A dialektuskontinuum és a makronyelv

Nagyobb dialektuskontinuumok Európában
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ebben a cikkben két, szintén a nyelv és a nyelvjárás témakörét érintő fogalomra szeretnék kitérni. Mint említettem, az egymással közeli rokonságban álló nyelvek és nyelvjárásaik esetében nem húzható éles határ, hogy milyen mértékű eltéréstől tekintünk valamit különálló nyelvnek, s mely esetben csak az egyik (vagy a másik?) nyelv nyelvjárásának. E furcsaságokat hivatott áthidalni az a két fogalom, melyeket az alábbiakban részletezek.

A dialektuskontinuum, dialektális kontinuum vagy magyarul lehetne talán „nyelvjárásrendszer”-nek nevezni, olyan, nagyobb kiterjedésű összefüggő területen beszélt rokon nyelvek, illetve nyelvjárások összessége, melyek között az átmenetek folytonosak, így az egymáshoz közel eső nyelvjárások között nagyfokú kölcsönös érthetőség áll fenn, amely a távolsággal egyre csökken, és meg is szűnhet. A nagyobb nyelvcsaládoknál, így például az indoeurópainál is gyakran találunk dialektuskontinuumokat, hiszen például a már sokszor említett újlatin nyelvek is – az elszigetelt román, valamint a meglehetősen újító francia kivételével – lényegében egyetlen hatalmas, összefüggő nyelvjárásrendszert alkotnak. Példaként, az újlatin dialektuskontinuum nyugatról kelet felé, az óramutató járásával megegyező irányban haladva a következő:

portugál és galiciai → asztúrleóni → kasztíliai → aragóniai → katalán → okcitán → rétoromán változatok → északolasz változatok → középolasz változatok (a sztenderd olasszal) és korzikai → délolasz változatok → szicíliai → szárd (→ iberoromán).

A makronyelv a dialektuskontinuumnak tulajdonképpen az ellenkezőjét jelenti, vagyis olyan, egyazon nyelvhez tartozónak vélt nyelvjárásokat jelent, amelyek az egymástól való elszigeteltségük miatt mégsem mindig érthetőek kölcsönösen. A nyelv vs. nyelvjárás problémájából kiindulva valójában – történetileg – több különálló, de nagyon közeli rokon nyelvnek is lehetne őket tekinteni, melyeknek azonban nincs külön elnevezésük. Makronyelvek például az arab vagy a dél-amerikai kecsua, illetve számos más amerikai indián nyelv.

Egy-egy nyelv elszigetelt nyelvjárásait tekintve makronyelv lehet akár egy dialektuskontinuum része is: például a szárd nyelv bizonyos nyelvjárásai között kisebb kölcsönös érthetőség áll fenn, mint a logudorói nyelvjárásra épülő sztenderdizált változata és a szomszédos újlatin (olasz, spanyol) nyelvek sztenderd változatai között (a szárd alkotná egyébként a nyelvhidat az olasz és az ibériai újlatin nyelvek, leginkább a spanyol között, amelyhez alaktanilag közelebb áll, mint az olaszhoz; hangtanilag pedig részben archaikus és elszigetelt, részben szintén a spanyollal mutat rokonságot).

Kihalt újlatin nyelvek: dalmát és mozarab

Mint olvashattuk, a latin valójában nem kihalt, hanem nyelvjárásai a volt Római Birodalom magjának területein létrejött modern államok nemzeti nyelveivé váltak. Azonban két ilyen nyelvjárás nem volt annyira szerencsés, mint a többi: a latin történelme a Balkán-félszigeten valóban véget ért a 19. század végén, míg az Ibériai-félszigeten beszélt mozarab nyelv mindössze néhány évszázadot élhetett, a Reconquista idején ugyanis beleolvadt a spanyol és portugál nyelvekbe, illetve a katalán nyelv valenciai nyelvjárásába.

A dalmát nyelv, amely a hagyományos besorolás szerint a keleti újlatin nyelvek közé tartozott, bizonyos szempontból átmenetet alkotott a román és az olasz nyelv között, bár néhány sajátosságában inkább a rétoromán és a galloitáliai dialektusokkal mutatott rokonságot. Utolsó beszélője Tuone Udaina (olaszul: Antonio Udina) volt, akivel 1898. június 10-én bombatámadás végzett. A dalmátnak két fő nyelvjárása volt: a ragúzai és a vegliot.

Cavtat, Horvátország – valamikor itt is a dalmát nyelvet beszélték (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Alaktana a többi újlatin nyelvéhez képest valamelyest leegyszerűsödött: a főnévragozás teljes eltűnése mellett a nyelvtani nem és szám elvesztése is megfigyelhető volt; az igéknél a személy és szám szerinti ragozás megmaradt, bár a románhoz és bizonyos délolasz nyelvjárásokhoz hasonlóan hiányos volt (harmadik személyben nem volt számbeli megkülönböztetés).

Hangtanilag ugyanakkor megőrzött egy régies vonást: a [k] és [g] hangokat csak [i] előtt palatalizálta: pl. lat. CIVITATE ’város’ > dalmát cituot (vö. ol. città, sp. ciudad, kat. ciutat); viszont lat. CENARE [k^jenáre] ’vacsorázni’ > dalmát kenur (vö. ol. cenare [cs-], sp. cenar [sz-]). A magánhangzók terén a többi újlatin nyelvhez képest elég furcsán viselkedett, például – mint alább látható lesz – a latin hosszú ā hangból a dalmátban u lett. Példaként álljon itt a Miatyánk szövege dalmát nyelven, alatta spanyolul:

Tuota nuester, che te sante intel sil, sait santificuot el naun to. Vigna el raigno to. Sait fuot la voluntuot toa, coisa in sil, coisa in tiara. Duote costa dai el pun nuester cotidiun. E remetiaj le nuestre debete, coisa nojiltri remetiaime a i nuestri debetuar. E naun ne menur in tentatiaun, miu deleberiajne dal mal.

Padre nuestro que estás en el cielo, santificado sea tu nombre. Venga tu reino. Hágase tu voluntad, en la tierra como en el cielo. Danos hoy nuestro pan de cada día. Perdona nuestras ofensas, como también nosotros perdonamos a los que nos ofenden. No nos dejes caer en tentación, y líbranos del mal.

