2019. augusztus 10., szombat

Honnan jön a sport szó?

Talán az egyik leggyakrabban használt nemzetközi a szó a sport, jelentését sem kell magyarázni, és szinte minden nyelven hasonlóan hangzik – látszólag kivétel a spanyol deporte. Mit is lehet róla tudni?

Tulajdonképpen mindent, így nincsenek meglepetések: az angolból terjedt el, a magyarba angol és német közvetítéssel került. Nézzük meg, hogy az angolba hogyan került. Természetesen ez sem titok: a középangol sporten igéből, amely szintén a középangol disporten ~ desporten rövidült változata, eredetileg ’szórakozik, játszik, múlatja az időt stb.’ jelentésekkel.

A középangol alak a francia de(s)porter átvétele, hasonló jelentésben, a franciában pedig a latin DEPORTĀRE folytatójáról van szó. Persze erről rögtön a magyar deportál – ’száműz’ – ige juthat eszünkbe, ám a latinban eredetileg csak annyit jelentett, hogy ’elhord, elszállít’ (majd innen a ’száműz’).

Evezéssel múlatja az időt...

De hogy is jutunk el az ’elhord’-tól a ’sportol’-ig? Nos, a források szerint az igét a 13-14. században kezdték el használni – talán egy (kései/középkori latin?) ’eltereli a figyelmét, elvonatkoztat [a komoly dolgoktól/gondoktól]’ jelentésátvitelen keresztül – arra, hogy ’időt tölt, lazít, szórakozik’, s innen már egyenes út vezetett a modern ’sportol’ jelentésig.

A történet szinte ugyanez a spanyolban is. A különbség csak az, hogy a deportarse igét – amely természetesen szintén a latin DEPORTĀRE folytatója – ma már nem használják ’szórakozik’ jelentésben (helyette a divertirse használatos – erről még lásd később!), viszont a belőle képzett deporte főnév az angol mintájára felvette a modern ’sport’ jelentést. Annyit talán még érdemes tudni, hogy régebben ezt inkább csak többes számban használták általában a sportra mint fizikai aktivitásra utalva (deportes), de ma már nincs így: a deporte tehát jelentheti a sportot és egy konkrét sportágat egyaránt.

Egyébként figyelemre méltó a párhuzam a mostani spanyol ’szórakozik, időt tölt’ jelentésben használt divertirse (→verter) igével: a latin divĕrtĕre eredeti jelentése ugyanis ’eltér, elválik, felbomlik, különbözik’, illetve hasonlóképpen ’elvisz valahova’ volt. Vagyis egyáltalán nem meglepő, ha rokon értelmű szavakból hasonló metaforákat alkotnak különböző időpontokban.

Felhasznált források

  • Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
  • Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
  • Harper, Douglas (2001–2019): Online Etymology Dictionary
  • Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 749.
Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2019. július 6., szombat

Spanyolul beszélő magyarok tipikus ejtéshibái

Korábban arról írtam, hogy miért olyan vicces, amikor spanyol anyanyelvűek angolul beszélnek – persze nem lehet általánosítani, nyilván ez azokra vonatkozik, akik nem tudnak olyan jól angolul, vagy már túl későn kezdték el tanulni. (Megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen életkorban lenne érdemes elkezdeni idegen nyelven tanulni ahhoz, hogy ne legyen anyanyelvi akcentusunk, azonban egy biztos: a középiskola már késő – főleg a nálunk bevett oktatási rendszerrel.)

Na de azért mi se örüljünk annyira, mert valószínűleg ugyanilyen viccesek vagyunk az ő szemükben, amikor angolul vagy spanyolul beszélünk. Az alábbiakban megpróbáltam összeszedni néhány pontba azokat az – anyanyelvünkből adódó – sajátosságokat a spanyol vonatkozásában, amelyeket sokszor önkéntelenül is átviszünk az általunk beszélt tanult idegen nyelvre (bármennyire is igyekszünk, hogy elkerüljük őket). Az egyes fejezetek végén hangpéldákat is hoztam a helyes kiejtésre, spanyol anyanyelvű beszélőktől.

„Itt spanyolul beszélnek” (A kép illusztráció. Forrás: Pixabay.com)

1. Hosszú és zárt -o a szó végén, túl hosszú magánhangzók

Az egyik legfeltűnőbb hiba, mivel a magyarban a szó végi -ó csak hosszú (és zárt) lehet. Ez alól nincs kivétel, minden magyar így ejti, még az idegen szavakban is. Éppen ezért annyira hozzászoktunk, hogy akaratlanul is így ejtik a kezdők a spanyol szavak végén lévő -o hangot, pl. bueno *[buenó]. Pedig a spanyolban egyáltalán nincsenek hosszú magánhangzók (tudományosan fogalmazva: nem ismernek hosszúság szerinti megkülönböztetést). Egyedül a hangsúly kísérőjelensége a magánhangzó megnyúlása, de ez sem minden nyelvjárásra igaz (pl. Észak-Közép-Spanyolországban a hangsúlyos magánhangzók néha még rövidebbek is, mint a hangsúlytalanok – feltehetően a baszk nyelv hatására), és még a hangsúlyos spanyol magánhangzók sem nyúlnak olyan hosszúra, mint a mi hosszú magánhangzóink (és ugyanezért halljuk a spanyolt olyan „pattogósnak” is az olasszal szemben). Tehát a hangsúlytalan, szó végi -o a spanyolban nyílt és rövid! (Nyelvjárásonként persze ez is eltérő mértékű, pl. Mexikóban nagyon nyílt, az Andok vidékén viszont elég zárt [o]-kat ejtenek szó végén.)
  Példák:

2. Túlzottan nyílt, magyaros e

Bár a spanyolban is van nyíltabban és zártabban ejtett e (és o), ez a különbség nem akkora, mint a magyar e – mondjuk az ember szó elején – és é között. (Figyeljük meg pl. a ’péntek’ szóban a kétféle [e] ejtését!) A magyarban jellemzően nyílt e [æ] hangot például a spanyolok nem is [e]-nek, hanem inkább [á]-nak hallják, az é-nket viszont már [i]-nek! Mindez jól mutatja, hogy a spanyol [e] valójában sem a magyar e-vel, sem a magyar é-vel nem azonos, hanem leginkább az egyes magyar nyelvjárásokban ejtett, ë-vel jelölt zárt [e]-nek felel meg. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a spanyol ékezet sem: az é csak hangsúlyos [e]-t jelöl, nem pedig magyar [é]-t – más kérdés, hogy ezt nyílt szótagban általában zártabban is ejtik (ám ez is nyelvjárásfüggő).
  Példák:

