2021. április 10., szombat

Tudják-e a beszélők minden spanyol szó nemét?

Nekünk, akik egy indoeurópai nyelvet idegen nyelvként tanulunk az iskolában vagy tanfolyamon, teljesen természetes, hogy azt is megtanuljuk, melyik szó milyen nemű – hiszen benne van a tankönyvben vagy utána tudunk nézni a szótárban. A hagyományos nyelvoktatásban eleve a névelővel együtt szokás a spanyol főneveket tanítani, mert abból a legtöbb esetben kiderül a nemük is – de azért nem mindig, lásd pl. el ave ’a madár’, amely nőnemű!

Jó, persze mondhatnánk, hogy a spanyol (olasz, német stb.) anyanyelvű gyerek is ugyanígy megtanulja az iskolában a nyelvtanórán. De mint tudjuk, az anyanyelvi beszélők mégsem az iskolában, könyvből és szótárból tanulják meg a nyelvüket, hanem természetes módon sajátítják el a szüleiktől és elsősorban a környezetüktől, amelyben élnek, és hacsak valaki nem tanár vagy nyelvész, sokszor egyáltalán nincs tisztában még a nyelvtani elnevezésekkel sem.

Milyen nemű? Tudja a fene...

Az anyanyelvi beszélők mégis tudják, hogy pl. a ’kéz’ olaszul és spanyolul la mano és nem *il/*el mano (pedig -o végződésű), azt is tudják, hogy a ’nap’ (időegység) spanyolul el día és nem *la día (pedig -a végződésű), sőt, még azt is tudják, hogy la tarde ’délután/este’ vagy la noche ’éjszaka’, amikor a végződés nem jelöli a főnév nemét. De valóban tudják a beszélők, hogy ezek a szavak milyen neműek? Tényleg az jár a fejükben, amikor kimondják, hogy la mano derecha, hogy a mano főnév nőnemű, mert nőnemű volt a latinban is? A válasz az, hogy természetesen nem.
Az anyanyelvi beszélőknek alapból fogalmuk sincs, hogy a szavak milyen neműek,
egyszerűen azt tanulják meg, hogy a főnevek milyen szóalakokkal együtt szoktak kifejezéseket alkotni. S mivel senki sem hall olyat, miközben gyerekként megtanulja az anyanyelvét, hogy pl. *el mano vagy *la día, ezért tudja, hogy ezeket úgy mondják, hogy la mano és el día. Olyat sem hall, hogy *buenos noches (mi azért hallhatjuk ezt olyan filmekben, ahol a (szinkron)színészek nem tudnak spanyolul), ezért tudja, hogy az buenas noches (’jó éjszakát’), mert mindenki így mondja körülötte. Az anyanyelvi beszélők valójában ilyen rögzült minták alapján használják a nyelvüket.

Az acrópolis főnév nőnemű – elvileg. És gyakorlatilag?

Na most ez mindaddig nagyon szépen és hibátlanul működik, amíg nem találkoznak egy ritkán használt szóval vagy kifejezéssel. Ilyen esetben bizony sokan elvétik a szó nemét, ha a végződés nem utal rá, mivel azt csak ritkán (vagy egyáltalán nem) hallják a beszédben. Például viszonylag gyakran hallani azt, hogy la crisis ’a válság’, de a szintén nőnemű acrópolis szinte soha nem fordul elő a beszédben, ezért sokaknál *el acrópolis (a hímnem a spanyolban a jelöletlen). Az idegen, azelőtt még nem hallott szavak nemét is ez alapján „lövik be” a beszélők átvételkor: ha nem hangsúlytalan -a végződésű a szó, akkor általában hímnemű lesz. (A tévesztés egy speciális típusa a leginkább Spanyolországban elterjedt *todo el agua, ahol a rendhagyó névelő kavar be – erről külön cikkben volt szó.)


„Viva mi nido hermoso, cálido y tierno, de estirpe andaluz” – helyesen: estirpe andaluza. A nemtévesztés nem annyira ritka az előadó-művészetben és az irodalomban sem.

Érdekes azonban, hogy van élettelen dolgoknak is olyasmije, mint a természetes nem, és pl. ha rámutatnak, a megfelelő névmást használják, akkor is, ha magát a főnevet nem is mondják ki. Erre valószínűleg az a magyarázat, hogy hozzáképzelik azt a főnevet, amivel az adott dologra utalni szoktak.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2021. március 13., szombat

Latin facere > spanyol hacer – hová tűnt az [f]?

Bizonyára sokaknak feltűnt már, hogy a spanyolban néma h- áll számos olyan szó elején, amelyek megfelelői a közeli rokon nyelvekben és a latinban f-fel kezdődnek: pl. lat. FACERE > ol. fare, fr. faire, port. fazer, rom. face, de sp. hacer ’csinál’. Ez a jelenség, amely – bár nem kizárólagos az itáliai ágon belül sem – élesen elkülöníti a legelterjedtebb újlatin nyelvet a nagyobb testvéreitől, az egyik legérdekesebb és legtöbb vitát kiváltó kérdés volt a nyelvtörténészek körében.¹

Az [f] ~ [h] > ∅ változás – kezdetben csak ingadozás – a szájhagyomány útján örökölt alapvető szókincset érintette magánhangzók előtt, kivéve a [u̯e], [u̯i] kettőshangzókat és megmaradó [n] után: pl. FĔRRU > hierro ’vas’, FĪLIU > hijo ’fia’, FORMĪCA > hormiga ’hangya’, FŪMU > humo ’füst’, de: FŎRTE > fuerte ’erős’, FUĪ > fui ’voltam’, FRŎNTE (> fruente) > frente ’homlok’, INFĬRMU > enfermo ’beteg’ stb. Ugyanez a változás figyelhető meg általában magánhangzók között is, de néhány szóban az [f]-ből [β] („laza v”) lett: pl. *AFFOCĀRE (offocāre) > ahogar ’(meg)fojt’ (~ se ’megfullad’), SUFFŪMĀRE (> sofumar) > sahumar ’füstöl [illatosít]’, de: PROFECTU > provecho ’haszon’ (ugyaninnen a magyar profit is, német közvetítéssel), RÁPHANU (gör. > lat.) > rábano ’retek’.

Van néhány kivétel(?) is, amely megőrizte az [f]-et magánhangzó előtt: pl. falla ’tévesztés’, falso ’hamis’, falta ’hiány, hiba’, fe ’hit, bizalom’, feo ’csúnya’, fiar ’bízik’, fiel ’hű’, fiero ’vad’, firme ’szilárd’, valamint ezek származékai.² Külön említést érdemel a szókezdő FL- csoport, amelynek háromféle kimenetele is van a spanyolban: pl. FLŌRE > flor ’virág’, FLŬXU > flojo ’laza, lusta’, FLÁCCIDU > lacio ’gyenge, lágy, omlós’ és FLAMMA > llama ’láng’ – bár ez alapján úgy tűnhet, hogy az [f] itt inkább megmarad, a nagyon kevés releváns alak miatt valójában nem lehet tudni, melyik lenne közülük a legtermészetesebb eredmény (de kevésbé valószínű, hogy az [f] megtartása).

FORMŌSU > hermoso ’gyönyörű’ (Forrás: Pixabay.com)

A jelenséget, mint ismeretes, a hagyományos romanisztikai irodalomban a baszk (vagy valamilyen hasonló ókori nyelv) hatásának tulajdonítják, azzal magyarázva, hogy mivel a baszkban (vagy elődjében/rokonában) nem volt meg az [f] hang, az (új)latin-baszk kétnyelvű beszélők azt hehezettel „helyettesítették”.³ Persze erre nincs semmilyen meggyőző bizonyíték, ahogy az ellenkezőjére sem (ez általában jellemző a szubsztrátum-hipotézisekre), éppen ezért az okok felesleges keresése helyett inkább a természetes nyelvi folyamatok oldaláról érdemes megközelíteni a kérdést.

