), addig a spanyolban csupán az első kettő eltérő hang, a [ð] és a [ɣ] csak a [d] és a [g] „gyenge” változatai, melyeket leginkább magánhangzók között ejtenek, ami általános, de nem kötelező érvényű (a választékos beszédben magánhangzók között is előfordul a magyaros [d] és [g]).
• Mind a két nyelvben „sajátosan” ejtik az [sz] hangot. A görög és a spanyol [sz]-t kissé másképp képzik, mint a magyarban és a legtöbb európai nyelvben. Míg a magyarban a nyelvünk háta és a fogmeder között keletkezik rés az [sz] ejtésekor, addig több spanyol és görög nyelvjárásban a nyelv hegye képez rést a fogmederben, ezért az ő [sz]-ük kissé a magyar [s]-re is emlékeztet. Mindazonáltal, úgy a görögben, mint a spanyolban, nyelvjárástól függően számos átmenet lehetséges a magyar [sz] és [s]-szerű ejtésmód között. Egyébként hasonló [sz]-t találunk az északi finnugor (finn, észt, lapp stb.), a holland és az északi germán vagy skandináv (dán, izlandi, norvég, svéd) nyelvekben is, tehát nem egyedülálló tulajdonság (lehet, hogy ilyen volt az [sz] hang sok régi indoeurópai nyelvben és talán a latinban is).
• Mindkét nyelvben jellemzőek az -s végződésű szavak. Ez valóban így van, azonban míg a spanyolban ezek általában többes számú végződések (ritkábban egyes számú is, pl. dios ’isten’, mes ’hónap’, paraguas ’esernyő’), addig a görögben az -ς több nyelvtani eset jele is lehet, egyes és többes számban egyaránt.

Fontosabb különbségek a spanyol és a görög közt

• A görögben megtalálhatóak a [c], [dz], a zöngés [z], illetve [v] hangok is, a spanyolban ezek nincsenek meg; a spanyolban meglévő [cs] hang pedig a görögben nincs. A [c] hangot írásban τσ, a [dz]-t τζ, a [z]-t pedig ζ jelöli. Az újgörögben a β már [v]-nek hangzik (a [b]-t az μπ kapcsolat jelöli); a spanyolban a magánhangzók közötti -b- szintén a [v]-hez hasonlóan ejtődik, azonban nem a felső fogsorral képzik, mint a görögben és a magyarban, hanem a két ajak közötti réssel, ahogy a latinban ejtették (de ez a spanyolban szintén nem fonéma, a görögben viszont megkülönböztető a [b]-vel szemben).
• A görögből kivesztek a régi kettőshangzók, a spanyolra viszont nagyon is jellemzőek a diftongusok. Az ógörögben voltak még kettőshangzók (pl. αι [ai̯], οι [oi̯], αυ [au̯], ευ [eu̯]), azonban eltűntek, csupán a történeti helyesírás őrzi őket: az αι-t ma [e]-nek, az ει-t és οι-t [i]-nek, az αυ-t és ευ-t pedig [av]-nak és [ev]-nek – illetve zöngétlen mássalhangzó előtt és szó végén [af]-nak és [ef]-nek – ejtik (bár az újgörög hangsúlytalan ι és magánhangzó kapcsolatát is szokták diftongusnak tekinteni, de ebben az esetben az ι mássalhangzóvá – [ʝ]-vé – válik a kiejtésben). Ezzel szemben a spanyolban 14 diftongus és öt hármashangzó is van.
• A görögben lágyul az [e] és [i] hangok előtt álló κ, γ, χ és bizonyos nyelvjárásokban az λ, ν mássalhangzó is – így ejtésük kb. [kʲ], [j], [chʲ], [lʲ], [ny] lesz – szemben a spanyollal. Az újgörög hangzása ezért kissé egy szláv nyelvre (pl. az oroszra) is emlékeztethet.
• A görög szavakat sokszor másképpen hangsúlyozzák, mint a rokon spanyol szavakat. Példaul Spanyolország neve görögül Ισπανία [iszpanía], spanyolul España [eszpánnya], a latin HISPANIA [iszpáni̯a] alakból.
• A görögben a szavak csak magánhangzóra, [n]-re (-ν) és [sz]-re (-ς) végződhetnek; a spanyolban szintén ezek a leggyakoribbak, de végződhetnek a szavak -d, -l, -r, -z, illetve nagyon ritkán (főleg idegen szavak) más mássalhangzóra is. Ezek közül a -d alig vagy egyáltalán nem hangzik szó végén, a z-t pedig a nyelvterület legnagyobb részén (az Ibériai-félsziget kivételével mindenhol) ugyanúgy ejtik, mint az s-t.
• A görögben nincsenek hosszú mássalhangzók, a kettőzött mássalhangzókat is röviden ejtik; a spanyolban viszont van néhány: caro [káro] ’drága’ vs. carro [kárro] ’kocsi’. Ritkábban, de szintén előfordul az [nn] (pl. innato [innáto] ’veleszületett’, perenne [peré(n)ne] ’örökzöld’, sinnúmero [szinnúmero] ’rengeteg’), illetve néha a [bb] (pl. obvio [óbbi̯o] ’nyilvánvaló’, subvención [szubbenszi̯ón] ’segély’).

