Kislexikon

A blogon használt szakkifejezések és rövidítések közérthető magyarázata.

  • affixum: a toldalék latinos megnevezése, a latin AFFIXUM ’hozzácsatolás’ szóból.
  • affrikáta: más néven zár-rés hang, olyan mássalhangzó, amely egy zárhang és egy réshang kombinációjából áll, pl. [cs], [dz].
  • ág: egy nyelvcsalád több nyelvcsoportját magába foglaló egység, amelyek ugyanarra a köztes alapnyelvre vezethetőek vissza, illetve tágabb értelemben, amelyek valamilyen szempont alapján közös tulajdonságokat mutatnak.
  • agglutináló: olyan szóalak, amelyben a szótő és a (különböző nyelvtani funkciókat ellátó) toldalékok jól elkülöníthetőek egymástól, illetve olyan nyelv, amelyre az így felépülő szavak a legjellemzőbbek. Az elnevezés a latin AGGLUTINĀRE ’hozzáragaszt’ igéből származik.
  • alaktan: más néven morfológia, a nyelvtudománynak a szavak felépítésével, szerkezetével foglalkozó ága.
  • alapnyelv: feltételezett vagy dokumentált nyelv(állapot), amelyből több mai rokon nyelv származik.
  • allofón: egy beszédhangnak a helyzetétől függő kiejtési változata, amelynek nincs nyelvtani (jelentésmegkülönböztető) szerepe.
  • alveoláris: fogmederhang, a felső fogak felett, a fogmedernél képzett mássalhangzó, pl. [n], [l], [r], bizonyos nyelvekben az [sz] is.
  • analitikus: olyan kifejezés, amelyben a nyelvtani viszonyokat segédszavak és a szórend jelölik, valamint olyan nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek.
  • analógia, analógiás hatás: olyan nyelvváltozás, mely során egy szó hangalakja egy másik szó hatására megváltozik (a változás szempontjából nincs jelentősége a szavak jelentésének és eredetének), pl. az egyenlő szó hatására ejtjük az egyelőre (< egy+előre ’egy ideig még’) szót úgy, hogy [egyenlőre].
  • apikoalveoláris: nyelvhegy-fogmederhang, a nyelv hegyével a fogmedernél (a felső fogak feletti részen) képzett mássalhangzó, mint amilyen a spanyolban, görögben vagy finnben ejtett [sz].
  • artikuláció: hangképzés.
  • befejezett: a cselekvés vagy történés befejezettségére (megtörténtére) utaló igealak vagy szerkezet.
  • bekebelező: poliszintetikus szószerkezet, amely sokféle nyelvtani elemet, szótövet foglal magába, illetve nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek.
  • betacizmus: a [b] és [v] hangok egybeesése, illetve felcserélődése, sok nyelvre jellemző történeti változás.
  • bilabiális: a két ajakkal képzett mássalhangzó, pl. [p], [b], [m].
  • ceceo: egyes délspanyol nyelvjárásokban az s-sel jelölt fonéma z-vel jelölt hanghoz hasonló „pösze” ejtése, vagyis a megkülönböztetés megszűnése az utóbbi javára.
  • consecutio temporum: igeidő-egyeztetés; azon szabályok összessége, amelyek meghatározzák, hogy az alárendelt mondatban szereplő ige ideje hogyan függ a főmondati ige idejétől, illetve a mondat által kifejezendő jelentéstől.
  • dativus ethicus, dativo ético: a részes eset/névmás opcionális használata, amely az általa jelölt személynek a cselekvésben/történésben való érintettségét vagy érdekeltségét fejezi ki, pl. te me cuidas ’ugye, [nekem] vigyázol magadra’.
  • dentális: a nyelv hegyével, illetve elülső felső részével a felső fogak belső részénél képzett mássalhangzó, pl. [t], [d], [c].
  • diakrón, diakronikus: a nyelvek, nyelvváltozatok történeti (időbeni) állapotait elemző vizsgálat, leírás.
  • dialektus: lásd: nyelvjárás; illetve hagyományos értelemben, olyan nyelvváltozat, amelyet a beszélők nem tekintenek sem különálló nyelvnek, sem nyelvjárásnak.
  • dialektuskontinuum: összefüggő területen beszélt rokon nyelvváltozatok összessége, amelyben a nyelvjárások közötti átmenet folyamatos (éles határ nélküli), azonban míg az egymáshoz közeli nyelvváltozatok között a különbség alig észrevehető, a távolság növekedésével ez egyre nagyobb.
  • diftongizáció: nyelvváltozás, melynek eredményeképpen kettőshangzó keletkezik.