3. Kettőshangzók „szétbontása”, két szótagban ejtése

Mivel a magyarban néhány idegen (görög vagy latin) eredetű szó kivételével, mint az au vagy Európa, nincsenek kettőshangzók (diftongusok) – és utóbbiakban is csak a művelt beszélők képesek igazi diftongust ejteni –, szintén gondot okoz a spanyol diftongusok, főleg az ún. nyíló kettőshangzók kiejtése. Ezeknek pontosan az a lényege, hogy két magánhangzót egy szótagban kell kiejteni, vagyis a diftongus hosszúsága megegyezik egy egyszerű rövid magánhangzóéval. Mindez persze úgy jöhet létre, ha a diftongus egyik tagja nagyon rövid, szinte mássalhangzó (vagyis majdnem [v]- vagy [j]-szerű). A bueno ’jó’ helyes kiejtése tehát nem *[bu-e-no] (és nem is *[bujeno]!), hanem [bue-no], ahol a(z) ue ugyanolyan hosszú, mint a szó végi rövid(!) -o. (Akinek ez sehogy sem megy, de gördülékenyen szeretne beszélni, nyugodtan ejtsen [bono]-t.)

Ugyanígy a bien ’jól’ ejtése sem *[bijen], hanem [bjen]. Nem ennyire egyszerű, ha a(z) ie diftongus előtt t- vagy d- áll: a magyarban a -tj- és -dj- kapcsolatokat ugyanis [tty]-nek és [ggy]-nek mondjuk. A spanyolban ilyenkor külön [t]+[j]-t és [d]+[j]-t kell ejteni, pl. tiene [tjene] (nem *[tyene] és nem *[tijene]) ’neki van’, diente [djente] (nem *[gyente] és nem *[dijente]) ’fog [főnév]’. Ha nem megy, az sem baj, ha két szótagban ejtjük a(z) ie-t, csak arra ügyeljünk, hogy az [e]-t kell hangsúlyozni, nem pedig az [i]-t! Elég sok spanyol szóban előforduló kettőshangzó még a(z) ua, pl. agua ’víz’. Durva hiba lenne úgy ejteni, hogy *[agva], az u itt pontosan olyan, mint az angolban a w, tehát [agwa].
  Példák:

4. A b és a v, na meg a d magyaros ejtése

Hozzá vagyunk szokva, hogy magyarul nagyjából mindent úgy írunk, ahogy ejtünk. Nincs ez nagyon másképp a spanyolnál sem, de azért vannak olyan – kezdetben nem is annyira feltűnő – eltérések, amelyekre érdemes figyelni. Az egyik az a hang (vagy hangok), amelye(ke)t a b és v betűk jelölnek. Adná magát a magyar és az angol után, hogy az egyik a [b], a másik a [v] hangot jelöli, hát mi mást. A spanyolban ez mégsem ennyire egyszerű: tök mindegy, melyik betűt látjuk leírva, az nem a kiejtést tükrözi, csupán etimológiai oka van (tehát megkülönböztető szerepük is csak írásban van). Igazából szó elején nincs is [v] hang a spontán beszédben, magánhangzók között viszont csak az van, amely mégsem teljesen olyan, mint a magyar [v], hanem csak a két ajkunkat közelítjük egymáshoz. A vida ’élet’ valójában [bida], ahogy a botas ’csizma’ elején is [b]-t ejtünk. De ha már előttük van egy magánhangzóra végződő szó, akkor laza [v] lesz belőle (la vida [lavida] ’az élet’, una bota [unavota] ’fél pár csizma’), akárcsak az amaba [amava] ’szerettem/szeretett’ alakban. Szintén [b]-t ejtünk az -mb-, -nv- csoportokban is. (A b és v betűkkel jelölt hangok közötti nyelvtani megkülönböztetés már a latinban eltűnt – sőt, istenigazából magyaros [v] hang sosem létezett –, e jelenségről részletes cikk is volt.)

A másik tipikus hiba, hogy a d-t erős, magyaros [d]-nek mondjuk magánhangzók között is spanyol szavakban, amikor a valóságban az olyasmi, mint az angol the, this szavak kezdő mássalhangzója. Magyaros [d] hang a spanyolban szinte kizárólag az -nd- csoportban fordul csak elő, illetve szókezdő helyzetben, ha előtte nincs másik szó; minden más esetben az előbbi, „laza” hangot ejtik. (Sőt, az -ado végződésben sok nyelvjárásban – főként Spanyolországban és a Antillákon – teljesen el is hagyják a mássalhangzót gyors beszédben, amit a nyelvművelők elítélnek.)
  Példák:

5. Hangsúly, hangsúlyozás, magyar hanglejtés

Míg a magyarban csak a mondathangsúly, a spanyolban már a szóhangsúly (lexikális hangsúly) is nagyon fontos, mert jelentésmegkülönböztető lehet. A magyarban az utóbbi nem különösebben érdekes, mivel alapból minden szónak az első szótagon van a lexikális hangsúlya. A spanyolban ellenben minden szónak saját lexikális hangsúlya van, amely egyszerű szavakban az utolsó három szótag valamelyikén lehet. Nem mindegy például, hogy amo [ámo] ’(én) szeretek’ vagy amó [ámó] ’(ő) szeretett’ – a két szó jelentését csupán a hangsúlyozása különbözteti meg. Ezért érdemes a megfelelő hangsúlyozásra odafigyelni. Ezenkívül van még néhány szó, amelyet hajlamosak vagyunk rossz hangsúllyal ejteni (talán a hasonló olasz szavak hatására), mint pl. a Dios [djosz] (nem *[díjosz]) ’Isten’ vagy ennek származéka, az adiós [adjósz] (nem *[adíjosz]) ’viszlát’: ezekben a(z) io diftongus, és az o a hangsúlyos magánhangzó. Az olaszban viszont az i a hangsúlyos és nem kettőshangzót ejtenek.

Ugyanígy rabjai vagyunk a magyaros hanglejtésnek, ami pl. a hangmagasság túl nagy ingadozásában nyilvánul meg a mondaton belül. A spanyol hanglejtés talán kissé „laposabb”, és a magyarral ellentétben, pl. kérdőmondatban nem felfelé, hanem jellemzően lefelé viszik a dallamot a mondat végén. Noha a hanglejtés nyelvjárásonként is eléggé eltérhet, a magyaréra egyik sem hasonlít!
  Példák: Kifejezések a hanglejtéshez

Természetesen lehetne még mit sorolni, de talán ezek voltak a legszembetűnőbb hibáink. A magyar kiejtési szokásokról a spanyol nevek tekintetében itt is írtunk.

