2010. december 12., vasárnap

Spanyol: a latin legelterjedtebb leszármazottja

Az újlatin nyelveket, mint azt egy korábbi bejegyzésemben írtam, több mint 800 millióan beszélik világszerte. A legfontosabbak közülük, a beszélők száma szerinti csökkenő sorrendben: spanyol, portugál, francia, olasz, román, katalán (ezeken kívül persze még létezik több kisebb, regionális nyelv, valamint több száz átmeneti dialektus).

A spanyol, melyet anyanyelvként a legtöbben – körülbelül 450 millióan – használnak a Földön, egyúttal a világ nyelveinek beszélők szerinti rangsorában is előkelő helyen szerepel: becslések szerint a kínai és az angol után a harmadik helyen áll. 21 ország „hivatalos” és használt nyelve (a hivatalost itt nem jogilag kell érteni, hiszen néhány ország jogrendszere – többek között Mexikóé – nem is ismeri a hivatalos nyelv fogalmát), ezenkívül az Amerikai Egyesült Államokban is közel 40 millió lakos használja anyanyelvként. Szintén megtalálható Afrikában (Egyenlítői-Guinea), valamint maradtak még, bár egyre csökkenő számban, az egykori délkelet-ázsiai spanyol gyarmaton, a Fülöp-szigeteken is spanyol anyanyelvű családok, ahol egy spanyol alapú keveréknyelv is kialakult.

A spanyol nyelvet kasztíliainak is nevezik (castellano), mivel ebből a nyelvjárásból alakult ki, s máig inkább ezt az elnevezést részesítik előnyben Spanyolországban, megkülönböztetve az ottani, egyéb regionális nyelvektől és nyelvjárásoktól (ugyanis a lakosság, főleg a nyelvi kisebbségek kirekesztőnek érzik, hogy a kasztíliai nyelvjárást hívják csak spanyolnak, amikor ők is Spanyolországban élnek). A spanyolul beszélők mindössze 10%-a él az anyaországban. A legnépesebb hispán ország Mexikó, több mint 100 millió anyanyelvi beszélővel, itt található a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa s egyben fővárosa is, a 20 millió főt számláló Mexikóváros (Ciudad de México vagy México, D. F.).

Máig működő római színház az extremadurai Méridában (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A spanyol nyelv az ókori római tartomány, Hispania északi peremének középső részén kialakult latin nyelvjárás(ok) folytatása, viszonylag archaikus szókinccsel és alaktannal, viszont a többi közeli rokon nyelvhez képest újítóbb mássalhangzórendszerrel. A nyelv elnevezésespanyol, español, espagnol, spagnolo stb. – a középkori latin HISPANIOLUS (népi latin ispaniolu), azaz ’hispaniai [latin nyelvjárás]’ névre vezethető vissza; a spanyolba a provanszál espaignol, míg a magyarba az északolasz (valószínűleg velencei) spagnol alak által került. Az ország elnevezése, az España (néhány klasszikus költőnél: Hespaña) pedig a latin HISPANIA folytatása (a latin H már a klasszikus korra elnémult).