  • diftongus: lásd: kettőshangzó.
  • DRAE: a Diccionario de la lengua española de la Real Academia Española rövidítése; a Spanyol Királyi Akadémia által szerkesztett értelmező szótár, a spanyol köznyelv „hivatalos” referenciaszótára.
  • ejtésváltozat: a hétköznapi nyelven tájszólás, olyan nyelvváltozat, amely egy másiktól leginkább csak a kiejtésben különbözik.
  • elhasonulás: az a hangváltozás, mely során két azonos beszédhang közül az egyik a másiktól a képzés valamely mozzanatában eltávolodik.
  • elszigetelő: lásd: izoláló.
  • enklitikum, enklitikus: olyan simulószó, amely hátulról tapad ahhoz a szóhoz, melyhez tartozik, pl. a melo alakban a me, lo névmások.
  • ergatív: olyan eset, illetve nyelv, amely a tárgyas mondatokban nem a tárgyat (passzív elemet), hanem az alanyt (aktív elemet) jelöli a névszóragozásban.
  • erős ige: a spanyolban olyan rendhagyó ige, amelynek egyszerű befejezett múltjában az egyes szám első és harmadik személyű alak hangsúlya a tőre esik, pl. hice, supo.
  • erősödés (fortíció): hangtani értelemben, általában adott helyzetekhez kötött változások összefoglaló neve, amelyek során egy gyengébb vagy egyszerűbb artikulációjú hangból egy erősebb, hosszabb vagy bonyolultabb keletkezik (pl. a spanyol szókezdő r-, vagy a diftongizáció). Tágabb értelemben véve bármilyen nyelvváltozás, amely nagyobb intenzitású vagy időtartamú, így más formáktól könnyebben megkülönböztethető formához vezet.
  • félhangzó: hangsúlytalan, nem szótagalkotó magánhangzó, amely kettős- vagy hármashangzó rövidebben ejtett elemeként jelenik meg; általában az [i̯] vagy az [u̯].
  • félkultizmus (semicultismo): az újlatin nyelvekben olyan latin eredetű szó, amelyben a művelt nyelvhasználat befolyása miatt nem zajlottak le teljesen a jellemző hangváltozások.
  • flektáló, fúziós, hajlító: olyan szóalak, amelyben szótő és toldalék nem különíthető jól el, inkább csak alakváltozatok vannak, illetve nyelv, amelyre az ilyen szavak a legjellemzőbbek.
  • flexió, inflexió, hajlítás: szóalak-változtatás vagy ragozás.
  • folyamatos: befejezetlen, folyamatban lévő vagy ismétlődő cselekvést, történést kifejező igealak, szerkezet, illetve szemlélet.
  • fonéma: jelentésmegkülönböztető (nyelvtani) szereppel bíró beszédhang vagy hangtani tulajdonság.
  • fonetika: a beszédhangok fizikai tulajdonságait (képzését, hangzását stb.) vizsgáló tudomány.
  • fonológia: a beszédhangok nyelvtani szerepével foglalkozó tudomány, „hangnyelvtan”.
  • fonotaktika: a fonológia részterülete, amely azzal foglalkozik, hogy egy nyelvben milyen beszédhangok kerülhetnek egymás mellé.
  • fortíció: lásd: erősödés.
  • futurumtő: spanyol rendhagyó igéknek a kijelentő mód jövő idejében és a feltételes ragozásban használt töve, amely a főnévi igenév rövidült vagy módosult változata, pl. a decir igének a dir-.
  • gége- vagy hangszalagzárhang: a gégefő pillanatnyi összezárásával (a levegő útjának elzárásával) képzett hang. Valójában minden nyelvben megtalálható, hiszen pillanatnyi beszédszünetnek felel meg, azonban számos nyelvben (pl. arab, maláj-polinéz nyelvek, bizonyos indián nyelvek stb.) ez külön mássalhangzó-fonémának számít, jelentésmegkülönböztető szereppel.
  • gyengülés (leníció): sokféle hangváltozás összefoglaló elnevezése, amelyek oka a megkülönböztetés gyenge szerepe, illetve a lazább artikuláció (pl. zöngésülés, zárhang réshanggá válása, hangsúlytalan magánhangzó kiesése vagy lekopása stb.).
  • hangátvetés: gyakori hangváltozás, melynek során két beszédhang helyet cserél egy szóban, pl. murciégalo > murciélago.
  • hangkivetés: magánhangzó kiesése, főleg szóösszevonásnál, pl. qué importa [kimporta].