Köszönet a közreműködésért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2019. június 8., szombat

Miért pont a leggyakoribb igék rendhagyóak?

Lehet, hogy azért szakadt szét, mert elkopott,
de ezzel új divatot teremtett...
Bizonyára mindenki, aki tanult már valamilyen (elsősorban indoeurópai) nyelvet, megtapasztalhatta, hogy a legalapvetőbb jelentéseket kifejező, a hétköznapokban is leggyakrabban használt igék általában szabálytalanok – gondoljunk például a létigére vagy a ’megy’, ’tud’, ’képes’ vagy ’neki van’ jelentésű igékre. Ezek pl. az angolban, az olaszban és a spanyolban is mind rendhagyóak.

Ráadásul azt is megfigyelhetjük, hogy minél gyakoribb egy ige, valahogy annál erősebb szabálytalanságokat mutat a ragozás során vagy az alakváltozataiban, vagyis annál inkább kivételes. Példaként a spanyol ser létige az egyetlen olyan ige, amelynek egyes szám harmadik személyű alakja – az összes többi rendhagyó igétől is eltérően – a kijelentő módban mássalhangzóra végződik (es).

De vajon van-e összefüggés az igék szabálytalan ragozása és a használatuk gyakorisága között? Azt gondolhatnánk, legalábbis nyilván az tűnne a leglogikusabbnak, ha a gyakran használt igék teljesen szabályosak lennének, hiszen elég sokszor kimondjuk őket nap mint nap ahhoz, hogy „ne felejtsük el”, hogyan kellene őket szabályosan ragozni.

Bármennyire is meglepő lenne első hangzásra, de a valóság éppen ennek az ellenkezője. Tudniillik a nyelvek természetes változásánál elég nagy szerepe van az alakok használati gyakoriságának: minél inkább használnak valamit a beszédben, annál jobban megváltozik, hiszen az emberek hajlamosak az egyszerűsítésre (tehát az sem véletlen, hogy a gyakran használt rendhagyó igék általában rövidek is). Ugyanakkor ehhez az is hozzátartozik, hogy minél gyakoribb egy alak, annál nagyobb eséllyel és annál jobban memorizálják azt a beszélők, ami pedig jól memorizálva van, azt készen idézik fel – nem valós időben kell „legyártaniuk” a szabályos ragozás mintájára –, tehát igazából nem is szükséges, hogy szabályos legyen. Vagyis összefoglalva,
pontosan azért rendhagyóak a leggyakoribb igék, mert mindig is folyamatosan használták őket a beszélők.
Ezzel szemben a nem olyan gyakran használt igéknél „nem volt elég idő” arra, hogy megváltozzanak, ezért maradtak szabályosak vagy kevésbé rendhagyóak. Mi több, még visszájára is fordulhat a dolog: van arra is példa, hogy egy korábban rendhagyó, ám ritka vagy nem túl gyakori ige éppen szabályossá válik a többi mintájára (pl. a spanyol vivir ’él’ ige múltidő-töve a 15. századig rendhagyó volt: visquió, visquiese, visquiera stb. – ma már teljesen szabályos), vagy esetleg egy másik, gyakoribb szabálytalansági csoportba sorolódik át (pl. andidiste > anduviste ’jártál’ – a szabályos, de a nyelvművelők által ma még helytelennek ítélt andaste helyett). Olyan ez, akár az öltözködési szokások: lehet, hogy először valakinek azért szakadt szét a farmernadrágja, mert elkopott, de ezzel többek számára új – vagy stílszerűen: rendhagyó – divatot is teremtett.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2019. május 4., szombat

Mi a gond a „hagyományos” idegennyelv-oktatással?

Mindenekelőtt szeretném már a legelején tisztázni, hogy semmi esetre sem akarok okosabbnak tűnni egy nyelvtanárnál, mert nem is az én kompetenciám – feltételezem, hogy ők is tisztességgel szerezték meg a diplomájukat a tevékenységük gyakorlásához. Ez az írás inkább egy vélemény a kialakult rendszerről (amivel persze nem muszáj egyetérteni), kizárólag a tapasztalataimra alapozva.

Mit értek „hagyományos” nyelvoktatás alatt? Részben már érintettem ezt korábban: azt az írásalapú, „egy sztenderd”-központú tanítási módszerek összességét, ahogy tanítottak még mindenkit az én korosztályomból, illetve feltételezem, hogy ugyanezen módszerekre épül nagyrészt ma is a nyelvtanítás legalább a közoktatásban (fordítás, szótárazás, nyelvtanozás, meg az „Írj egy mondatot ezzel a szóval!” és társai). Persze ez nyelvenként eltérhet. Mi a probléma az írott nyelvi normára épülő oktatással? Hát ugye, elsősorban az, hogy az anyanyelvi beszélők nem születnek írástudónak, és a modern nyelvtudomány is a beszélt nyelvvel foglalkozik leginkább, hiszen ez az, amit az ember születése után természetes úton elsajátít a környezetétől. És itt álljunk meg egy kicsit. Beszélni minden egészséges ember tud (mindegy, melyik nyelven a ma élő több mint 5000 közül), ebben talán egyetért mindenki. Az írás viszont tanult dolog, és nem is minden nyelvnek van íráshagyománya vagy írott változata.


Oké, de mi is ezzel a baj? Nem lenne semmi, ha a beszélt és az írott nyelv azonos lenne. Csak éppen nem az. Nagyon nem. Sőt, mondhatni, két – stílusában, szabályaiban – teljesen eltérő nyelvváltozat.* Gondoljunk bele, hogy egyáltalán nem úgy beszélgetünk otthon a családtagjainkkal vagy a haverokkal sörözés közben, és nem is úgy kérjük a menüt egy étteremben, mint ahogy egy tévébemondó olvassa fel a híreket. A probléma egyrészt az, hogy az idegennyelv-oktatás az utóbbival foglalkozik csak, a másik pedig, ennek következményeként, hogy az írott nyelvi normák alapján alkot értékítéletet a beszélt nyelv jellemzőiről. Vagyis pl. ami az írott nyelvben nem létezik – nyilván nem írunk le mindent, amit egyébként szinte naponta kimondunk, mert nem része az írott nyelvnek –, az helytelen.

