Megértené-e egy olasz vagy spanyol anyanyelvű, ha latinul szólnának hozzá?

A rövid válasz az, hogy nem. Kicsit hosszabban az, hogy talán igen – ha tanult latinul, vagy bölcsész, esetleg nyelvtanár. De nyilván akik ezt a kérdést felteszik, általában arra gondolnak, hogy mondjuk Cicero vagy Seneca (csak azért, mert ő épp Hispaniában született) elboldogulna-e a mai Rómában vagy Spanyolországban, ha létezne időgép. Nos, erre válaszolni már nem is olyan egyszerű...

Kezdjük mindjárt azzal, hogy latin alatt a köznyelvben általában a klasszikus latint szokás érteni, egy művelt, írott nyelvet, amelyet igazából sosem beszélt úgy az utca népe, ahogy az írott szövegekből ismerjük. Tulajdonképpen ma sem tudjuk igazán, milyen volt a korabeli beszélt latin, erre éppen a konzervatívabb újlatin nyelvek (szárd, olasz, spanyol) engednek csak következtetni.

Katalónia tér (Plaza de Cataluña / Plaça de Catalunya), Barcelona (Forrás: Pixabay.com)

De tegyük fel, hogy a klasszikus latint nagyjából úgy beszélték az utcán is, ahogy az irodalmi művekben. Ez esetben ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint a kölcsönös érthetőség tekintetében: egyrészt nagymértékben függ a szövegkörnyezettől (éppen milyen hasonló szavakat vél hallani és megérteni az illető), de leginkább a beszélő műveltségétől és „nyelvérzékétől”. Aki soha az életben nem tanult idegen nyelvet és nem volt még külföldön sem, fel sem fogja ismerni, hogy milyen nyelven szólnak hozzá (sőt, talán még a saját anyanyelvét is alig ismeri fel, ha azt idegen akcentussal beszélik).

Tehát pl. egy olyan mondatot, hogy Ubi est platea Catalauniæ? (¿Dónde está la plaza de Cataluña?) ’Hol van a Katalónia tér?’ minden bizonnyal megértene egy bölcsész vagy egy tanult és sokat olvasott spanyol anyanyelvű, de a piaci árusnak vagy az átlagjárókelőnek fogalma sem lenne még arról sem, hogy milyen nyelven érdeklődünk és mit szeretnénk tőle megtudni, ahogy arról ez a videó is tanúskodik. Ugyanakkor az utóbbiak is simán megértenék mondjuk a Maximas gratias (Muchas gracias) ’Köszönöm szépen’ kifejezést, hiszen ez így spanyolul is értelmes (legfeljebb egyből rájönnének, hogy külföldiek vagyunk, mert nem a megszokott módon mondtuk).

Olaszországban, bár látszólag valamivel egyszerűbb volt a kísérletezőnek latinul boldogulnia, valószínűleg ez is csak véletlen: épp olyan emberekkel próbálkozott, akik legalább beszéltek angolul, vagy nyíltabbak voltak a társalgásra:


Az olaszok esetében persze nyilván az is sokat számít, hogy eleve hozzá vannak szokva a kétnyelvűséghez, hiszen lényegében – nyelvtörténeti értelemben – minden régióban és nagyvárosban egy másik nyelvet beszélnek (még ha ezt ők maguk is csak „olasz nyelvjárásoknak” tekintik), és a toszkán nyelvjáráson alapuló tulajdonképpeni olasz közvetítőnyelvként (is) szolgál.

S végül tegyük hozzá, hogy ezekben az országokban elterjedt szokás egyből átváltani angolra – már aki tud –, amint észreveszik, hogy az illető külföldi, még ha próbál is a helyi nyelven kommunikálni (ezt jómagam is tapasztaltam Spanyolországban).

Mértékegységek előtagjai, jelentésük és eredetük

Nem gondoltam volna, hogy valaha odáig süllyed az elektronikus újságírás színvonala, hogy egy informatikai témájú cikkben a digitális adattárolási kapacitásra vonatkozó, rendszerint csak „TB”-nek rövidített mennyiséget képesek kiírni betűvel úgy, hogy terrabyte (sic!), de hát ide is eljutottunk.

Ezen felbuzdulva – valamint lelkes olvasónk, Tamás felvetése alapján – nem voltam rest utánajárni a Nemzetközi Mértékegységrendszerben (francia: Système International d’Unités, SI), hétköznapi nyelven a metrikus rendszerben használt előtagok (prefixumok) forrásának és eredeti jelentésüknek. Bevallom, engem is értek meglepetések – persze pozitív értelemben szólva...

(Forrás: El Mexicano / https://en.wiktionary.org)

S mint a táblázatból kitűnik, legnagyobb meglepetésemre a pico- (magyar forrásokban piko-) előtag éppen spanyol eredetű (de őszintén szólva a dánra sem nagyon számítottam a femto- és atto- esetében). Nem részleteztem, hiszen itt nem a messzemenő etimológiai fejtegetés volt a cél, de maga a spanyol pico szó is megér egy magyarázatot. Ennek végső forrása az egyébként ókelta eredetű latin beccus – pontosabban ennek tárgyesete, a beccu(m) – ’csőr’, a valószínűleg hangutánzó eredetű (és valamennyi nyugati újlatin nyelvben közös) picar ’csíp, szúr’ ige, esetleg még a latin picus ’fakopáncs, harkály’, ill. pica ’szarka’ szavak hatásával.

A táblázat PDF-változata innen letölthető és szabadon felhasználható. Mindössze annyi kérésem lenne, ha már dolgoztam vele, hogy legyen egy hivatkozás is az eredeti forrásra, erre a bejegyzésre. Az előtagok gyakorlati felhasználására pedig néhány szemléletes példa az Űrkutatás magyarul nevű kiváló ismeretterjesztő csatorna alábbi videójában látható:

Mennyire távolodtak el az újlatin nyelvek a latintól?

A latin népek nyelvkedvelői körében kifogyhatatlan téma, hogy vajon az olasz, a portugál, esetleg a román vagy éppen a spanyol áll-e a legközelebb a klasszikus latinhoz. Az ilyen kérdésekre – mint már szó volt róla több cikkben is – azért nem egyszerű válaszolni, mert ez attól függ, milyen szempontokat veszünk figyelembe és azokat milyen módszertan szerint vizsgáljuk.

Mindenekelőtt szögezzük le már most, hogy az újlatin nyelvek sokkal közelebbi rokonságban állnak egymással, mint a klasszikus latinnal. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen egyrészt több mint kétezer év választja el őket az utóbbitól, másrészt eleve nem a klasszikus latinból alakultak ki, mivel az egy kimunkált irodalmi nyelv volt, amelyet az utca embere valójában sosem beszélt. Tehát ez valami olyasmi, mintha azt mondanánk, hogy a magyar tájszólások közelebb vannak egymáshoz, mint a Halotti beszédben használt magyarhoz – ez szerintem teljesen egyértelmű.

