2021. január 2., szombat

Spanyol fonológia – egy kicsit másképp

A cikk a szerző véleményét tükrözi és nem mindenben követi az elterjedt vélekedéseket, elemzéseket. A cikkben a pontosság kedvéért a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jeleit használjuk, melyek magyarázata itt található.

Fonetikai átírás – illusztráció (Forrás: Pixabay.com/El Mexicano)
Sokszor beszéltünk már spanyol hangtanról, de leginkább csak felületesen a kiejtésről, illetve bizonyos mássalhangzók nyelvjárási-történeti kérdéseivel foglalkoztunk részletesebben. A spanyol hangtanról szóló oktatási vagy ismeretterjesztő anyagok nem túl változatosak, szinte mindenhol ugyanazt találjuk, mintha mindez több évtizede kőbevésett és megdönthetetlen lenne. Sajnos ezen az NGLE 2011-ben megjelent Fonética y fonología kötete sem segít, amely túlzott részletességgel tárgyal igazából lényegtelen kérdéseket, de csak felszínesen foglalkozik magával a rendszerrel.

Amit én fontosnak tartanék, de ezt a területet – tudomásom szerint – még nem találták fel, azt úgy hívnák, hogy összehasonlító fonológia, és azzal lenne hivatott foglalkozni, hogy az egyes nyelvek nagyon hasonló hangjai között mik az eltérések. Ma ezzel nem nagyon foglalkoznak, pedig megkönnyítené az idegen nyelvek tanulását, hogy ne legyen akcentusunk az anyanyelvünk miatt. Elég csak pl. az /ɲ/ hangra gondolni, amely megvan a magyarban (ny) és a spanyolban (ñ) is, de arról sehol sem szólnak a nyelvkönyvek egy árva szót sem, hogy a spanyol ñ inkább a magyar nny-nek (vagy nyj-nek) feleltethető meg a kiejtésben, és nem egy egyszerű rövid ny-nek. A spanyol nyelvű források nyilván azért nem szólnak erről, mert fogalmuk sincs, milyen a magyar ny, az angolban meg egyáltalán nincs ilyen hang. Vagyis mivel nincs „mihez képest”, nincs is miről beszélni, a tanuló pedig szépen félre van vezetve a kiejtés leírásánál. (Hasonló problémával egyébként már foglalkoztam a spanyol [rr] hang megtévesztő fonetikai átírási gyakorlatáról szóló témában.) Ennek szellemében itt megpróbálom összefoglalni a spanyol beszédhangok rendszerét úgy, ahogy én látom, nem elveszve a részletekben. A cikkben a semleges köznyelvi kiejtést vettem alapul. Amiről külön részletező cikk volt, azt a szövegben meghivatkozom. A helyesírással nem foglalkozom, a hang–betű-megfeleltetési táblázat itt megtekinthető.

A magánhangzók (Las vocales)

Valamennyi spanyol nyelvváltozat öt magánhangzó-fonémát különböztet meg (szögletes zárójelben a fő ejtésváltozatok – allofónok – jelölésével): /a/, /e/ [e, ɛ], /i/ [i, j], /o/ [o, ɔ] és /u/ [u, w]. Az /a/ középállású, talán kissé zártabb, mint a magyar á, de nem annyira, mint az a. Az /e/ a magyar é-nél nyíltabb, de az e-nél zártabb hang (magyaros [æ] a spanyolban nincs, legfeljebb az /a/ ejtésváltozataként palatális környezetben). Az /e/ nyíltabban, [ɛ]-ként ejtődik az [r], [x] hangok környezetében, továbbá zárt szótagban [l] és [r] előtt, valamint az ei, ie, ue diftongusokban is. Az /o/ kétféle ejtése közül az [ɔ] nyílt magyar o-nak felel meg (mint pl. a posta szóban). A nagyon zárt, magyaros [o] bizonyos nyelvjárásokban fordul csak elő. Az /i/ és az /u/ hangsúlytalan helyzetben félhangzóként [j, w] is megvalósulhat, azonban fonológiailag ilyenkor is magánhangzóként viselkedik (tehát [i̯, u̯]). A félhangzós [i̯, u̯] + másik magánhangzó kombinációi kettős- és hármashangzókat alkotnak.


A hónapok spanyolul. Figyeljük meg a magánhangzók és kettőshangzók ejtését!