A történeti adatok egyértelműen arra mutatnak, hogy a spanyolban az [f] és a [h] ugyanannak a beszédhangnak (fonémának) az eltérő megvalósulásai voltak már a kezdetektől (talán a műveltebb rétegek ejtették [f]-nek, a köznép pedig [h]-nak), amelyet a középkori irodalomban mindaddig az f jelölt, amíg azt valahogyan ejtették a presztízzsel rendelkező változatokban. Néhány délspanyol tájszólás ma is őrzi egyes szavakban a latin F-ből származó h- ejtését (pl. a Kanári-szigeteken), illetve van pár lexikalizált alak is – többek között a jól ismert joder (< lat. FŬTUERE) szitokszó.

FLŌRES > flores ’virágok’ – a vitás esetek egyike... (Forrás: Pixabay.com)

Figyelembe kell vennünk azt a körülményt is, hogy a latinban az [f] eleve kivételes hangnak számított: néhány – főként görög – jövevényszó kivételével csak tövek elején fordult elő, ráadásul zöngés párja sem volt (a spanyolban sem alakult ki), mindez hajlamossá tette az ingadozásra. Ezzel szemben azokban a születő újlatin változatokban, melyekben a kései latin [β] réshang [v]-vé szilárdult, az utóbbi megléte akadályozhatta ezt a változást. Felmerült az is, hogy a latinban az F-fel jelölt mássalhangzó nem ajak-fog (labiodentális) réshang, hanem csak a két ajakkal képzett [φ] („laza f”) volt eredetileg és a konzervatívabb nyelvjárásokban, amelyből éppoly könnyen lesz [f], mint [h]. Bár a többségi álláspont szerint a latin F az [f] hangot jelölte, továbbra sem lehetünk biztosak ebben, ahogy az imént említett latin V folytatója is [v] a legtöbb újlatin nyelvben, amikor jól tudjuk, hogy a latinban nem volt ilyen hang.

A spanyollal egyébként a közeli gascogne-i nyelv(járás) – lásd a videón! – is osztozik e jelenségen, ám azt sokkal következetesebben kifejlesztve (minden helyzetben h-t találunk az f- helyén az örökölt szavakban, amelyet ma is ejtenek), továbbá szintén jellemző rá az ún. betacizmus, vagyis a kései latin [b] és [β] hangok megkülönböztető voltának eltűnése és a labiodentális [v] hang hiánya.


Összegzésképpen elmondható, hogy – akár volt ebben szerepe a nyelvi kölcsönhatásoknak, akár nem – az ilyen változások teljesen természetes folyamatok, az [f] ~ [φ] ~ [h] hangok ugyanis akusztikailag nagyon hasonlóak, így sok olyan beszélt nyelvben, ahol ez nem okoz jelentéskülönbséget, egymás alternatíváiként vannak jelen. Erre a legjobb példa, hogy a későbbi nagy számú latin jövevényszóval megerősített /f/ fonéma ejtése ma is ugyanígy ingadozik bizonyos spanyol tájszólásokban az [f] ~ [φ], illetve [φ] ~ [h] ejtésváltozatok között.

Köszönet az észrevételekért Dr. Kálmán László nyelvésznek.


¹Részletesebben ld. „F → h” hangváltozás a spanyol nyelvben (Wikipédia)
²Coromines [1961:BDELC] – itt a teljes lista. A felsorolt szavak közül néhány már elavult, vagy csak az írott/szaknyelvben használatos (ez esetben nem szorulna magyarázatra az [f] megtartása). A ma is használt alakoknál felmerülhet, hogy korai átvételek egy másik nyelvjárásból, vagy részben művelt eredetűek.
³Az elmélet arra épít, hogy 1) a korabeli baszkban nem volt [f] hang, 2) volt viszont [h] hang, ezért 3) a latin [f]-et, mivel számukra hasonlóan hangzott, [h]-nak ejtették a kétnyelvű beszélők, akiknek a baszk volt az eredeti anyanyelvük. Jelenlegi ismereteink szerint a szintén nem indoeurópai ibérben nem volt sem [f], sem [h], s ugyanez igaz az indoeurópai hispano-kelta változatokra is (vö. a katalán és a galiciai-portugál minden helyzetben megőrizték a latin [f]-et).
A [h] artikuláció későbbi eltűnése talán a 16–17. században lezajlott réshang-újrarendeződéssel lehet összefüggésben, mely során a korábbi palatális [ʃ] ~ [ç] hang veláris [x]-vá vált.
Az itáliai ágon megtalálható még egyes észak- és dél-olaszországi nyelvjárásokban (Lombardia, Calabria), a nuorói szárd változatban, néhány román nyelvjárásban, továbbá a latin ókori ikernyelvében, a faliszkusziban is.

2021. február 6., szombat

A klasszikus macska esete az újlatin nyelvekkel

Ezúttal egy érdekes gondolatkísérletre invitálom az olvasót. A latinban volt jó néhány, teljesen hétköznapi jelentésű szó, amelynek egyik újlatin nyelvben sincs folytatója. Ezek ugyanis valamiért nem tartoztak a beszélt nyelv szókincséhez, vagy felváltotta őket egy másik (sokszor jövevény-) szó. Ilyen volt a ’(vad)macska, kisebb ragadozó’ jelentésű klasszikus latin fēlēs vagy fēlis is, amely helyett a kései latinban a bizonytalan eredetű CATTUS vagy GATTUS, -TAtárgyesetben CATTU(M) ~ GATTU(M), -TA – terjedt el. Ennek jól ismert folytatói az olasz gatto, a spanyol gato vagy a francia chat [ʃa].

Az utóbbi létezését ’[vad-, majd házi] macska’ jelentésben Palladiustól számítják: Contra talpas prodest cattos frequenter habere in mediis carduetis ’Vakondok ellen hatásos, ha gyakran vannak macskák az ültetvényeken’ [Opus agriculturæ: IV. 9. 4. – 4. század körül];* ritkább írásmódja a catus, amely viszont a tudományos név alapjául szolgált.

Felis silvestris catus, azaz házi macska – rendszertanilag a vadmacska hat alfajának egyike (Fotó: El Mexicano)

Ám jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha e klasszikus szavak tényleg annyira hétköznapiak voltak, akkor miért van az, hogy még sincs nyomuk az újlatin nyelvekben. Az egyik oka természetesen lehet az, hogy már a latinban is elavultnak, túl választékosnak számítottak. De lehet egy másik érthető oka is: általában rövid, egy-két szótagú alakokról van szó, amelyek a természetes hangváltozások, -lekopások miatt egybeeshettek volna más, gyakrabban használt szavakkal az újlatin nyelvekben. Vagyis ha fenn is maradtak volna a beszédben, valószínűleg az sem tartott volna sokáig.

De térjünk vissza a macskához! El lehet játszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ez a szó mégis fennmarad a latin köznyelvben, így lennének újlatin megfelelői. Hogy működik a rekonstrukció? A recept egyszerű: vegyél néhány hasonló felépítésű szót, amelynek van beszéd útján örökölt folytatója (ez nem mindig könnyű – a művelt/írásbeli eredetű latin jövevényszavak nem játszanak), nézd meg, mi lett belőlük, és a minta alapján alkosd meg az új szót (ehhez persze nagyjából ismerni kell a szabályos hangváltozásokat is). Mivel tudjuk, hogy az újlatin nyelvek névszói az eredetileg tárgyesetű alakokra vezethetőek vissza, ezért ebből indulunk ki. Hát akkor lássuk a medvét macskát!