Szerencsére azért van mire támaszkodni. Mario A. Pei (1901–1978) olasz származású amerikai nyelvész készített erről elsőként – és sajnos azóta is utolsóként – tudományos igényű összehasonlító tanulmányt 1949-ben (A New Methodology for Romance Classification). Pei a hangsúlyos latin magánhangzók minőségét vette alapul különböző fonetikai környezetekben, és azok változásait vizsgálta a mai újlatin nyelvekben. Összesen 77 „lehetséges változási pont”-ot határozott meg, mint pl. a diftongizáció (pl. ĕ > ie), a megnyílás (pl. ŭ > o) vagy a nazalizáció. Ha az eredeti magánhangzó minősége a vizsgált nyelvben megmaradt (tehát ī > i, ŭ > u stb.), az 0 pontot ért; ha változás következett be, annak jellegétől függően súlyozva 0,5 (ha pl. csak nazalizáció történt), 1 (pl. megnyílás) vagy 2 (pl. diftongizáció) pont járt; ugyanakkor ha a „várt” szabályos változás valamiért mégsem következett be (pl. nŏcte > sp. noche), az –0,5 pontot (azaz fél pont levonást) jelentett.

A kiértékelés szerint minél több pontot gyűjtött így egy nyelv, annál nagyobb távolságra került a latintól, ami százalékban kifejezve a következőt jelentené: francia 44%, portugál 31%, provanszál (okcitán) 26%, román 23,5%, spanyol 20%, olasz 12%, szárd (logudorói) 8%. A francián talán nincs mit magyarázni, a szárd pedig éppen arról híres, hogy a latin magánhangzók eredeti minőségét is változatlanul őrzi, így az eredmény érthető. Pei úgy is meghatározta az értékeket, ha minden változás azonos súllyal lenne figyelembe véve, ez alapján a következőképpen alakulna a sor: francia 46,5%, portugál 45%, provanszál 37,5%, román 32%, spanyol 20,5%, olasz 16%, szárd 11%. Látható, hogy bár a számokban van némi eltérés, az összkép ugyanaz. Vagyis kijelenthetjük, hogy a vizsgált szempont szerint a legújítóbb újlatin nyelvek a francia, a portugál és az okcitán, míg a legkonzervatívabbak sorrendben a szárd, az olasz és a spanyol.

Persze ez csak egy – ám igen fontos – szempont, de ugyanezt a módszert ki lehetne terjeszteni a hangsúlytalan magánhangzókra, a mássalhangzókra, az alak- és mondattanra is. Valamennyire biztosan eltérő eredmények születnének. (A francia valószínűleg megőrizné a pozícióját, de a mássalhangzók tekintetében a spanyol vetekedhetne vele az első helyért; másfelől az olasz talán helyet cserélne a szárddal, és a román is jó eséllyel közelebb kerülne a latinhoz, ha a morfoszintaxist is vizsgálnánk.)

Az ábrán (jobbra fent) az újlatin nyelvek latintól való távolságát próbáltam szemléltetni a tanulmány alapján, figyelembe véve a földrajzi elhelyezkedésüket is (a távolságok a feliratok képzeletbeli középpontjait összekötő egyenesek).

Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvésznek.

Egy dal, melyet még a spanyolajkúak többsége sem ért

A spanyolról köztudott, hogy míg az ún. „sztenderd” vagy köznyelvi változatait nagyjából mind az 500 millió anyanyelvi beszélő megérti és tudja használni, ha szükséges, azonban a mindennapi nyelv szókincsében, főleg a helyi adottságokat illetően óriási a változatosság: nem csak az egyes spanyol nyelvű országok, hanem még azon belüli régiók szerint is hatalmas eltérések lehetnek.

Nem biztos, hogy például (a Spanyolországnál több mint kétszer nagyobb) Bolíviában a nyugati hegyvidék szlengjét megérti mondjuk az ország keleti síkságán élő lakos és fordítva. Az alábbi dal tökéletesen szemlélteti mindezt. Ne csodálkozzon, aki nem ért belőle egy árva kukkot sem a „kötőszavakon kívül”, legyen nyelvtanuló, spanyoltanár, tolmács vagy fordító: mint szokás mondani, „nem az Ön készülékében van a hiba”!

Azért mégsem kell megijedni, nem az összes bolíviai dal ilyen: ez egy kimondottan extrém eset. A szerző, Alfonso Moreno Gil ugyanis szereti megtűzdelni a dalszövegeit olyan népnyelvi elemekkel, szófordulatokkal, amelyeket csak a Santa Cruzban élők értenek... (A dal műfaja egyébként brincao, amely lefordítva nagyjából annyit jelent, hogy „szökdécselő”. Szöveg a videó alatt.)


No jocheés los petos
(Alfonso Moreno Gil – Jorge Suárez López)

Que gustarte echarle a la compollera
Qué cosa, che, que vos ya no escarmentás
Ya pues, camba alzao, no seás joíchi
Que solingo te ponés la soga al cuello

Conmigo le pelaste de aquí hasta la Luna
Pues no me hacés pisar el palito jamás
Ni se te ocurra pensar que me pongo posmeta
Maldición de sucha no mata caballo

Tiquiminiqui que te hago una pizca de caso
No le busqués cinco pies, cinco pies al gato
Más bien invitá un sucumbé
Y no jocheés los petos

Esperá, sosegate, no echés más leña al fuego
O querés que se arme la grande de una vez
No aguantás de seguro ni una reprimenda
Y te saco sonando, no me enojés

Nada de hacer el cuento con lágrimas de caimán
Ni te hagás bravo de pliqui que me causa mucha risa
Tanto te conozco, no vengás con burreras
Hagamos bien las paces y quedemos a la pré

Tiquiminiqui que te hago una pizca de caso
No le busqués cinco pies, cinco pies al gato
Más bien invitá un sucumbé
Y no jocheés los petos
Kezdjük mindjárt a címmel, amely bizonyára ugyanúgy nem mond senkinek semmit, ahogy én is csak bámultam, mint borjú az új kapura, amikor megláttam. Oké, „ne csinálj valamit a valamikkel”, ennyi talán mindenkinek megvan. Na de szószaporítás helyett inkább lerántom a leplet: No jocheés los petos = ’Ne piszkáld a darazsakat’ (jochear = bosszant, piszkál, zavar [fastidiar, molestar]; peto = darázs [avispa]), átvitt értelemben: „ne játssz a tűzzel, mert megégeted magad!”.

Santa Cruz de la Sierra, Bolívia legnagyobb városa (Forrás: Pixabay.com)

Aztán vannak még szép számmal nyelvjárási kifejezések, amelyeket megpróbáltam összefoglalni az alábbiakban (bár garanciát nem vállalok rá, hogy mindegyiket jól értelmeztem):
  • echarle a la compollera — hanyagul viselkedik (a la ligera, como sea; < con pollera)
  • chehé, hallod-e (indulatszó)
  • camba alzao — nagyképű vidéki (camba = kelet-bolíviai félvér)
  • joíchi (jodichi, jodiche) — bosszantó ember, vérszívó (persona molesta; < joder)
  • solingo = solito (-ingo, -a, nyelvjárási kicsinyítő képző, diminutivo dialectal)
  • pelar(se) — tévedésben van (equivocarse)
  • pisar el palito — besétál a csapdába (hacerse víctima de una trampa o engaño)
  • posmeta — lehangolt, rossz kedvű (de mal humor)
  • sucha — keselyű, „ragadozó” (buitre)
  • tiquiminiqui — blöff, mellébeszélés (tagadásként is) (burla o engaño, o interj. de negación)
  • una pizca (de) = un poquito o casi nada
  • buscarle cinco pies al gato — kekeckedik, az élő fába is beleköt; mentegetőzik
  • sucumbé — tejjel, cukorral és fahéjjal készített alkoholos koktél, Bolívia tradicionális itala
  • armarse la grande — nagy balhé kerekedik (hacerse un escándalo)
  • sacar sonando — elküld a fenébe, „kihajít” (valakit)
  • de pliqui — kamu-, színlelt (de broma)
  • burrera — hülyeség, szamárság (estupidez, tontería; < burro)
  • quedar a (la) pré — nem tartozni semmivel, „egálban” lenni (no deberse nada; < fr. prêt)
Laguna Verde, Potosí, Bolivia (Forrás: Pixabay.com)