Vagy mondjuk attól, hogy egy adott beszédhangot a helyesírási szabályok szerint más betű vagy betűkapcsolat jelöl elülső („magas”: [e], [i]), mint hátul képzett („mély”: [a], [o], [u]) magánhangzók előtt, még nem válik egy ige rendhagyóvá (egyébként is csak az iskolában tanulja meg a gyerek, mikor, mit, hogyan kell leírni). De mit mond ilyenkor a hagyományos nyelvoktatás? Azt, hogy „szabálytalan, mert másképp írják le” – ez a baj! Vagy amikor az el agua kifejezésben hímneműnek nevezik a névelőt, mert írásban alakilag egybeesik azzal – ez a baj! (Ha úgy kellene leírni, hogy el’agua, vajon akkor is így magyaráznák? Persze ez nem is annyira a beszélt–írott nyelv kérdése, hanem szimplán hülyeség...) És még számos hasonló, ami félrevezeti a tanulókat (nem is beszélve arról, amikor olyan példamondatok vannak nyelvkönyvekben, amelyeket egy anyanyelvi beszélő sosem ejtene ki a száján).

Sokat beszélgettem ezekről a kérdésekről nyelvtanárokkal – vegyes reakciókkal. Voltak, akik elismerték, hogy ez létező probléma. Mások megsértődtek és kirúgtak az oldalukról, mert szerintük kétségbe vonom a tudásukat (természetesen nem tehetnek arról, hogy mit/hogyan tanítottak nekik az egyetemen). A legérdekesebb az, amikor azzal jönnek, hogy „de a tanulónak így egyszerűbb” vagy „a tanuló csak így érti meg” stb. Nem, nem igaz! Mindent el lehet magyarázni úgy is, hogy a tanulót ne vezesse félre az egyszerűsítés. Semmivel sem nehezebb megérteni, ha azt mondom, hogy „ez az ige szabályos, csak a hangjelölési konvenciók miatt a helyesírása váltakozik”, vagy „ez a névelő is nőnemű, csak az ilyen szavak előtt azonos alakú a hímneművel”, és így tovább. Mi ebben az „akadémiai szint”, aminek megértéséhez esetleg doktori címre lenne szükség? (Kaptam ám ilyen kifogást is.) De a legnagyobb baj magával a hozzáállással van, hogy a nyelvoktatás egyáltalán nem veszi figyelembe a nyelvtudomány álláspontját, és a nyelvtanárok sokszor el is hiszik, hogy a kettő teljesen független egymástól. Pedig ez sem igaz. A nyelvoktatásnak pontosan a nyelvtudomány megállapításaira kellene épülnie!

S most jön az a rész, hogy miért is éreztem szükségét annak, hogy mindezt leírjam. Azért, mert saját magamon tapasztaltam (tapasztalom) meg az évek, évtizedek során a hagyományos nyelvoktatás hátrányait. Attól, hogy az ember tud két idegen nyelven írni-olvasni, fordítani, hivatalos leveleket megfogalmazni vagy lexikoncikkeket létrehozni, és még el is tud beszélgetni – erősen korlátozott, művelt szókinccsel, ezt azért tegyük hozzá – külföldiekkel, még nem jelenti azt, hogy tudja ezeket a nyelveket a való életben használni (mert nem tudja). Mert a beszélt nyelvet – amire a gyakorlatban és a munkaerőpiacon szükség lenne – nem tanítják. Vajon miért tűnhet úgy egy idegen anyanyelvű számára, amikor az ő nyelvén beszélünk (legalábbis megpróbálunk), mintha egy írott szöveget olvasnánk fel? Ezen kellene elgondolkodni mindenkinek.

Mit javasolnék? Azt, hogy a fordításra, mondatalkotásra épülő nyelvoktatást el kellene felejteni, mert a nyelvek a valóságban nem így működnek. Amikor egy nyelvet valós életkörülmények között kell használnunk, nem lefordítani kell, amit mondani akarunk, hanem zsigerből tudni azt, hogy az anyanyelvi beszélő az adott helyzetben mit szokott mondani. (Még ha nyelvtanilag hibátlanul le is tudunk valamit fordítani, lehetséges, hogy az idegen anyanyelvű számára semmi értelme nem lesz, egész egyszerűen azért, mert nem úgy, vagy egyáltalán nem azt szokták olyankor mondani.) Természetesen nem azt állítom, hogy az írott nyelv ismerete nem fontos (de, nagyon is az), azonban a beszélt nyelvet nem helyettesíti – vagyis nem helyette, hanem mellette mint pluszt kellene tanítani. Az írott nyelvet is lehet persze a beszédben használni, de attól az még nem a beszélt nyelv.

__________
* Az írott és a beszélt nyelv közötti lényeges eltéréseket nem szemléltetheti jobban bármi másnál a latin és az újlatin nyelvek viszonya: az utóbbiak valójában a latin nyelv – melyet csak írásból ismerünk! – anyanyelvként beszélt változatainak mai formái, amelyeket utólagosan – a késő középkortól kezdve – sztenderdizáltak és kidolgozták az írott nyelvi normáikat. Természetesen ezek a változatok már az ókorban is léteztek, és már akkor is nagyon eltértek az általunk ismert latintól, de hiszen éppen azért voltak beszélt nyelvi változatok, mert nem őket használták írásban.

2019. március 9., szombat

10 dolog, amiért olyan vicces a spanyolok angolja

Bármilyen anyanyelvű is az ember, az anyanyelv akcentusa mindig is rá fogja nyomni bélyegét a tanult idegen nyelvre, amelyen beszél. Vannak persze kivételes esetek, pl. ha valaki elég fiatalon kezdett el idegen nyelvet tanulni vagy nagyon hosszú idő óta idegen nyelvi környezetben él, akár még el is felejtheti az eredeti anyanyelvét – de itt most ezekkel nem foglalkozunk.

Nyilván azért lesz valakinek idegen akcentusa, mert az anyanyelvének hangtani sajátosságai, amihez hozzászokott és egész élete során rendszeresen használ, sokszor alapjaiban eltérnek a tanult idegen nyelvétől – amihez annak anyanyelvi beszélői szoktak hozzá. A továbbiakban felsorolunk 10 olyan tulajdonságot, amiért a spanyol anyanyelvűek olyan viccesen beszélnek angolul!