A latin FĒLE(M) (fēlēs ~ fēlis) rekonstruált megfelelői
Francia*foil[fu̯al]vö. pĭlu(m) > poil; tēla > toile
Katalán*fel[fɛɫ]vö. fĕl > fel; vēlu(m) > vel
Olasz*fele[feːle]vö. fĕl > fiele; vēlu(m) > velo
Portugál*fel[fɛɫ]vö. fĕl > fel; fidēle(m) > fiel
Román*feare[fe̯are]vö. sēra > seară; sōle(m) > soare
Spanyol*hel[el]vö. fĕl > hiel; tēla > tela

Természetesen nem 100%, hogy pontosan így történt volna minden a valóságban (ezért szokás a kikövetkeztetett alakokat *-gal jelölni), hiszen a nyelvváltozások nem olyanok, mint a matematikai összefüggések. Létezik „rendhagyó” változás is, amelyet az is motiválhat, hogy elkerüljék az egybeesést más gyakori alakokkal. Látható, hogy pl. a katalán és portugál *fel azonos lett volna az ’epe’ – átvitt, hétköznapi értelemben: ’keserűség’ – jelentésű fel (< FĔL) főnévvel (mivel a szó végi veláris [ɫ] előtt szükségszerűen csak nyílt [ɛ] jelenhet meg, függetlenül attól, hogy a latinban zárt [e] volt), a spanyol *hel pedig az él (< ĬLLE) ’ő, az’ névmással, ami miatt eleve halálra lett volna ítélve ez a szó. De az is lehet, hogy a spanyol éppen ezért megőrizte volna a szókezdő [f]-et, ami szintén *fel alakhoz vezetett volna (ld. pl. FĬDE > fe ’hit’ és nem he, amely az haber rendhagyó alakja).

Befejezésül, ha valakit érdekelne még néhány hétköznapi latin szó, amelyek nem kerültek át az újlatin nyelvekbe, itt megnézheti, hogyan hangzanának ma franciául, katalánul, olaszul, portugálul, románul és spanyolul, ha nem tűntek volna el nyomtalanul.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.


* Bár a nőnemű catta már az első században előfordul Martialisnál, nem tudni, hogy pontosan milyen állatra utal (valószínűleg nem macskára, hanem inkább szárnyasra), és az is lehet, hogy nincs etimológiai kapcsolata a cattus-szal, hanem csak véletlen egyezés (vö. Pannonicas nobis nunquam dedit Umbria cattas ’Umbria sosem adott nekünk pannóniai [?]-kat’).

2021. január 2., szombat

Spanyol fonológia – egy kicsit másképp

A cikk a szerző véleményét tükrözi és nem mindenben követi az elterjedt vélekedéseket, elemzéseket. A cikkben a pontosság kedvéért a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jeleit használjuk, melyek magyarázata itt található.

Fonetikai átírás – illusztráció (Forrás: Pixabay.com/El Mexicano)
Sokszor beszéltünk már spanyol hangtanról, de leginkább csak felületesen a kiejtésről, illetve bizonyos mássalhangzók nyelvjárási-történeti kérdéseivel foglalkoztunk részletesebben. A spanyol hangtanról szóló oktatási vagy ismeretterjesztő anyagok nem túl változatosak, szinte mindenhol ugyanazt találjuk, mintha mindez több évtizede kőbevésett és megdönthetetlen lenne. Sajnos ezen az NGLE 2011-ben megjelent Fonética y fonología kötete sem segít, amely túlzott részletességgel tárgyal igazából lényegtelen kérdéseket, de csak felszínesen foglalkozik magával a rendszerrel.

Amit én fontosnak tartanék, de ezt a területet – tudomásom szerint – még nem találták fel, azt úgy hívnák, hogy összehasonlító fonológia, és azzal lenne hivatott foglalkozni, hogy az egyes nyelvek nagyon hasonló hangjai között mik az eltérések. Ma ezzel nem nagyon foglalkoznak, pedig megkönnyítené az idegen nyelvek tanulását, hogy ne legyen akcentusunk az anyanyelvünk miatt. Elég csak pl. az /ɲ/ hangra gondolni, amely megvan a magyarban (ny) és a spanyolban (ñ) is, de arról sehol sem szólnak a nyelvkönyvek egy árva szót sem, hogy a spanyol ñ inkább a magyar nny-nek (vagy nyj-nek) feleltethető meg a kiejtésben, és nem egy egyszerű rövid ny-nek. A spanyol nyelvű források nyilván azért nem szólnak erről, mert fogalmuk sincs, milyen a magyar ny, az angolban meg egyáltalán nincs ilyen hang. Vagyis mivel nincs „mihez képest”, nincs is miről beszélni, a tanuló pedig szépen félre van vezetve a kiejtés leírásánál. (Hasonló problémával egyébként már foglalkoztam a spanyol [rr] hang megtévesztő fonetikai átírási gyakorlatáról szóló témában.) Ennek szellemében itt megpróbálom összefoglalni a spanyol beszédhangok rendszerét úgy, ahogy én látom, nem elveszve a részletekben. A cikkben a semleges köznyelvi kiejtést vettem alapul. Amiről külön részletező cikk volt, azt a szövegben meghivatkozom. A helyesírással nem foglalkozom, a hang–betű-megfeleltetési táblázat itt megtekinthető.

A magánhangzók (Las vocales)

Valamennyi spanyol nyelvváltozat öt magánhangzó-fonémát különböztet meg (szögletes zárójelben a fő ejtésváltozatok – allofónok – jelölésével): /a/, /e/ [e, ɛ], /i/ [i, j], /o/ [o, ɔ] és /u/ [u, w]. Az /a/ középállású, talán kissé zártabb, mint a magyar á, de nem annyira, mint az a. Az /e/ a magyar é-nél nyíltabb, de az e-nél zártabb hang (magyaros [æ] a spanyolban nincs, legfeljebb az /a/ ejtésváltozataként palatális környezetben). Az /e/ nyíltabban, [ɛ]-ként ejtődik az [r], [x] hangok környezetében, továbbá zárt szótagban [l] és [r] előtt, valamint az ei, ie, ue diftongusokban is. Az /o/ kétféle ejtése közül az [ɔ] nyílt magyar o-nak felel meg (mint pl. a posta szóban). A nagyon zárt, magyaros [o] bizonyos nyelvjárásokban fordul csak elő. Az /i/ és az /u/ hangsúlytalan helyzetben félhangzóként [j, w] is megvalósulhat, azonban fonológiailag ilyenkor is magánhangzóként viselkedik (tehát [i̯, u̯]). A félhangzós [i̯, u̯] + másik magánhangzó kombinációi kettős- és hármashangzókat alkotnak.


A hónapok spanyolul. Figyeljük meg a magánhangzók és kettőshangzók ejtését!

Mind az öt magánhangzó előfordulhat hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben is, ami a hangszínüket a a legtöbb változatban nem befolyásolja. A magánhangzók hosszúságának nincs fonológiai szempontból jelentősége a spanyolban. A hangsúlyos magánhangzó a spontán beszédben általában valamennyire megnyúlik (de ez a megnyúlás sosem egyenértékű a magyar hosszú magánhangzókéval), leginkább nyílt szótagban és a szó végén, érzelmi töltetű beszédben jobban. (Azonban ez bizonyos változatokra vagy beszélőkre egyáltalán nem jellemző, pl. az Ibériai-félsziget északi középső és keleti részén – talán a baszk nyelv hatása miatt, amelyben a hangsúly sem megkülönböztető.) Ha viszont a szavakat önmagukban mondják ki, akkor ez a megnyúlás inkább csak a két szótagú szavak hangsúlyos magánhangzójánál figyelhető meg nyílt szótagban, míg a kettőnél több szótagú szavak minden magánhangzója rövid marad. (Persze ez is relatív: a lassabb beszédben a spanyol magánhangzók hosszabbak a mi rövid magánhangzóinknál, de rövidebbek a magyar hosszú magánhangzóknál.)

Fontos különbség a magyarhoz képest, hogy a magánhangzókat a spontán, természetes beszédben a szóhatárokon összevonják. A jelenség neve spanyolul sinalefa, részletesen írtam róla.