Tévedés lenne azt gondolni, hogy ezeket azért nem ismerjük, mert „indián szavak” – a fentiek közül talán mindössze két szó származik valamelyik helyi őshonos nyelvből (leginkább a kecsua és a guaraní jöhetne szóba), az összes többi belső spanyol fejlemény. Ráadásul nem is csak ezek a kifejezések okozhatnak nehézséget, hanem az is, hogy Bolívia keleti felén a voseo használatos, amellyel a tananyagok általában nem foglalkoznak. Persze mindez csak egy példa volt arra, hogy ilyen dalokat bármilyen élő nyelven lehetne alkotni.

Frissítés: A szerzemény egy 2022 szeptemberében megjelenő Dichos y modismos cambas hechos canción („Kelet-bolíviai mondások és szófordulatok dalba foglalva”) című 12 tételes zenei album része lesz, amely digitális letöltés formájában kerül majd terjesztésre.

Felhasznált források

Gracias especiales al Sr. D. Alfonso Moreno Gil por explicar los significados de modismos cambas.

Szenvedő szerkezetek a spanyolban. Acción és estado

A spanyolban kétféle igei körülírás lehetséges szenvedő értelemben: az egyik a ser + participio (amely előfordul progresszív szerkezetben is), a másik pedig az estar + participio. Szigorú értelemben véve csak az elsőt tekinthetjük szenvedő szerkezetnek (voz pasiva) – hamarosan látni fogjuk, hogy miért –, de vannak, akik az utóbbit is így nevezik. A melléknévi igenév mindkét esetben nemben és számban egyezik a mondat szenvedő alanyával (sujeto paciente). De vajon mi a különbség köztük?

Ennek megértéséhez nézzünk két konkrét példát az alábbiakban:
(1) El jardín es arreglado todos los días. ’A kert rendezve van minden nap.’
(2) El jardín siempre está arreglado. ’A kert mindig rendezett.’
Látszólag nagyon hasonló mondatokról van szó, de ha végiggondoljuk, azért mégsem teljesen. Az (1) mondatban egy folyamatos (ismétlődő) passzív cselekvést találunk: a kertet minden nap rendbe teszik. Nem úgy a (2) példában, amely arról szól, hogy a kert mindig rendezett, mert (előzőleg) rendbe tették.

El jardín es arreglado todos los días, por eso siempre está arreglado. (Kép: Pixabay.com)

Az első mondat tehát egy cselekvés (acción) elszenvedését jeleníti meg folyamatában, melynek alanya a cselekvő mondat tárgya lenne (Todos los días arreglan el jardín ’Minden nap rendbe teszik a kertet’). És ez a szenvedő szerkezet lényege: a cselekvő mondat tárgyát alannyá alakítja, így nem szükséges a cselekvés végzőjének megemlítése. (Ez sokszor felcserélhető a visszaható névmással kifejezett szenvedő igealakkal.) A második mondat ezzel szemben egy már befejeződött (vagy befejezettnek tekintett) cselekvés utáni állapotot (estado) – a cselekvés eredményét (resultado) – írja le.

Bár a szó szoros értelmében az utóbbi már nem szenvedő szerkezet, hanem állapotot kifejező körülírás (construcción resultativa), nevezik „eredménypasszív” mondatnak (pasiva resultativa) is. Érdekesség, hogy ez logikailag megfelel egy múlt idejű szenvedő mondatnak, vagyis az El jardín está arreglado egyenértékű az El jardín {fue ~ ha sido} arreglado mondattal. Hasonlóképpen, pl. La comida es servida ’Az ételt felszolgálják’, illetve La comida está servida ’Az étel fel van szolgálva’ (mert már felszolgálták) = La comida {fue ~ ha sido} servida.

Amennyiben a cselekvés végzőjét, vagyis ágensét (amely cselekvő mondatban az alany lenne) is meg kívánjuk nevezni, annak a por elöljárószó lesz a vonzata, pl. Las crías del quetzal son atendidas por ambos padres ’A quetzal fiókáit mindkét szülő gondozza’. Ez általában csak a szenvedő mondatoknál működik, bár van néhány rögzült kifejezéstípus, ahol az estar-ral alkotott szerkezettel is előfordul, pl. La educación está regulada por la ley ’Az oktatás a törvény által szabályozott’.

Példa a körülíró szenvedő igeragozásra kijelentő mód jelen és egyszerű múlt időben (Forrás: El Mexicano)

Vannak persze olyan esetek, amikor a kétféle szerkezet közüli választás elsőre nem tűnne logikusnak (sokszor inkább a konkrét igétől, ill. nyelvjárástól is függ), és olykor mindkettő működik különösebb jelentésbeli eltérés nélkül. Lássunk néhány példát erre!
  • Está prohibido fumar ’Tilos a dohányzás’. Bár folyamatosan tilos, mégis az estar-ral szokás a tiltást jelentő kifejezéseket mondani. Azért, mert ez valójában állapotszerű: a dohányzást megtiltották (valakik valamikor), aminek eredményeképpen nem szabad dohányozni.
  • Está (~ Es) dedicado a ti ’Neked van szánva’. Mindkettő előfordul, de ezt is inkább az estar igével szokták mondani. A ser használatakor a beszélő ezt fennálló állapotnak tekinti, az estar esetén pedig egy döntés eredményének.
  • Es ~ Está considerado el mejor jugador ’A legjobb játékosnak tartják.’ Ez tipikusan olyan eset, amikor nem különböztethető meg a fennálló cselekvés az állapottól, így mindkét mondat egyaránt használatos. Általánosságban a voz pasiva (es considerado) gyakrabban fordul elő az ilyen kifejezésekben (vö. se considera el mejor jugador).
  • El programa es ~ está dirigido/presentado por un experto ’A műsort (egy) szakértő vezeti’. Az előző példához hasonlóan ezeknél az igéknél is működik mindkét szerkezet attól függően, hogy a beszélő éppen megvalósuló eseménynek, vagy adott állapotnak/körülménynek tekinti. (Spanyolországban mindkét esetben az estar, máshol a ser használata elterjedtebb.)

La torre Eiffel es (~ está) considerada (~ se considera) el símbolo de París. (Kép: Pixabay.com)

Megjegyzendő, hogy nem tartozik ebbe a körbe a korábban már tárgyalt {ser ~ estar} casado, amely nem szenvedő szerkezet. A voz pasiva a beszélt nyelvben egyébként is elég ritka, sokkal elterjedtebbek az estar igével használt, állapotot vagy körülményt leíró kifejezések. Itt érdemes említeni azt is, hogy a jelen idejű szenvedő szerkezet gyakran ún. presente histórico értelemű, amikor múltbeli eseményeket a jelen idő használatával írnak le: pl. Asiste al evento, donde es entrevistado ’Részt vesz az eseményen, ahol meginterjúvolják’. Ez a fajta „elbeszélő jelen” viszont elég gyakori a sajtónyelvben.