A mozarab az arab megszállás ideje alatt a keresztények által őrzött (később muzulmánok által is átvett), erős arab hatástól érintett vulgáris latin nyelvjáráscsoport volt, amely valószínűleg a Pireneusi-félsziget területén legelőször kialakult újlatin nyelvet képviselte. Hangtanában sok régiességet megőrzött, s leginkább a portugálhoz állhatott közel. Emlékei főleg arab betűkkel lejegyzett versekből maradtak ránk. Az alábbiakban egy rövid vers olvasható mozarabul, latin betűs átírásban, mellette spanyol, portugál és magyar fordítással:

(Forrás: Wikipedia / El Mexicano)

Északolasz: nyelvhíd Franciaország felé

Előző bejegyzésemben a nyelv vs. nyelvjárás kérdését fejtettem ki, ahol már példaként érintettem az észak-olaszországi nyelvi helyzetet. Mielőtt belemennék mélyebben a témába, röviden ismertetném az olaszországi nyelvjárások felosztását, amely a romanisztikának talán a legérdekesebb és legbonyolultabb területe, hiszen csak a főbb nyelvjárásokat tekintve Olaszországban több mint 100 nyelvjárást és mintegy tucatnyi regionális nyelvet beszélnek.

Az Itáliában beszélt újlatin nyelvjárások négy fő csoportra oszthatóak: északi, középső, déli, valamint extrém déli; az utóbbi három nyelv(járás)csoport tagjai közelebbi rokonságban állnak egymással, mint az északiakkal. Ezeken kívül még két, jól elkülöníthető újlatin nyelvet beszélnek Olaszországban: északon a galloromán nyelvek rétoromán csoportjába tartozó friulit, valamint a Szardínia szigetén beszélt, két fő nyelvjáráscsoportra, és azokon belül szintén sok nyelvjárásra tagolódó szárd nyelvet.

Velence (Forrás: Pixabay.com)

Térjünk rá az északi nyelvjáráscsoportra. Miért is érdekes ez? Az újlatin nyelveket hang- és alaktani szempontból két fő csoportba (ágba) sorolják: keletibe (hagyományosan idetartoznának Olaszország középső és déli nyelvjárásai, az irodalmi olaszt beleértve, valamint a román és nyelvjárásai) és nyugatiba (hagyományosan idetartozna az előzőekben felsoroltak kivételével az összes többi újlatin nyelv). A két legfontosabb kritérium, amely alapján a besorolás történik: a magánhangzók közötti eredetileg zöngétlen zárhangok [p, t, k] viselkedése (keleten megmaradnak, nyugaton zöngésülnek vagy kiesnek), illetve a többes szám képzése (keleten flektáló jellegű -e, -i, nyugaton agglutináló -s).

A két ág közötti választóvonal az észak-olaszországi La Spezia – Rimini városokat összekötő képzeletbeli egyenes, amelytől északra és nyugatra a nyugati, délre és keletre pedig a keleti újlatin nyelveket beszélik. A valós helyzet azonban kissé bonyolultabb. A modernebb besorolás szerint ugyanis az olaszországi középső és déli nyelvjárások inkább átmenetet alkotnak a keleti és a nyugati ág között, így valójában a keleti ágat egyedül az irodalmi román nyelv (dákromán), illetve hagyományosan csak román nyelvjárásoknak számító aromun, megleneromán és isztroromán nyelvek alkotnák.

Mint a fenti bekezdésből kiderül, amit sokszor a szakkönyvek is csak „északolasz nyelvjárások”-ként emlegetnek, valójában távolabbi rokonságban állnak a középső, toscanai nyelvjáráson alapuló irodalmi olasz nyelvvel, mint a délolasz nyelvjárások és maga a román nyelv. Az északolasz nyelv, vagy modernebb, szakszerűbb megnevezéssel galloitáliai nyelvek tehát már a nyugati újlatin nyelvek galloromán csoportjába tartozó, egymással közeli rokonságban álló nyelvváltozatok, amelyek mintegy átmenetet képeznek az olasz és a francia között. A galloitáliai elnevezés onnan ered, hogy az érintett területen a római hódítások előtt kelták (gallok) éltek, akárcsak a mai Franciország területén, s bizonyos kutatók szerint az ő nyelvük hatásával magyarázható a nyugati újlatin nyelvekben a magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok gyengülése (mára ez az elmélet elavulttá vált).

Milánó, Lombardia, Észak-Olaszország – a lombard nyelv(járás) hazája (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A galloitáliai vagy északolasz nyelvek főbb jellemzői:

• a szóvégi magánhangzók lekopása az -a kivételével;
• a latin cl-, gl-, pl-, bl-, fl- szókezdő csoportok palatalizációja, lágyulása (pl. lat. CLAMARE > velencei ciamar [cs-]);
• a zöngétlen zárhangok [p, t, k] zöngésülése magánhangzók közötti helyzetben: [b>v, d, g];
• a többes számot – olasz hatására – magánhangzóval (-i, -e), illetve a szóvégi mássalhangzó megváltoztatásával képzik;
• hangsúlytalan személyes névmások használata akkor is, ha van a mondatban kifejezett alany (pl. ol. L’amico viene ’A barát jön’, velencei: L’amigo el vien ’A barát ő jön’).

A legfontosabb galloitáliai nyelvek: az emilián-romanyol (emiliàn-rumagnòl) két fő nyelvjáráscsoporttal; a ligur (líguru, la lengua ligure); a lombard (el lumbard/lumbaart; la lengua lumbarda), amely keleti és nyugati nyelvjáráscsoportra tagolódik (valójában ezeket két külön nyelvnek is lehetne tekinteni); a piemonti (piemontèis, la lenga piemontèisa), valamint a velencei (la léngua vèneta), bár utóbbit néhányan ma már inkább az olasz közelebbi rokonának tekintik és nem sorolják a galloitáliai csoportba.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy ezek a nyelvek, bár beszélőik sokszor csak „olasz nyelvjárások”-nak tekintik őket, valójában a franciával állnak közelebbi rokonságban. Mintaként álljon itt egy költemény lombard nyelven, milánói nyelvjárásban:

Chi tròpp e chi minga

Even staa licenziaa da on cavalier
el dì inanz duu staffer,
et quidem tucc duu e tutt a on bott.
El dì adree el camarer el ghe n’esebì inscambi sett o vott.
« Bon! – respondè el patron – Insci, a vista de nas,
fee vegnì innanz quij duu
che sien pù al cas segond la mia intenzion ».
De fatt subet entrènn,
sfrísand el sœul coi reverenz che fenn.
Al primm che intrè el ghe diss: « Savii servì? »
E quell: « Lustrissem, sì ».
« Savii fa on compliment? »
« Ch’el se figura! Savaroo fall sigura »
« E per portà imbassad? »
« Magara anch a parola per parola!
No me cala espression nè bona tolla
e foo prest a girà per i contrad ».
« E, se l’occorres mò, farissev de mangià
in mancanza del cœugh? »
« E perchè no?
Sien past froll o sfojad, supp, pastizz e pitanz de tucc i sort,
poss dì che l’è el me fort ».
« E sorbett e gelaa savarissev fa anch quij? »
« Oh manco maa ».
« Bravo! E, quand in campagna fudess senza
el barbee, el perrucchee? »
« Ghe sont mì a l’occorrenza;
e, al besogn, foo anch el sart e el caroccee.
Ai curt, el me pò mett a less e a rost, nol restarà imperfett;
e, segond el salari, ghe faroo anch de agent, de secretari!… »
« N’hoo a car »
– bassand el coo el repiè el patron –
« tucc sti vertù! Fermev pur in cà mia che i provaroo!… »
Voltaa pœu a l’olter, el ghe diss: « E vu? »
« Quand el vœubbia ess content de la mia servitù
– respondè l’olter – no faroo nient;
giacchè el me camerada el fa tutt coss,
a mì resta tant manch;
e foo el me cunt, che poss
ess de guardia settaa su on cassabanch!… »

Aki kíváncsi, miről szól a költemény, itt találja a magyar és spanyol nyelvű fordítást is (az olasz nyelvű fordítás alapján, amiért köszönet Giampaolo Salvi professzornak).