A mássalhangzók (Las consonantes)

A spanyolban nyelvjárástól függően 16–18 mássalhangzó-fonéma van, amelyek – a legtöbb változatban meglévő fontosabb allofónokkal együtt – az alábbi táblázatban szerepelnek:

Mássalhangzó-fonémák és főbb allofónok (Forrás: El Mexicano)

A szögletes zárójelben lévő allofónok (ejtésváltozatok) a fonémák jelentésmegkülönböztetésre nem képes, hangkörnyezettől (fonológiai kontextus) függő megvalósulásai. A [β], [ð], [ɣ] a /b/, /d/, /g/ allofónjai „gyenge” helyzetben, lényegében mindig ezeket ejtik a mondatkezdet és az [mb], [ld], [nd], [ŋg] hangzócsoportok kivételével. A /ʝ/ fonéma „erős” helyzetben, vagyis mondatkezdetnél és mássalhangzó után [ɟʝ]-ként (magyar gy és dzs között) valósul meg (pl. yo, adyacente, inyección, conllevar stb.), magánhangzók között viszont többnyire [jː] (pl. mayo, playa). Az [ŋ] (mint a hang szó n-je) számos spanyolországi és latin-amerikai változatban az /n/ fonéma szó végi megvalósulása is.

Az általában /ʧ/-vel átírt hang helyett én a /ʧʲ/ jelölést alkalmaztam, ugyanis a ch-val jelölt spanyol mássalhangzó nem pontosan felel meg a magyar cs-nek. A spanyolban ez enyhén palatalizált és ajakcsücsörítés nélküli, így kissé a magyar ty-re vagy – sok ibériai beszélőnél – c-re is hasonlít. Ugyanez igaz az /ɲʲ/-re is választékos kiejtésben (ld. még a hosszú mássalhangzók tárgyalásánál).

Az /r/ hosszúsága magánhangzók között kontrasztos (ezt a fővonalas spanyol fonológia két eltérő fonémának tekinti, én nem – az érveimet lásd később), ilyenkor a rövid /r/ megvalósulása a spontán beszédben egyperdületű [ɾ] (ld. carro és caro). Szókezdeten és /l/, /n/, /s/ után viszont csak a többperdületű [r] fordul elő (pl. alrededor, enredar, sonreír), és a sztenderdközeli változatokban szótag végén is ez a jellemző (pl. cortar, perla).

Csak az Ibériai-félszigeti változatokban fordul elő a dentális /θ/ fonéma, a /ʎ/ pedig a legtöbb mai változatban egybeesett a /ʝ/-vel, mely jelenség yeísmo néven ismert. (A sztenderd spanyolországi és latin-amerikai változatok közötti további eltéréseket, valamint a délspanyol tájszólások jellemzőit lásd a hivatkozott cikkekben.) Az alábbi lecsupaszított táblázatban csak a fonémák szerepelnek.

Az „ideális” spanyol mássalhangzók (fonémák). (Forrás: El Mexicano)

Röviden a mássalhangzó-fonémák eloszlásáról. Szótő elején bármelyik fonéma előfordulhat (az /ɾ/ kivételével, ha ezt hagyományosan fonémának tekintjük, illetve az /ɲ/ csak néhány, főleg idegen eredetű vagy hangutánzó szóban). Szótag végén az /l/, /n/, /r/, /s/ a leggyakoribbak, palatálisok – /ʧʲ/, /ʝ/, /ʎ/, /ɲʲ/ – és /x/ nem megengedett, szó végén (az idegen szavakkal nem számolva) viszont csak /d/ [ð~∅], /l/, /n/ [n~ŋ], /r/ [ɾ~r], /s/ és – az ibériai változatokban – /θ/ állhat. Néhány jövevény- vagy hangutánzószóban előfordul még a /x/ [ɣ~∅] is szó végén (pl. reloj).

Bonthatatlan kapcsolatot alkotnak a /pl/, /bl/, /kl/, /gl/, /fl/ és /pr/, /br/, /tr/, /dr/, /kr/, /gr/, /fr/ csoportok, így ezek első hangja nem szótag végén van, hanem szótagkezdő (tehát pl. az obligar /o.bli.ˈgar/ és obtener /ob.te.ˈner/ alakokban a /b/ nem ugyanahhoz a szótaghoz tartozik).

Hosszú mássalhangzók, gemináták

A spanyolban bizonyos mássalhangzók a megvalósulásukat tekintve lehetnek hosszúak is. Ezen belül meg lehet különböztetni geminátákat, amelyekben szótaghatár van, valamint „nehéz mássalhangzókat”, amelyek a hagyományos spanyol fonológia szerint a szótag elején állnak, de mégis úgy viselkednek, mintha dupla mássalhangzók lennének (nem vagyok benne biztos, hogy van-e értelme egyáltalán a kettő megkülönböztetésének, mert a szótagolás is részben konvencionális). Az alábbi spanyol mássalhangzókat és hangzócsoportokat tekintem hosszúnak vagy nehéznek (példákkal):

[bb](szótaghatáron)obvio, subbético, subvención
[mm](az /nm/ lehetséges ejtése szótaghatáron)enmendar, inmenso, inmune
[nn](szótaghatáron)connubio, innato, perenne
[rr](magánhangzók közt kontrasztos az [r]-rel)carro, perro, tierra
[jː](a /ʝ/ megvalósulása magánhangzók közt)mayo, playa, Sevilla
[ʎː](csak az ll–y-megkülönböztető változatokban)botella, pollo, Sevilla, silla
[ɲː] ~ [ɲʲ](főleg hangsúlyos magánhangzó után)año, español, mañana, niño

Történetileg ilyen volt a /ʧʲ/ is magánhangzók között, azonban a beszélők többsége ma már röviden ejti. A hosszúság persze relatív, ezt a beszéd sebességéhez kell mérni. A spanyolt általában gyorsabban beszélik, mint a magyart vagy az olaszt, ezért a hosszú mássalhangzók is rövidebbnek tűnhetnek. (Az imént leírtak részben saját megfigyeléseken alapulnak – figyelembe véve a hasonló magyar mássalhangzókat – és nem feltétlenül jellemzőek mindegyik spanyol nyelvjárásra vagy beszélőre.)

Az r problémája

A spanyol fonológiai hagyomány két fonémaszintű pergőhangot tart számon: /ɾ/ (vibrante simple) és /r/ (vibrante múltiple). A fonéma elméleti kategória. Lehet egy „idealizált” beszédhang (a valóságban többféle ejtéssel, bizonyos határok között) vagy bármilyen más hangtani tulajdonság (pl. hosszúság), amely a szavakon belül jelentések megkülönböztetésére képes. A spanyol fonológusok azzal érvelnek a két eltérő fonéma létezése mellett, hogy (1) magánhangzók között töveken belül is képesek jelentések megkülönböztetésére (ez igaz), valamint (2) szótő elején és [l], [n], [s] után („fortis pozícióban”) csak az /r/ fonéma fordul elő. A (2) érv véleményem szerint viszont nem az /r/ megléte mellett szól, hanem inkább /ɾ/ fonéma nem létezése mellett – figyelembe véve, hogy szótag végén is általában többperdületű [r] realizálódik. Ráadásul ha szigorúan az ejtést nézzük, akkor a magánhangzók közötti szembenállás fonetikai szinten [ɾ]–[rː] és nem [ɾ]–[r] jellegű (amiről szintén nem szólnak a források): pero [peˑɾo] vs. perro [pɛrro]; az -rr- pedig a hangsúlymintákat tekintve gemináta. Én ez alapján azt állítom, hogy a spanyolban csak /r/ fonéma létezik, melynek hosszúsága fonémikus magánhangzók között.