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek, a példákért pedig Wenceslao Grillo-nak.

Vakcina, vacuna – de mi köze az oltásnak a tehenekhez?

Egy évvel ezelőtt még csak a karanténról beszélhettünk a koronavírus-világjárvány kapcsán, de szerencsére most már rendelkezésre áll a védőoltás is, újabb szóval, a vakcina. Lehet, hogy annyira nem is új ez a szó, mindenesetre nem emlékszem a gyerekkoromból, hogy bárki is így hívta volna (idegen szakkifejezés lévén a történeti-etimológiai szótárakban sajnos nem szerepel).

Hegyoldalon legelésző tehenek (Forrás: Pixabay.com)

Akárcsak a karantén, számunkra a vakcina szó alakja sem mond különösebben semmit, de valószínűleg ugyanígy van ezzel az átlagos angol anyanyelvű is, ahol vaccine, francia jövevényszóval. Sokkal könnyebb helyzetben vannak viszont az újlatin nyelveken beszélők, természetesen. A spanyol ajkúak számára például teljesen egyértelmű, hogy a vacuna ’védőoltás’ a vaca (< lat. VACCA) ’tehén’ szóval van összefüggésben: ez ugyanis nem más, mint a belőle képzett melléknév, a vacuno, -na ’marha-, tehén-’ (pl. res vacuna ’marhahús’) főnevesült nőnemű alakja.

Ezzel el is jutottunk az alapkérdéshez, hogy mégis mi köze lehet a védőoltásnak a marhához. Nos az, hogy az oltás feltalálója, Edward Jenner (1749–1823) angol sebész és tudós tehénhimlővírust használt a kísérletéhez, amellyel bebizonyosodott, hogy akit megfertőztek vele, már nem kaphatja el a veszélyes fekete himlőt. A tehénhimlő pedig latinul variola vaccina, amely spanyolul viruela vacuna, ahonnan a vaccina, ill. vacuna melléknév ’védőoltás’ jelentésű főnévként önállósult. Ebből képezték aztán a vakcinál (to vaccinate; vacunar) és vakcinálás (vaccination; vacunación) szavakat is.


„Ya sabes que estoy de ti vacunada...” – ’Már tudod, hogy be vagyok veled oltva...’

Az arabok és a spanyol: három elterjedt tévhit

Az Ibériai-félszigeten majdnem 800 évig tartó arab uralom kapcsán sokakban felmerült már, hogy a spanyoloknak ma arabul „kellene” beszélniük. A muzulmán hódítók 711-ben kötöttek ki a mai Gibraltár közelében a berber származású Táriq ibn Zijád vezetésével, akiről a terület később a nevét is kapta (arabul Dzsebel el-Táriq, azaz ’Táriq sziklája’), szétverték a Nyugati-gót Királyságot, s egészen 1492-ig, Granada visszafoglalásáig a félszigeten maradtak.

A granadai Alhambra. A név forrása az arab al-hamrá (الْحَمْرَاء), jelentése ’a vörös [erőd]’. (Forrás: Pixabay.com)

A spanyolok ma mégsem arabul beszélnek – sőt, a szókincset ért hatásokon kívül semmilyen más nyoma nincs ennek a sémi nyelvnek a félszigeti nyelvváltozatokban. Az alábbiakban három ismert tévhit és cáfolatuk olvasható a spanyol és az arab nyelv kapcsolatáról.

Az Ibériai-félszigeten 700 éven át arabok uralkodtak. Hogy lehet akkor az, hogy ma nem az arab minden spanyol anyanyelve?

Egyrészt érdemes tudni, hogy a félszigeten ma beszélt újlatin nyelvek mindegyike az északi peremvidékekről származik, ahová az arabok – pontosabban mórok – nagyon el sem jutottak, uralmuk sem tartott ott sokáig. Másrészt az, hogy történik-e nyelvcsere, nem attól függ, hogy mennyi ideig volt jelen adott népcsoport egy területen: sokkal inkább a kulturális motiváltságnak van jelentősége. Ráadásul a félszigetet megszálló észak-afrikai muzulmánok az ott lévő (akkor épp a gót birodalomhoz tartozó) romanizált népesség többmilliós lélekszámához képest nagyon kevesen, még százezren sem voltak, s valójában alig volt közöttük arab (többnyire csak a vezetőik). Habár az arab volt a „hivatalos nyelv”, a lakosság a mindennapi érintkezésben továbbra is saját (új)latin nyelvjárásait használta. Ezek összefoglaló elnevezése a mozarab („arabizált [latin]”), amelynek emlékei arab ábécével írt versekből maradtak ránk. Ez az ódélspanyol dialektuscsoport nagyon közel állt a régi aragóniai és kasztíliai nyelvjárásokhoz, amelyek aztán a többi északi nyelvjárással együtt a Reconquista során kiszorították.

Bár Madrid neve középkori arab szövegekben tűnik fel először „Madzsrít” formában, valószínűbb, hogy a latin matrix, -īce(m) újlatin változatáról van szó. (Kép: polgármesteri hivatal épülete, korábban postapalota. Forrás: Pixabay.com)

A spanyol szókincs tizedét valóban arab szavak alkotják?

Ez így nem igaz. A Reconquista idején a területet a muzulmánoktól visszahódító, északról érkező kasztíliaiak valóban sok arab szót átvettek a mozarab nyelvjárások közvetítésével, de ezek többsége az arab uralom fokozatos visszaszorításával hamar el is tűnt (Bölcs Alfonz idején számos latin jövevényszót honosítottak meg a pótlásukra). Eleve problémás ezt számokban kifejezni, hiszen egy nyelv szókincsének mérete nem határozható meg és állandó változásban is van. A 10% még így is elég nagy túlzás. A köznyelvben a spanyol sem használ sokkal több arab jövevényszót, mint más európai nyelvek (a mindennapi szókincs több mint 95%-a latin eredetű), gyakoriságuk a germán jövevényszavakéval mérhető össze. Amiért mégis úgy tűnhet, hogy a spanyolban rengeteg az arab jövevényszó, az az, hogy az arab al-, a- névelővel együtt vették át őket szájhagyomány útján a helyi arab nyelvjárásból (hiszen az újlatin anyanyelvű lakosság nem tudta, hogy az névelő), jellegzetes hangzást kölcsönözve e szavaknak: pl. algodón ’pamut’ (vö. angol cotton), almacén ’raktár’, amely eredetét tekintve a magazin szó megfelelője, azúcar ’cukor’ (ld. angol sugar) és így tovább.

A spanyol torokhangok – írásban j és g – tényleg az arabból származnak?

