Az
újlatin nyelveket, mint azt egy
korábbi bejegyzésemben írtam, több mint 800 millióan beszélik világszerte. A legfontosabbak közülük, a beszélők száma szerinti csökkenő sorrendben: spanyol,
portugál, francia,
olasz,
román,
katalán (ezeken kívül persze még létezik több kisebb, regionális nyelv, valamint több száz átmeneti dialektus).
A spanyol, melyet anyanyelvként a legtöbben – körülbelül 450 millióan – használnak a Földön, egyúttal a világ nyelveinek beszélők szerinti rangsorában is előkelő helyen szerepel: becslések szerint a kínai és az angol után a harmadik helyen áll. 21 ország „hivatalos” és használt nyelve (a hivatalost itt nem jogilag kell érteni, hiszen néhány ország jogrendszere – többek között Mexikóé – nem is ismeri a
hivatalos nyelv fogalmát), ezenkívül az Amerikai Egyesült Államokban is közel 40 millió lakos használja anyanyelvként. Szintén megtalálható Afrikában (Egyenlítői-Guinea), valamint maradtak még, bár egyre csökkenő számban, az egykori délkelet-ázsiai spanyol gyarmaton, a Fülöp-szigeteken is spanyol anyanyelvű családok, ahol egy
spanyol alapú keveréknyelv is kialakult.
A spanyol nyelvet
kasztíliainak is nevezik (castellano), mivel ebből a
nyelvjárásból alakult ki, s máig inkább ezt az elnevezést részesítik előnyben Spanyolországban, megkülönböztetve az ottani, egyéb regionális nyelvektől és nyelvjárásoktól (ugyanis a lakosság, főleg a nyelvi kisebbségek kirekesztőnek érzik, hogy a kasztíliai nyelvjárást hívják csak spanyolnak, amikor ők is Spanyolországban élnek). A spanyolul beszélők mindössze 10%-a él az anyaországban. A legnépesebb hispán ország Mexikó, több mint 100 millió
anyanyelvi beszélővel, itt található a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa s egyben fővárosa is, a 20 millió főt számláló Mexikóváros
(Ciudad de México vagy
México, D. F.).
 |
Máig működő római színház az extremadurai Méridában (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
A spanyol nyelv az ókori római tartomány, Hispania északi peremének középső részén kialakult latin nyelvjárás(ok) folytatása, viszonylag
archaikus szókinccsel és alaktannal, viszont a többi közeli rokon nyelvhez képest
újítóbb mássalhangzórendszerrel. A nyelv
elnevezése –
spanyol,
español,
espagnol,
spagnolo stb. – a középkori latin
HISPANIOLUS (
népi latin ispaniolu), azaz ’hispaniai [latin nyelvjárás]’ névre vezethető vissza; a spanyolba a
provanszál espaignol, míg a magyarba az
északolasz (valószínűleg velencei)
spagnol alak által került. Az ország elnevezése, az
España (néhány klasszikus költőnél:
Hespaña) pedig a latin
HISPANIA folytatása (a latin
H már a klasszikus korra elnémult).
A spanyol
hangtanilag sajátosan eltér a többi újlatin nyelvtől. Talán a legérdekesebb, hogy a latin szókezdő
F- magánhangzó előtt
h-vá alakult a szókincs legalsó rétegében, melyet ma már nem ejtenek: lat.