Mind az öt magánhangzó előfordulhat hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben is, ami a hangszínüket a a legtöbb változatban nem befolyásolja. A magánhangzók hosszúságának nincs fonológiai szempontból jelentősége a spanyolban. A hangsúlyos magánhangzó a spontán beszédben általában valamennyire megnyúlik (de ez a megnyúlás sosem egyenértékű a magyar hosszú magánhangzókéval), leginkább nyílt szótagban és a szó végén, érzelmi töltetű beszédben jobban. (Azonban ez bizonyos változatokra vagy beszélőkre egyáltalán nem jellemző, pl. az Ibériai-félsziget északi középső és keleti részén – talán a baszk nyelv hatása miatt, amelyben a hangsúly sem megkülönböztető.) Ha viszont a szavakat önmagukban mondják ki, akkor ez a megnyúlás inkább csak a két szótagú szavak hangsúlyos magánhangzójánál figyelhető meg nyílt szótagban, míg a kettőnél több szótagú szavak minden magánhangzója rövid marad. (Persze ez is relatív: a lassabb beszédben a spanyol magánhangzók hosszabbak a mi rövid magánhangzóinknál, de rövidebbek a magyar hosszú magánhangzóknál.)

Fontos különbség a magyarhoz képest, hogy a magánhangzókat a spontán, természetes beszédben a szóhatárokon összevonják. A jelenség neve spanyolul sinalefa, részletesen írtam róla.

A mássalhangzók (Las consonantes)

A spanyolban nyelvjárástól függően 16–18 mássalhangzó-fonéma van, amelyek – a legtöbb változatban meglévő fontosabb allofónokkal együtt – az alábbi táblázatban szerepelnek:

Mássalhangzó-fonémák és főbb allofónok (Forrás: El Mexicano)

A szögletes zárójelben lévő allofónok (ejtésváltozatok) a fonémák jelentésmegkülönböztetésre nem képes, hangkörnyezettől (fonológiai kontextus) függő megvalósulásai. A [β], [ð], [ɣ] a /b/, /d/, /g/ allofónjai „gyenge” helyzetben, lényegében mindig ezeket ejtik a mondatkezdet és az [mb], [ld], [nd], [ŋg] hangzócsoportok kivételével. A /ʝ/ fonéma „erős” helyzetben, vagyis mondatkezdetnél és mássalhangzó után [ɟʝ]-ként (magyar gy és dzs között) valósul meg (pl. yo, adyacente, inyección, conllevar stb.), magánhangzók között viszont többnyire [jː] (pl. mayo, playa). Az [ŋ] (mint a hang szó n-je) számos spanyolországi és latin-amerikai változatban az /n/ fonéma szó végi megvalósulása is.

Az általában /ʧ/-vel átírt hang helyett én a /ʧʲ/ jelölést alkalmaztam, ugyanis a ch-val jelölt spanyol mássalhangzó nem pontosan felel meg a magyar cs-nek. A spanyolban ez enyhén palatalizált és ajakcsücsörítés nélküli, így kissé a magyar ty-re vagy – sok ibériai beszélőnél – c-re is hasonlít. Ugyanez igaz az /ɲʲ/-re is választékos kiejtésben (ld. még a hosszú mássalhangzók tárgyalásánál).

Az /r/ hosszúsága magánhangzók között kontrasztos (ezt a fővonalas spanyol fonológia két eltérő fonémának tekinti, én nem – az érveimet lásd később), ilyenkor a rövid /r/ megvalósulása a spontán beszédben egyperdületű [ɾ] (ld. carro és caro). Szókezdeten és /l/, /n/, /s/ után viszont csak a többperdületű [r] fordul elő (pl. alrededor, enredar, sonreír), és a sztenderdközeli változatokban szótag végén is ez a jellemző (pl. cortar, perla).

Csak az Ibériai-félszigeti változatokban fordul elő a dentális /θ/ fonéma, a /ʎ/ pedig a legtöbb mai változatban egybeesett a /ʝ/-vel, mely jelenség yeísmo néven ismert. (A sztenderd spanyolországi és latin-amerikai változatok közötti további eltéréseket, valamint a délspanyol tájszólások jellemzőit lásd a hivatkozott cikkekben.) Az alábbi lecsupaszított táblázatban csak a fonémák szerepelnek.