Láthatjuk tehát, hogy bár első hallásra valóban két eléggé hasonló hangzású nyelvről van szó, valójában ez inkább csak akusztikai hatás, ugyanis vannak azért jelentős különbségek is a hangrendszerük között. Természetesen meg sem értik egymást a két nyelv beszélői, hiszen a hangzásbeli hasonlóság még nem jelent sem nyelvrokonságot, sem kölcsönös érthetőséget. Viszont két nagyon közeli rokon nyelv hangzása is lehet teljesen eltérő (ld. pl. spanyol és portugál).

Sevillai utcarészlet (Forrás: Pixabay, PD)

Példaként, az avatatlan fül számára a baszk nyelv is spanyolosan hangzik, holott a spanyolhoz nyelvrokonság szempontjából még annyi köze sincs, mint a görögnek (úgy is fogalmazhatnánk, nincs több köze hozzá, mint a magyarnak vagy a finnek). Ugyanakkor a spanyol és a baszk hasonlósága magyarázható a két nyelv egymásra hatásával (utóbb leginkább a spanyolnak a baszkra gyakorolt hatásával) a hosszas együttélésnek köszönhetően. A görög és spanyol esetében tehát csak véletlen egybeesésről beszélhetünk, amely ráadásul csupán az utóbbi néhány száz év során alakulhatott ki.

Szókincsbeli hasonlóságok

Érdemes még röviden kitérni a görög hatásra a spanyol szókincsben. Az ógörög mint klasszikus nyelv és (a latinhoz hasonlóan) a tudományok nyelve, sok szót kölcsönzött az európai nyelveknek, így a spanyolnak is, természetesen a (beszélt vagy írott) latinon keresztül. Ha a Spanyol Királyi Akadémia értelmező szótárát (DRAE) nézzük, a benne szereplő szavak közül mintegy 4000 szó van görög eredetűként feltüntetve. Mivel azonban e szavak nem a modern görögből származnak, egy mai görög már nem biztos, hogy értené is mindegyiket, ha nem tanulta az iskolában.

Valószínűleg görög hatásra jött létre a beszélt latinban és a spanyolban az -ía főnévképző is, melyet a klasszikus latinban általában még rövid és hangsúlytalan [i]-vel ejtettek (pl. lat. GEOGRÁPHĬA > sp. geografía ’földrajz’, vö. gör. γεωγραφία); vagy például, hogy egy teljesen hétköznapi szót említsek, a spanyol cada ’mindegyik, minden egyes’ szó is végső soron görög eredetű – a latin CATA-n keresztül –, melyet a beszélt latinban az OMNES helyett használtak. A latin szó görög forrása viszont nem teljesen egyértelmű: ez vagy a κατά [katá] ’-ként, szerint’ (a DRAE szerint), vagy a κάθε [káthe] ’minden egyes, mindegyik’ (amely a κατά ’-ként’ + εις ’egy’ összevonásából keletkezett καθ’εις ’egyenként’ folytatása); a latinban ugyanis mindkettő ugyanazt az alakot eredményezné.


Remek összefoglaló videó a témáról!

Példák mindkét nyelven

Most lássunk néhány egyszerű kifejezést görögül és spanyolul, hogy a különbségeket érzékeltessem (a példák görög–spanyol–magyar sorrendben szerepelnek; a megközelítő görög kiejtést szögletes zárójelben adom meg, az ékezet a hangsúlyt jelöli):

• Γειά σου! [já szu] / ¡Hola! / Szia!
• Καλημέρα! [kaliméra] / ¡Buenos días! / Jó reggelt!
• Πώς είσαι; [posz ísze] / ¿Cómo estás? / Hogy vagy?
• Πολύ καλά, ευχαριστώ. [polí kalá, efcharisztó] / Muy bien, gracias. / Köszönöm, jól.
• ναι [ne] / sí / igen
• όχι [óchʲi], (tagadásként) δεν [dhen] / no / nem

A tőszámnevek 1-től 10-ig görögül és spanyolul, etimológiával (h = hímnemű, n = nőnemű, s = semlegesnemű alak, PIE = indoeurópai alapnyelvi – feltételezett – ősalak):

1. ένας [énasz] (h), μία [mía] (n), ένα [éna] (s) / un/uno (h), una (n) (< lat. ŪNUM, ŪNA) < PIE *oinos
2. δίο [dhío] / dos (< lat. DUŌS) < PIE *duwō
3. τρεις [trisz] (h/n), τρία [tría] (s) / tres (< lat. TRĒS) < PIE *trei(e)s
4. τέσσερις [tészerisz] (h/n), τέσσερα [tészera] (s) / cuatro (< lat. QUATTUOR) < PIE *kʷetuóres
5. πέντε [pé(n)de] / cinco (< beszélt lat. CĪNQUE < lat. QUĪNQUE) < PIE *penkʷe
6. έξι [égzi] / seis (< lat. SĒX) < PIE *sweks
7. επτά ~ εφτά [eptá ~ eftá] / siete (< lat. SĔPTEM) < PIE *septm
8. οκτώ ~ οχτώ [októ ~ ochtó] / ocho (< lat. ŎCTO) < PIE *okʲtō
9. εννέα [enéa] ~ εννιά [enyá] / nueve (< lat. NŎVEM) < PIE *neun
10. δέκα [dhéka] / diez (< lat. DĔCEM) < PIE *dekʲmt

A számokból rögtön feltűnik két görög hangtani jellegzetesség:

• az indoeurópai alapnyelvi szókezdő [sz] helyén a görögben magánhangzó áll (*sweks > έξι [égzi], *septm > επτά [eptá]) a spanyollal és a latinnal szemben, aminek az az oka, hogy az indoeurópai szókezdő [sz] először [h]-vá alakult, amelyet az ógörögben még ejtettek (pl. az [eptá] még [heptá] volt), majd ez a [h] eltűnt (ahogy a latinban is eltűnt a [h] hang a klasszikus korra, azonban a latin [h] az indoeurópai *gʰ-ból származott);
• a görög a spanyollal és a latinnal szemben elvesztette az indoeurópai [w] hangot is, az előtte álló [k] pedig furcsamód [t]-vé alakult (*kʷetuóres > τέσσερις [tészerisz]).