FABULARI ’beszél(get)ni’ >
hablar,
FACERE ’csinálni’ >
hacer,
FERIRE ’megsebesíteni’ >
herir,
FURONE ’görény’ >
hurón. A hagyományos – ma már egyre inkább
vitatott – elmélet szerint ez a változás az
Ibériai-félsziget egyik őshonos nyelve (talán a
baszk vagy ahhoz hasonló) hatására jött létre, amelyben nem volt [f] hang. Ez a hangváltozás azonban teljesen általános és megfigyelhető más – köztük kisebb újlatin – nyelvekben is, így sok nyelvész szerint az a valódi oka, hogy a latin
F- inkább az ajkak között képzett réshang [φ] volt (ami joggal feltételezhető, hiszen [v] hang sem volt a latinban). Szintén jellegzetes tulajdonság a spanyolban a latin szókezdő
PL-, illetve ritkábban a
CL- és
FL- csoportok „jésített l”-lé ([ʎ], [lʲ]) lágyulása (a mai köznyelvben a
legtöbb nyelvjárásban már inkább [gy]-nek ejtve és
összeolvadva az y-nal jelölt hanggal), amelyet
ll- szókezdet jelez:
CLAMARE ’hívni’ >
llamar,
PLUVIA ’eső’ >
lluvia,
FLAMMA ’láng’ >
llama. Hasonló jelenség megfigyelhető meg több olaszországi nyelvjárásban is; az irodalmi olasz nyelv viszont a spanyollal ellentétben a szókezdő zárhangot megőrizte, míg az
L magánhangzóvá vált (vokalizálódott):
CLAMARE >
chiamare [kjaˈmare]. A többi nyugati újlatin nyelvhez hasonlóan a spanyolban zöngésültek és gyengültek a magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok [p, t, k]: pl.
APOTHECA >
bodega; ugyanakkor a hosszú párjaik [pp, tt, kk] csak leegyszerűsödtek (tehát a két jelenség együtt értelmezendő):
CAPPA >
capa,
CATTU >
gato,
VACCA >
vaca. Szintén a nyugati újlatin nyelvekkel közös vonás a szó végi latin -
S megőrzése, amely az olaszban és a
románban eltűnt, pl. lat.
DEUS ’Isten’,
MAGIS ’inkább’,
SEX ’hat’,
TRES ’három’,
VIVIMUS ’élünk’ > sp.
Dios,
más/mas,
seis,
tres,
vivimos, de ol.
Dio,
mai/ma,
sei,
tre,
viviamo, rom.
Zeu,
mai,
(şase),
trei.
A spanyolban a 16–17. században lezajlott továbbá egy hangváltozás, amely miatt fonetikailag még inkább eltávolodott a többi újlatin nyelvtől. Ennek során eltűntek a zöngés sziszegőhangok: a
[z] és [ʣ] hangokból [s] (sz) lett a nyelvterület legnagyobb részén, a [ʃ] (s) és [ʒ] (zs) pedig hátul képzett [x] (ch) hanggá alakultak, mint amilyet a
doh,
pech szavakban ejtünk. Az eredeti [ʦ]~[ʣ] és [s]~[z] hangok között csak Spanyolországban maradt fenn a különbség (Andalúzia egy részét kivéve) oly formában, hogy ott a középkori [ʦ]~[ʣ] folytatását ma az angol
th [θ] hanghoz hasonlóan ejtik, míg máshol szintén
sz hanggá alakult (pl. a
gracias ’köszönöm’ szó ejtése Spanyolországban megközelítőleg
„gráthiász
”, míg máshol „grásziász
”, vö. lat. GRATIAS).
Alaktanilag a spanyol konzervatívnak tekinthető, legfőképpen az igeragozás, valamint a névmásoknál és a határozott névelőnél a
semlegesnem megőrzése terén. Jól szemléltethető ez a latin
CANTARE ’énekelni’ ige ragozásával a kijelentő mód jelen idejében, mely latinul így hangzik:
CANTO,
CANTAS,
CANTAT,
CANTAMUS,
CANTATIS,
CANTANT, míg spanyolul:
canto, cantas, canta, cantamos, cantáis, cantan. Egy másik példa lehetne az
ESSE (népi latin *
ESSERE) ’lenni’ ige ragozása:
SUM,
ES (kasztíliai:
ERIS),
EST,
SUMUS,
ESTIS (népi: *
SUTIS),
SUNT; spanyolul:
soy,
eres,
es,
somos,
sois,
son. Ugyanez befejezett múlt időben latinul:
FUI,
FUISTI,
FUIT,
FUIMUS,
FUISTIS,
FUERUNT; spanyolul:
fui, fuiste,
fue,
fuimos,
fuisteis,
fueron. (Az
i~e, illetve
u~o ingadozás általában megfigyelhető a nyelvekben, hiszen a rövid zárt hangok hajlamosak nyíltabbá válni, illetve hangsúlytalan helyzetben az ellenkezője is előfordulhat. Feliratok utalnak rá, hogy a latin beszédben az
Ĭ inkább
é-szerűen, míg az
Ŭ zárt
o-szerűen valósulhatott meg hangsúlytalan szóvégeken.) A spanyolban a többes számot
-s vagy
-es hozzáadásával képzik szóvégződésétől függően (az -
es toldalék -
e-je egykor a szótőhöz tartozott, de egyes számban a nélküle is „könnyen kiejthető” végződésekben az óspanyol korszakban lekopott), amely a latinban a
tárgyesetű, valamint az
a- és
o-tövű névszók kivételével szintén az alanyesetű többes szám jele volt (az olasz viszont minden szóra a latin
a- és
o-tövű szavak alanyesetének magánhangzós többes számát vitte tovább, amit talán a szó végi
-s korai lekopása is indokolt). Így pl. a lat.