Az „ideális” spanyol mássalhangzók (fonémák). (Forrás: El Mexicano)

Röviden a mássalhangzó-fonémák eloszlásáról. Szótő elején bármelyik fonéma előfordulhat (az /ɾ/ kivételével, ha ezt hagyományosan fonémának tekintjük, illetve az /ɲ/ csak néhány, főleg idegen eredetű vagy hangutánzó szóban). Szótag végén az /l/, /n/, /r/, /s/ a leggyakoribbak, palatálisok – /ʧʲ/, /ʝ/, /ʎ/, /ɲʲ/ – és /x/ nem megengedett, szó végén (az idegen szavakkal nem számolva) viszont csak /d/ [ð~∅], /l/, /n/ [n~ŋ], /r/ [ɾ~r], /s/ és – az ibériai változatokban – /θ/ állhat. Néhány jövevény- vagy hangutánzószóban előfordul még a /x/ [ɣ~∅] is szó végén (pl. reloj).

Bonthatatlan kapcsolatot alkotnak a /pl/, /bl/, /kl/, /gl/, /fl/ és /pr/, /br/, /tr/, /dr/, /kr/, /gr/, /fr/ csoportok, így ezek első hangja nem szótag végén van, hanem szótagkezdő (tehát pl. az obligar /o.bli.ˈgar/ és obtener /ob.te.ˈner/ alakokban a /b/ nem ugyanahhoz a szótaghoz tartozik).

Hosszú mássalhangzók, gemináták

A spanyolban bizonyos mássalhangzók a megvalósulásukat tekintve lehetnek hosszúak is. Ezen belül meg lehet különböztetni geminátákat, amelyekben szótaghatár van, valamint „nehéz mássalhangzókat”, amelyek a hagyományos spanyol fonológia szerint a szótag elején állnak, de mégis úgy viselkednek, mintha dupla mássalhangzók lennének (nem vagyok benne biztos, hogy van-e értelme egyáltalán a kettő megkülönböztetésének, mert a szótagolás is részben konvencionális). Az alábbi spanyol mássalhangzókat és hangzócsoportokat tekintem hosszúnak vagy nehéznek (példákkal):

[bb](szótaghatáron)obvio, subbético, subvención
[mm](az /nm/ lehetséges ejtése szótaghatáron)enmendar, inmenso, inmune
[nn](szótaghatáron)connubio, innato, perenne
[rr](magánhangzók közt kontrasztos az [r]-rel)carro, perro, tierra
[jː](a /ʝ/ megvalósulása magánhangzók közt)mayo, playa, Sevilla
[ʎː](csak az ll–y-megkülönböztető változatokban)botella, pollo, Sevilla, silla
[ɲː] ~ [ɲʲ](főleg hangsúlyos magánhangzó után)año, español, mañana, niño

Történetileg ilyen volt a /ʧʲ/ is magánhangzók között, azonban a beszélők többsége ma már röviden ejti. A hosszúság persze relatív, ezt a beszéd sebességéhez kell mérni. A spanyolt általában gyorsabban beszélik, mint a magyart vagy az olaszt, ezért a hosszú mássalhangzók is rövidebbnek tűnhetnek. (Az imént leírtak részben saját megfigyeléseken alapulnak – figyelembe véve a hasonló magyar mássalhangzókat – és nem feltétlenül jellemzőek mindegyik spanyol nyelvjárásra vagy beszélőre.)

Az r problémája

A spanyol fonológiai hagyomány két fonémaszintű pergőhangot tart számon: /ɾ/ (vibrante simple) és /r/ (vibrante múltiple). A fonéma elméleti kategória. Lehet egy „idealizált” beszédhang (a valóságban többféle ejtéssel, bizonyos határok között) vagy bármilyen más hangtani tulajdonság (pl. hosszúság), amely a szavakon belül jelentések megkülönböztetésére képes. A spanyol fonológusok azzal érvelnek a két eltérő fonéma létezése mellett, hogy (1) magánhangzók között töveken belül is képesek jelentések megkülönböztetésére (ez igaz), valamint (2) szótő elején és [l], [n], [s] után („fortis pozícióban”) csak az /r/ fonéma fordul elő. A (2) érv véleményem szerint viszont nem az /r/ megléte mellett szól, hanem inkább /ɾ/ fonéma nem létezése mellett – figyelembe véve, hogy szótag végén is általában többperdületű [r] realizálódik. Ráadásul ha szigorúan az ejtést nézzük, akkor a magánhangzók közötti szembenállás fonetikai szinten [ɾ]–[rː] és nem [ɾ]–[r] jellegű (amiről szintén nem szólnak a források): pero [peˑɾo] vs. perro [pɛrro]; az -rr- pedig a hangsúlymintákat tekintve gemináta. Én ez alapján azt állítom, hogy a spanyolban csak /r/ fonéma létezik, melynek hosszúsága fonémikus magánhangzók között.