A nyelv és nyelvjárás problematikája

A valpuestai okiratok (Cartularios de Valpuesta)
a 9. századból származó szerződések vulgáris latin
dialektusban, amelyek az első felismerhető
kasztíliai szavakat tartalmazzák

Nyelvjárás (szakszóval: dialektus), tájszólás... biztos vagyok benne, hogy mindenki hallotta már ezeket a kifejezéseket, melyekről az átlagembernek általában az „ízesen” beszélő falusiak jutnak eszébe. De belegondolt-e már az olvasó abba, hogy ezek a kifejezések mit jelentenek a magyarénál jóval nagyobb területekre kiterjedő nyelvek esetén, ahol szélsőséges esetben egészen a kölcsönös érthetőség megszűnéséig nőhetnek a különbségek? Vagy akkor azt már nem is nyelvjárásnak neveznénk, hanem másik nyelvnek? Vajon hol van a határ, egyáltalán van-e?

A kérdés ennél jóval összetettebb. Ha valaki azt várná, hogy a nyelvjárás és a nyelv közötti különbségre létezik tudományosan elfogadott magyarázat, annak csalódást kell okoznom: ilyen nincs. Hogy melyik nyelvváltozat minősül nyelvjárásnak, és melyik külön nyelvnek, a közeli rokon nyelvváltozatok esetén legtöbbször csupán etnikai és politikai körülmények határozzák meg. Nyilván nehéz ezt elképzelni a magyar esetében, amely tulajdonképpen elszigetelt nyelv Közép-Európában, s mivel több ezer éve külön folytatja az útját a rokon finnugor nyelvektől, még a nyelvtörténetileg legközelebb álló rokonunkat sem értenénk meg, tehát nyilvánvaló, hogy a magyar különálló nyelv. Viszont az indoeurópai nyelvcsaládon belül, amely a világ legnagyobb nyelvcsaládja, rengeteg olyan nyelv vagy nyelvjáráscsoport létezik, melynek tagjairól a mai napig vita folyik, hogy nyelvjárásoknak, avagy külön nyelveknek számítanak-e. Ugyanakkor például a beszélt arab nyelv nyelvjárásai legalább annyira különböznek egymástól, mint pl. az olasz a spanyoltól, mégis egyetlen nyelv „tájszólásainak” tekintik őket. Látható tehát, hogy igazából nem tudományos kritériumok alapján különül el a két fogalom. Egy hasonlattal élve, ezen az alapon az újlatin nyelveket is nyugodt lélekkel tekinthetnénk a latin nyelvjárásainak, csak nem biztos, hogy ennek örülnének például a franciák vagy a spanyolok, akik a klasszikus latin nyelvet hasztalannak, csupán a „gyerekek kínzóeszközének” tartják.

Ha tudományos definíció nem is létezik, megpróbálkozhatunk némi körülírással, hogy mit tekintünk nyelvnek és mit csak nyelvjárásnak. Az írott nyelvek esetében könnyebb dolgunk van, hiszen itt figyelembe lehet venni, hogy adott nyelvváltozat rendelkezik-e irodalmi múlttal, költészettel a többihez képest. Egy másik meghatározó szempont, hogy a nyelvváltozat beszélői mit gondolnak, hogy külön nyelvet, vagy csak az irodalmi nyelv nyelvjárását beszélik. Szintén figyelembe lehet venni, de önmagában nem meghatározó, hogy mennyire érthetőek egymás között a nyelvváltozatok (például a galiciai és a spanyol tökéletesen érthetőek egymás beszélői között, mégis megsértődnének a gallegók, ha azt mondanánk, hogy „csak egy spanyol nyelvjárást beszélnek”; de ugyanez igaz például a cseh és a szlovák nyelv kapcsolatára is). Továbbá vizsgálnunk kell azt is, hogy a közeli rokonságban álló nyelvváltozatok ugyanattól a feltételezett legközelebbi őstől származnak-e, vagy sem: az utóbbira tipikus példa az Észak-Olaszországban beszélt újlatin nyelvjárások (ún. galloitáliai nyelvek), amelyek bár nyelvtörténetileg sokkal közelebb állnak a franciához (de még a katalánhoz és a spanyolhoz is), mint a toscanai nyelvjárásból kialakult irodalmi olaszhoz, beszélőik mégis csupán „olasz nyelvjárásoknak” tekintik őket, vagyis itt pontosan arról van szó, hogy a tudományos besorolás alapján az olasztól különálló nyelvekről a lakosság úgy gondolja, hogy csak nyelvjárások; ellentétben például a délszláv nyelvváltozatokkal – szerb, horvát, bosnyák stb. – amelyek valóban csak nyelvjárások lennének, mégis külön nyelveknek tekintik őket – pusztán etnikai alapon.

A fentiek alapján tehát megpróbálkozhatunk egyfajta meghatározással arra nézve, hogy mi a nyelvjárás, és mi a nyelv. A nyelvjárás:

1. ugyanabból a legközelebbi – régebbi – közös nyelvállapotból származó nyelvváltozatok egyike; vagy:
2. nyelvtörténeti besorolástól függetlenül, olyan – közelebbi vagy távolabbi – rokon nyelvváltozat, melyet saját beszélői nem tekintenek különálló – a hivatalos vagy irodalmi nyelvtől eltérő – nyelvnek.

Ugyanezt a gondolatmenetet folytatva pedig a nyelv: olyan nyelvváltozat (nyelvjárás), amelyet történelmi jelentősége, kulturális, politikai stb. helyzete miatt (különálló) nyelvnek tekintenek. (Hiszen valójában minden nyelv egyben nyelvjárás is, az csak hagyomány és megegyezés kérdése, hogy mely nyelvváltozatból, nyelvjárásból csinálnak irodalmi nyelvet.)