Példa az igeragozásra (görög αγαπώ [aghapó] ’szeretek’ – a görögben nincs főnévi igenév, az igék szótári alakja az egyes szám első személy –, ill. spanyol amar [amár] ’szeretni’):

• αγαπώ [aghapó] ~ αγαπάω [aghapáo] / amo [ámo] (< lat. AMO),
• αγαπάς [aghapász] / amas [ámasz] (< lat. AMAS),
• αγαπά [aghapá] ~ αγαπάει [aghapái] / ama [áma] (< lat. AMAT),
• αγαπάμε [aghapáme] ~ αγαπούμε [aghapúme] / amamos [amámosz] (< lat. AMĀMUS),
• αγαπάτε [aghapáte] / amáis [amáisz] (< lat. AMĀTIS; csak Spanyolországban),
• αγαπάν(ε) [aghapán(e)] ~ αγαπούν [aghapún] / aman [áman] (< lat. AMANT).

Egy újlatin nyelv rejtélyes útja: a román

Talán egyetlen újlatin nyelv történetét sem övezi annyi rejtély, mint a szomszédunkban beszélt románét. Az egyik legfőbb kérdés, egyáltalán hogyan kerültek oda; de ha már ott vannak, akkor felvetődik a másik kérdés, hogy a beszélt latin mely területi változatának (változatainak) folytatása lenne. Túl sok ugyanis az ellentmondás, mint az alábbiakban látni fogjuk.

A román nyelv, saját elnevezéssel limbă română (< lat. LINGUA ROMĀNA) a keleti újlatin nyelvek csoportját alkotja, legközelebbi rokona az olasz nyelv. Irodalmi változata a dákoromán – modernebb értelemben a román nyelv kifejezés csak erre a változatra utal –, további román nyelvjárások az aromán, az isztroromán és meglenoromán, melyeket a nyelvészek többsége ma már különálló nyelveknek tart, ám valószínűleg a dákoromán nyelvvel valamikor egységet alkothattak. Kérdés persze, hogy hol és mikor.

A román parlament épülete Bukarestben (Forrás: Pixabay.com)

A román nyelv keletkezéséről és történetéről alapvetően kétféle feltételezés létezik, ám mindegyikben vannak bökkenők. Az egyik elgondolás szerint a nyelv a Római Birodalomhoz tartozó Dacia [dákia v. dácia] tartományban (i. sz. 106–271) beszélt latin nyelvjárások folytatása lenne. Ezzel az elmélettel a következők a problémák:

1. A római fennhatóság alatt töltött mindössze 165 év túl kevés lett volna a romanizációhoz, vagyis ahhoz, hogy Dacia lakossága megtanulja és átvegye a latin nyelvet.
2. Egyes antik források alapján, amikor a rómaiak feladták Dacia tartományt, a polgári lakosság elmenekült a területről, s a régészeti kutatások is egyre kevesebb római emlékről tanúskodnak a 3. század végétől.
3. A rómaiak kivonulása után germán népek – gótok, gepidák stb. – szállták meg a területet, ennek ellenére a románban nincsenek – legalábbis abból a korból származó – germán jövevényszavak.
4. Nem világos, hogy a további román (pontosabban keleti újlatin) nyelvjárások hogyan kerültek a Balkán-félszigetre.

E problémákból adódóan született meg egy másik, a fenti daciai kontinuitáselmélettel szembeni feltételezés, amely szerint ezen újlatin nyelvváltozatok őse a Duna jobb partján, a Balkánon alakult ki, s innen vándorolt be a lakosság a mai Románia területére a 10. századtól. E feltételezést támogatná az a tény, hogy a román nyelv bizonyos nyelvtani és szókincsbeli hasonlóságokat mutat a balkáni nyelvekkel, leginkább az albánnal – ilyenek pl. a hátravetett névelő, vagy több mint 120 hasonló szó (bár ezek származhatnak más, ismeretlen nyelvekből is, mivel pl. a dákok nyelvéről nem sokat lehet tudni). A román ebből a szempontból – az albánnal, valamint délszláv csoportba tartozó bolgárral és a macedónnal – az ún. balkáni nyelvszövetséghez tartozik, mely nyelvek közös, párhuzamos vonásait a dán K. Sandfield kutató egy korábbi görög hatásnak tulajdonítja. E „balkáni elmélet”-nek viszont szintén ellentmond, hogy a Balkán-félsziget romanizálásával keletkezett, a 19. században kihalt dalmát nyelv változatai egyáltalán nem hasonlítanak a román nyelvváltozatokra, és pontosan azokban a nyelvtani sajátosságokban nem, amelyeket a balkáni nyelvekkel való kapcsolatra alapoznak (pl. a dalmátban a latin [k] csak a ci csoporban palatalizálódott, míg a ce csoportban megmaradt, és a határozott artikulus a főnév előtt áll, ahogyan az újlatin nyelvek többségében is).