Ha tehát eltekintünk a mainstream fonémabesorolástól és csak a létező beszédhangokra koncentrálunk, akkor a következőképpen alakul a kép. A spanyolban van [r], [rr] és [ɾ]. Szókezdő helyzetben és [l], [n], [s] után kizárólag az [r] fordul elő, amely 2-3 perdületű (pl. rato, alrededor, sonreír); szótag végén (pl. cortar) is inkább az [r] jellemző, mint az [ɾ] (nem kontrasztos); és egyedül szótövekben magánhangzók között jelenhet meg [ɾ] (caro, pero, hiero) és [rr] (carro, perro, hierro) is, amely 3-4 perdületű.

A mátrix vízszintesen olvasandó: a kék cellák mássalhangzói a sárga cellák „+”-szal jelölt mássalhangzóival alkothatnak kapcsolatot szavakon belül, a „++” jelzésűekkel pedig szó- és szótagkezdőek is lehetnek. A /θ/ kizárólag a Pireneusi-félszigeten fordul elő. Az utolsó három sor értelmezése: #C- = szókezdő lehet; -C$ = szótag végén állhat; -C# = szó végén állhat; * = csak egyetlen, de gyakori alakban szerepel (reloj). A táblázat a köznyelv szempontjából releváns szavak alapján készült. Nem vettem figyelembe az alig vagy csak speciális kontextusban használt (idegen, hangutánzó, tudományos, szak- stb.) szavakban, tulajdonnevekben előforduló mássalhangzó-kapcsolatokat. (Forrás: El Mexicano)

A szótag és a hangsúly

A spanyol szótag lehet zárt vagy nehéz, illetve nyílt vagy könnyű. Zárt szótag a mássalhangzóra végződő szótag (pl. can.tar, pac.to), nehéznek minősül továbbá az, amelyik kettős- vagy hármashangzót tartalmaz (pl. bueno, caricia) vagy hosszú/nehéz mássalhangzó követi (pl. tierra, botella, playa, cariño). A legbonyolultabb szótagszerkezet a CCVCC (pl. transporte) vagy CCDC (pl. cliente), ahol C = mássalhangzó (consonante), V = magánhangzó (vocal), D = kettőshangzó (diptongo). (A szavakban lehetséges mássalhangzó-kapcsolatokat ld. a fenti ábrán.)

A spanyolban minden tőszónak saját – általában a latinból örökölt – hangsúlya van (lexikális hangsúly), amely az utolsó három szótag valamelyikére eshet, amit az ún. „három szótagos ablak” törvénye (ventana de las tres sílabas) ír le. Ez alapján különbséget teszünk véghangsúlyos (pl. ca, español, hablar, verdad), másodéles (pl. cintura, cil, libros, mañana) és harmadéles (pl. éramos, huérfano, potico, bana) szavak között. Statisztikailag a másodéles szavak a leggyakoribbak, a harmadélesek pedig a legritkábbak (nagy részük művelt eredetű).

Másodéles vagy véghangsúlyos bármelyik spanyol szó lehet. Nem lehet azonban harmadéles az olyan – kettőnél több szótagú – szó, amelynek utolsó vagy utolsó előtti szótagja nehéz (vagyis az ilyen szavak kizárólag másodélesek vagy véghangsúlyosak lehetnek). Elméletileg akad néhány kivétel, ám ezek vagy ritka/idegen helységnevek (pl. Frómista, Cáparra, Ámsterdam) vagy gyakorlatilag alig használt, művelt eredetű, választékos, ill. tudományos szavak (pl. altílocuo).


Rövid oktatóvideó a spanyol szókincs eredetéről, a végén rengeteg példával

A spanyol nyelvtanok a fentieken kívül megkülönböztetnek még negyed- és ötödéles szavakat is (összefoglaló néven sobresdrújulas), ám ezek valójában több szótőből álló, konvencionálisan egybeírt kifejezések vagy mondatok, alaktanilag tehát nem szavak.

A szó végi mássalhangzókat a spanyolban – a magyarral ellentétben – átszótagolják, amikor csak lehetséges, vagyis ha a következő szó magánhangzóval kezdődik. Ennek megfelelően pl. az un helado ejtése nem *[un.e.ˈlaˑ.ðɔ], ahogy a magyar szokás szerint mondanánk, hanem [u.ne.ˈlaˑ.ðɔ].

Záró gondolat

Nos, lehet, hogy kissé hosszúra és szárazra sikeredett ez az írás, de talán gondolatébresztő. Én ezt elsősorban nem fonológiai szakembereknek szántam, hanem olyan érdeklődőknek, nyelvtanulóknak, esetleg tanároknak, akik szeretnének egy kicsit jobban elmélyedni kevésbé tárgyalt spanyol hangtani kérdésekben. Ez a téma a szövegben meghivatkozott részletező cikkekkel együtt teljes csak, így azok elolvasását is mindenképpen javaslom.

2020. december 19., szombat

Helyeslés az újlatin nyelveken

Az igen újlatin megfelelői (Forrás: El Mexicano)
Beszéltünk már a köszönet kifejezéséről az újlatin nyelveken, most pedig megnézzük, hogy az ’igen’ jelentésű határozószó honnan származik a latin modern változataiban. Ez a téma azért is érdekes, mert a klasszikus latinban nem létezett kizárólag igenlésre használt szó – ami természetesen nem azt jelenti, hogy a rómaiak ne tudtak volna helyeselni –, így az újlatin nyelvi megfelelők forrásai különböző latin kifejezések voltak. Lássuk, hogy pontosan melyek is.

A legtöbb nagyobb újlatin nyelv ’igen’ jelentésű szava, tehát az olasz , spanyol, galiciai és katalán , valamint a portugál sim [szĩᵐ] a latin SĪC (EST), ’úgy van’ kifejezésből ered. A portugálban a szó végi nazális magánhangzó késői fejlemény (vö. óportugál si és galiciai sí), valószínűleg a não [nãu̯ᵐ] (< lat. NŌN) ’nem’ analógiás hatása. A latin alak végén lévő [-k] a beszédben nagyon hamar lekophatott és mindössze néhány rögzült kifejezésben maradt fenn (ehhez ld. NĔC ŪNU > sp. ninguno, kat. ningú ’semmilyen, semelyik, sehány’, HĀC HŌRA > ósp. és port. agora ’most’). Mivel a latin SĪC ezáltal az eredeti tartalmas jelentését elvesztette, az újlatin nyelvek ezt egy rövid szócskával „megerősítették”: ol. così és kat. així (< ECCU SĪC), port. assim és ósp. assí, mai sp. así (< AD SĪC) stb. ’így, úgy’.

A Gallia területén kialakult újlatin nyelvek, a francia és az okcitán némileg eltérő megoldást választottak, bár ez is teljesen analóg az előzővel. A francia oui [u̯i] közvetlen forrása az ófrancia oïl, amely az o-il ’az az’ kifejezés összevonása. Ennek végső eredete pedig a latin HŌC ILLE (~ ILLUD) EST ’ez az’ – egészen pontosan: ’ekként van az’. Ebből már könnyű kitalálni, hogy az okcitán òc [ɔ] egyszerűen a latin HŌC (az HĪC hím- és semlegesnemű határozói esete) ’ekként, így’ folytatása.

A régiességéről nevezetes szárdban két szót is használnak hasonló jelentésben: az emmo ’igen, persze, természetesen’ a latin IMMO ’sőt, inkább’ folytatása; az eia ’igen’ etimológiájáról nincs információ (talán a lat. EIA! ’ez az! rajta!’ indulatszóból jöhet). S végül a román a kakukktojás: a da természetesen nem latin eredetű, hanem átvétel valamelyik szláv nyelvből. A latin ITA ’így, úgy stb.’ alakból való származtatása komolytalan (bár nem zárható ki teljesen ennek hatása).