A spanyol hangtanilag sajátosan eltér a többi újlatin nyelvtől. Talán a legérdekesebb, hogy a latin szókezdő F- magánhangzó előtt h-vá alakult a szókincs legalsó rétegében, melyet ma már nem ejtenek: lat. FABULARI ’beszél(get)ni’ > hablar, FACERE ’csinálni’ > hacer, FERIRE ’megsebesíteni’ > herir, FURONE ’görény’ > hurón. A hagyományos – ma már egyre inkább vitatott – elmélet szerint ez a változás az Ibériai-félsziget egyik őshonos nyelve (talán a baszk vagy ahhoz hasonló) hatására jött létre, amelyben nem volt [f] hang. Ez a hangváltozás azonban teljesen általános és megfigyelhető más – köztük kisebb újlatin – nyelvekben is, így sok nyelvész szerint az a valódi oka, hogy a latin F- inkább az ajkak között képzett réshang [φ] volt (ami joggal feltételezhető, hiszen [v] hang sem volt a latinban). Szintén jellegzetes tulajdonság a spanyolban a latin szókezdő PL-, illetve ritkábban a CL- és FL- csoportok „jésített l”-lé ([ʎ], [lʲ]) lágyulása (a mai köznyelvben a legtöbb nyelvjárásban már inkább [gy]-nek ejtve és összeolvadva az y-nal jelölt hanggal), amelyet ll- szókezdet jelez: CLAMARE ’hívni’ > llamar, PLUVIA ’eső’ > lluvia, FLAMMA ’láng’ > llama. Hasonló jelenség megfigyelhető meg több olaszországi nyelvjárásban is; az irodalmi olasz nyelv viszont a spanyollal ellentétben a szókezdő zárhangot megőrizte, míg az L magánhangzóvá vált (vokalizálódott): CLAMARE > chiamare [kjaˈmare]. A többi nyugati újlatin nyelvhez hasonlóan a spanyolban zöngésültek és gyengültek a magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok [p, t, k]: pl. APOTHECA > bodega; ugyanakkor a hosszú párjaik [pp, tt, kk] csak leegyszerűsödtek (tehát a két jelenség együtt értelmezendő): CAPPA > capa, CATTU > gato, VACCA > vaca. Szintén a nyugati újlatin nyelvekkel közös vonás a szó végi latin -S megőrzése, amely az olaszban és a románban eltűnt, pl. lat. DEUS ’Isten’, MAGIS ’inkább’, SEX ’hat’, TRES ’három’, VIVIMUS ’élünk’ > sp. Dios, más/mas, seis, tres, vivimos, de ol. Dio, mai/ma, sei, tre, viviamo, rom. Zeu, mai, (şase), trei.

Buenos Aires, Argenítna fővárosa (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A spanyolban a 16–17. században lezajlott továbbá egy hangváltozás, amely miatt fonetikailag még inkább eltávolodott a többi újlatin nyelvtől. Ennek során eltűntek a zöngés sziszegőhangok: a [z] és [ʣ] hangokból [s] (sz) lett a nyelvterület legnagyobb részén, a [ʃ] (s) és [ʒ] (zs) pedig hátul képzett [x] (ch) hanggá alakultak, mint amilyet a doh, pech szavakban ejtünk. Az eredeti [ʦ]~[ʣ] és [s]~[z] hangok között csak Spanyolországban maradt fenn a különbség (Andalúzia egy részét kivéve) oly formában, hogy ott a középkori [ʦ]~[ʣ] folytatását ma az angol th [θ] hanghoz hasonlóan ejtik, míg máshol szintén sz hanggá alakult (pl. a gracias ’köszönöm’ szó ejtése Spanyolországban megközelítőleg gráthiász, míg máshol „grásziász”, vö. lat. GRATIAS).

Alaktanilag a spanyol konzervatívnak tekinthető, legfőképpen az igeragozás, valamint a névmásoknál és a határozott névelőnél a semlegesnem megőrzése terén. Jól szemléltethető ez a latin CANTARE ’énekelni’ ige ragozásával a kijelentő mód jelen idejében, mely latinul így hangzik: CANTO, CANTAS, CANTAT, CANTAMUS, CANTATIS, CANTANT, míg spanyolul: canto, cantas, canta, cantamos, cantáis, cantan. Egy másik példa lehetne az ESSE (népi latin *ESSERE) ’lenni’ ige ragozása: SUM, ES (kasztíliai: ERIS), EST, SUMUS, ESTIS (népi: *SUTIS), SUNT; spanyolul: soy, eres, es, somos, sois, son. Ugyanez befejezett múlt időben latinul: FUI, FUISTI, FUIT, FUIMUS, FUISTIS, FUERUNT; spanyolul: fui, fuiste, fue, fuimos, fuisteis, fueron. (Az i~e, illetve u~o ingadozás általában megfigyelhető a nyelvekben, hiszen a rövid zárt hangok hajlamosak nyíltabbá válni, illetve hangsúlytalan helyzetben az ellenkezője is előfordulhat. Feliratok utalnak rá, hogy a latin beszédben az Ĭ inkább é-szerűen, míg az Ŭ zárt o-szerűen valósulhatott meg hangsúlytalan szóvégeken.) A spanyolban a többes számot -s vagy -es hozzáadásával képzik szóvégződésétől függően (az -es toldalék -e-je egykor a szótőhöz tartozott, de egyes számban a nélküle is „könnyen kiejthető” végződésekben az óspanyol korszakban lekopott), amely a latinban a tárgyesetű, valamint az a- és o-tövű névszók kivételével szintén az alanyesetű többes szám jele volt (az olasz viszont minden szóra a latin a- és o-tövű szavak alanyesetének magánhangzós többes számát vitte tovább, amit talán a szó végi -s korai lekopása is indokolt). Így pl. a lat. CASA ’ház’ jelentésű a-tövű szó többes száma alanyesetben CASÆ volt, tárgyesetben pedig CASAS: ebből a sp. casas és az ol. case; míg pl. a latin CANTIO ’ének’ többes száma alany- és tárgyesetben is CANTIONES (ez tehát valójában egy n-tövű szó az alanyesetű -N lekopásával) volt, így a sp. canción / canciones, de ol. canzone / canzoni.