Tévedés. A mai (sztenderd) spanyol [ch] hang (nemzetközi fonetikai átírásban: [x]) nyelvtörténeti időben mérve nem régi fejlemény, a 17. század előtt nem létezett. A korábbi zöngétlen palatális réshang „hátrébb csúszásából” adódott, amelyet ugyanakkor az óspanyol [s] és [zs] hangok egybeesése eredményezett. A változást belső szerkezeti okokra vezetik vissza. A 15. századi spanyolban még meglévő magyar [s]-szerű mássalhangzó ejtése túl közel volt az s betűvel jelölt lágy [sz] hangéhoz, ami sok félreértést okozott volna. Azért, hogy ez ne történjen meg, ezt az [s] hangot a beszélők egyre hátrébb képezték, míg végül a mai veláris [ch] lett belőle. Természetesen az arab jövevényszavakban lévő mai j [ch] is egy régebbi [s] vagy [zs] hangból származik, semmi köze az arab torokhangokhoz, amelyeknek egyébként a mai spanyolban vagy néma h, vagy olykor f felel meg.

Az arab uralom hatása legfőképpen az építészetben mutatkozik meg. (Forrás: Pixabay.com)

Megjegyzendő továbbá, hogy a mai félszigeti spanyolban, leginkább a Madridban és vonzáskörzetében jellemző „arabos” torokhangok (fonetikai átírásban [χ]: mint a jota, gente szavak kezdőhangja; ill. ennek zöngés párja, legjobban a „raccsolt r”-re emlékeztető [ʁ]: pl. az algo, pagar szavak g-je) pedig már modernkori helyi újítások, így végképp semmi közük nem lehet az arab nyelvhez.

Ha valaki szeretne kicsit jobban elmélyedni a témában, ebben a negyedórás angol nyelvű videóban bővebben is kifejtésre kerül a spanyol és portugál nyelveket ért arab hatás, rövid történelmi ismertetéssel és valós szókincsbeli példákkal.

Spanyol számnevek és használatuk

A számnevek a névszók egyik csoportja. Négy fajtájuk létezik: tőszámnevek (egy, kettő, három stb.), sorszámnevek (első, második, harmadik stb.), törtszámnevek (pl. fél, harmad, negyed), valamint szorzószámnevek (pl. kétszeres, háromszoros). Ezeket a spanyolban is ugyanígy megkülönböztetik. A beszélt nyelvben kiterjedt használata azonban csak a tőszámneveknek van, a többinek csak az első néhány alakja használatos. A sorszámnevek a tizedik felett szinte kizárólag az írott és a sajtónyelvben fordulnak elő, a százas sorszámneveket pedig az átlagos beszélők nem is ismerik.

Az alábbiakban a spanyol számnevek (los numerales¹) alakjairól, használatáról és szükség szerint a helyesírásáról is szót ejtünk. A cikk négy részre tagolódik a fenti számnévtípusok szerint. Mindegyik egy táblázatos összefoglalóval kezdődik, amely alatt a számnevek alakjára, használatára és helyesírására vonatkozó kiegészítő információkat találjuk.

Tőszámnevek (numerales cardinales)
(0) cero
(1) uno (un, una)
(2) dos
(3) tres
(4) cuatro
(5) cinco
(6) seis
(7) siete
(8) ocho
(9) nueve
(10) diez
(11) once
(12) doce
(13) trece
(14) catorce
(15) quince
(16) dieciséis
(17) diecisiete
(18) dieciocho
(19) diecinueve
(20) veinte
(21) veintiuno (-ún, -una)
(22) veintidós
(23) veintitrés
(24) veinticuatro
(25) veinticinco
(26) veintiséis
(27) veintisiete
(28) veintiocho
(29) veintinueve
(30) treinta
(31) treinta y uno (un, una)
(40) cuarenta
(50) cincuenta
(60) sesenta
(70) setenta
(80) ochenta
(90) noventa
(100) cien, ciento
(101) ciento uno (un, una)
(132) ciento treinta y dos
(200) doscientos (-as)
(300) trescientos (-as)
(400) cuatrocientos (-as)
(500) quinientos (-as)
(600) seiscientos (-as)
(700) setecientos (-as)
(800) ochocientos (-as)
(900) novecientos (-as)
(1000) mil
(1001) mil uno (un, una)
(1500) mil quinientos (-as)
(1995) mil novecientos noventa y cinco
(2000) dos mil
(100 000) cien mil
(1 000 000) un millón (de)
(2 000 000) dos millones (de)
(1000 000 000) un millardo² (de)
(1000 000 000 000) un billón (de)

A spanyol tőszámnevek tizenötig, valamint a kerek tízesek, továbbá a ’100’, az ’500’ és az ’1000’ közvetlenül a latinból származnak (a tárgyesetű alakból, ha az eltérő, pl. ŪNU(M), DŬŌS, QUĪNGĔNTOS); 16 és 19 között, illetve a többi tőszámnév már belső összetételű. Érdekesség, hogy a doce ’12’ és trece ’13’ látszólag olyan, mintha a dos és tres számnevekhez az -s helyett hozzáadtuk volna a -ce szótagot. Valójában ez a szótag a hangsúlytalan latin ´-DĔCI(M) – beszédben [dece] – ’tizen-’ utótag rövidülése (DŬÓDĔCIM > *dódece > [dodze] > doce, TRÉDĔCIM > *trédece > [tredze] > trece stb.).

A számokat harmincig egybeírják, harminc felett a tízesek és egyesek közé y kötőszót tesznek, pl. cuarenta y cinco ’45’ (de: doscientos cinco ’205’). A gyors beszédben ezeket is általában egyben mondják ki: [kwarentiszinko]. A treinta ’30’ ejtése némelyik beszélőnél [trenta] (főleg az összetett számnevekben). A tőszámnevek főnévként és melléknévként is használatosak.

Números y matemáticas – Számok és matematika (Forrás: Pixabay.com)

Némi bonyodalmat csak az ’1’ számnév használata okozhat, mert ez az egyetlen, amelyik rendelkezik rövidült és nőnemű alakkal is. A rövidült alakot (un, veintiún) hímnemű névszó, ill. közvetlenül hangsúlyos [a]-val kezdődő nőnemű főnév előtt használják: pl. cuarenta y un mil ’31 ezer’, un libro ’egy könyv’, ill. un arma ’egy fegyver’, veintiún almas ’21 lélek’; a nőnemű alakot természetesen nőnemű névszói szerkezetben: pl. treinta y una mil toneladas ’31 ezer tonna’, una parte ’egy rész’. (Az un, una melléknévi alakok azonosak a határozatlan névelővel, de itt hangsúlyosak.) A teljes uno alak csak önálló számnév, összetett számnév utolsó tagja lehet, vagy hímnemű főnév után állhat: pl. sesenta y uno ’61’, número uno ’első számú’. Az uno használatos még „általános alanyként” is, magyarul kb. ’az ember’: pl. Uno pensaría que la vida es perfecta ’Az ember azt gondolná, hogy az élet tökéletes’.


(Melyik szám van elírva a táblán?)

A ’100’ számnévnek van egy rövid (cien) és egy teljes alakja (ciento) is. A rövid alakot használják az ezresek előtt (cien mil, cien millones stb.), névszó előtt (los cien mejores libros ’a 100 legjobb könyv’) és általában önálló számnévként is, de mindig a teljes alak használatos az egyes és tízes számnevekkel alkotott többi összetételben (ciento uno, ciento cincuenta). Százalékszám kifejezésénél a ’100%’ esetén mindkét alak használatos: cien(to) por cien(to); a többi százalékos kifejezésben többnyire a teljes alakot használják: treinta por ciento ’30%’. 200-tól a százasok rendelkeznek nőnemű melléknévi alakkal is, pl. trescientas cincuenta personas ’350 személy’.