2020. november 7., szombat

Az egykori Inka Birodalom nyelve: a kecsua

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)
A kecsua (saját nevén: Runasimi, írásban szintén Runa Simi, tkp. ’az emberek nyelve’, vagy Qhichwa simi) a világ legnagyobb lélekszámú indián nyelve a dél-amerikai Andok vidékén, összesen mintegy 8 millió anyanyelvi beszélővel Ecuadorban, Peruban, Bolíviában és Argentína északi részén. Neve spanyolul és angolul is quechua; a spanyol quichua és angol Kichwa az Ecuadorban beszélt változatra utal.

A mai kecsua nem egységes, hanem ún. makronyelv, vagy modernebb értelemben inkább nyelvcsalád. A régi kecsua nyelv a feltételezések szerint az 5–8. század között kezdett nyelvjárásokra bomlani, klasszikus formája az Inka Birodalom hivatalos és közvetítőnyelve volt. Ma beszélt változatait két fő nyelvjáráscsoportba sorolják:
  • kecsua I. – központi nyelvjáráscsoport (Peru középső része, a térképen pirossal), valamint
  • kecsua II. – szélső nyelvjárások (Ecuador, Peru északi és déli részei, Bolívia, Argentína északi része),
amelyek további alcsoportokra tagolódnak (ld. a térképen). Az I. és II. főcsoportok nyelvjárásai nem érthetőek kölcsönösen. A klasszikus kecsua a II. főcsoport déli csoportjába (II–C) tartozott; hasonló nyelvjárást beszélnek ma is Peru déli részén és Bolíviában. Legnagyobb presztízzsel a cuzcói változat rendelkezik, a cikk is ezt veszi alapul. A kecsua a spanyol mellett hivatalos nyelv Bolíviában, regionálisan hivatalos státusza van Ecuadorban és Peruban.

A kecsua más indián nyelvekkel, nyelvcsaládokkal való rokonsága vitatott. Egyes szerzők az ajmarával együtt a kecsumara nyelvcsaládba sorolják (sőt, vannak, akik egy andoki–egyenlítői makronyelvcsaládot feltételeznek, amelybe számos másik dél-amerikai indián nyelvcsalád beletartozna), mindazonáltal más kutatók úgy vélik, hogy az ajmara és a kecsua hasonlósága (szinte azonos hangkészlet, feltűnő alaktani párhuzamok és alapszókincsbeli egyezések stb.) nem egy közös alapnyelvre, hanem nagyon hosszú idő óta fennálló intenzív kontaktusokra vezethető vissza.

Hangtan és írás

A kecsua három magánhangzó-fonémával rendelkezik: /a/, /i/, /u/, amelyeket a spanyol alapú latin betűs helyesírásban is az a, i, u betűkkel jelölnek. Az /i/ és az /u/ magánhangzók az uvuláris mássalhangzók (torokhangok) környezetében nyíltabban – inkább [e] és [o] hangokként – ejtődnek (ilyenkor az e és o betűkkel is jelölhetik őket). A magánhangzók nem különböztetnek meg hosszúságot.

A Machu Picchu – ’Öreg hegy’ kecsua nyelven – inka romváros Peru déli részén (Forrás: Pixabay.com)

Ami a mássalhangzókat illeti, a kecsuából hiányoznak a zöngés zárhangok, a [b], [d], [g], viszont három sor zöngétlen felpattanó zárhanggal (és egy zár-rés hanggal) rendelkezik, mindegyikük lehet ugyanis hehezetes és ejektív is, az alábbiak szerint (magyaros átírásban):
  1. zöngétlen zárhangsor: /p/, /t/, /k/, /q/, /cs/ – írásban: p, t, k, q és ch;
  2. zöngétlen hehezett zárhangsor: /pʰ/, /tʰ/, /kʰ/, /qʰ/ és /csʰ/ – írásban: ph, th, kh, qh és chh;
  3. zöngétlen ejektív zárhangsor: /p’/, /t’/, /k’/, /q’/ és /cs’/ – írásban: p’, t’, k’, q’ és ch’.
A /k/ és a /q/ – az utóbbi uvuláris [k] hang, amely a [k]-nál hátrébb, mélyen a torokban képzett – szótag végén, illetve nyelvjárástól függően megvalósulhat réshangként is. Az ún. ejektív zárhangok olyan mássalhangzók, melyek ejtését közvetlenül egy gégezár-felpattanás követi (magyarán egy rövid „szünettel” kell ejteni őket). Az előzőeken kívül a kecsuában megtalálhatóak az /m/, /n/, /l/, /ɾ/, a lágy /lʲ/ és /ny/, az /sz/, /s/ és /h/ réshangok, továbbá két félmássalhangzó, a /w/ és /j/. Ezeket írásban, ebben a sorrendben, az m, n, l, r, ll, ñ, s, sh, h, w és y betűk jelölik. Az r [ɾ] a spanyollal ellentétben nem pergetett, hanem legyintő- vagy zöngés réshang.


Kecsua–spanyol nyelvű rap Bolíviából

Az egyes változatok hangkészlete a fentiektől eltérhet (a középső és az északi nyelvjárásokban nincsenek meg az ejektív, ill. hehezetes zárhangok; különbségek lehetnek a torokhangok ejtésében stb.), továbbá a spanyol jövevényszavakban a felsoroltakon kívül egyéb hangok is előfordulhatnak.

A hangsúly kötött, néhány véghangsúlyos szó kivételével – amit ilyenkor ékezettel jelölnek – mindig az utolsó előtti szótagra esik. Ez ugyanúgy igaz a toldalékolt alakokra, valamint az eredetileg eltérő hangsúlyozású spanyol jövevényszavakra is (pl. sp. teléfonotiliphunu [tiliphúnu] ’telefon’).

Nyelvtani jellemzők

A kecsua a nyelvek többségéhez hasonlóan agglutináló, vagyis a nyelvtani viszonyítást legfőképpen a szótőhöz egymás után ragasztott toldalékokkal fejezi ki, ahogy a magyar is. A névszóragozásban 16–19 esetet különböztetnek meg. Nyelvtani nem és határozott névelő nincs; a határozatlan névelő sok nyelvhez hasonlóan az ’egy’ jelentésű számnévből (huk) származik. A természetes nemeket a qhari ’férfi’ és warmi ’nő’ főnevekkel lehet kifejezni. A többes szám jele -kuna; a birtoklást személyragokkal fejezik ki. A jelzői szerkezetekben a melléknév mindig a főnév előtt áll és nincs számbeli egyeztetés. Néhány példa a névszóragozásra az alábbi ábrán látható.

A ’ház’ főnév néhány esete (nom., acc., gen., dat., loc.), pár példa jelzővel is (Forrás: El Mexicano)

Többes szám első személyben inkluzív és exkluzív alakokat is megkülönböztet, vagyis ’mi (beleértve téged)’ és ’mi (nélküled)’. Ennek megfelelően a személyes névmások: ñuqa ’én’, qam ’te’, pay ’ő’; ñuqanchik ’mi, veled együtt’ / ñuqayku ’mi, nélküled’, qamkuna ’ti’ és paykuna ’ők’. A birtokos személyragok: -y, -yki, -n, -nchik/-yku, -ykichik, -nku (pl. wasi ’(a) ház’, wasiy ’az én házam’, wasinku ’az ő házuk’), majdnem azonosak az igei személyragokkal (-ni, -nki, -n, -nchik/-yku, -nkichik, -nku).

Az igeidőket és módokat a személyragok elé (pl. az egyik múlt idő: -rqa-) vagy után (pl. óhajtó: -man) tett ragok jelölik. A főnévi igenév végződése -y, pl. niy vagy ñiy ’beszélni, mondani’:
  • jelen idő: ñini, ñinki, ñin, ñinchik / ñiyku, ñinkichik, ñinku;
  • múlt idő: ñirqani, ñirqanki, ñirqan, ñirqanchik / ñirqaniku, ñirqankichik, ñirqanku.
Az általános szórend az alany–tárgy–ige sorrendet követi (nemzetközi jelöléssel: SOV), ami szintén a legjellemzőbb az agglutináló nyelvek között. A kecsua szókészletre nagy hatást gyakorolt a spanyol: szókincsének mintegy 30%-a spanyol jövevényszó. Természetesen a spanyol is átvett szavakat a kecsuából, ilyen pl. a llama ’láma’ vagy a papas ’krumpli’ (többes számban) is.