A problémakör nagyon jól szemléltethető az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvváltozatok történelmi és jelenlegi helyzetével. A félszigeten jelenleg 6, viszonylag jól elkülöníthető újlatin nyelvváltozatot (nyelvjáráscsoportot) beszélnek: (1) keleten a katalánt (català), amely mintegy átmenet a francia és a spanyol között, inkább spanyolos fonetikával, legközelebb a történelmi jelentőségű dél-franciaországi okcitán (régebbi néven provanszál) nyelvhez áll; (2) az aragóniai nyelvjárásokat (aragonés), melyek átmenetet képeznek a katalán nyelv és a kasztíliai között, de az utóbbival állnak közelebbi rokonságban; (3) a kasztíliait (castellano), amely a tulajdonképpeni spanyol (español), és a sztenderd nyelv alapja Latin-Amerikában is, viszonylag homogén, a nyelvjárások között nincsenek számottevő eltérések; (4) az asztúriai-leóni nyelvjárásokat (asturianu, lïonés), amelyek szintén a kasztíliaihoz állnak a legközelebb; (5) a galiciait (galego), melynek középkori változatából alakult ki délebbre a legnyugatibb újlatin nyelv, a (6) portugál (português). A múlt század közepe felé a galiciait még spanyol nyelvjárásnak tekintették, természetesen ez mára teljesen elavult és téves elmélet; a katalán viszont már hosszú idő óta külön folytatja útját, így nyelvi státusza szintén nem kérdéses.

Monasterio de Suso, San Millán de la Cogolla – ebben a kolostorban találták az első kasztíliainak vélt
nyelvemlékeket tartalmazó, 10. századi kódexet. (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A „probléma” az asztúriai-leóni, a kasztíliai és az aragóniai dialektuscsoportoknál kezdődik. Ezeket ugyanis, teljesen egy kalap alá vonva, hagyományosan csak „spanyol nyelvjárásoknak” tekintették, amikor a szó szoros értelmében vett spanyol, mint tudjuk, csak a történelmi kasztíliai nyelvjárásból kialakult modern nyelvet jelenti; míg az asztúriai-leóni és az aragóniai nyelvjárások éppúgy önállóan a latinból fejlődtek ki, ahogyan a kasztíliai is, következésképpen nyelvtörténeti alapon semmiképpen sem nevezhetőek „spanyol nyelvjárásoknak”, hiszen nem a kasztíliaiból alakultak ki. Az ellentmondás ott tetőzik, hogy az első írásos spanyol nyelvemlékeknek máig a 10. századi ún. San Millán-i glosszákat (Glosas Emilianenses) tekintik, amelyek éppen aragóniai, és nem kasztíliai nyelvjárásban íródtak, vagyis a modern spanyol nyelvészet szerint nem a spanyolnak, hanem az aragóniai nyelvnek az első írásos emlékeiről van szó. Hm... akkor teljesen meg kell változtatni a spanyol irodalomkönyveket? Mondanom sem kell, hogy a kasztíliaipárti nyelvészek persze nem adják fel ilyen könnyen: szerintük a glosszák ugyanis nem tisztán aragóniai, hanem egy „koiné” nyelven íródhattak, amelyek éppúgy tartalmaznak óaragóniai és ókasztíliai elemeket is. De nem csak ez az egyetlen ellenfegyver van a kezükben: ugyanis legkorábban a 9. századból származó ún. valpuestai okiratok (Cartularios de Valpuesta) vulgáris latin szövegének egyes részei már felfoghatóak egy kezdetleges spanyol nyelvnek, tehát ezzel egy évszázaddal korábbra tolódna az első írásos kasztíliai nyelvemlékek keletkezési dátuma, illetve az első újlatin nyelvű emlékek keletkezése is, melyeknek egyelőre a 842-ből származó ófrancia Strasbourgi esküt tartják.

Azon viszont még vitatkoznak, hogy mennyire tekinthetőek kasztíliai nyelvemlékeknek a vulgáris latin szövegekben (valószínűleg nem szándékosan, hanem az írott latin nyelv tökéletes ismerete hiányában) elrejtett, a mai nyelven is felismerhető „spanyol” szavak és kifejezések. (Az alábbiakban a két legfontosabb spanyol nyelvemlék szövege látható, alatta – dőlttel szedve – a mai fordításukkal.)

A San Millán-i glosszák (Glosas Emilianenses) szövege (10. század körül)

Cono aiutorio de nuestro dueno, dueno Christo, dueno Salbatore, qual dueno get ena honore, e qual dueno tienet ela mandatione cono Patre, cono Spiritu Sancto enos sieculos de lo[s] sieculos. Facanos Deus omnipotes tal serbitio fere ke denante ela sua face gaudioso[s] segamus. Amen.

Con la ayuda de nuestro Señor Don Cristo, Don Salvador, Señor que está en el honor y Señor que tiene el mandato con el Padre, con el Espíritu Santo en los siglos de los siglos. Háganos Dios Omnipotente hacer tal servicio que delante de su faz gozosos seamos. Amén.

A valpuestai okiratok (Cartularios de Valpuesta) szövegkivonata (9. század)

[...] in loco que vocitant Elzeto cum fueros de totas nostras absque aliquis vis causa, id est, de illa costegera de Valle Conposita usque ad illa vinea de Val Sorazanes et deinde ad illo plano de Elzeto et ad Sancta Maria de Vallelio usque ad illa senra de Pobalias, absque mea portione, ubi potuerimus invenire, et de illas custodias, de illas vineas de alios omnes que sunt de alios locos, et omnes que sunt nominatos de Elzeto, senites et iubines, uiriis atque feminis, posuimus inter nos fuero que nos fratres poniamus custodiero de Sancta Maria de Valle Conpossita [...]

[...] en el lugar que llaman Elicedo con fueros de todas las nuestras excepto alguna causa de fuerza, esto es, de la costera de Valpuesta hasta la viña de Val Sorazanes y de allí al llano de Elicedo y a Santa María de Vallejo hasta la sierra de Pobalias, excepto mi parte, donde habremos podido encontrar, y de los puestos de guardia, de las viñas de otros hombres que son de otros lugares y hombres que llaman de Elicedo, viejos y jóvenes, varones y hembras, hemos puesto entre nosotros fuero que nosotros hermanos pongamos guardián de Santa María de Valpuesta [...]

Spanyol: a latin legelterjedtebb leszármazottja

Az újlatin nyelveket, mint azt egy korábbi bejegyzésemben írtam, több mint 800 millióan beszélik világszerte. A legfontosabbak közülük, a beszélők száma szerinti csökkenő sorrendben: spanyol, portugál, francia, olasz, román, katalán (ezeken kívül persze még létezik több kisebb, regionális nyelv, valamint több száz átmeneti dialektus).

A spanyol, melyet anyanyelvként a legtöbben – körülbelül 450 millióan – használnak a Földön, egyúttal a világ nyelveinek beszélők szerinti rangsorában is előkelő helyen szerepel: becslések szerint a kínai és az angol után a harmadik helyen áll. 21 ország „hivatalos” és használt nyelve (a hivatalost itt nem jogilag kell érteni, hiszen néhány ország jogrendszere – többek között Mexikóé – nem is ismeri a hivatalos nyelv fogalmát), ezenkívül az Amerikai Egyesült Államokban is közel 40 millió lakos használja anyanyelvként. Szintén megtalálható Afrikában (Egyenlítői-Guinea), valamint maradtak még, bár egyre csökkenő számban, az egykori délkelet-ázsiai spanyol gyarmaton, a Fülöp-szigeteken is spanyol anyanyelvű családok, ahol egy spanyol alapú keveréknyelv is kialakult.