Ha tehát eltekintünk a mainstream fonémabesorolástól és csak a létező beszédhangokra koncentrálunk, akkor a következőképpen alakul a kép. A spanyolban van [r], [rr] és [ɾ]. Szókezdő helyzetben és [l], [n], [s] után kizárólag az [r] fordul elő, amely 2-3 perdületű (pl. rato, alrededor, sonreír); szótag végén (pl. cortar) is inkább az [r] jellemző, mint az [ɾ] (nem kontrasztos); és egyedül szótövekben magánhangzók között jelenhet meg [ɾ] (caro, pero, hiero) és [rr] (carro, perro, hierro) is, amely 3-4 perdületű.

A mátrix vízszintesen olvasandó: a kék cellák mássalhangzói a sárga cellák „+”-szal jelölt mássalhangzóival alkothatnak kapcsolatot szavakon belül, a „++” jelzésűekkel pedig szó- és szótagkezdőek is lehetnek. A /θ/ kizárólag a Pireneusi-félszigeten fordul elő. Az utolsó három sor értelmezése: #C- = szókezdő lehet; -C$ = szótag végén állhat; -C# = szó végén állhat; * = csak egyetlen, de gyakori alakban szerepel (reloj). A táblázat a köznyelv szempontjából releváns szavak alapján készült. Nem vettem figyelembe az alig vagy csak speciális kontextusban használt (idegen, hangutánzó, tudományos, szak- stb.) szavakban, tulajdonnevekben előforduló mássalhangzó-kapcsolatokat. (Forrás: El Mexicano)

A szótag és a hangsúly

A spanyol szótag lehet zárt vagy nehéz, illetve nyílt vagy könnyű. Zárt szótag a mássalhangzóra végződő szótag (pl. can.tar, pac.to), nehéznek minősül továbbá az, amelyik kettős- vagy hármashangzót tartalmaz (pl. bueno, caricia) vagy hosszú/nehéz mássalhangzó követi (pl. tierra, botella, playa, cariño). A legbonyolultabb szótagszerkezet a CCVCC (pl. transporte) vagy CCDC (pl. cliente), ahol C = mássalhangzó (consonante), V = magánhangzó (vocal), D = kettőshangzó (diptongo). (A szavakban lehetséges mássalhangzó-kapcsolatokat ld. a fenti ábrán.)

A spanyolban minden tőszónak saját – általában a latinból örökölt – hangsúlya van (lexikális hangsúly), amely az utolsó három szótag valamelyikére eshet, amit az ún. „három szótagos ablak” törvénye (ventana de las tres sílabas) ír le. Ez alapján különbséget teszünk véghangsúlyos (pl. ca, español, hablar, verdad), másodéles (pl. cintura, cil, libros, mañana) és harmadéles (pl. éramos, huérfano, potico, bana) szavak között. Statisztikailag a másodéles szavak a leggyakoribbak, a harmadélesek pedig a legritkábbak (nagy részük művelt eredetű).

Másodéles vagy véghangsúlyos bármelyik spanyol szó lehet. Nem lehet azonban harmadéles az olyan – kettőnél több szótagú – szó, amelynek utolsó vagy utolsó előtti szótagja nehéz (vagyis az ilyen szavak kizárólag másodélesek vagy véghangsúlyosak lehetnek). Elméletileg akad néhány kivétel, ám ezek vagy ritka/idegen helységnevek (pl. Frómista, Cáparra, Ámsterdam) vagy gyakorlatilag alig használt, művelt eredetű, választékos, ill. tudományos szavak (pl. altílocuo, hipérbaton).