A Bâlea-tó (Forrás: Pixabay.com)

A fentiek figyelembevételével, bár elsőre talán eléggé merész gondolatnak hat, elképzelhető az is, hogy a románok ősei Dél-Itáliából kerültek a Balkánra, s már ott alakulhattak ki – a balkáni és a délszláv nyelvek hatására – a nyelv jellegzetességei, melyek élesen elkülönítik a nyugatabbra beszélt nyelvrokonaitól. Tény, hogy a román legközelebbi rokonságban az olasz nyelvvel áll, akár hangtanilag (pl. a ce, ci és ge, gi csoportokat mindkét nyelvben [cs]-vel, illetve [dzs]-vel ejtik, a magánhangzóközi zöngétlen latin zárhangok – [k], [p], [t] – nem zöngésültek stb.), akár nyelvtanilag (pl. a többes szám jele az -i vagy -e); viszont sok közös vonást mutat a délolasz nyelvjárásokkal is (pl. a semlegesnem megléte, mint a nápolyi–calabriaiban, a főnévi igenév -r(e) végződésének lekopása stb.).

Hangtanilag sajátos vonás a románban két hátul képzett magánhangzó megléte. Az egyik egy központi magánhangzó, ún. „svá” [ə], melyet az ă betűvel jelölnek (ejtése kb. a magyar a~ö közötti – ilyet több indoeurópai nyelvben is találunk, többnyire hangsúlytalan szótagban) és általában a latin hangsúlytalan [a] folytatása (pl. lat. CÁSA > casă ’ház’); a másik ennek egy zártabb változata, amely kb. ajakkerekítés nélküli [u]-nak felel meg, és az â, illetve î betűk jelölik (a kétféle írásmódnak csupán etimológiai okai vannak); az utóbbi általában a latin magánhangzó+nazális eredménye, és főleg hangsúlyos szótagokban fordul elő (pl. lat. QUÁNDO > când ’mikor’, VÉNTU > vânt ’szél’, IN > în ’-ban/-ben’; de ugyanez működött az idegen átvételeknél is, pl. magyar gond > gând ’gondolat’).

A román mássalhangzórendszerben újítás a többi újlatin nyelvhez képest, hogy a latin QUE, QUI csoport is palatalizálódott, amely a többi újlatin nyelvben [ke], [ki]-ként folytatódott: pl. lat. QUĬD > román ce [cse] ’mi?’ (vö. olasz che [ke], spanyol que [ke], francia, katalán és portugál que [kö] stb.), illetve lat. QUĔM > román cine [csine] ’ki?’ (vö. spanyol quien [kjen], portugál quem [kẽj]). Valószínűsíthető, hogy ez a palatalizáció is szláv hatásra jött létre. Ezzel szemben van egy archaikus sajátossága is, mégpedig megőrizte a latin -CT-, -PT- csoportokat -pt- formájában, amelyek az összes többi újlatin nyelvben – hasonlulás, palatalizáció vagy mindkettő folytán – leegyszerűsödtek a latinból örökölt alapszavakban: pl. lat. OCTO > opt ’nyolc’ (vö. ol. otto, sp. ocho [ocso], port. oito [ojtu], fr. huit [üit], kat. vuit, romans otg [otyʲ]), ill. lat. SĔPTE(M) > (? *siepte >) șapte [sápte] ’hét’ (vö. ol. sette, sp. siete, port. sete [szet] v. [szecs(i)] fr. sept [szet], kat. és romans set).

Peleș-kastély, Sinaia (Forrás: Pixabay.com)

Alaktanilag két lényeges ponton tér el a többi újlatin nyelvtől:

1. A latin ’az’ mutató névmás ragozott alakjaiból – ILLE, ILLA, ILLI, ILLAE, népi ILLUI (< ILLĪUS) és ILLORU (< ILLARUM) – származó határozott „névelő” nem a főnév előtt áll, hanem ahhoz hátulról kapcsolódik, vele egy szót alkotva (ha egészen pontosak akarunk lenni, ezért nem is lehet névelőnek nevezni, precízebb az artikulus kifejezés). A végartikulus bizonyos alakoknál – szintetikus módon – teljesen beleolvad a szóba, így észre sem lehet venni, hogy valójában a latin mutató névmás maradványáról van szó: LUPU ILLE > lupul (vö. olasz il lupo) ’a farkas’, LUPI ILLI > lupii (vö. olasz i lupi) ’ a farkasok’, CASA ILLA > casăa > casa (vö. olasz la casa) ’a ház’, CASAE ILLAE > casele (vö. olasz le case) ’a házak’.
2. A latin névszóragozás maradványaként a román – a fent említett „beolvadt” végartikulus formájában – megőrzött egy megkülönböztetett dativus–genitivusi (részes és birtokos esetű) alakot a főneveknél, a mellékneveknél, a személyes és a mutató névmásoknál (ezek több eltérő latin eset összekeveredéséből származnak), míg a szavak alapakja a nominativus–accusativusi (alany-tárgy esetű). A főnevek esetében tehát a dativus–genitivus ragjaként a vele összeolvadt artikulus latinból örökölt részes vagy birtokos esetű alakja szolgál: LUPU ILLUI ’farkas annak’ > lupului ’a farkasnak’, CASAE ILLI ’háznak annak’ > casei ’a háznak’, illetve többes számban LUPI ILLŌRU ’farkasok azoknak’ > lupilor ’a farkasoknak’ és CASAE ILLŌRU ’házak azoknak’ > caselor ’a házaknak’. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy a latin mutató névmás ragozása a személyes névmások különböző alakjaiban a többi újlatin nyelvben is megörződött, ebből a szempontból a román esete nem is annyira különös.) Létezik még ezenkívül egy megszólító eset (vocativus) is – valószínűleg szláv nyelvtani hatás eredményeként – melyet azonban alig használnak.