  • hangsúly: a szótag, illetve az azt megtestesítő magánhangzó másodlagos kiejtésbeli jellemzője, amely által az kiemelkedik a többi közül, pl. nagyobb hangerővel (nyomatéki hangsúly), hosszabban, eltérő hangmagassággal vagy hanglejtéssel (dallamhangsúly) stb. ejtődik.
  • hangtan: a fonetika és a fonológia összefoglaló magyar megnevezése.
  • harmadéles: olyan szó, amelynek hangsúlya a végétől számított harmadik (az utolsó előttit megelőző) szótagra esik, pl. bellísimo, canbamos, paralelepedo.
  • hármashangzó (triftongus): három magánhangzó egy szótagban ejtett, bonthatatlan kapcsolata.
  • „három szótagos ablak” szabály: a görög, a latin és a spanyol nyelvek azon fonológiai törvényszerűsége, hogy az egyszerű szavak főhangsúlya csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet.
  • hasonulás: nyelvtörténeti értelemben olyan hangváltozás, mely során egy beszédhang a képzése valamely mozzanatában a szomszédos hanghoz igazodik.
  • hehezet: a magyar [h]-nak megfelelő hang, amelyet különösképpen akkor hívnak így, ha az nem számít önálló mássalhangzónak, csupán másodlagos kiejtési jegyként jelenik meg bizonyos hangok előtt vagy után (pl. az ógörögben, vagy a szó eleji zöngétlen zárhangok után a germán nyelvekben hallhatunk ilyet).
  • hehezett: hehezettel együtt ejtett mássalhangzó.
  • hiányos ige: olyan ige, amelynek nem mindegyik (vagy csak néhány) alakját használják.
  • hiátus, hangrés: egymás mellett lévő, külön szótagokhoz tartozó magánhangzók közötti űr, amelyet a nyelvek általában megpróbálnak valamilyen átmeneti hanggal feloldani; tágabb értelemben: eltérő szótagokhoz tartozó magánhangzók egymásutánja.
  • igekötő: az igéhez járuló prefixum, amely egyes nyelvekben (pl. a magyarban és a germán nyelvekben) elválhat az igétől bizonyos szószerkezetekben.
  • inkorporáló: lásd: bekebelező.
  • infixum: belső toldalék.
  • inflexió: lásd: flexió.
  • inflexiós morféma: egy szó alakváltozatát jelölő morféma (jel, rag).
  • interdentális: olyan mássalhangzó, amelyet a nyelv hegyének a fogak közé helyezésével ejtenek, pl. az európai spanyolban a z vagy e, i előtt a c, illetve az angolban a th a thing szóban.
  • IPA: az angol International Phonetic Alphabet rövidítése (franciául Alphabet phonétique international, APhI; spanyolul Alfabeto fonético internacional, AFI), Nemzetközi fonetikai ábécé; francia és angol nyelvészek által kifejlesztett, főként a latin és a görög ábécé betűiből kialakított egyezményes jelrendszer a nyelvek kiejtésének átírására, amelynek pontossága mellékjelekkel javítható. (A leggyakrabban használt fonetikai jelek magyarázatát lásd a Jelmagyarázat oldalon!)
  • izoláló: olyan nyelv, amelyben a szavaknak jellemzően csak egyetlen alakja lehetséges, és a nyelvtani viszonyokat analitikus szerkezetekkel fejezik ki.
  • jel: valamilyen nyelvtani funkciót betöltő toldalék, pl. a többes szám jele.
  • jelöltség, jelöletlenség: a nyelvi jellemzők bonyolultságának mértéke. Az a tulajdonság jelöltebb, amelynek létezéséből következik a nála egyszerűbb (általánosabb, gyakoribb) tulajdonság létezése, fordítva viszont nem (pl. azokban a nyelvekben, amelyekben vannak zárt szótagok, nyílt szótagoknak is létezniük kell, vagyis a zárt szótagok jelöltebbek, mint a nyílt szótagok; ugyanakkor vannak nyelvek, melyekben csak nyílt szótagok léteznek, tehát azok jelöletlenek).
  • jésítés: lásd: palatalizáció.
  • „kentum” nyelv: az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó nyelv, amely nem szatem nyelv. (Az elnevezés a latin CENTUM ’száz’ szó klasszikus kori kiejtéséből származik, arra utalva, hogy e nyelvek régi állapota megőrizte az indoeurópai alapnyelvi [k] hangot.)
  • képző: új szavak képzésében részt vevő toldalék, összetételi elem.
  • kettőshangzó (diftongus): két egymás melletti magánhangzó egy szótagban ejtett, bonthatatlan együttese.