CASA ’ház’ jelentésű
a-tövű szó többes száma alanyesetben
CASÆ volt, tárgyesetben pedig
CASAS: ebből a sp.
casas és az ol.
case; míg pl. a latin
CANTIO ’ének’ többes száma alany- és tárgyesetben is
CANTIONES (ez tehát valójában egy
n-tövű szó az alanyesetű -
N lekopásával) volt, így a sp.
canción / canciones, de ol.
canzone / canzoni.
 |
Santa Fe, Mexikóváros – a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC) |
A
nyelvjárások tekintetében meglepő, hogy a hatalmas nyelvterület ellenére sincsenek nagyobb különbségek a spanyol nyelvjárások között, mint a jóval kisebb területen beszélt magyar nyelv változatai között. A nyelvjárások legfőképpen kiejtésben és a
helyi szókincsben különböznek egymástól. A hagyományos spanyol dialektológia két fő csoportra osztja őket egy ejtésbeli kritérium, a szó és szótag végi [s] hang viselkedése alapján. Az északi vagy magasföldi nyelvjárásokban a [s]-t minden helyzetben tisztán artikulálják; míg a
déli vagy alföldi típusú nyelvjárásokban a sziszegőhang szó és szótag végén hehezetté gyengül vagy kiesik. Így pl. a
los niños (’a gyerekek’) megvalósulása az északi nyelvjárásokban kb. „losz ninnyosz”, míg a déliekben kb. „loʰ ninnyo(ʰ)” vagy „lonninnyo”. Északi nyelvjárásokat beszélnek Spanyolország középső és északi részein, Mexikóban, Ecuadorban és Közép-Kolumbiában, míg déli tájszólásokat használnak Dél-Spanyolországban (Andalúzia, Extremadura és Murcia), a Kanári-szigeteken, az Antillákon (Kuba, Puerto Rico, Dominikai Köztársaság), valamint Venezuelában és Dél-Amerika déli részén (Argentína, Chile, Uruguay); a két meghatározó típus közötti átmeneti nyelvjárások jellemzőek Közép-Amerika szárazföldi részén, továbbá Bolíviában, Paraguayban és Peruban. A déli tájszólásokat máig sokan a műveletlenséggel kapcsolják össze, erős megbélyegzettségük miatt az iskolázott beszélők igyekeznek inkább az északi nyelvjárásokra épülő
sztenderd változatokat használni. A
nyelvjárásbeli különbségek a benépesítők anyaországon belüli származását tükrözik. A nemzetközi sztenderd változat(ok)hoz legközelebb álló nyelvjárást
Mexikóban beszélik, így Hispano-Amerika művelt spanyol nyelvhasználata is a közép-mexikói nyelvjáráson alapul; továbbá az ország meghatározó szórakoztatóipari szerepe miatt is ez a legelterjedtebb spanyol nyelvjárás napjainkban.
Zárásként pedig egy érdekesség! A
szeretlek talán minden nyelvben a legszebb szavak közé tartozik: nos, ez a kifejezés máig pontosan ugyanúgy hangzik spanyolul is, mint azt a rómaiak mondták több mint kétezer évvel ezelőtt:
Te amo [].