1. Képtelenek kiejteni a sorvasztott magánhangzót

Az egyik legjellegzetesebb angol magánhangzó a magyar rövid [ö]-höz hasonlítható, de ajakkerekítés nélküli [ə], vagyis a „svá”, mint pl. a the, about szavak első magánhangzója. A spanyolban nincs ilyen hang, ezért általában az írásképnek megfelelő magánhangzóval helyettesítik az angol szavakban. Így pl. a the náluk sokszor [de], az abaut [ȧbȧut] ([ȧ] = rövid [á]) stb. Érdekességként megjegyzendő, hogy a magyar [e] és [á] közötti nyílt [æ] magánhangzót, amelyet pl. az and és have szavakban hallunk, mi általában [e]-nek mondjuk, míg a spanyolok [ȧ]-nak.

2. A [z] hang helyén mindig [sz]-t ejtenek

A spanyolban egyáltalán nincs zöngés sziszegőhang, legfeljebb a zöngés mássalhangzó előtti [sz] hangozhat [z]-nek bizonyos nyelvjárásokban. A [z] az egyik legnehezebben kiejthető mássalhangzó a spanyol anyanyelvűek számára, főleg magánhangzók közötti helyzetben, ezért nem ritka, hogy még azok is [sz]-szel helyettesítik, akik egyébként nagyon jól beszélnek angolul. Eléggé viccesen hangzik pl. a music [mjuszik]-nak vagy az easy [iszi]-nek ejtve.

3. A [s] helyett [sz] vagy [cs] használata

Az angolban sh-val jelölt [s] hang nem része a spanyol mássalhangzókészletnek, azonban angol jövevényszavak végén előfordulhat, pl. flash [flȧs] ’vaku’. Éppen ezért a szó végi [s] kiejtése, bár idegen hang, nem szokott olyan nagy gondot okozni a spanyol anyanyelvűeknek. Más helyzetben viszont már igen: szó elején gyakran [cs]-vel (pl. show [csou], Shakira [csȧkírȧ] – sokszor még riportereknél is!), magánhangzók között [sz]-szel helyettesíthetik (pl. nation [nészjon]).

4. A szókezdő sp-, st- elé rövid [e]-t mondanak

Mivel spanyolul nem kezdődhet szó s+mássalhangzóval, az ilyen angol szavak a spanyol anyanyelvűek számára rendkívül szokatlanok. S bár képesek lennének őket kiejteni, ha odafigyelnek rá (hiszen a korlátozás csak szókezdő helyzetre vonatkozik, szó közben a spanyolban is előfordulnak efféle mássalhangzó-torlódások, pl. extraño [-ksztr-], superstición [-rszt-], transporte [-nszp-] stb.), gyakran önkéntelenül is eléjük mondanak egy rövid [e] hangot: speak [eszpik], Spanish [eszpȧnis] stb. Ez az egyik legfeltűnőbb dolog, amikor egy spanyol ajkú angolul beszél.

5. A w helyén [gw] vagy [kw]

A [w] hang a spanyolban – amely az angollal ellentétben nem számít mássalhangzónak, hanem csak az [u] „rövid” változata – nem állhat szótag elején, mindig meg kell, hogy előzze valamilyen mássalhangzó, általában [k] vagy [g] (vö. az azonos eredetű angol when és spanyol cuando [kwȧndo] szavakat). Ez akkor is igaz, amikor látszólag [w] (írásban hu-) van a spanyol szó elején (indián eredetű szavak, vagy latin hangsúlyos ŏ-ból származó [we] kettőshangzó): a spontán beszédben ezek elé is ejtenek egy gyenge [g] hangot. Ugyanígy vannak az angollal is: a when sokszor [gwen], a world [gwo(r)ld], a why [kwȧj] stb. Az ínyencek kedvéért, a [w] hang a latinban – ahol szintén nem számított mássalhangzónak, csak az [u] félhangzós változata volt – még lehetett szó(tag)kezdő (ezt jelölték írásban v-vel, ezért szokás ma magyaros [v]-nek olvasni), de ebből az újlatin nyelvekben vagy [b], vagy [v] lett (lásd alább).

6. A szó eleji v helyett [b] ejtése

Talán az sem újdonság, hogy a spanyolban igazából nincs [v] (ahogy a latinban sem volt), amit mi annak vélünk hallani (a helyesírás hatására), az valójában egy lazán ejtett [b] (hívják „ajak-v”-nek is), amely magánhangzók között fordul elő. Szó elején viszont csak az „erős” változat jelenhet meg, vagyis a magyar [b]. Ugyanez megfigyelhető, amikor angolul beszélnek: pl. a very-ből [beri] lesz.

7. Az angol r pergetése

Amennyire idegen az angol anyanyelvűek számára a magyarosan pergetett spanyol r, nincs ez másként a spanyol ajkúak számára sem az „elharapott” angol r tekintetében, amelyet gyakran „sima”, azaz többé-kevésbé pergetett [r] hanggal helyettesítenek.

8. A h helyén [ch], mint a doh szóban

A [h] talán az egyik legegyszerűbb mássalhangzó (jó, most abba ne menjünk bele, hogy mennyire „mássalhangzó” egyáltalán, vannak nyelvek, ahol nem számít annak – ilyen volt a latin és az ógörög is), hiszen nem sokkal bonyolultabb egy sóhajtásnál, amelyre minden ember képes. Azokban a nyelvekben, ahol nem létezik beszédhang formájában (mint a francia, az olasz, a spanyol vagy az orosz), valamiért mégis gondot okoz a kiejtése. Az angol szavakban a spanyol anyanyelvűek a h-t általában a hozzá legközelebb álló spanyol hanggal helyettesítik, amelynek írásban ugye a j vagy (e, i előtt) a g felel meg (szakszerűen ezt veláris zöngétlen réshangnak hívják, amely majdnem olyan, mint a [k], csak abban különbözik tőle, hogy nem zárjuk el teljesen a levegő útját).

9. Szó elején az angol y [gy]-nek ejtése

A spanyolban nincs [j]–[gy]–[dzs] megkülönböztetés, számukra ez a három hang ugyanaz. Mint néhány másik mássalhangzónál is, ejtése csupán a helyzetétől függ: szó elején, valamint mássalhangzó utáni szótag elején sok nyelvjárásban csak [gy], míg magánhangzók közötti helyzetben csak [jj] fordulhat elő. Ezt szokták alkalmazni akkor is, ha angolul beszélnek, pl. az I will tell you mondat náluk valahogy így hangzik: [ȧj gwil tel gyu]. (Tulajdonképpen az angol és magyar [j]-nek pontosan megfelelő mássalhangzó a spanyolban csak szótag végén lehet, pl. baile [bȧjle] ’tánc’, soy [szoj] ’vagyok’.)