  • klitikus: simulószóként viselkedő.
  • koordináció: mellérendelés, felsorolás.
  • kötőmód: bizonyos nyelvekben olyan igemód, illetve igealak, amely a beszéd pillanatában nem megvalósuló (elvárt, vélt, közvetlenül nem megtapasztalt vagy bizonytalan stb.) cselekvést vagy történést fejez ki. A spanyolban jellemzően a kétség, bizonytalanság kifejezésére használatos.
  • kultizmus (cultismo): az újlatin nyelvekben olyan szó, amely a latinból nem folytonossággal a beszélt nyelven keresztül öröklődött, hanem utólag, közvetlen átvétellel, az írott, a liturgiai vagy a művelt nyelvhasználat útján honosodott meg, ezért nem zajlottak le benne a jellemző hangváltozások.
  • kvantor (cuantificador): a modern nyelvtanban a mennyiséget, mértéket, fokozatot kifejező szófajták neve (pl. sok, kevés, nagyon, kicsit, valaki, minden, semmi stb.).
  • labiális: ajakkerekítéssel vagy az ajkak közreműködésével képzett hang.
  • labiodentális: az alsó ajakkal és a felső fogakkal képzett hang, pl. [f], [v].
  • lágyítás, lágyulás: lásd: palatalizáció.
  • laísmo: a tárgyesetű la(s) névmás használata részes esetben nőnemben, a sztenderd nyelvi le(s) helyett; főleg Kasztíliában elterjedt spanyol nyelvjárási sajátosság.
  • lambdacizmus: hangváltozás, mely során egy mássalhangzó [l]-lé válik.
  • leísmo: a részes esetű le(s) névmás használata tárgyesetben a sztenderd nyelvi lo(s) vagy la(s) helyett; Spanyolországban hímnemű személyekre használva, illetve máshol az udvariasság és a tisztelet kifejezésére (az usted névmással) a művelt nyelvhasználatban is elfogadott jelenség.
  • leníció: lásd: gyengülés.
  • loísmo: részes esetben, hímnemben a lo(s) névmás használata a sztenderd nyelvi le(s) helyett. Nem túl elterjedt, erősen nyelvjárási jellemző.
  • makronyelv: több, kölcsönösen nem feltétlenül érthető változatban élő nyelv, melynek változatait mégsem tekintik különálló nyelveknek, pl. arab, kecsua.
  • másodéles: olyan szó, amelynek az utolsó előtti szótagja hangsúlyos, pl. bonito, dicil, vida.
  • mély magánhangzó: hagyományosan a hátul képzett magánhnangzó, pl. [a], [o], [u].
  • mondattan: más néven szintaxis, a nyelvtudománynak a mondatok szerkezetével foglalkozó ága.
  • morféma: a nyelv nyelvtani funkcióval bíró legkisebb, bonthatatlan egysége, amely lehet egy hang, hangzócsoport, szótag vagy szó (pl. a canto igealakban az -o végződés a kijelentő mód jelen idejének egyes szám első személyét jelölő morféma, az en elöljárószó pedig önmagában egy morféma).
  • morfológia: lásd: alaktan.
  • nazális: orrhang, orrhangú: olyan mássalhangzó, melynek képzésekor az orron át távozik a levegő, pl. [m], [n], [ny]; illetve olyan magánhangzó, melynek ejtésekor a levegő egy részét az orron át engedjük ki (nem vesszük észre, de általában mindig így ejtjük az n+mássalhangzó előtt).
  • nazalitás: „orrhangúság”, egy beszédhangnak az a tulajdonsága, hogy orrhangú.
  • nazalizáció: egy magánhangzó orrhangúvá válása (pl. az utána álló nazális mássalhangzó hatására).
  • névmás: a hagyományos nyelvtan értelemében határozott jelentéstartalommal nem rendelkező, főnév, melléknév, számnév vagy határozó szerepét ellátó szó, utalószó.
  • NGLE: Nueva gramática de la lengua española, Új spanyol nyelvtan; a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) és a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete (ASALE) által készített háromkötetes akadémiai nyelvtan, amelynek első két kötete 2009-ben, a harmadik 2012-ben jelent meg. Az első kötet a Morfología és Sintaxis I, a második a Sintaxis II, a harmadik pedig a Fonética y fonología című részeket tartalmazza DVD-melléklettel.
  • nyelvcsalád: ugyanarra a közös nyelvre visszavezethető nyelvek, nyelvváltozatok összessége.