Felhasznált források

2020. október 17., szombat

Az üzlet nem hobbi! – Ocio és negocio

A spanyol ocio szót bizonyára mindenki ismeri, aki beszéli a nyelvet, hiszen eléggé hétköznapi, de hogy a spanyolul nem tudók számára is világos legyen, jelentése ’szabadidő, tétlenség’, illetve modern értelemben leginkább ’hobbi, szabadidős tevékenység’; 15. századi latin jövevényszó (< ōtium ’pihenés, szabadidő, tétlenség’; ld. még ol. ozio és port. ócio – hasonló jelentésekkel).

A negocio ’elfoglaltság, (üzleti) tevékenység, vállalkozás’ még ennél is sokkal régebbi, 13. századi latin átvétel (< negōtium ’elfoglaltság, kötelesség, ügy’), és bár elsőre talán nem is gondolnánk (hiszen a -cio névszói végződés egyébként is gyakori), az előző szóval áll etimológiailag kapcsolatban.

Mujer de negocios – Üzletasszony (A kép illusztráció. Forrás: Pixabay.com)

A rendelkezésre álló források szerint a latin negōtium az ōtium fosztóképzős alakja lehetett eredetileg, és azt feltételezik, hogy a *NEC ŌTIUM, azaz ’nem tétlenkedés’ – innen pedig: ’elfoglaltság’ – kifejezésből vonódott össze. (A nec a klasszikus nyelvben ’sem, nem is’ jelentéssel bírt, innen > sp. ni és ning-.) Ugyanakkor megválaszolatlanul marad az a kérdés, hogy miért nem az *in|ōtium formát választották erre a rómaiak, amely elterjedtebb képzési mód volt.

Felhasznált források

  • Coromines, J.(1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 388, 396.
  • De Vaan, M. (2008): Etymological Dictionary of Latin and the other Italic Languages, 437.
  • Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest
  • RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª ed. [ocio, negocio]
  • Ocio – Wikipédia spanyol nyelven

2020. október 3., szombat

Magyar füge és spanyol higo

Kissé gyanús volt nekem már régóta ez a két szó, noha csak egyetlen mássalhangzó, a [g] közös bennük a magyarban és a spanyolban. Persze mondhatnánk még, hogy ezen kívül mindkettő két szótagú, de a két szótagú szavak annyira általánosak minden nyelvben, hogy ez semmit sem tenne hozzá a gyanakvásunkhoz. Ám nézzünk inkább a kulisszák mögé!

Kezdjük a spanyollal. Az higo ’füge’ az azonos jelentésű latin FĪCU(M) – a FĪCUS vagy FĪCUM tárgyesetének – folytatója, a spanyolban teljesen szokványos, magánhangzó előtti [f] > [h] > ∅ gyengüléssel (erről részletesen a Wikipédiában lehet olvasni).

(Forrás: Pixabay.com)

A magyar füge viszont 14. századi olasz jövevényszó, de nem a tulajdonképpeni olaszból, mert az fico, hanem egy északolasz nyelvváltozatból származik, méghozzá egy többes számú (nőnemű) fighe [fíge] alakváltozatból, amelynek természetesen szintén a latin FĪCUS ~ FĪCUM a végső forrása (ez a latinban valószínűleg kétnemű főnév volt). S hogy mennyire régi az átvétel, azt jól jelzi, hogy az eredeti [i] helyén az [ü] magánhangzó áll – talán ezért sem érezzük ezt ma már idegen szónak.

A gyanú tehát beigazolódott, itt is a latin a kapcsolódási pont! Érdemes még tudni, hogy a spanyol higo csak a késői fügét jelenti, amely a közönséges fügefák (higueras comunes) termése. A kétszer termő fügefák (higueras brevales vagy breveras) első termésére – amely nagyobb is – egy másik szó használatos, a breva. Ennek forrása pedig a latin [FĪCUS] BĬFĔRA (> *bévera > bebra > breva), melynek jelentése ’kétszer termő [füge]’ volt. S ha valaki még inkább be akar nézni a kulisszák mögé, jegyezze meg, hogy az higo jelentése a népnyelvben/szlengben lehet ’buksza’ [női nemi szerv] is.

Felhasznált források

2020. szeptember 19., szombat

Szótárajánló: magyar–spanyol Csevegő

Nemrég volt szó a Lingea kiválóan használható ingyenes online szótárairól, most pedig az elsők között lehettem, aki hozzájutott a nagy múltú nemzetközi szakkiadó legújabb spanyol nyelvi kötetéhez, amely az igencsak hiánypótló magyar–spanyol Csevegő. De pontosan milyen jellegű kiadvány ez?

A Csevegő egy kifejezésszótár, amelyben a szokványos, tematikus felépítésű társalgási nyelvkönyvekkel ellentétben a címszavak (kulcsszavak) betűrendben szerepelnek. Ami nagyon fontos. Mondhatnánk, hogy a szintén kiváló Hablando en plata – Magyarán szólva című Grimm-kiadvány megfordított párja, amely a magyar kifejezések spanyol megfelelőjét adja meg a társalgásban használatos szófordulatokkal, szövegkörnyezetbe helyezve.

Ugye mindenkinek ismerős az a probléma, amikor valamit mondani akarunk idegen nyelven, de a hagyományos szótár ebben nem sokat segít? A szokványos nyomtatott szótárak ugyanis csak a szavak nyersfordításait sorolják fel, amelyek ráadásul sajnos sokszor már elavultak, régiesek vagy túl hivatalosak, irodalmiak (még a legújabb kiadásúak esetében is), így egyáltalán nem biztos, hogy a talált fordítás helytálló lesz adott szövegkörnyezetben (meg egyáltalán megérti-e belőle egy spanyol anyanyelvű, hogy mit szeretnénk mondani). A Csevegő pontosan ezt a hiányosságot szünteti meg.

A 431 oldalas kötet 1300 kulcsszót tartalmaz az alapszókincsből, 10.000 példamondattal és aktuális szófordulattal, a végén pedig egy rövid hagyományos spanyol–magyar szótári rész is található Név- és tárgymutató cím alatt. Felépítése rendkívül egyszerű, átlátható. A fedlap belső oldalán egyből a szócikkek szerkezetének leírását találjuk, majd a szokásos belső címoldal, kiadásra vonatkozó adatok, rövid kéthasábos Előszó és a mindössze tizenegy tételből álló rövidítésjegyzék után máris a szótári rész következik.

(Forrás: El Mexicano)

A szócikkek fejlécében (sötétkék csíkban) a magyar kulcsszó szerepel. Közvetlenül alatta (világoskék csíkban) ennek nyers spanyol fordítása(i), ami igazából nem is lényeges, inkább csak pluszinformáció, mert az érdemi rész az alatta lévő a kifejezésjegyzék. A szócikk törzsében a magyar kulcsszót szövegkörnyezetekbe helyezve, valós fordulatokban, kifejezésekben találjuk, a szótár pedig a teljes fordulatok, kifejezések spanyol megfelelőjét adja meg, ami az egésznek a lelke. A magyar kulcsszó nyersfordítása nem is feltétlenül szerepel a spanyol hasábban, de pontosan ez a lényeg, amit már sokszor elmondtam: nem fordításra van szükség, ha beszélnünk kell, hanem a bevett anyanyelvi fordulatok használatára az adott szituációban.