Rövid oktatóvideó a spanyol szókincs eredetéről, a végén rengeteg példával

A spanyol nyelvtanok a fentieken kívül megkülönböztetnek még negyed- és ötödéles szavakat is (összefoglaló néven sobresdrújulas), ám ezek valójában több szótőből álló, konvencionálisan egybeírt kifejezések vagy mondatok, alaktanilag tehát nem szavak.

A szó végi mássalhangzókat a spanyolban – a magyarral ellentétben – átszótagolják, amikor csak lehetséges, vagyis ha a következő szó magánhangzóval kezdődik. Ennek megfelelően pl. az un helado ejtése nem *[un.e.ˈlaˑ.ðɔ], ahogy a magyar szokás szerint mondanánk, hanem [u.ne.ˈlaˑ.ðɔ].

Záró gondolat

Nos, lehet, hogy kissé hosszúra és szárazra sikeredett ez az írás, de talán gondolatébresztő. Én ezt elsősorban nem fonológiai szakembereknek szántam, hanem olyan érdeklődőknek, nyelvtanulóknak, esetleg tanároknak, akik szeretnének egy kicsit jobban elmélyedni kevésbé tárgyalt spanyol hangtani kérdésekben. Ez a téma a szövegben meghivatkozott részletező cikkekkel együtt teljes csak, így azok elolvasását is mindenképpen javaslom.#VIDEÓSCIKK

2020. december 19., szombat

Helyeslés az újlatin nyelveken

Az igen újlatin megfelelői (Forrás: El Mexicano)
Beszéltünk már a köszönet kifejezéséről az újlatin nyelveken, most pedig megnézzük, hogy az ’igen’ jelentésű határozószó honnan származik a latin modern változataiban. Ez a téma azért is érdekes, mert a klasszikus latinban nem létezett kizárólag igenlésre használt szó – ami természetesen nem azt jelenti, hogy a rómaiak ne tudtak volna helyeselni –, így az újlatin nyelvi megfelelők forrásai különböző latin kifejezések voltak. Lássuk, hogy pontosan melyek is.

A legtöbb nagyobb újlatin nyelv ’igen’ jelentésű szava, tehát az olasz , spanyol, galiciai és katalán , valamint a portugál sim [szĩᵐ] a latin SĪC (EST), ’úgy van’ kifejezésből ered. A portugálban a szó végi nazális magánhangzó késői fejlemény (vö. óportugál si és galiciai sí), valószínűleg a não [nãu̯ᵐ] (< lat. NŌN) ’nem’ analógiás hatása. A latin alak végén lévő [-k] a beszédben nagyon hamar lekophatott és mindössze néhány rögzült kifejezésben maradt fenn (ehhez ld. NĔC ŪNU > sp. ninguno, kat. ningú ’semmilyen, semelyik, sehány’, HĀC HŌRA > ósp. és port. agora ’most’). Mivel a latin SĪC ezáltal az eredeti tartalmas jelentését elvesztette, az újlatin nyelvek ezt egy rövid szócskával „megerősítették”: ol. così és kat. així (< ECCU SĪC), port. assim és ósp. assí, mai sp. así (< AD SĪC) stb. ’így, úgy’.

A Gallia területén kialakult újlatin nyelvek, a francia és az okcitán némileg eltérő megoldást választottak, bár ez is teljesen analóg az előzővel. A francia oui [u̯i] közvetlen forrása az ófrancia oïl, amely az o-il ’az az’ kifejezés összevonása. Ennek végső eredete pedig a latin HŌC ILLE (~ ILLUD) EST ’ez az’ – egészen pontosan: ’ekként van az’. Ebből már könnyű kitalálni, hogy az okcitán òc [ɔ] egyszerűen a latin HŌC (az HĪC hím- és semlegesnemű határozói esete) ’ekként, így’ folytatása.

A régiességéről nevezetes szárdban két szót is használnak hasonló jelentésben: az emmo ’igen, persze, természetesen’ a latin IMMO ’sőt, inkább’ folytatása; az eia ’igen’ etimológiájáról nincs információ (talán a lat. EIA! ’ez az! rajta!’ indulatszóból jöhet). S végül a román a kakukktojás: a da természetesen nem latin eredetű, hanem átvétel valamelyik szláv nyelvből. A latin ITA ’így, úgy stb.’ alakból való származtatása komolytalan (bár nem zárható ki teljesen ennek hatása).