A román főnevek rendelkeznek a hímnemen és a nőnemen kívül egy harmadik nemmel is, melyet sokszor semlegesnemnek (neutru) neveznek, ám valójában ezek a főnevek kétneműek (ambigene): egyes számban hím-, többes számban nőneműként viselkednek; nem egyértelmű, hogy ez a latin semlegesnem maradványa-e (hiszen a semlegesnemű latin főnevek nagy része nőneművé vált a románban), vagy belső nyelvi fejlemény. Kétnemű főnevek egyébként a többi újlatin nyelvben is léteznek, azonban nem alkotnak kiterjedt kategóriát, inkább csak elvétve fordulnak elő.

Ami a szókincset illeti, az újlatin nyelvek közül a román tartalmazza a legtöbb nem latin eredetű jövevényszót. Ezek közül is a szláv elemek a legnépesebbek, melyek szókincsének mintegy 14%-át teszik ki. Az egyházi szláv (óbolgár) nyelv, mint az ortodox vallás nyelve, fontos szerepet játszott ugyanis a román történelmében, olyannyira, hogy a 19. század közepéig még a cirill írást használták. Ez a nyelv pontosan ugyanazt a szerepet töltötte be a román kultúrában, mint a többi születő újlatin nyelv életében a klasszikus latin, melyből szókincsüket bővíthették. Ezenkívül – többek között – sok magyar átvételt is tartalmaz. Ugyanakkor a román szókincs archaikus is, hiszen megőrzött olyan latin szavakat, amelyeknek a többi újlatin nyelvben nyoma sincs (pl. lat. SCĪRE > ști ’tud’).

Felhasznált irodalom

• Fodor István (főszerkesztő): A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999)
• José Enrique Gargallo Gil – Maria Reina Bastardas: Manual de lingüística románica (Ariel Lingüística, Barcelona, 2007)

Spanyolul lenni nem egyszerű – ser, estar, haber, tener

Nyelvünk mindössze egyetlen van igével rendelkezik – melynek jövő idejeként és főnévi igeneveként a lesz, lenni igét használjuk – és a birtoklást is ezzel az igével és a részes névmással fejezzük ki: neki van. Ezzel szemben a legtöbb „népszerű” nyugati indoeurópai nyelv a ’van’ kifejezésére legalább két eltérő igével rendelkezik: külön igét használnak létigeként, ill. kopulaként (kopula: „kapcsolóige”, a mondat alanyát és állítmányát köti össze, amelyet a magyarban harmadik személyben nem használunk: pl. Te magyar vagy, ő spanyol [van]), valamint a birtoklásra, vagyis a ’neki van’ jelentés kifejezésére (pl. angol to have, német haben, francia avoir, olasz avere/tenere stb.).

A spanyolban viszont még ennél is kacifántosabb a helyzet, ugyanis a ’van’ árnyalatainak kifejezésére – a birtokláson kívül, amire a tener szolgál – három különböző igét használnak, melyek a ser, az estar, és az haber személytelen formái. A továbbiakban megnézzük, mikor melyiket kell használni, és milyen jelentéskülönbségek vannak a használatuk között (az igék ismertetésénél zárójelben a kijelentő mód E/1. és E/3. személyű, a pretérito perfecto simple E/1. személyű, az imperfecto E/1. személyű, a jövő idő E/1. személyű, a kötőmód jelen idejének E/1. személyű, a felszólító mód E/2. személyű alakját, valamint a gerundio-t és a participio-t adom meg).

A ’van’ jelentésű igék használatának áttekintése
ser	élőlények/dolgok jellemzése, leírása (pl. anyag, alak, méret, szín) dátum, időpont, mennyiség, esemény/kép helyszínének megadása birtokviszony, foglalkozás, származás, „általános tény” kifejezése szenvedő szerkezetben az acción (fennálló esemény) jelölése
estar	átmeneti vagy kedélyállapot, körülmény kifejezése elhelyezkedés, helyzet, élőlények/dolgok holléte (térben vagy időben) „aktuális tulajdonság”, elkészítési mód, benyomás kifejezése participio-val megvalósult cselekvés/történés eredményét fejezi ki gerundio-val folyamatos (fennálló) cselekvést/történést fejez ki
haber	élőlények/dolgok előfordulása adott helyen vagy időben que + infinitivo-val külső kényszert fejez ki (’kell csinálni vmit’) de + infinitivo-val belső késztetés kifejezése (’kellene csinálnia vmit’) participio-val az összetett igeidők képzésében vesz részt
tener	birtoklás kifejezése (’neki van’, de a birtokló szerint ragozódik!) que + infinitivo-val belső kényszert fejez ki (’kell csinálnia valamit’)