Az ’1000’ számnév többes számban változatlan: tres mil ’3000’, cien mil ’százezer’, ciento cincuenta mil ’150 ezer’ stb. (Létezik a többes számú miles alak, de nem mint számnév, hanem főnévi értelemben ’ezrek’ jelentéssel, pl. miles de personas ’emberek ezrei’.) A milliós számnevek már csak főnevek lehetnek, ezért a jelzett főnévhez de elöljárószóval kapcsolódnak: pl. tres millones de habitantes ’hárommillió lakos’. A számnevek után az ’1’ (un, una) kivételével a névszók többes számban állnak, beleértve a nullát is (pl. cero puntos ’nulla pont’).

Sorszámnevek (numerales ordinales)
(1.) primero (-er), -era
(2.) segundo, -da
(3.) tercero (-er), -era
(4.) cuarto, -ta
(5.) quinto, -ta
(6.) sexto, -ta
(7.) séptimo, -ma
(8.) octavo, -va
(9.) noveno, -na
(10.) décimo, -ma
(11.) undécimo, -ma; decimoprimero (-er), -era
(12.) duodécimo, -ma; decimosegundo, -da
(13.) decimotercero (-er), -era
(14.) decimocuarto, -ta
(15.) decimoquinto, -ta
(16.) decimosexto, -ta
(17.) decimoséptimo, -ma
(18.) decimoctavo, -va
(19.) decimonoveno, -na
(20.) vigésimo, -ma
(21.) vigesimoprimero (-er), -era
(30.) trigésimo, -ma
(31.) trigésimo primero (-er), -era
(40.) cuadragésimo, -ma
(50.) quincuagésimo, -ma
(60.) sexagésimo, -ma
(70.) septuagésimo, -ma
(80.) octogésimo, -ma
(90.) nonagésimo, -ma
(100.) centésimo, -ma
(101.) centésimo primero (-er), -era
(200.) ducentésimo, -ma
(300.) tricentésimo, -ma
(400.) cuadringentésimo, -ma
(500.) quingentésimo, -ma
(600.) sexcentésimo, -ma
(700.) septingentésimo, -ma
(800.) octingentésimo, -ma
(900.) noningentésimo, -ma
(1000.) milésimo, -ma
(2000.) dosmilésimo, -ma
(1 000 000.) millonésimo, -ma

A sorszámnevek közül a beszédben csak az első néhányat használják. Ezt jól mutatja az eredetük is: az ’ötödik’ (quinto) felett szinte kivétel nélkül művelt latin jövevényszavak, a ’huszadik’ (vigésimo) felett pedig sok beszélő egyáltalán nem ismeri őket. A ’11.’ és ’12.’ rendelkezik egy-egy, a latinból közvetlenül átvett, valamint egy összetett módon képzett alakkal is. A tercero és a noveno régi, mára kikopott alakváltozatai a tercio és a nono, amelyek összetett sorszámnevekben az írott és a választékos sajtónyelvben még előfordulhatnak (pl. decimonono ’19.’, vigesimotercio ’23.’). A tercio ezen kívül csak törtszámnévként használatos (’harmad’), amelyekre később visszatérünk.

Az ’első’ és a ’harmadik’ rendelkezik egy rövid alakkal is (primer, tercer), amelyet általában hímnemű névszó előtt, de bizonyos területeken – pl. Mexikóban – nőnemben is használnak: el primer libro ’az első könyv’, la tercera (~ tercer) persona ’a harmadik személy’. Ugyanez igaz a velük alkotott összetett sorszámnevekre is. Az összetett sorszámnevek a 11. és a 30. között írhatóak és mondhatóak egy szóban és külön is, pl. decimoprimero vagy décimo primero. Az utóbbi esetben mindkét tagot egyeztetik nemben és számban az utána álló főnévvel, pl. la décima primera casa (vagy decimoprimera casa) ’a 11. ház’. A harmincadik felett a tízes és egyes sorszámnévi tagokat különírjuk, pl. trigésimo quinto ’35.’. Az ezer és a millió sorszámnévi többszöröseit megint egybeírjuk: dosmilésimo ’kétezredik’, cienmilésimo ’százezredik’, tresmillonésimo ’hárommilliomodik’ stb.

A sorszámnevek helyett jóval elterjedtebb a tőszámnevek használata. Például az el día undécimo vagy el decimoprimer día helyett sokkal inkább azt szokás mondani, hogy el día once ’a 11. nap’; hasonlóképpen pl. az ’50. születésnap’ pedig el cincuenta cumpleaños.

Törtszámnevek (numerales fraccionarios)
(1/2) mitad, medio; media (parte)
(1/3) tercio; tercera (parte)
(1/4) cuarto; cuarta (parte)
(1/5) quinto; quinta (parte)
(1/6) sexto; sexta (parte)
(1/7) séptimo; séptima (parte)
(1/8) octavo; octava (parte)
(1/9) noveno; novena (parte)
(1/10) décimo / décima
(1/11) onceavo; onceava (parte)
(1/12) doceavo; doceava (parte)
(1/13) treceavo; treceava (parte)
(1/14) catorceavo; catorceava (parte)
(1/20) veinteavo; veinteava (parte)
(1/30) treintavo; treintava (parte)
(1/56) cincuentaiseisavo; ~ -va (parte)
(1/100) centésimo / centésima
(1/1000) milésimo / milésima

A törtszámnevek (hívják őket így is: números partitivos) mindegyike rendelkezik egy önálló főnévi, továbbá egy nőnemű melléknévi alakkal a ’rész’ szó jelzőjeként. A mitad (< lat. MEDIETĀTE(M) szóból) ’fél, közép’ nőnemű főnév, a ’tized’, ’század’, ’ezred’ stb. használatos hím- és nőnemben is.

A törtszámnevek a negyedtől a tizedig, valamint a ’század’, ’ezred’, ’milliomod’ és többszöröseik megegyeznek a sorszámnevekkel. Tizenegyedtől kezdődően a tőszámnévhez hozzáadott -avo, -ava toldalékkal képzik őket (az eredeti -a végződés kiesik), és az egészet egybeírják függetlenül a hosszúságától: pl. (un) seiscientosveinticincoavo ’1/625’. (Ez a képzési mód az újlatin nyelvek közül csak a spanyolra és a portugálra jellemző, vélhetően az octavo ’nyolcad(ik)’ számnév mintájára terjedt el.) Az így képzett törtszámnevekben az egyeseket a tízesektől elválasztó y kötőszó i-re változik írásban. Az ’1/11’, az ’1/12’ és a kerek tizedek helyett használható törtszámnévként a sorszámnévi alak is (undécimo, duodécimo, ill. vigésimo, trigésimo stb.).

A sors fintora, hogy mivel az eredeti sorszámneveket a tizedik fölött sok beszélő nem ismeri, elterjedt szokás azok helyett is az -avo, -ava végződésű törtszámnevek használata, mintsem fordítva. Így pl. az onceavo (a decimoprimero vagy undécimo helyett) a beszélt nyelvben jelenthet ’tizenegyedik’-et is. A nyelvművelők ezt a fajta használatot hibásnak és kerülendőnek tartják.