Santa Fe, Mexikóváros – a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A nyelvjárások tekintetében meglepő, hogy a hatalmas nyelvterület ellenére sincsenek nagyobb különbségek a spanyol nyelvjárások között, mint a jóval kisebb területen beszélt magyar nyelv változatai között. A nyelvjárások legfőképpen kiejtésben és a helyi szókincsben különböznek egymástól. A hagyományos spanyol dialektológia két fő csoportra osztja őket egy ejtésbeli kritérium, a szó és szótag végi [s] hang viselkedése alapján. Az északi vagy magasföldi nyelvjárásokban a [s]-t minden helyzetben tisztán artikulálják; míg a déli vagy alföldi típusú nyelvjárásokban a sziszegőhang szó és szótag végén hehezetté gyengül vagy kiesik. Így pl. a los niños (’a gyerekek’) megvalósulása az északi nyelvjárásokban kb. „losz ninnyosz”, míg a déliekben kb. „loʰ ninnyo(ʰ)” vagy „lonninnyo”. Északi nyelvjárásokat beszélnek Spanyolország középső és északi részein, Mexikóban, Ecuadorban és Közép-Kolumbiában, míg déli tájszólásokat használnak Dél-Spanyolországban (Andalúzia, Extremadura és Murcia), a Kanári-szigeteken, az Antillákon (Kuba, Puerto Rico, Dominikai Köztársaság), valamint Venezuelában és Dél-Amerika déli részén (Argentína, Chile, Uruguay); a két meghatározó típus közötti átmeneti nyelvjárások jellemzőek Közép-Amerika szárazföldi részén, továbbá Bolíviában, Paraguayban és Peruban. A déli tájszólásokat máig sokan a műveletlenséggel kapcsolják össze, erős megbélyegzettségük miatt az iskolázott beszélők igyekeznek inkább az északi nyelvjárásokra épülő sztenderd változatokat használni. A nyelvjárásbeli különbségek a benépesítők anyaországon belüli származását tükrözik. A nemzetközi sztenderd változat(ok)hoz legközelebb álló nyelvjárást Mexikóban beszélik, így Hispano-Amerika művelt spanyol nyelvhasználata is a közép-mexikói nyelvjáráson alapul; továbbá az ország meghatározó szórakoztatóipari szerepe miatt is ez a legelterjedtebb spanyol nyelvjárás napjainkban.

Zárásként pedig egy érdekesség! A szeretlek talán minden nyelvben a legszebb szavak közé tartozik: nos, ez a kifejezés máig pontosan ugyanúgy hangzik spanyolul is, mint azt a rómaiak mondták több mint kétezer évvel ezelőtt: Te amo [].

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A hozzászóláshoz Google-fiók vagy regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a megjegyzésedre való visszautalás megkönnyítése érdekében a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Köszönjük az együttműködést.