2020. november 7., szombat

Az egykori Inka Birodalom nyelve: a kecsua

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)
A kecsua (saját nevén: Runasimi, írásban szintén Runa Simi, tkp. ’az emberek nyelve’, vagy Qhichwa simi) a világ legnagyobb lélekszámú indián nyelve a dél-amerikai Andok vidékén, összesen mintegy 8 millió anyanyelvi beszélővel Ecuadorban, Peruban, Bolíviában és Argentína északi részén. Neve spanyolul és angolul is quechua; a spanyol quichua és angol Kichwa az Ecuadorban beszélt változatra utal.

A mai kecsua nem egységes, hanem ún. makronyelv, vagy modernebb értelemben inkább nyelvcsalád. A régi kecsua nyelv a feltételezések szerint az 5–8. század között kezdett nyelvjárásokra bomlani, klasszikus formája az Inka Birodalom hivatalos és közvetítőnyelve volt. Ma beszélt változatait két fő nyelvjáráscsoportba sorolják:
  • kecsua I. – központi nyelvjáráscsoport (Peru középső része, a térképen pirossal), valamint
  • kecsua II. – szélső nyelvjárások (Ecuador, Peru északi és déli részei, Bolívia, Argentína északi része),
amelyek további alcsoportokra tagolódnak (ld. a térképen). Az I. és II. főcsoportok nyelvjárásai nem érthetőek kölcsönösen. A klasszikus kecsua a II. főcsoport déli csoportjába (II–C) tartozott; hasonló nyelvjárást beszélnek ma is Peru déli részén és Bolíviában. Legnagyobb presztízzsel a cuzcói változat rendelkezik, a cikk is ezt veszi alapul. A kecsua a spanyol mellett hivatalos nyelv Bolíviában, regionálisan hivatalos státusza van Ecuadorban és Peruban.

A kecsua más indián nyelvekkel, nyelvcsaládokkal való rokonsága vitatott. Egyes szerzők az ajmarával együtt a kecsumara nyelvcsaládba sorolják (sőt, vannak, akik egy andoki–egyenlítői makronyelvcsaládot feltételeznek, amelybe számos másik dél-amerikai indián nyelvcsalád beletartozna), mindazonáltal más kutatók úgy vélik, hogy az ajmara és a kecsua hasonlósága (szinte azonos hangkészlet, feltűnő alaktani párhuzamok és alapszókincsbeli egyezések stb.) nem egy közös alapnyelvre, hanem nagyon hosszú idő óta fennálló intenzív kontaktusokra vezethető vissza.

Hangtan és írás

A kecsua három magánhangzó-fonémával rendelkezik: /a/, /i/, /u/, amelyeket a spanyol alapú latin betűs helyesírásban is az a, i, u betűkkel jelölnek. Az /i/ és az /u/ magánhangzók az uvuláris mássalhangzók (torokhangok) környezetében nyíltabban – inkább [e] és [o] hangokként – ejtődnek (ilyenkor az e és o betűkkel is jelölhetik őket). A magánhangzók nem különböztetnek meg hosszúságot.

A Machu Picchu – ’Öreg hegy’ kecsua nyelven – inka romváros Peru déli részén (Forrás: Pixabay.com)

Ami a mássalhangzókat illeti, a kecsuából hiányoznak a zöngés zárhangok, a [b], [d], [g], viszont három sor zöngétlen felpattanó zárhanggal (és egy zár-rés hanggal) rendelkezik, mindegyikük lehet ugyanis hehezetes és ejektív is, az alábbiak szerint (magyaros átírásban):
  1. zöngétlen zárhangsor: /p/, /t/, /k/, /q/, /cs/ – írásban: p, t, k, q és ch;
  2. zöngétlen hehezett zárhangsor: /pʰ/, /tʰ/, /kʰ/, /qʰ/ és /csʰ/ – írásban: ph, th, kh, qh és chh;
  3. zöngétlen ejektív zárhangsor: /p’/, /t’/, /k’/, /q’/ és /cs’/ – írásban: p’, t’, k’, q’ és ch’.
A /k/ és a /q/ – az utóbbi uvuláris [k] hang, amely a [k]-nál hátrébb, mélyen a torokban képzett – szótag végén, illetve nyelvjárástól függően megvalósulhat réshangként is. Az ún. ejektív zárhangok olyan mássalhangzók, melyek ejtését közvetlenül egy gégezár-felpattanás követi (magyarán egy rövid „szünettel” kell ejteni őket – ez a videón jól hallatszik). Az előzőeken kívül a kecsuában megtalálhatóak az /m/, /n/, /l/, /ɾ/, a lágy /lʲ/ és /ny/, az /sz/, /s/ és /h/ réshangok, továbbá két félmássalhangzó, a /w/ és /j/. Ezeket írásban, ebben a sorrendben, az m, n, l, r, ll, ñ, s, sh, h, w és y betűk jelölik. Az r [ɾ] a spanyollal ellentétben nem pergetett, hanem legyintő- vagy zöngés réshang.