Szorzószámnevek (numerales multiplicativos)
(×2) doble / duplo, -pla
(×3) triple / triplo, -pla
(×4) cuádruple / cuádruplo, -pla
(×5) quíntuple / quíntuplo, -pla
(×6) séxtuple / séxtuplo, -pla
(×7) séptuple / séptuplo, -pla
(×8) óctuple / óctuplo, -pla
(×9) nónuplo, -pla
(×10) décuplo, -pla
(×11) undécuplo, -pla
(×12) duodécuplo, -pla
(×13) terciodécuplo, -pla

(×100) céntuplo, -pla

A szorzószámneveknek csak a kétszerestől a tizenháromszorosig, illetve a százszorosnak van spanyol megfelelője. A nyolcszorosig mindegyik rendelkezik egy -e végű változatlan, valamint egy nem szerint egyeztetett -o és -a végű alakkal is; a kilencszerestől kezdődően már csak kétalakúak. Ezeket a számneveket a doble ’dupla, kétszeres’, a triple ’háromszoros, tripla’ és a cuádruple ’négyszeres’ alakok kivételével gyakorlatilag egyáltalán nem használják és még írásban is alig fordulnak elő.

Végezetül zárjuk ezt a témát egy feladattal, amelyben próbára teheted a tudásod. Írd le hozzászólásban az alábbi három számot spanyolul!
A)   2 345 678          B)   9876.            C)   3/64


¹A numeral (< número ’szám’) eredetileg ’szám- [számokkal kapcsolatos]’ jelentésű melléknév, főnévként az adjetivo numeral ’számmelléknév’ vagy sustantivo numeral ’számfőnév’ kifejezésből önállósult. Magyarul ’számnév’-nek fordítjuk.
²Nem keverendő a millar főnévvel, melynek jelentése ’ezernyi [mennyiség]’, pl. un millar de vacunas ’ezernyi oltás’.

Tudják-e a beszélők minden spanyol szó nemét?

Nekünk, akik egy indoeurópai nyelvet idegen nyelvként tanulunk az iskolában vagy tanfolyamon, teljesen természetes, hogy azt is megtanuljuk, melyik szó milyen nemű – hiszen benne van a tankönyvben vagy utána tudunk nézni a szótárban. A hagyományos nyelvoktatásban eleve a névelővel együtt szokás a spanyol főneveket tanítani, mert abból a legtöbb esetben kiderül a nemük is – de azért nem mindig, lásd pl. el ave ’a madár’, amely nőnemű!

Jó, persze mondhatnánk, hogy a spanyol (olasz, német stb.) anyanyelvű gyerek is ugyanígy megtanulja az iskolában a nyelvtanórán. De mint tudjuk, az anyanyelvi beszélők mégsem az iskolában, könyvből és szótárból tanulják meg a nyelvüket, hanem természetes módon sajátítják el a szüleiktől és elsősorban a környezetüktől, amelyben élnek, és hacsak valaki nem tanár vagy nyelvész, sokszor egyáltalán nincs tisztában még a nyelvtani elnevezésekkel sem.

Milyen nemű? Tudja a fene...

Az anyanyelvi beszélők mégis tudják, hogy pl. a ’kéz’ olaszul és spanyolul la mano és nem *il/*el mano (pedig -o végződésű), azt is tudják, hogy a ’nap’ (időegység) spanyolul el día és nem *la día (pedig -a végződésű), sőt, még azt is tudják, hogy la tarde ’délután/este’ vagy la noche ’éjszaka’, amikor a végződés nem jelöli a főnév nemét. De valóban tudják a beszélők, hogy ezek a szavak milyen neműek? Tényleg az jár a fejükben, amikor kimondják, hogy la mano derecha, hogy a mano főnév nőnemű, mert nőnemű volt a latinban is? A válasz az, hogy természetesen nem.
Az anyanyelvi beszélőknek alapból fogalmuk sincs, hogy a szavak milyen neműek,
egyszerűen azt tanulják meg, hogy a főnevek milyen szóalakokkal együtt szoktak kifejezéseket alkotni. S mivel senki sem hall olyat, miközben gyerekként megtanulja az anyanyelvét, hogy pl. *el mano vagy *la día, ezért tudja, hogy ezeket úgy mondják, hogy la mano és el día. Olyat sem hall, hogy *buenos noches (mi azért hallhatunk ilyet – főleg amerikai – filmekben, mert a színészek általában nem tudnak spanyolul), ezért tudja, hogy az buenas noches (’jó éjszakát’), mert mindenki így mondja körülötte. Az anyanyelvi beszélők valójában ilyen rögzült minták alapján használják a nyelvüket.

Az acrópolis főnév nőnemű – elvileg. És gyakorlatilag?

Na most ez mindaddig nagyon szépen és hibátlanul működik, amíg nem találkoznak egy ritkán használt szóval vagy szokatlan kifejezéssel, amelyet nem mondanak naponta. Ilyen esetben bizony sokan elvétik a szó nemét, ha a végződés nem utal rá, mivel azt csak ritkán (vagy egyáltalán nem) hallják a környezetükben. Például viszonylag gyakran hallani azt, hogy la crisis ’a válság’, de a szintén nőnemű acrópolis szinte soha nem fordul elő a beszédben, ezért sokaknál *el acrópolis (a hímnem a spanyolban a jelöletlen). Az idegen, azelőtt még nem hallott szavak nemét is ez alapján „lövik be” a beszélők átvételkor: ha nem hangsúlytalan -a végződésű a szó, akkor általában hímnemű lesz. A tévesztés egy speciális típusa a leginkább Spanyolországban elterjedt *todo el agua és hasonlók, amikor a rendhagyó névelő kavar be (erről külön cikkben volt szó).

Érdekes azonban, hogy van élettelen dolgoknak is olyasmije, mint a természetes nem, és pl. ha rámutatnak, a megfelelő névmást használják, akkor is, ha magát a főnevet nem is mondják ki. Erre valószínűleg az a magyarázat, hogy hozzáképzelik azt a főnevet, amivel az adott dologra utalni szoktak.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Latin facere > spanyol hacer – hová tűnt az [f]?

Bizonyára sokaknak feltűnt már, hogy a spanyolban néma h- áll számos olyan szó elején, amelyek megfelelői a közeli rokon nyelvekben és a latinban f-fel kezdődnek: pl. lat. FACERE > ol. fare, fr. faire, port. fazer, rom. face, de sp. hacer ’csinál’. Ez a jelenség, amely élesen elkülöníti a legelterjedtebb újlatin nyelvet nagyobb testvéreitől (bár nem kizárólagos az itáliai ágon belül), az egyik legérdekesebb és legtöbb vitát kiváltó kérdés volt a nyelvtörténészek körében.¹

Az [f] ~ [h] > ∅ változás – kezdetben csak ingadozás – a szájhagyomány útján örökölt alapvető szókincset érintette magánhangzók előtt, kivéve a [u̯e], [u̯i] kettőshangzókat és a megmaradó [n] utáni helyzetet: pl. FĔRRU > hierro ’vas’, FĪLIU > hijo ’fia’, FORMĪCA > hormiga ’hangya’, FŪMU > humo ’füst’, de: FŎRTE > fuerte ’erős’, FUĪ > fui ’voltam’, FRŎNTE (> fruente) > frente ’homlok’, INFĬRMU > enfermo ’beteg’ stb. Ugyanez a változás figyelhető meg általában két magánhangzó között is, de néhány szóban az [f]-ből [β] („laza v”) lett: pl. *AFFOCĀRE (offocāre) > ahogar ’(meg)fojt’ (~ se ’megfullad’), SUFFŪMĀRE (> sofumar) > sahumar ’füstöl [illatosít]’, de: PROFECTU > provecho ’haszon’ (ugyaninnen származik a magyar profit is, a német közvetítésével), RÁPHANU (gör. > lat.) > rábano ’retek’ (a v ~ b csupán etimológiai íráshagyomány kérdése, nem jelöl eltérő mássalhangzókat).