10. Hosszú magánhangzók? Felejtsd el!

A spanyol magánhangzók hosszúságának nincs nyelvtani szerepe, hasonlóan a többi újlatin nyelvhez, ez a megkülönböztetés már a beszélt latinban eltűnt. A hangsúlynak viszont annál inkább, amely az angolban kevésbé fontos, de a spanyolban éppen a magánhangzók megnyúlása kísérheti. Ennek következtében valamikor azt a magánhangzót hangsúlyozzák és nyújtják meg, amikor angolul beszélnek, amelyet nem kellene, illetve fordítva: ahol a hosszúság jelentésmegkülönböztető lenne, azt meg röviden ejtik, ha a mondatban nem kap hangsúlyt. Komoly gondot okoz nekik pl. a this ’ez’ és these ’ezek’ megkülönböztetése: jó eséllyel mindkettő [disz] lesz egy spanyol ajkúnál, és csak az utána lévő szóból derül ki, hogy melyik volt: [diszisz] this is, [diszȧr] these are...

S mindez hogy néz ki a gyakorlatban? Hát így:


Persze ha valakinek ez nem lenne elég, vagy esetleg azt hinné, hogy már nem lehet überelni, annak ajánlom, hogy hallgassa meg Dr. Julio César Maglione FINA-elnök bármelyik angol nyelvű beszédjét, mondjuk ezt itt. A szórakozás garantált!

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2018. december 29., szombat

Miért van fordított írásjel a spanyol mondatok elején?

A spanyol írás két különlegessége közül már volt szó az Ñ, ñ betűről, amely lényegében egy nagyon régi, középkori latin betűrövidítési hagyomány egyedüli túlélője (hasonlóan a portugálban használt ã, õ betűkhöz), és azóta már nem is csak a spanyolban, hanem több, kevésbé ismert nyelvben is használják. Ezzel szemben a másik furcsaság, a mondat elejére biggyesztett „fejreállított” kérdőjel (¿) és felkiáltójel (¡) ma is kizárólag a spanyolra jellemző, és írástörténeti időben mérve nem túl régi fejlemény. Ráadásul nem is a hagyomány szülöttje, ahogy általában az írás fejlődése, amikor a régi gyakorlatot követi a helyesírás szabályozása (már ahol van ilyen), hanem egy tisztán íróasztalnál megfogant ötletről van szó.

A Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española – RAE) első helyesírási szabályzata, amely 1741-ben jelent meg Orthographía Española címmel, még említést sem tesz ilyesmiről. Tizenhárom évvel később, 1754-ben látott napvilágot az „új, javított és bővített” második kiadás, immár Ortografía de la Lengua Castellana címre keresztelve, amely először foglalkozik a nyitó írásjelek „szükségességével”:
21. Kérdőjel, melyet Kérdésjelnek is hívnak, egy pontból és fölötte egy fordított s-ből áll, ebben a formában (?) Ezt minden mondat vagy mondatrész után, amelyben kérdeztetik, ki kell tenni, pl. Quien me escucha? Como es esso? De ez nem mindig elégíti ki mindazt, ami szükséges; hiszen vannak hosszú periódusok, amelyekben nem elegendő az utolsó után tett Kérdőjel, ahhoz, hogy tökéletes értelemmel olvastassanak fel: hiányzik annak jelölése, hogyan megfelelő és pontos, hol kezdődik a kérdő tónus, mely sajátos eséssel folytatódik a periódus végéig.
22. A nehézség a Jegy megválasztásában állt; hiszen ugyanazokat alkalmazni ebben, amelyek a Hangsúlyok és egyebek jelzésére szolgálnak, félreértésekre adna okot, új Jegy kitalálása pedig kifogásolható lenne, és talán nem túl elfogadott. Ezért, hosszas vizsgálat után, az Akadémia úgy találta, felhasználható ugyanaz a Kérdőjel, megfordítva kitéve ama szó elé, amelynél a kérdő tónus elkezdődik [...]
– érvelnek a szerkesztők, majd ugyanerre tesznek utalást a szabályzat felkiáltójellel foglalkozó 23–24. pontjainál is (az eredeti szöveg itt megtekinthető). A helyesírás szabályozói tehát amiatt aggódtak, hogy a hosszú „körmondatok” felolvasásakor nem lesz eléggé egyértelmű az olvasó számára, hogy a kérdés vagy felkiáltás a mondat melyik részére, netán az egészre vonatkozik-e, és hogyan kellene azt „helyes intonációval” olvasni, ez indokolta – a páros idézőjelek és zárójelek mintájára – a nyitó kérdő- és felkiáltójelek bevezetését. S bár mindez a 18. század derekán történt, a nyitójelek használata csak jóval később terjedt el és vált gyakorlattá az írott szövegekben.

Igazságot a nőknek!” felirat egy madridi tüntetésen, elején az inverz felkiáltójellel (Forrás: vozpopuli.com / EFE)

Mintegy két és fél évszázadot ugorva az időben, érdekességként említendő, hogy az 1999-es helyesírási szabályzat – a jelenleg érvényes 2010-es közvetlen elődje – a kérdő- és a felkiáltójel használatáról szóló részében már úgy fogalmaz,
A nyelvünkben mindig kötelező kitenni a nyitójelet, melyet nem kellene elhagyni más nyelvek helyesírási szokásainak utánzásából fakadóan, amelyekben csak a végjelet használják, mert egyéb nyelvtani jelekkel rendelkeznek az első pótlására.
Bár a kiadvány nem részletezi, hogy miféle „egyéb nyelvtani jelekre” gondoltak, amiért más nyelvekben nincs szükség nyitó kérdő- és felkiáltójelekre (szórend? segédszavak?), mindenesetre szellemes, hogy az egészet úgy tálalja, mintha erre a „problémára” egyedül a spanyol helyesírás szabályozói találtak volna „megoldást” – hiába, felfedezték a spanyolviaszt, na – és ennek amúgy természetesnek kellene lennie a nyelvekben. Egy viszont biztos, és ez vitathatatlan: az akadémia újítása végül annyira sikeres lett, hogy a spanyol anyanyelvűek ma már el sem tudnák képzelni az írásukat fejreállított kérdőjel és felkiáltójel nélkül – csakúgy, mint ñ nélkül...