Az egyes változatok hangkészlete a fentiektől eltérhet (a középső és az északi nyelvjárásokban nincsenek meg az ejektív, ill. hehezetes zárhangok; különbségek lehetnek a torokhangok ejtésében stb.), továbbá a spanyol jövevényszavakban a felsoroltakon kívül egyéb hangok is előfordulhatnak.

A hangsúly kötött, néhány véghangsúlyos szó kivételével – amit ilyenkor ékezettel jelölnek – mindig az utolsó előtti szótagra esik. Ez ugyanúgy igaz a toldalékolt alakokra, valamint az eredetileg eltérő hangsúlyozású spanyol jövevényszavakra is (pl. sp. teléfonotiliphunu [tiliphúnu] ’telefon’).

Nyelvtani jellemzők

A kecsua a nyelvek többségéhez hasonlóan agglutináló, vagyis a nyelvtani viszonyítást legfőképpen a szótőhöz egymás után ragasztott toldalékokkal fejezi ki, ahogy a magyar is. A névszóragozásban 16–19 esetet különböztetnek meg. Nyelvtani nem és határozott névelő nincs; a határozatlan névelő sok nyelvhez hasonlóan az ’egy’ jelentésű számnévből (huk) származik. A természetes nemeket a qhari ’férfi’ és warmi ’nő’ főnevekkel lehet kifejezni. A többes szám jele -kuna; a birtoklást személyragokkal fejezik ki. A jelzői szerkezetekben a melléknév mindig a főnév előtt áll és nincs számbeli egyeztetés. Néhány példa a névszóragozásra az alábbi ábrán látható.

A ’ház’ főnév néhány esete (nom., acc., gen., dat., loc.), pár példa jelzővel is (Forrás: El Mexicano)

Többes szám első személyben inkluzív és exkluzív alakokat is megkülönböztet, vagyis ’mi (beleértve téged)’ és ’mi (nélküled)’. Ennek megfelelően a személyes névmások: ñuqa ’én’, qam ’te’, pay ’ő’; ñuqanchik ’mi, veled együtt’ / ñuqayku ’mi, nélküled’, qamkuna ’ti’ és paykuna ’ők’. A birtokos személyragok: -y, -yki, -n, -nchik/-yku, -ykichik, -nku (pl. wasi ’(a) ház’, wasiy ’az én házam’, wasinku ’az ő házuk’), majdnem azonosak az igei személyragokkal (-ni, -nki, -n, -nchik/-yku, -nkichik, -nku).

Az igeidőket és módokat a személyragok elé (pl. az egyik múlt idő: -rqa-) vagy után (pl. óhajtó: -man) tett ragok jelölik. A főnévi igenév végződése -y, pl. niy vagy ñiy ’beszélni, mondani’:
  • jelen idő: ñini, ñinki, ñin, ñinchik / ñiyku, ñinkichik, ñinku;
  • múlt idő: ñirqani, ñirqanki, ñirqan, ñirqanchik / ñirqaniku, ñirqankichik, ñirqanku.


Kecsua–spanyol nyelvű rap Bolíviából

Az általános szórend az alany–tárgy–ige sorrendet követi (nemzetközi jelöléssel: SOV), ami szintén a legjellemzőbb az agglutináló nyelvek között. A kecsua szókészletre nagy hatást gyakorolt a spanyol: szókincsének mintegy 30%-a spanyol jövevényszó. Természetesen a spanyol is átvett szavakat a kecsuából, ilyen pl. a llama ’láma’ vagy a papas ’krumpli’ (többes számban) is.