A spanyol nyelvet kasztíliainak is nevezik (castellano), mivel ebből a nyelvjárásból alakult ki, s máig inkább ezt az elnevezést részesítik előnyben Spanyolországban, megkülönböztetve az ottani, egyéb regionális nyelvektől és nyelvjárásoktól (ugyanis a lakosság, főleg a nyelvi kisebbségek kirekesztőnek érzik, hogy a kasztíliai nyelvjárást hívják csak spanyolnak, amikor ők is Spanyolországban élnek). A spanyolul beszélők mindössze 10%-a él az anyaországban. A legnépesebb hispán ország Mexikó, több mint 100 millió anyanyelvi beszélővel, itt található a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa s egyben fővárosa is, a 20 millió főt számláló Mexikóváros (Ciudad de México vagy México, D. F.).

Máig működő római színház az extremadurai Méridában (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A spanyol nyelv az ókori római tartomány, Hispania északi peremének középső részén kialakult latin nyelvjárás(ok) folytatása, viszonylag archaikus szókinccsel és alaktannal, viszont a többi közeli rokon nyelvhez képest újítóbb mássalhangzórendszerrel. A nyelv elnevezése – spanyol, español, espagnol, spagnolo stb. – a középkori latin HISPANIOLUS (népi latin ispaniolu), azaz ’hispaniai [latin nyelvjárás]’ névre vezethető vissza; a spanyolba a provanszál espaignol, míg a magyarba az északolasz (valószínűleg velencei) spagnol alak által került. Az ország elnevezése, az España (néhány klasszikus költőnél: Hespaña) pedig a latin HISPANIA folytatása (a latin H már a klasszikus korra elnémult).

A spanyol hangtanilag sajátosan eltér a többi újlatin nyelvtől. Talán a legérdekesebb, hogy a latin szókezdő F- magánhangzó előtt h-vá alakult a szókincs legalsó rétegében, melyet ma már nem ejtenek: lat. FABULARI ’beszél(get)ni’ > hablar, FACERE ’csinálni’ > hacer, FERIRE ’megsebesíteni’ > herir, FURONE ’görény’ > hurón. A hagyományos – ma már egyre inkább vitatott – elmélet szerint ez a változás az Ibériai-félsziget egyik őshonos nyelve (talán a baszk vagy ahhoz hasonló) hatására jött létre, amelyben nem volt [f] hang. Ez a hangváltozás azonban teljesen általános és megfigyelhető más – köztük kisebb újlatin – nyelvekben is, így sok nyelvész szerint az a valódi oka, hogy a latin F- inkább az ajkak között képzett réshang [φ] volt (ami joggal feltételezhető, hiszen [v] hang sem volt a latinban). Szintén jellegzetes tulajdonság a spanyolban a latin szókezdő PL-, illetve ritkábban a CL- és FL- csoportok „jésített l”-lé ([ʎ], [lʲ]) lágyulása (a mai köznyelvben a legtöbb nyelvjárásban már inkább [gy]-nek ejtve és összeolvadva az y-nal jelölt hanggal), amelyet ll- szókezdet jelez: CLAMARE ’hívni’ > llamar, PLUVIA ’eső’ > lluvia, FLAMMA ’láng’ > llama. Hasonló jelenség megfigyelhető meg több olaszországi nyelvjárásban is; az irodalmi olasz nyelv viszont a spanyollal ellentétben a szókezdő zárhangot megőrizte, míg az L magánhangzóvá vált (vokalizálódott): CLAMARE > chiamare [kjaˈmare]. A többi nyugati újlatin nyelvhez hasonlóan a spanyolban zöngésültek és gyengültek a magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok [p, t, k]: pl. APOTHECA > bodega; ugyanakkor a hosszú párjaik [pp, tt, kk] csak leegyszerűsödtek (tehát a két jelenség együtt értelmezendő): CAPPA > capa, CATTU > gato, VACCA > vaca. Szintén a nyugati újlatin nyelvekkel közös vonás a szó végi latin -S megőrzése, amely az olaszban és a románban eltűnt, pl. lat. DEUS ’Isten’, MAGIS ’inkább’, SEX ’hat’, TRES ’három’, VIVIMUS ’élünk’ > sp. Dios, más/mas, seis, tres, vivimos, de ol. Dio, mai/ma, sei, tre, viviamo, rom. Zeu, mai, (şase), trei.

Buenos Aires, Argenítna fővárosa (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A spanyolban a 16–17. században lezajlott továbbá egy hangváltozás, amely miatt fonetikailag még inkább eltávolodott a többi újlatin nyelvtől. Ennek során eltűntek a zöngés sziszegőhangok: a [z] és [ʣ] hangokból [s] (sz) lett a nyelvterület legnagyobb részén, a [ʃ] (s) és [ʒ] (zs) pedig hátul képzett [x] (ch) hanggá alakultak, mint amilyet a doh, pech szavakban ejtünk. Az eredeti [ʦ]~[ʣ] és [s]~[z] hangok között csak Spanyolországban maradt fenn a különbség (Andalúzia egy részét kivéve) oly formában, hogy ott a középkori [ʦ]~[ʣ] folytatását ma az angol th [θ] hanghoz hasonlóan ejtik, míg máshol szintén sz hanggá alakult (pl. a gracias ’köszönöm’ szó ejtése Spanyolországban megközelítőleg „gráthiász”, míg máshol „grásziász”, vö. lat. GRATIAS).