2018. október 27., szombat

Angol do, spanyol hacer – na ugye, hogy hasonlítanak!

Miközben álnyelvészek azon munkálkodnak, hogy szavak összehasonlítgatása alapján olyan nyelveket próbálnak egymással összehozni, amelyeknek az eddig ismert történelem során soha nem volt és nem is lehetett semmi közük egymáshoz, az igazi tudósok éppen olyan szavak alapján kutatják a valódi nyelvrokonságot, amelyek ma már egy nem hozzáértő számára egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ezekben a szavakban már csak a nyelvtörténészek látják meg a „hasonlóságot”.

A titok nyitja a rendszeres hangváltozások kimutatása. Sosem onnan derül ki két nyelv rokonsága, hogy a szavaik a mai állapotukban hasonlítanak egymásra (természetesen ez sem kizárt, ha nyelvtörténeti időben mérve nem olyan régen váltak el egymástól), hanem éppen onnan, hogy másképp változtak meg, ám e változások rendszert alkotnak és kölcsönösen megfeleltethetőek egymásnak. Tehát pl. ha egy alapnyelvi [p] hangból magánhangzók között [b] lett az egyik leánynyelvben, a másikban pedig [f], akkor ez az összes olyan szóra igaz lesz, amelyben a kiindulási nyelvben [p] volt magánhangzók között. Pontosan ez a rendszeres hangmegfeleltetés lényege, amelyet az áltudományos „kutatók” sosem vesznek figyelembe (ahogy azt sem, hogy több ezer év alatt teljesen megváltozik a szavak hangalakja, ami éppen kizárná azt, hogy két távoli nyelv feltételezetten azonos eredetű szavai ma is hasonlítsanak egymásra).


Valóban így hangozhatott az indoeurópai alapnyelv?

Nem véletlenül hoztam fel példának a címben a nyelvek egyik leggyakrabban használt igéje, a ’csinál’ angol és spanyol megfelelőjét. A do és az hacer persze egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, jól kiröhögnének, ha megpróbálnám megmagyarázni, hogy miért mégis; és ezen az sem segítene, ha tudjuk, hogy a spanyol hacer korábban (valamikor a 12. században) még [fʰadzer] volt. Ehhez ugyanis azt is tudni kell, hogy a latin f- (amelyről korántsem biztos, hogy tényleg olyan [f] volt, mint a magyarban, vagy inkább egy ajakréssel ejtett „fújásszerű” hang: [φ]) három különböző indoeurópai alapnyelvi hang, a *dʰ-, a *bʰ- és a *gʷʰ- folytatója (a csillag feltételezett, kikövetkeztetett hangot jelöl). A hangtanban úgy hívják őket, hogy zöngés hehezett zárhangok (az utolsó még ajakkerekített is). Az első kettő kiejtése olyasmi, mint a magyar adhat és dobhat szavakban, a harmadik meg kb. mint a népiesen mondott „ughat” – mindhárom esetben csak az a különbség, hogy ezek az alapnyelvben egy-egy önálló hangnak számítottak, vagyis szótő elején is állhattak.

Az alapnyelvi zöngés hehezett zárhangok fejlődési sora az itáliai nyelvekben Stuart-Smith szerint
[Stuart-Smith, Jane (2004): Phonetics and Philology. Sound Change in Italic, Oxford, 223.]
(Forrás: El Mexicano / Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum, 81.)

A fentiek alapján már az olvasó is ki tudja következtetni, hogy ha az angolban egy szó elején d-, a latinban pedig f- áll, akkor az indoeurópai alapnyelvi közös hang minden bizonnyal a *dʰ- lehetett (de legalábbis ez sokkal valószínűbb forgatókönyv, mint a *- vagy a *gʷʰ-, amely elég nehezen válhatna d-vé). S valóban, az összehasonlító nyelvtudomány azt mondja, a ’csinál’ alapnyelvi töve *dʰeh- lehetett (melynek végén a -h egyezményes jelölés egy közelebbről nem meghatározott torokhangra, amely a legtöbb mai nyelvből eltűnt, de a mellette lévő magánhangzó hangszínét megváltoztathatta). Persze egyetlen nyelv nem lenne elég erős bizonyíték ahhoz, hogy ezt készpénznek vegyük, hogy így volt. De szerencsére segítségünkre jönnek a szláv nyelvek, melyek ősében [dʲel-] volt a tő – bár van olyan mai szláv nyelv, amelyben nem ezt használják arra, hogy ’csinál’ – és ez máris megerősíti a feltételezést...

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2018. október 6., szombat

Ser casado vagy estar casado?

Ugye párszor már szó volt arról, hogy a tankönyvek által megidealizált különbség a ser és az estar között a gyakorlatban nem igazán működik – és egyáltalán, maga a nyelv sem logikus szabályok alapján működik, azokat csak mi próbáljuk utólagosan belelátni; ám valójában csupán kifejezésekből áll, amelyeket egyedül a szokás és a hasonlóság (analógia) alakít.

¿Están casados? – Házasok? (A kép forrása: Pixabay.com, CC0)

Az „állandó” (inherens, natív) és a szerzett tulajdonság (állapot, eredmény) közti különbség ugyanis legalább annyira nem egyértelmű sok esetben, mint az, hogy mi a szép és mi a csúnya, vagy ahogy szokták mondani, kinek a pap, kinek a papné. Erre néhány példát biztosan mindenki ismer, pl. ser sincero – mitől lenne „állandó tulajdonság” az, hogy valaki ’őszinte’? Annyira állandó ez, mint amennyire nem, vagyis egyszerűen el kell fogadnunk, hogy ezzel a melléknévvel a ser ige használatos (és így tovább). Sok melléknévvel mindkét ige használható, eltérő jelentéssel vagy árnyalattal, de jelen esetben nem egészen erről van szó.

Térjünk hát a tárgyra. Ha azt akarom mondani, hogy ’házas vagyok’, akkor az soy casado vagy estoy casado. Mitől függ, hogy melyik? Nyelvjárástól. És pont. Valahol így használják, valahol meg úgy, és kész. (Spanyolországban jellemzően estar-ral, Latin-Amerikában inkább ser-rel, bár a valós kép nyilván ennél azért változatosabb.) Ha nagyon meg akarjuk idealizálni az ingadozás okát, ráfoghatjuk, hogy ahol ser-rel mondják, ott úgy tekintik, mintha a casado, -da főnév lenne (’házas ember’), míg máshol, akik estar-ral használják, egyfajta állapotként értelmezik. De ez már csak a magyarázkodás...