Van néhány kivétel(?) is, amely megőrizte az [f]-et magánhangzó előtt: pl. falla ’tévesztés’, falso ’hamis’, falta ’hiány, hiba’, fe ’hit, bizalom’, feo ’csúnya’, fiar ’bízik’, fiel ’hűséges’, fiero ’vad’, firme ’szilárd’, valamint ezek származékai.² Külön említést érdemel a szókezdő FL- csoport, amelynek háromféle kimenetele is van a spanyolban: pl. FLŌRE > flor ’virág’, FLŬXU > flojo ’laza, lusta’, FLÁCCIDU > lacio ’gyenge, lágy, omlós’ és FLAMMA > llama ’láng’. Bár ezek alapján úgy tűnhet, hogy az [f] itt inkább megmarad, a nagyon kevés releváns alak miatt valójában nem lehet tudni, melyik lenne közülük a legtermészetesebb eredmény (de kevésbé valószínű, hogy az [f] megtartása).

FORMŌSU > hermoso ’gyönyörű’ (Forrás: Pixabay.com)

A jelenséget, mint ismeretes, a hagyományos romanisztikai irodalomban a baszk (vagy valamilyen hasonló ókori nyelv) hatásának tulajdonítják, azzal magyarázva, hogy mivel a baszkban (vagy elődjében/rokonában) nem volt meg az [f] hang, az (új)latin-baszk kétnyelvű beszélők azt hehezettel „helyettesítették”.³ Persze erre nincs semmilyen meggyőző bizonyíték, ahogy az ellenkezőjére sem (ez általában jellemző a szubsztrátum-hipotézisekre), éppen ezért az okok felesleges keresése helyett inkább a természetes nyelvi folyamatok oldaláról érdemes megközelíteni a kérdést.

A történeti adatok egyértelműen arra mutatnak, hogy a spanyolban az [f] és a [h] ugyanannak a beszédhangnak (fonémának) az eltérő megvalósulásai voltak már a kezdetektől (talán a műveltebb rétegek ejtették [f]-nek, a köznép pedig [h]-nak), amelyet a középkori irodalomban mindaddig az f jelölt, amíg azt valahogyan ejtették a presztízzsel rendelkező változatokban. Néhány délspanyol tájszólás ma is őrzi egyes szavakban a latin F-ből származó h- ejtését (pl. a Kanári-szigeteken), illetve van pár lexikalizált alak is – többek között a jól ismert joder (< lat. FŬTUERE) szitokszó.

FLŌRES > flores ’virágok’ – a vitás esetek egyike... (Forrás: Pixabay.com)

Figyelembe kell vennünk azt a körülményt is, hogy a latinban az [f] eleve kivételes hangnak számított: néhány – főként görög – jövevényszó kivételével csak tövek elején fordult elő, ráadásul zöngés párja sem volt (a spanyolban sem alakult ki), mindez hajlamossá tette az ingadozásra. Ezzel szemben azokban a születő újlatin változatokban, melyekben a kései latin [β] réshang [v]-vé szilárdult, az utóbbi megléte akadályozhatta ezt a változást. Felmerült az is, hogy a latinban az F-fel jelölt mássalhangzó nem ajak-fog (labiodentális) réshang, hanem csak a két ajakkal képzett [φ] („laza f”) volt eredetileg és a konzervatívabb nyelvjárásokban, amelyből éppoly könnyen lesz [f], mint [h]. Bár a többségi álláspont szerint a latin F az [f] hangot jelölte, továbbra sem lehetünk biztosak ebben, ahogy az imént említett latin V folytatója is [v] a legtöbb újlatin nyelvben, amikor jól tudjuk, hogy a latinban nem volt ilyen hang.

A spanyollal egyébként a közeli gascogne-i nyelv(járás) – lásd a videón! – is osztozik e jelenségen, ám azt sokkal következetesebben kifejlesztve (minden helyzetben h-t találunk az f- helyén az örökölt szavakban, amelyet ma is ejtenek), továbbá szintén jellemző rá az ún. betacizmus, vagyis a kései latin [b] és [β] hangok megkülönböztető voltának eltűnése és a labiodentális [v] hang hiánya.


Összegzésképpen elmondható, hogy – akár volt ebben szerepe a nyelvi kölcsönhatásoknak, akár nem – az ilyen változások teljesen természetes folyamatok, az [f] ~ [φ] ~ [h] hangok ugyanis akusztikailag nagyon hasonlóak, így sok olyan beszélt nyelvben, ahol ez nem okoz jelentéskülönbséget, egymás alternatíváiként vannak jelen. Erre a legjobb példa, hogy a későbbi nagy számú latin jövevényszóval megerősített /f/ fonéma ejtése ma is ugyanígy ingadozik bizonyos spanyol tájszólásokban az [f] ~ [φ], illetve [φ] ~ [h] ejtésváltozatok között.

Köszönet az észrevételekért Dr. Kálmán László nyelvésznek.


¹Részletesebben ld. „F → h” hangváltozás a spanyol nyelvben (Wikipédia)
²Coromines [1961:BDELC] – itt a teljes lista. A felsorolt szavak közül néhány már elavult, vagy csak az írott/szaknyelvben használatos (ez esetben nem szorulna magyarázatra az [f] megtartása). A ma is használt alakoknál felmerülhet, hogy korai átvételek egy másik nyelvjárásból, vagy részben művelt eredetűek.
³Az elmélet arra épít, hogy 1) a korabeli baszkban nem volt [f] hang, 2) volt viszont [h] hang, ezért 3) a latin [f]-et, mivel számukra hasonlóan hangzott, [h]-nak ejtették a kétnyelvű beszélők, akiknek a baszk volt az eredeti anyanyelvük. Jelenlegi ismereteink szerint a szintén nem indoeurópai ibérben nem volt sem [f], sem [h], s ugyanez igaz az indoeurópai hispano-kelta változatokra is (vö. a katalán és a galiciai-portugál minden helyzetben megőrizték a latin [f]-et).
A [h] artikuláció későbbi eltűnése talán a 16–17. században lezajlott réshang-újrarendeződéssel lehet összefüggésben, mely során a korábbi palatális [ʃ] ~ [ç] hang veláris [x]-vá vált.
Az itáliai ágon megtalálható még egyes észak- és dél-olaszországi nyelvjárásokban (Lombardia, Calabria), a nuorói szárd változatban, néhány román nyelvjárásban, továbbá a latin ókori ikernyelvében, a faliszkusziban is.