A ser létige

A ser (soy, es; fui; era; seré; sea; sé; siendo, sido) a latin ESSE ’van’ igéből – ill. bizonyos alakjai a hasonló jelentésű SEDERE ’ülni > tartózkodni, időzni’ igéből – örökölt létige. Ezt az igét használják kopulaként (verbo sustantivo vagy copulativo), ill. az állandó, inherens tulajdonság (anyagjellemző, származás, hovatartozás, részeltetés stb.) vagy általános tény, a dátum és az időpont, ill. esemény helye vagy ideje, mennyiség, cél kifejezésére. Segédigeként (verbo auxiliar) pedig a szenvedő szerkezetet (voz pasiva) képzik vele. Példák a használatára:

• Yo soy húngaro, tú eres española. ’Én magyar [férfi] vagyok, te spanyol [nő] vagy.’
• Ella es alta, de pelo largo y ojos verdes. ’Ő magas, hosszú hajú és zöld szemű.’
• —¿Qué hora es? —Son las tres. ’Hány óra van? – Három [van].’
• El concierto fue en el Auditorio Nacional. ’A koncert a Nemzeti Auditóriumban volt.’
• Esta columna es de acero. ’Ez az oszlop acélból van.’
• —¿Cuántos sois en la familia? —Somos cuatro. ’Hányan vagytok a családban? – Négyen.’
• Él es profesor de Historia. ’Ő történelemtanár.’
• Los chistes son para divertirnos. ’A viccek azért vannak, hogy szórakozzunk.’
• Eso es. Así es. ’Ez az. Úgy van.’
• Tres presuntos narcotraficantes fueron capturados ayer. ’Három kábítószer-kereskedelemmel gyanúsítottat fogtak el [=lettek elfogva] tegnap.’
• Me es imposible creer lo que dices. ’Számomra lehetetlen elhinni, amit mondasz.’

A ser ragozása a rendhagyó igeidőkben
Presente	Pretérito perfecto simple	Pretérito imperfecto	Presente de subjuntivo	Imperfecto de subjuntivo
soy eres / sos es somos sois son	fui fuiste fue fuimos fuisteis fueron	era eras era éramos erais eran	sea seas sea seamos seáis sean	fuera, fuese fueras, fueses fuera, fuese fuéramos, fuésemos fuerais, fueseis fueran, fuesen
Az imperativo rendhagyó alakja (tú/vos):			sé

Az estar „állapot-eredmény” ige

Az estar (estoy, está; estuve; estaba; estaré; esté; estate; estando, estado) ige a latin STĀRE (mely a népi latinban [isztáre]-nak hangzott), eredetileg ’állni’ (vö. ang. to stand), ebből ’valahol állni, lenni > elhelyezkedni’ (vö. a mi szintén latin eredetű státusz szavunkkal), majd innen ’valamilyen (lelki)állapotban, helyzetben lenni’ jelentésű igéből származik. Nem véletlenül vezettem le ezt ilyen részletességgel, hiszen így talán könnyebb lesz megérteni a spanyol használatát. Ez az ige, mint láthatjuk, a ser létigével ellentétben általában állapotot – átmeneti helyzetet, ill. valamilyen cselekvés/történés eredményeképpen létrejött, szerzett vagy adott esetben egyedi (nem általános) tulajdonságot –, módot, valamint elhelyezkedést jelöl. Az esetek többségében tehát akkor használják, amikor a mondat állítmánya hely-, mód- vagy állapothatározói. (Érdekesség, hogy a spanyolban e jelentésváltozás dacára nem is létezik olyan ige, melynek jelentése ’állni’, azaz álló helyzetben lenni – ezt szókapcsolattal fejezik ki: estar de pie, azaz ’lábon lenni’.)

A gondot legtöbbször az okozza, hogy bizonyos esetekben elsőre nem állapítható meg egyértelmű különbség az állandó és a szerzett tulajdonság, állapot között. Például ha azt mondjuk, hogy „Ez a leves finom”, akkor ezzel utalhatunk arra, hogy ez a fajta leves ’általában finom’ (ilyen esetben Esta sopa es deliciosa), de azt is kifejezhetjük, hogy amit most éppen eszem, az finom, mert így készítették el (azaz Esta sopa está deliciosa), vagyis az utóbbi esetben nem inherens tulajdonságról, hanem állapotról, elkészítési módról, vagyis egyedi tulajdonságról van szó.

Az estar ragozása a rendhagyó igeidőkben
Presente	Pretérito perfecto simple	Presente de subjuntivo	Imperfecto de subjuntivo
estoy estás está estamos estáis están	estuve estuviste estuvo estuvimos estuvisteis estuvieron	esté estés esté estemos estéis estén	estuviera, estuviese estuvieras, estuvieses estuviera, estuviese estuviéramos, estuviésemos estuvierais, estuvieseis estuvieran, estuviesen
Az imperativo alakja (tú/vos):			estate