Alaktanilag a spanyol konzervatívnak tekinthető, legfőképpen az igeragozás, valamint a névmásoknál és a határozott névelőnél a semlegesnem megőrzése terén. Jól szemléltethető ez a latin CANTARE ’énekelni’ ige ragozásával a kijelentő mód jelen idejében, mely latinul így hangzik: CANTO, CANTAS, CANTAT, CANTAMUS, CANTATIS, CANTANT, míg spanyolul: canto, cantas, canta, cantamos, cantáis, cantan. Egy másik példa lehetne az ESSE (népi latin *ESSERE) ’lenni’ ige ragozása: SUM, ES (kasztíliai: ERIS), EST, SUMUS, ESTIS (népi: *SUTIS), SUNT; spanyolul: soy, eres, es, somos, sois, son. Ugyanez befejezett múlt időben latinul: FUI, FUISTI, FUIT, FUIMUS, FUISTIS, FUERUNT; spanyolul: fui, fuiste, fue, fuimos, fuisteis, fueron. (Az i~e, illetve u~o ingadozás általában megfigyelhető a nyelvekben, hiszen a rövid zárt hangok hajlamosak nyíltabbá válni, illetve hangsúlytalan helyzetben az ellenkezője is előfordulhat. Feliratok utalnak rá, hogy a latin beszédben az Ĭ inkább é-szerűen, míg az Ŭ zárt o-szerűen valósulhatott meg hangsúlytalan szóvégeken.) A spanyolban a többes számot -s vagy -es hozzáadásával képzik szóvégződésétől függően (az -es toldalék -e-je egykor a szótőhöz tartozott, de egyes számban a nélküle is „könnyen kiejthető” végződésekben az óspanyol korszakban lekopott), amely a latinban a tárgyesetű, valamint az a- és o-tövű névszók kivételével szintén az alanyesetű többes szám jele volt (az olasz viszont minden szóra a latin a- és o-tövű szavak alanyesetének magánhangzós többes számát vitte tovább, amit talán a szó végi -s korai lekopása is indokolt). Így pl. a lat. CASA ’ház’ jelentésű a-tövű szó többes száma alanyesetben CASÆ volt, tárgyesetben pedig CASAS: ebből a sp. casas és az ol. case; míg pl. a latin CANTIO ’ének’ többes száma alany- és tárgyesetben is CANTIONES (ez tehát valójában egy n-tövű szó az alanyesetű -N lekopásával) volt, így a sp. canción / canciones, de ol. canzone / canzoni.

Santa Fe, Mexikóváros – a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A nyelvjárások tekintetében meglepő, hogy a hatalmas nyelvterület ellenére sincsenek nagyobb különbségek a spanyol nyelvjárások között, mint a jóval kisebb területen beszélt magyar nyelv változatai között. A nyelvjárások legfőképpen kiejtésben és a helyi szókincsben különböznek egymástól. A hagyományos spanyol dialektológia két fő csoportra osztja őket egy ejtésbeli kritérium, a szó és szótag végi [s] hang viselkedése alapján. Az északi vagy magasföldi nyelvjárásokban a [s]-t minden helyzetben tisztán artikulálják; míg a déli vagy alföldi típusú nyelvjárásokban a sziszegőhang szó és szótag végén hehezetté gyengül vagy kiesik. Így pl. a los niños (’a gyerekek’) megvalósulása az északi nyelvjárásokban kb. „losz ninnyosz”, míg a déliekben kb. „loʰ ninnyo(ʰ)” vagy „lonninnyo”. Északi nyelvjárásokat beszélnek Spanyolország középső és északi részein, Mexikóban, Ecuadorban és Közép-Kolumbiában, míg déli tájszólásokat használnak Dél-Spanyolországban (Andalúzia, Extremadura és Murcia), a Kanári-szigeteken, az Antillákon (Kuba, Puerto Rico, Dominikai Köztársaság), valamint Venezuelában és Dél-Amerika déli részén (Argentína, Chile, Uruguay); a két meghatározó típus közötti átmeneti nyelvjárások jellemzőek Közép-Amerika szárazföldi részén, továbbá Bolíviában, Paraguayban és Peruban. A déli tájszólásokat máig sokan a műveletlenséggel kapcsolják össze, erős megbélyegzettségük miatt az iskolázott beszélők igyekeznek inkább az északi nyelvjárásokra épülő sztenderd változatokat használni. A nyelvjárásbeli különbségek a benépesítők anyaországon belüli származását tükrözik. A nemzetközi sztenderd változat(ok)hoz legközelebb álló nyelvjárást Mexikóban beszélik, így Hispano-Amerika művelt spanyol nyelvhasználata is a közép-mexikói nyelvjáráson alapul; továbbá az ország meghatározó szórakoztatóipari szerepe miatt is ez a legelterjedtebb spanyol nyelvjárás napjainkban.

Zárásként pedig egy érdekesség! A szeretlek talán minden nyelvben a legszebb szavak közé tartozik: nos, ez a kifejezés máig pontosan ugyanúgy hangzik spanyolul is, mint azt a rómaiak mondták több mint kétezer évvel ezelőtt: Te amo [].

Euskara: Európa egyetlen élő őshonos nyelve

Euskal Herria, azaz ’A baszk ország’ – így nevezik a baszkok
történelmi őshazájukat, amelyhez Spanyolországban a mai
Baszkföld (lila) és Navarra (zöld) autonóm közösségek,
Franciaországban (sárga) pedig Labourd, Alsó-Navarra és
Soule történelmi tartományok („Francia Baszkföld”) tartoznak.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Iberiar Penintsulan bizirik dirauen erromatarren aurreko hizkuntza bakarra da euskara – „Az Ibériai-félsziget egyetlen, római kor előttről származó túlélő nyelve a baszk” – állítják a baszkok (saját nevükön euskaldunak, azaz ’a baszk nyelven bírók’), akik nagyon büszkék ősi és máig megfejtetlen hovatartozású nyelvükre.

A baszk vagy euskara nyelvet valóban nagy rejtély övezi, s ezt kihasználva a spanyolok (akik szintén büszkék erre) és még a helyi nyelvészek is gyakran túlmisztifikálják. Eredetéről már számos elmélet született, azonban a hiányos dokumentációk miatt egyik sem bizonyítható. Mivel Európában mindössze két nyelvcsalád tagjait, az indoeurópai, valamint az uráli nyelveket (melynek finnugor ágába tartozik a magyar, a finn, az észt stb. nyelv is) beszélik, jogosan felmerült már az a feltételezés is, hogy – kizárásos alapon – a baszk is a finnugor nyelvek közé tartozik. Egyebek mellett leginkább a kaukázusi nyelvekkel próbálták rokonítani még a múlt században, de valakik úgy tartják, hogy a szintén megfejtetlen ókori ibér nyelv rokona – az is nehézséget okoz persze, hogy valójában azt sem tudni, hogy az ibér nyelv ténylegesen egy nyelv volt-e, vagy pedig több hasonló. Eltúlzott feltételezések azt állítják, hogy az indoeurópai és az uráli népek Európába történő letelepedése előtt az egész kontinens őslakossága a baszk nyelvet (vagy annak ősét/rokonát) beszélte, de természetesen ez éppúgy nem bizonyítható, mint más elméletek.

Mivel a baszkok eredetileg – az ibérekkel ellentétben – írni-olvasni nem tudó, falusi életmódot folytató hegyi nép volt, így nyelvükről írásos dokumentumok nem maradhattak ránk egészen a 10. századig, amikor is elvétve néhány kifejezés szerepelt ugyanazokban az ún. San Millán-i glosszákban (spanyolul Glosas Emilianenses), melyek egyikében az első „spanyol” mondat is szerepelt (amelyről később kiderült, hogy nem is kasztíliai, hanem inkább régi aragóniai, vagy valamilyen átmeneti nyelvjárásban íródhatott); a baszkokat aztán a spanyolok „tanították meg” írni a 16. században.