Felhasznált források

2020. október 17., szombat

Az üzlet nem hobbi! – Ocio és negocio

A spanyol ocio szót bizonyára mindenki ismeri, aki beszéli a nyelvet, hiszen eléggé hétköznapi, de hogy a spanyolul nem tudók számára is világos legyen, jelentése ’szabadidő, tétlenség’, illetve modern értelemben leginkább ’hobbi, szabadidős tevékenység’; 15. századi latin jövevényszó (< ōtium ’pihenés, szabadidő, tétlenség’; ld. még ol. ozio és port. ócio – hasonló jelentésekkel).

A negocio ’elfoglaltság, (üzleti) tevékenység, vállalkozás’ még ennél is sokkal régebbi, 13. századi latin átvétel (< negōtium ’elfoglaltság, kötelesség, ügy’), és bár elsőre talán nem is gondolnánk (hiszen a -cio névszói végződés egyébként is gyakori), az előző szóval áll etimológiailag kapcsolatban.

Mujer de negocios – Üzletasszony (A kép illusztráció. Forrás: Pixabay.com)

A rendelkezésre álló források szerint a latin negōtium az ōtium fosztóképzős alakja lehetett eredetileg, és azt feltételezik, hogy a *NEC ŌTIUM, azaz ’nem tétlenkedés’ – innen pedig: ’elfoglaltság’ – kifejezésből vonódott össze. (A nec a klasszikus nyelvben ’sem, nem is’ jelentéssel bírt, innen > sp. ni és ning-.) Ugyanakkor megválaszolatlanul marad az a kérdés, hogy miért nem az *in|ōtium formát választották erre a rómaiak, amely elterjedtebb képzési mód volt.

Felhasznált források

  • Coromines, J.(1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 388, 396.
  • De Vaan, M. (2008): Etymological Dictionary of Latin and the other Italic Languages, 437.
  • Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest
  • RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª ed. [ocio, negocio]
  • Ocio – Wikipédia spanyol nyelven

2020. október 3., szombat

Magyar füge és spanyol higo

Kissé gyanús volt nekem már régóta ez a két szó, noha csak egyetlen mássalhangzó, a [g] közös bennük a magyarban és a spanyolban. Persze mondhatnánk még, hogy ezen kívül mindkettő két szótagú, de a két szótagú szavak annyira általánosak minden nyelvben, hogy ez semmit sem tenne hozzá a gyanakvásunkhoz. Ám nézzünk inkább a kulisszák mögé!

Kezdjük a spanyollal. Az higo ’füge’ az azonos jelentésű latin FĪCU(M) – a FĪCUS vagy FĪCUM tárgyesetének – folytatója, a spanyolban teljesen szokványos, magánhangzó előtti [f] > [h] > ∅ gyengüléssel (erről részletesen a Wikipédiában lehet olvasni).

(Forrás: Pixabay.com)

A magyar füge viszont 14. századi olasz jövevényszó, de nem a tulajdonképpeni olaszból, mert az fico, hanem egy északolasz nyelvváltozatból származik, méghozzá egy többes számú (nőnemű) fighe [fíge] alakváltozatból, amelynek természetesen szintén a latin FĪCUS ~ FĪCUM a végső forrása (ez a latinban valószínűleg kétnemű főnév volt). S hogy mennyire régi az átvétel, azt jól jelzi az [i] > [ü] hangváltozás (labializáció) – talán ezért sem érezzük ezt ma már idegen szónak.

A gyanú tehát beigazolódott, itt is a latin a kapcsolódási pont! Érdemes még tudni, hogy a spanyol higo csak a késői fügét jelenti, amely a közönséges fügefák (higueras comunes) termése. A kétszer termő fügefák (higueras brevales vagy breveras) első termésére – amely nagyobb is – egy másik szó használatos, a breva. Ennek forrása pedig a latin [FĪCUS] BĬFĔRA (> *bévera > bebra > breva), melynek jelentése ’kétszer termő [füge]’ volt. S ha valaki még inkább be akar nézni a kulisszák mögé, jegyezze meg, hogy az higo jelentése a népnyelvben/szlengben lehet ’buksza’ [női nemi szerv] is.

Felhasznált források