A beszélt nyelvben mindez ellenére sokszor csak a szokás határozza meg a két ige közüli választást – sajnos ilyenkor, pechünkre, meg kell tanulni, hogy az adott kifejezésben (többnyire) melyik ige szerepel. Erre az egyik remek példa a casado, -a ’házas’ szó. Amennyiben mellkénévként használják, a legtöbb beszélő ezt állapotként értelmezi – estoy casado ’házas vagyok [férfi]’, está casada ’ő házas [nő]’ –, mivel végső soron eredményt fejez ki, azaz ’megházasodott’ (nem úgy született, hogy házas); amikor viszont főnévként használják – mint ’házas ember’ –, akkor általában állandó tulajdonságnak tekinthető – es casado. Mindazonáltal az estar igével történő használata jóval elterjedtebb. Hasonló példaként említhetném a feliz ’boldog’ melléknevet. Bár boldognak lenni inkább állapot, mint megváltoztathatatlan tulajdonság, mégis gyakoribb a soy feliz ’boldog vagyok’, mint az estoy feliz; ill. a sincero ’őszinte’ is ebbe a kategóriába tartozik, mégis kizárólag a létigével mondják: Es sincero ’Ő őszinte’ (*está sincero nem létezik). További példák az estar ige használatára:

• ¿Cómo estás? ’Hogy vagy? (vö. ¿Cómo eres? ’Milyen vagy?’)
• La cabina telefónica está en la esquina. ’A telefonfülke a sarkon van.’
• El vaso está roto. ’A pohár törött’ [mert eltörött vagy eltörték]
• Esa foto está bonita. ’Az a fénykép szép’ [mert jól csinálták]
• —¿Dónde están esos alumnos? —Faltan, porque están enfermos. ’Hol vannak azok a tanulók? – Hiányoznak, mert betegek.’
• Es una mujer bella, pero ayer estuvo hermosísima. ’Szép nő, de tegnap gyönyörű volt.’
• Somos cuatro en la familia, pero hoy estamos solo tres en casa. ’Négyen vagyunk a családban, de ma csak hárman vagyunk otthon.’
• Está lloviendo todo el día. ’Esik az eső egész nap.’
• —¿Está Dolores? —No, hoy no trabaja. ’Itt van Dolores? – Nincs, ma nem dolgozik.’
• Estoy contento con lo que tengo. ’Elégedett vagyok azzal, amim van.’

Fontos még kiemelni, hogy a felszólító mód egyes szám második személyű állító alakjában ez az ige kizárólag a te névmással használatos: pl. ¡Estate quieto! ’Maradj nyugton!’. Ez valószínűleg azért van így, hogy ne lehessen összekeverni a kijelentő mód azonos está (’van’) alakjával, amely jóval gyakrabban fordul elő; vagyis a felszólító alak ezáltal jelöltebb.

A spanyol nyelv történetében egyébként nem mindig volt az estar ige használata annyira elterjedt, mint napjainkban. Az óspanyolban többször használták a ser igét olyan esetekben is (pl. hollét kifejezésére), ahol ma már csak az estar a helyes, s ez a tendencia ma is folytatódik.

Az haber mint személytelen, létezést kifejező ige

Az haber a latin HABĒRE, eredetileg birtoklást (’neki van’) kifejező ige folytatása, s ez volt az elsődleges funkciója még a régi spanyol nyelvben is az összetett igeidők (ld. pl. pretérito perfecto compuesto) képzése mellett (melyek eredetileg szintén birtoklást kifejező igei körülíró szerkezetek voltak). A birtoklási szerepét azonban idővel átvette a teljesen hasonló jelentésű tener ige (lásd a következő cím alatt), így az haber használata visszaszorult: ragozott alakjait ma csupán az összetett befejezett igeidők képzésére, ill. néhány kifejezésben, míg személytelen formáit a létezés, előfordulás, fennállás puszta tényének kifejezésére használják – ez utóbbi használatát tárgyaljuk itt.

Az haber jelen idejű személytelen alakja az hay ’van(nak), előfordul(nak), létezik/léteznek’, amely az egyes szám harmadik személyű ha (< lat. HABET ’neki van’) és a régi spanyol hi ~ í ~ ý ’ott’ (< lat. IBI) határozószó összeolvadásával keletkezett. A latin birtoklóigéből való származásából következik, hogy ez az ige tárgyas, a bővítménye tehát tárgy és a tárgyesetű névmással lehet rá utalni. A többi személytelen alakja más igeidőkben megegyezik az egyes szám harmadik személyű alakkal (hubo, había, habrá, habría, haya, hubiera/hubiese stb.), bár egyre elterjedtebb a többes számú egyeztetése is (hubieron, habían stb.), mert a beszélők a többes számú bővítményt alanynak vélik. Ez az ige a ser létigével és az állapotot/eredményt kifejező estar igével ellentétben csupán annyit tesz, hogy ’(vhol, vmi) van, létezik, előfordul’, adott időben ’fennáll’ (analóg az angol there is/are szerkezettel).

Használatának megértéséhez vizsgáljuk meg és próbáljuk értelmezni a következő három spanyol mondat közötti különbséget: Allí, es un hombre. Allí está el hombre. Allí hay un hombre. Az első mondatban a létige mint kopula szerepel, vagyis azt fejezi ki, hogy ’Ott [aki ott van], az egy férfi’. A második esetben arra kapunk választ, hogy ’Ott van a[z a bizonyos] férfi’, tehát az állítmány helyhatározói. A harmadik mondatban pedig csak annyit állítunk, hogy ’Ott (van) egy férfi’, vagyis adott helyen és időben előfordul (jó tanács: mindig akkor használatos az haber, hay ige, amikor magyarul a ’van(nak)’ helyettesíthető az előfordul igével).