2018. szeptember 8., szombat

Spanyol igék rendhagyó vagy kettős participiummal

A participio, pontosabban participio pasado vagy pasivo, magyarul befejezett („múlt idejű”) vagy szenvedő melléknévi igenév, az igének az a személytelen és passzív alakja, amely a cselekvés vagy történés befejezettségét, illetve elszenvedését („elszenvedettségét”) jelöli, és a mondatban általában valamilyen melléknévi (vagy határozói) szerepet lát el.

A spanyolban a szabályos participio képzése a főnévi igenév -ar (1.), -er (2.) vagy -ir (3. ragozás) végződésének „leválasztása” után 1. ragozású igénél az -ado, 2. és 3. ragozásúnál pedig az -ido végződés „hozzáadásával” történik (az -ado végződés d-je Spanyolországban és a karibi nyelvjárásokban csak a választékos beszédben hangzik). (Ez persze nem azt jelenti, hogy minden -do végződésű melléknév participio lenne: pl. atigrado, -da ’cirmos, tigriscsíkos’ – nincs *atigrar ige!)

Montañas cubiertas de nieve – Hóval borított hegyek (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A „múlt idejű” melléknévi igenév formailag az egyetlen szenvedő igealak, amely a latinból fennmaradt, és jelentősége abban rejlik, hogy az összetett igeidők, a szenvedő szerkezetek, valamint számos egyéb, eredményt, állapotot kifejező igei körülírás képzésének fontos résztvevője.

Mintegy tucat spanyol igének – valamint igekötős származékaiknak – azonban nem szabályos a melléknévi igeneve. Ezek részben egyébként is rendhagyó igék (azaz a ragozásokban is mutatnak szabálytalanságokat), de van néhány, amelynek kizárólag a participiója rendhagyó, egyebekben viszont teljesen szabályos ragozású ige. (És persze előfordul ennek ellenkezője is, amikor egy erősen rendhagyó igének a participiója szabályos – sőt, a sors fintora, hogy épp a legrendhagyóbb igék, mint a ser, haber, ir stb. ilyenek!) A rendhagyó melléknévi igenév általában közvetlenül a latin alak folytatója vagy átvétele, nem pedig a szabályos minta alapján jött létre. Az alábbi táblázatban azokat az igéket gyűjtöttük össze, amelyeknek csak szabálytalan melléknévi igenevük van.

Kattints a nagyobb méretért! (Forrás: El Mexicano)

Van néhány olyan ige is, amely két befejezett melléknévi igenévvel rendelkezik: egy szabályossal és egy rendhagyóval. Itt érdemes kitérni arra, hogy bár a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) normatív referenciaszótára (DRAE) sokkal több igénél szerepeltet szabályos és rendhagyó alakot is, a legtöbb esetben az utóbbit csak nyelvtörténeti okokból tekintik participiumnak (mert a latin vagy a régi spanyol melléknévi igenévi alakból származik), ám valójában, használatukat tekintve ezek csak melléknevek. Így mindössze az alábbi öt igének van valóban két szenvedő melléknévi igeneve.

Kattints a nagyobb méretért! (Forrás: El Mexicano / NGLE)

Hogyan lehet megkülönböztetni az igazi participiót az annak tűnő sima melléknévtől? Nos, mint a nevében is benne van, a melléknévi igenév igei szerepben is állhat, azaz részt vehet az haber-rel képzett összetett igeidőkben és a szenvedő szerkezetekben: pl. Han elegido/electo al nuevo presidente ’Megválasztották az új elnököt’ → El nuevo presidente fue elegido/electo ’Az új elnök meg lett választva’. Amennyiben viszont ez nem lehetséges, nem beszélhetünk valódi participiumról, csupán melléknévről: pl. a bendecir ’(meg)áld’ ige két „participiója” a DRAE szerint a bendecido és a bendito, mégsem mondja azt senki, hogy pl. Dios *ha bendito al pueblo, tehát ez ma már nem melléknévi igenév. (Ugyanitt megjegyzendő, hogy a bendito sea és hasonló kifejezésekben szintén nem igazi participio van, ami onnan látszik, hogy más melléknévvel is felcserélhető, pl. dichoso sea.)

Felhasznált források

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2018. augusztus 18., szombat

De miért Mexico City?

Időnként előjön belőlem a nyelvművelő, leginkább akkor, amikor tök feleslegesen használnak a médiában idegen szavakat arra, amire van mindenki által ismert és már jól megszokott magyar kifejezés. Hogy miért? Mert véleményem szerint ez kirekesztő azokkal szemben, akik pl. nem tudnak angolul és ezért nem értik, vagy legalábbis külön utánajárást igényel, hogy miről is szól a szöveg.

Itt azért nem teljesen ez a helyzet, de szintén megér egy véleménycikket. Nem tudom, hogy ez mindig így volt-e vagy csak mostanában terjedt el, de valahogy egyre több magyar cikkben olvasni, hogy Mexico City, amikor Mexikó fővárosának van magyar neve is: Mexikóváros. Persze annak, aki eddig sem tudta, mi Mexikó fővárosa, teljesen mindegy; aki pedig tudta, így is tudni fogja, melyik városról van szó, nem is ez a kérdés.

Szépművészeti Palota (Palacio de Bellas Artes) „Mexico City”-ben (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Csupán az, hogy miért kell angolul nevezni, amikor 1) az országnak nem az angol, hanem a spanyol a (de facto) hivatalos nyelve, spanyolul pedig Ciudad de México [], vagy ahogy a helyiek nevezik egymás közt, D. F. (annyi mint Distrito Federal, ’Szövetségi Körzet’, a várost magában foglaló közigazgatási terület elnevezése); 2) más világvárost, pl. Moszkvát sem írjuk egy magyar cikkben Moscow-nak vagy Pekinget Beijing-nek.

Tény, hogy nagyon menőnek hangzik a Mexico City a Mexikóváros helyett (nem is beszélve a Ciudad de México-ról, amelyről talán fogalma sem lenne az újságírónak, hogy kell egyáltalán kimondani), csak éppen semmi sem indokolná ezt egy magyar nyelvű hírforrásban. Ez ugyanolyan igénytelenség, mint sok más, ami egyre inkább jellemzi az elektronikus sajtót...