Baszk hegyvidéki táj, háttérben a Txindoki csúccsal (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A kutatásokat tehát nehezíti a nyelvről szóló írásos dokumentáció hiánya, s éppen ezért nem igazolható az ibér nyelvvel való rokonsága sem: az utóbbi nyelven talált és alakilag megfejtett szavak ugyanis semmilyen mai baszk szóval nem egyeznek meg. Szintén nem szabad szem elől téveszteni, hogy a baszk nyelv rengeteg változáson ment át, hiszen erős hatás érte először a kelta, majd a latin, legutóbb pedig az újlatin nyelvek (spanyol, okcitán, francia) részéről is: szókincsének közel 50%-a latin-újlatin elemekből áll, pl. lat. LIBRU ’könyv’ > liburua, vö. sp. libro; PACE ’béke’ > bake, vö. sp. paz stb. (Az alábbi videón lévő dalban bárki felismerheti a latin eredetű nemzetközi szavakat anélkül, hogy akár egy szót is értene baszkul – aki pedig tud egy kicsit spanyolul, még több újlatin jövevényszót felfedezhet! Eleve gyanakodjunk, ha egy baszk szó zöngétlen zárhanggal – p, t, k – vagy mássalhangzó-kapcsolattal kezdődik, ez ugyanis az eredeti baszkban nem volt lehetséges.)


Egy bizonyos, hogy a Mediterráneum ma beszélt nyelveiben megfigyelhetőek elvétve olyan közös vonások, amelyekből óvatosan arra lehetne következtetni, hogy talán egy ismeretlen korábbi nyelv (vagy nyelvek) nyomai lehetnek mindegyikükben; például egész furcsa módon találhatóak közös hangtani vonások az elszigetelten fejlődött és néhány archaikus vonást őrző szárd nyelvben (limba sarda) és a spanyolban, mint pl. a b egybeesése a v-vel, a zöngétlen zárhangok – [p, t, k] – zöngésülése és réshanggá válása (a spanyollal ellentétben még szó elején is, ha az előző szó magánhangzóra végződik), bár néhányan ezt mind a spanyol hatással magyarázzák, ami szintén nem bizonyítható minden kétséget kizáróan.

De térjünk vissza a baszk nyelvre. Az uráli (finnugor) nyelvekhez, így a magyarhoz hasonlóan is agglutináló, vagyis toldalékoló nyelvről van szó, nyelvtani nemek nincsenek. Az igék ragozási rendszere teljesen eltérő az ismert „nagy” nyelvekétől: az igéhez nem az általunk megszokott módon kapcsolódnak a ragok, hanem valójában az áll egy tőből (ez a rendhagyó segédigék esetén akár ki is eshet!), melynek elejéhez és végéhez a személyes névmások különböző alakjait és egyéb módosító elemeket ragasztanak hozzá, így kifejezve a cselekvés végzőjét („alany”), címzettjét (részeshatározó), valamint elszenvedőjét („tárgy”, amely a baszk rendszerben igazából szintén alanyszerű, lásd lejjebb). Ez a rendszer leginkább bizonyos amerikai indián nyelvek – például az azték (nahuatl) – igeragozásához hasonló. Az igék legnagyobb részét összetett módon ragozzák (vagyis egy, a magyarban és az indoeurópai nyelvekben valamelyik igenévnek megfelelő alak + segédige, mely utóbbi tömöríti a személyt, a számot, a különböző aspektusokat, a tárgyat, a részeshatározót stb.).

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Ezenkívül a baszk ún. ergatív nyelv (lásd a fenti ábrát), ami azt jelenti, hogy a mondatban az igéhez tartozó két főnév (névszói szerkezet) közül nem a passzívat jelöli toldalékkal, amelyik a cselekvést elszenvedi – ezt nevezzük mi a mondat tárgyának –, hanem azt, amelyik a cselekvést végzi (vagyis az alanyt): ez az ergatív eset; míg a jelöletlen „tárgy” ún. abszolutívuszban áll. A „tárgy” nélküli mondatokban azonban – mivel ilyenkor egyértelmű, hogy az igéhez tartozó névszó csak az alany lehet – nem kap ragot a cselekvő, vagyis az áll abszolutívuszban. Ezt leginkább egy példával lehet bemutatni: Martinek egunkariak erosten dizkit – „Márton az újságokat megveszi nekem” – szó szerint: ’Márton-CSELEKVŐ^alany (Martin|ek) újság-az-ok^tárgy (egunkari|a|k) megvéve^igenév (erosten) az(t)-több(et)-nekem^segédige (di|zki|t), vagyis tulajdonképpen ’Márton-ÁLTAL az újságok megvevődnek nekem’; vö. sp. Martín me compra los periódicos – ’Márton^alany (Martín) nekem^{részeshatározó} (me) megveszi^ige (compra) az újságok[at]^tárgy (los periódicos)’. (A spanyol általában nem jelöli a tárgyesetet élettelennél, ugyanakkor a sors iróniája, hogy az újlatin nyelvek névszói javarészt tárgyesetű alakok voltak eredetileg a latinban – tehát ha úgy vesszük, tulajdonképpen mindig tárgyesetben állnak.)

Mint látható tehát, még számunkra is eléggé bonyolult nyelvről van szó, persze sok hasonlóság is van, mivel szintén toldalékoló nyelv, s talán az előbbi példákból is felfedezhető, hogy a magyarhoz hasonlóan a baszkban is a -k a többes szám jele. Talán véletlen egybeesés? Összegzésképpen, elég sok nyitott kérdés van még e nyelvvel kapcsolatban, amely a tudomány mai álláspontja szerint – akárcsak a japán – egyetlen ma élő nyelvvel sem áll rokonságban.

A latin nyelv valóban „kihalt”?

Bizonyára nincs olyan, akinek a „kihalt nyelv” vagy „holt nyelv” kifejezés hallatán ne rögtön a latin nyelv jutna eszébe mint az egyik jól ismert és „klasszikus” példa. De mindenekelőtt, tegyünk egy kis kitérőt.

Még fiatal, gimnazista voltam, amikor hozzájutottam első spanyol–angol szótáramhoz; jelentéktelen, szinte jelképes összegért, az utolsó darab volt a szaküzletben, kicsit már megviselt és gyűrött is (még tűnődtem, hogy ilyen minőségű terméket elhozzak-e egyáltalán), de később teljesen beleszerettem (sajnos nem sokáig élvezhettem, ugyanis tisztázatlan körülmények között eltűnt). Viszont a bevezető/előszó talán legelső mondata valahogy így hangzott: „Latin is not dead!”, azaz ’A latin nem halott!’. Ezen persze rögtön elkezdtem gondolkodni (akkor kezdett el érdekelni igazán a nyelvek története), akkor hogy is van ez?