Az haber ragozása a rendhagyó igeidőkben
Presente	Pretérito perfecto simple	Futuro simple
he has ha, hay hemos, habemos (nyelvj.) habéis han	hube hubiste hubo hubimos hubisteis hubieron	habré habrás habrá habremos habréis habrán
Condicional simple	Presente de subjuntivo	Imperfecto de subjuntivo
habría habrías habría habríamos habríais habrían	haya hayas haya hayamos hayáis hayan	hubiera, hubiese hubieras, hubieses hubiera, hubiese hubiéramos, hubiésemos hubierais, hubieseis hubieran, hubiesen

Nézzünk akkor néhány példát az haber használatára, illetve most már a három ’van’ ige közötti különbségekre is:

• Había muchos problemas con este programa, y no era fácil resolverlos. ’Sok gond volt ezzel a programmal, és nem volt könnyű megoldani őket.’
• Es domingo, casi no hay nadie en las calles, todos están en casa. ’Vasárnap van, majdnem senki sincs az utcákon, mindenki otthon van.’
• —Hay una farmacia por aquí cerca? —Sí, está a unos doscientos metros. ’Van (egy) gyógyszertár itt a közelben? – Igen, ott van mintegy kétszáz méterre.’
• Esta noche habrá una buena película en la tele, pero no podré verla, no estaré en casa. ’Ma este lesz egy jó film a tévében, de nem fogom tudni megnézni, nem leszek otthon.’
• Si no hubiera delincuencia y guerras, habría tranquilidad y paz en el mundo. ’Ha nem volna bűnözés és háborúk, nyugalom és béke lenne a világban.’
• —¿Habrá concierto mañana? ¿Y dónde será? —Sí, lo habrá, en el estadio. ’Lesz koncert holnap? Na és hol lesz? – Igen, lesz, a stadionban.’

Az haber igének van ezenkívül még egy személytelen használata: que + főnévi igenévvel ún. „külső kényszert” lehet vele kifejezni, azaz ’kell valamit csinálni’, pl. hay que tener paciencia ’türelmesnek kell lenni’. Hasonló szerkezet az haber de + infinitivo, amely már nem személytelen és gyengébb belső késztetést jelent, pl. he de salir temprano ’korán el kell mennem’. (Hasonló jelentésben használatos még az alább tárgyalt tener ige is, lásd ott!)

A birtoklást kifejező tener ige

Végül a már emlegetett tener (tengo, tiene; tuve; tenía; tendré; tenga; ten; teniendo, tenido) – amely a latin TENĒRE, eredetileg ’tart, fog’, innen ’megtart, birtokában van’ jelentésű igéből származik – a birtoklást fejezi ki. Már a latinban is használták ilyen jelentésben (pl. TENEO TE! ’Itt vagy nekem!’ vö. spanyol te tengo), a beszélt nyelvben pedig még inkább elterjedt lehetett bizonyos területeken az HABERE mellett vagy helyett.


Fontos, hogy míg a magyarban az ige a birtokkal egyezik számban és személyben (pl. itt vagy nekem, neki vannak könyvei stb.), addig a spanyolban a birtokos vagy birtokló személye és száma szerint kell ragozni a tener igét: Tenemos un perro ’Van egy kutyánk’ (szó szerint: ’Tartunk/birtoklunk egy kutyát’), Tengo muchos amigos ’Sok barátom van’.

A tener-t azonban nem csupán birtoklásra használják: gyakran előfordul a que ’hogy, ami(t)’ szócskával, melyet főnévi igenév követ, ebben az esetben kötelezettséget, belső kényszert fejez ki (pl. tengo que irme ’el kell mennem’); e használat eredete viszont szintén a birtoklásra vezethető vissza (’neki van vmit csinálnia’, azaz „meg kell csinálnia”).

A tener ragozása a rendhagyó igeidőkben
Presente	Pretérito perfecto simple	Futuro simple
tengo tienes / tenés tiene tenemos tenéis tienen	tuve tuviste tuvo tuvimos tuvisteis tuvieron	tendré tendrás tendrá tendremos tendréis tendrán
Condicional simple	Presente de subjuntivo	Imperfecto de subjuntivo
tendría tendrías tendría tendríamos tendríais tendrían	tenga tengas tenga tengamos tengáis tengan	tuviera, tuviese tuvieras, tuvieses tuviera, tuviese tuviéramos, tuviésemos tuvierais, tuvieseis tuvieran, tuviesen
Az imperativo rendhagyó alakja (tú):		ten

Lássunk néhány példát a tener használatára is:

• Mi vecino tiene tres gatos, yo tengo solo uno. ’A szomszédomnak három macskája van, nekem csak egy van.’
• Tiene el pelo largo y oscuro. ’Hosszú és sötét a haja.’
• —¿Cuántos años tienes? —Tengo dieciséis años. ’Hány éves vagy? – ’16 éves vagyok.’
• ¡Ten paciencia! – ’Legyen türelmed!’
• Tenía veinte años cuando tuve mi primer niño. ’Húszéves voltam, amikor meglett az első gyerekem.’
• Tendría que hacer mis deberes, aunque no le tengo ganas. ’Meg kellene csinálnom a házi feladataimat, bár nincs hozzá kedvem.’

Nos, kedves Olvasó, remélem, hogy a cikkből nagyjából sikerült megérteni ezeknek az igéknek a használatát. Ha kérdésed, észrevételed van, írd meg hozzászólásban!