A Csevegő éppen ezt nyújtja, ezért is páratlan és hiánypótló munka. Hasábjaiban a fent leírtakon túl kiegészítő, orientáló, a helyes szóhasználatot elősegítő információk is helyet kaptak, amelyek világoskék alapon szerepelnek némelyik szócikk végén (ilyen pl. az olvidar és olvidarse igék használatának magyarázata az elfelejt szócikknél, vagy a razón és verdad főnevek közötti jelentéskülönbség szemléltetése az igazság szócikknél). Mindez alig 3500 forintért, ami meglehetősen barátságos ár a sokszor öt számjegyű összegbe kerülő, de gyakorlati szempontból használhatatlan hagyományos szótárak összehasonlításában. Minden kezdő és haladó nyelvtanuló könyvespolcán ott a helye.

Szponzorált tartalom

2020. szeptember 12., szombat

10 latin–spanyol szópár, amelyek egész mást jelentenek

Gyakran felmerül a kérdés: vajon mennyire segíti a klasszikus latin egy újlatin nyelv megtanulását? Erről megoszlanak a vélemények. Bár ezek a nyelvek a latin modern nyelvjárásai, figyelembe kell venni, hogy nem a klasszikus latinból származnak – annál is inkább, mert az egy kimunkált irodalmi nyelv volt, amelyet igazából sosem beszélt az utca népe (úgy, ahogy „kellett volna”) – és a szavak jelentése egyébként is az, ami talán a leggyorsabban változik az élő nyelvben.

Latin felirat Pompeiiben (Forrás: Pixabay.com)

A spanyol szavak ránézésre sokszor nagyon hasonlítanak a latin szavakra, ezért egy klasszikus latin szöveget meglátva elsőre úgy tűnhet, hogy majdnem mindent értünk belőle (még ha nem is ismerjük a ragozásokat). A valóságban azonban az okozza a legnagyobb problémát, hogy az ismerősnek vélt latin szavak általában még mást jelentettek (vagy nem pontosan ugyanazt), mint a spanyolban. Ezekből állítottunk össze egy rövid listát! (Az első helyen a latin, másodikként a spanyol alak szerepel.)
  1. alma és alma. Rögtön egy kakukktojással kezdünk, hiszen ez a két szó történetileg sem azonos: latinul egy nőnemű melléknév, jelentése ’tápláló’ vagy ’jótékony’, és a spanyol alimento főnévvel rokonítható. A spanyol ’lélek’ szó latin megfelelője és forrása az ánima (amely a spanyol választékos nyelvben is létezik mint művelt eredetű duplikátum).
  2. casa és casa. Majdnem mindegyik újlatin nyelvben megtalálható ez a szó, ugyanabban a jelentésben. Azonban jó, ha tudjuk, hogy a klasszikus latinban ez ’kunyhó, viskó’ jelentéssel bírt. A ’ház’ igazán latinul dŏmus volt, amelynek egyedül a szárdban van folytatója (domo – a határozói esetből), de a művelt eredetű doméstico ’házi’ melléknévben is ez köszön vissza.
  3. contestāri és contestar. Egyszerűnek tűnik, ugye? Pedig a latin ige nem azt jelenti, amit a spanyol alapján várnánk, hanem azt, hogy ’tanúskodni hív’. A ’válaszol’ latinul respondēre, amely ugyanúgy használatos a spanyolban is (responder) a contestar szinonimájaként. Az utóbbi mai jelentése a jogi nyelvben alakult ki (’tanúskodik > [kérdésre] megerősít > felel, válaszol’).
  4. mirāri és mirar. A csábító hasonlóság ellenére ne feledjük: a latin ige még azt jelentette, hogy ’bámul, (meg)csodál, csodálkozik’, melynek a spanyol admirar a valós párja. A ’néz’ latinul spectāre volt, ezt a tövet találjuk a művelt eredetű espectador ’néző’ szóban is.
  5. parāre és parar. Gondolhatnánk, egy olyan gyakori ige, mint a ’megáll’, biztos ugyanazt jelentette már latinul is. Nagyot tévednénk, mert a latin ige jelentése ’(el-/fel-)készül’, tehát a preparar(se) megfelelője! A spanyol jelentés az ’elkészül, készen áll > (vmilyen) helyzetbe kerül, elhelyezkedik > megáll’ átvitelen keresztül alakult ki, és Latin-Amerikában máig használják ’áll (vki vhol)’ értelemben. A latinban igazából nem volt pontosan ’megáll’ jelentésű ige.
  6. persōna és persona. Szintén megtalálható a többi újlatin nyelvben is, ’személy’ jelentéssel. Ám a klasszikus latinban még ’álarc’ értelemben használták, majd innen (színházi) ’szerep(lő), személyiség’ lett, tehát a valódi spanyol párja a personaje. A személyre nem létezett a klasszikus nyelvben külön szó, ebben az értelemben is az homo ’ember’ volt használatos.
  7. quǽrere és querer. Tény, hogy a latin igének is volt olyan jelentése, hogy ’akar, kíván, szüksége van (vmire)’, de elsősorban azt jelentette, hogy ’keres’ vagy ’kérdez’ (innen a művelt eredetű cuestión ’kérdés’ szó is). Az ’akar’ latin megfelelője a klasszikus nyelvben a velle volt (beszélt nyelvi változata a *volēre), a ’szeret’ pedig az amāre.
  8. reālis és real. Ezek csak „keresztben hamis barátok”, mert a spanyol alaknak két latin szó is megfelel, de közülük csak a ’valós(ágos)’-t jelenti a reālis. A ’királyi’ latin megfelelője a regālis, amely a hangváltozások miatt a spanyolban egybeesett az előbbivel.
  9. salīre és salir. Az egyik leggyakrabban használt spanyol ige, amely a ’kimegy/kijön’ mellett modern értelemben ’szórakozni megy, jár (vkivel)’ jelentéssel is bír. Pedig latinul azt jelentette, hogy ’ugrik’! Mai spanyol használata a ’kiugrik’ átmeneten keresztül jött létre. Érdekesség, hogy ugyanide tartozik a saltāre ’táncol’ > saltar ’ugrál’ is, amely a salīre gyakorítóképzős alakja volt. A ’kimegy’ viszont latinul exīre volt, amely még megvolt az óspanyolban is exir formában.
  10. vale és vale. Mindkét nyelven sajátos és gyakori kifejezés, amely ugyanabból az igéből (valērevaler) származik. De míg latinul ez felszólító módú alak, amelyet búcsúzáskor mondtak (kb. ’minden jót [neked], élj boldogan’ és hasonló jelentésekben), addig spanyolul kijelentő módban van és azt jelenti, hogy ’oké, rendben’.
Mindez csupán egy kis ízelítő volt, nyilván lehetne még rengeteg hasonló példát találni. Ha esetleg tudsz te is ilyet, kedves Olvasó, hozzászólásban folytathatod ezt a listát! További spanyol szavak különös eredetéről ebben a cikkben írtunk.

Római színház romjai Méridában, Extramadura (Forrás: Pixabay.com)

S végül még valami. Miért is van az, hogy a latin -us, -is végződésű szavak a spanyolban -o, -e (vagy mássalhangzó) végződésűek? Sokan azt gondolják, hogy a spanyolban „lekoptak ezek a végződések”, ami így ebben a formában nem igaz. Valójában az az oka, hogy a névszók nem a klasszikus latin alanyesetű alakból jönnek. A beszélt nyelvben ugyanis sokkal gyakrabban fordultak elő határozói vagy tárgyesetben – mivel ezek voltak az elöljárószók vonzatai is –, ami már magánhangzóra végződött egyes számban (-o, -u vagy -e). Ezért az újlatin nyelvek névszói is ezt az alakot vitték tovább, a klasszikus latin névszóragozás lényeges leegyszerűsítésével.

Felhasznált források

  • Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára. Franklin Társulat, Budapest
  • Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3. kiadás
  • Wiktionary (angol nyelvű változat)