Latin felirat (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Nos, ássuk bele magunkat ebbe kicsit mélyebben. Először is azt kell tisztázni, mit is jelent a „holt nyelv” fogalma. Nagyon egyszerű: a holt nyelv olyan természetes nyelv, amelyet ma már egyetlen közösség, csoport sem használ anyanyelvként, következésképpen nem is változik („fejlődik”). Ha kicsit tovább gondolkozunk, arra is megkapjuk a választ, hiszen adja magát, hogy mikor hal ki egy nyelv. Ennek pedig nyilvánvalóan az egyik legjellemzőbb oka, hogy eltűnik, kihal az a nép vagy nyelvi közösség, aki anyanyelvként beszélte, a másik oka pedig az lehet, hogy nyelvileg beleolvad egy másik nyelvet beszélő közösségbe, azaz feladja saját, eredeti anyanyelvét. Ennek megértéséhez képzeljük el azt, amikor egy kisgyermekes család külföldre költözik egy teljesen idegen nyelvű környezetbe, ahol a gyermekük feltételezhetően már mindkét nyelvet – a szülők eredeti nyelvét, valamint az adott ország nyelvét – el fogja anyanyelvi szinten sajátítani. Majd a gyermek felnő, s az ő gyerekei lehetséges, hogy már csak az idegen nyelvet fogják megtanulni: vagyis egy generáció szintjén megtörtént a nyelvcsere. A történelemben is számos példa volt erre, ami természetesen több száz évig tartó folyamat.

A fentiek jegyében térjünk vissza a latin nyelv esetére. Aki egy kicsit is emlékszik még a Római Birodalom történelmére, tisztában kell legyen vele, hogy a latin nyelvet beszélő közösség nemhogy nem tűnt el, hanem ez a nyelv kiszorította a birodalom valamennyi őshonos nyelvét (egyetlen kivétellel, amely a baszk vagy – saját nyelvükön – euskara), így a birodalom felbomlásakor és még az utána következő néhány évszázadban is a lakosság anyanyelve a latin volt, akárcsak nekünk a magyar. De akkor mégis mi lett vele? Hogy lehet az, hogy a latin egy olyan „holt nyelv”, amely nem halt ki? Bizonyára látszik, hogy itt valami óriási gubanc van. Nem egyszer még nyelvtudományi könyvekben is lehet olyat olvasni, hogy „a latin nyelv megszűnt létezni”, majd pár sorral lejjebb „de beszélt változataiból kialakultak az újlatin nyelvek”. Az emberben joggal felmerül a kérdés: ha egyszer egy nyelv megszűnt létezni, akkor ez azt jelenti, hogy többé nem beszélték, következésképpen nem lehettek beszélt változatai. De akkor az újlatin nyelvek csak úgy lettek a semmiből, miközben a latin már nem is létezett?

A magyarázat egyszerű: a fent leírt „klasszikus szemlélet” egy hatalmas baki. Ugyanis sokan elfeledkeznek arról, hogy a beszélt nyelvek szüntelenül változnak, s az írott nyelv mindig egy sokkal régebbi állapotot tükröz, mint az utca embere által beszélt módozatok. Márpedig latin nyelvnek egy talán több mint 3000 éves nyelvjáráscsoport azon állapotát értjük, amelyet hozzávetőlegesen i. e. 150-től i. sz. 100-ig használtak, s ennek szabályait a római költők és a művelt rétegek rögzítették. De eközben az utca embere ugyanúgy beszélt a maga módján, hiszen ő képviselte az elő és változó nyelvet, csak egy idő után erről a római költők nem akartak tudomást venni, s lekezelően „parasztos beszédnek” titulálták a római népesség által használt nyelvet. Mígnem aztán a 8. század tájékán a „műveletlen” nép egyszer csak elkezdte úgy írni a latint, ahogyan azt az élőbeszédben is használta: a tudomány innét számítja az újlatin nyelvek első írásos dokumentumait. Persze, egészen kb. a 12-14. századig a „buta” nép nem volt tudatában annak, hogy ő már nem latinul beszél – ahogy szokták mondani: egyik apa sem beszélt más nyelven a fiához, a generációkon keresztül mégis lassan változott a nyelv, mint minden élő nyelv –, csupán nem értette már meg az irodalmi nyelvet.

A római birodalom kiterjedése i. e. 240 – i. sz. 117 között (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Arról, hogy latin nyelvjárások már kezdettől fogva léteztek, és a beszélt, élő nyelv mindig is eltért a költők által megidealizált irodalmi nyelvtől, tanúskodnak a különböző, kőfeliratokon talált helyesírási tévesztések: például elvétve már az 1. századból is vannak példák a B és a V [w] hangok közötti keveredésre, amely aztán egyazon fonémává olvadt össze bizonyos nyelvjárásokban (spanyol, okcitán vagy provanszál, szárd), míg máshol a kezdettől fogva elenyésző különbség felerősödött, s két fonémává vált ([b] és [v]). Ezekből a latin nyelvjárásokból aztán a külön államok megalakulásával külön nemzeti nyelveket munkáltak ki. Például, a spanyol irodalmi nyelv alapjául az Ibériai-félsziget középső északi részén beszélt latin nyelvjáráscsoportot, a kasztíliait választották, mely a Reconquista alkalmával kiszorította két jelentős szomszédját: a portugálhoz közelebb álló asztúriai-leónit, valamint a katalánhoz közelebb álló aragóniait (ezek persze ma is léteznek kisebbségi nyelvként Spanyolországban). Az olasz irodalmi nyelv alapját a Toscanában (amely eredetileg az etruszkok földje volt) beszélt firenzei latin nyelvjárás adta, és így tovább.

Mint láthatjuk tehát, a paradoxon megfejtése valójában az elnevezésekben keresendő. A mai újlatin nyelvek ugyanis nem állnak semmivel sem távolabb egymástól, mint az arab nyelv nyelvjárásai (melyeknek beszélői csak a médiában és a sajtóban használt klasszikus arab segítségével értik meg egymást), csak éppen az arab nyelvjárások – talán a vallási, népi összetartás miatt – nem emelkedtek (még) fel a külön nyelvek szintjére: hiszen, mint később szó lesz róla, valójában nincs tudományos magyarázat arra, hogy mit nevezünk nyelvnek, s mit csak nyelvjárásnak, ez inkább társadalmi-politikai besorolás. Példának okáért, az újgörög nyelv legalább annyira különbözik az ógörögtől, mint az olasz a latintól, mégis görögnek nevezik mindkettőt: ennek csupán az az oka, hogy egyetlen országban beszélik, s nem volt politikailag szükség a nyelvjárások különböző elnevezéseire.

Végezetül tehát nyugodtan mondhatjuk: a latin nyelv nem halt ki, sőt, jobban él és virul, mint valaha: csupán „modern” nyelvek/nyelvjárások formájában, melyeket ma több mint 800 millióan beszélnek a Föld négy kontinensén – a legtöbben (kb. 500 millióan) spanyolul.