  • nyelvcsoport: a nyelvcsalád kisebb egysége, amely az egymással legközelebbi rokonságban álló nyelveket tartalmazza.
  • nyelvjárás (dialektus): rokon nyelvváltozatok egyike, amelyet nem tekintenek önálló nyelvnek; illetve egy nyelv területi változata.
  • örökölt szó(kincs): a nyelvek azon szavai, amelyek az alapnyelvből vagy korábbi közös nyelvállapotból folytonossággal, a beszélt nyelv útján öröklődtek, szemben a jövevényszavakkal, amelyek közvetlen átvételek.
  • összetételi tag: egy (főleg latin vagy görög eredetű) szónak olyan alakváltozata, amely összetett szavak elemeként fordul elő, pl. a kilómetro szóban a kilo-.
  • palatális magánhangzó: elülső nyelvállással képzett („magas”) magánhangzó, pl. [e], [i], [ö], [ü].
    palatális mássalhangzó: a szájpadlás középső részén képzett („lágy”) mássalhangzó, pl. [j], [gy], [ny], [ty].
  • palatalizáció: más néven jésítés vagy lágyítás, olyan mássalhangzó-képzési mód, melynek során a nyelv hátsó része a szájpadlás legmagasabb pontja felé kidomborodik, ezáltal az eredeti mássalhangzónak enyhén „jés” hangzást kölcsönöz.
  • perfektumtő: spanyol rendhagyó igék egyszerű befejezett múltban, illetve a kötőmód folyamatos múltjában használt töve, amely eltér a szabályos (szótári) tőtől, pl. a tener igének a tuv-.
  • poliszintetikus: magas fokon jelentéssűrítő szószerkezet, amely akár egy rövid mondatnak is megfeleltethető, illetve olyan nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek.
  • posztalveoláris: a szájpadlás fogmeder utáni részén képzett hang, pl. [cs], [zs].
  • prefixum: a szó(tő) elejéhez járuló toldalék.
  • progresszív: olyan igealak vagy igei körülírás, amely a pillanatnyilag folyamatban lévő cselekvést vagy történést fejezi ki, pl. a spanyolban az está cantando.
  • proklitikum, proklitikus: olyan simulószó, amely megelőzi a szót, melyhez tartozik, pl. a te quiero kifejezésben a te névmás.
  • RAE: Real Academia Española, Spanyol Királyi Akadémia; a spanyol nyelv tudományos intézménye Spanyolországban, székhelye Madridban található.
  • rag: alakváltozatot jelző toldalék, pl. az igealakok végződése.
  • ragasztó: lásd: agglutináló.
  • réshang: olyan mássalhangzó, melynek képzése során a levegő folyamatosan áramlik kifele a hangképző szervek (nyelv, fogak, szájpadlás stb.) által képzett szűk résen keresztül, pl. [f], [sz].
  • rokontalan nyelv: olyan nyelv, melynek rokonságát semmilyen más eddig ismert nyelvvel nem sikerült igazolni, pl. japán, baszk.
  • romanisztika: az újlatin nyelvek történetével és kutatásával foglalkozó tudományág.
  • rotacizmus: hangváltozás, mely során egy mássalhangzó [r]-ré válik.
  • seseo: a spanyolban az s és a z, illetve a ce, ci csoportokban lévő c által jelölt hangok nem megkülönböztető ejtése az s által jelölt hang javára, amely Spanyolországon kívül mindenhol a jellemző ejtésmód.
  • sheísmo: főleg az argentin spanyolban a [j]-szerű mássalhangzó magyar [s]-ként való ejtése.
  • simulószó (klitikum): hangsúlytalan szócska, amely a mondatban önállóan nem, csak más szóval együtt állhat, vele egységet alkotva, pl. a me dice, dime kifejezésekben a me névmás.
  • sinalefa: a szóhatároknál történő magánhangzó-összevonás.
  • „szatem” nyelv: az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó nyelvek azon csoportjai, amelyekben a veláris mássalhangzók (pl. [k], [g]) elöl képzett (zár-)réshangokká (pl. [sz], [cs]) váltak; a szláv és az indoiráni nyelvek, továbbá az örmény tartozik ide. Az elnevezés az óiráni ’száz’ jelentésű szóból származik, amely az indoeurópai alapnyelvben még [k]-val kezdődött. (A nem idetartozó nyelvek a „kentum” nyelvek.)
  • személyrag: az igeragozásban a nyelvtani személyt és általában a számot is jelölő toldalék, pl. a -mos vagy a -n a spanyolban.
  • személytelen ige: olyan ige, amely csak egyes szám, harmadik személyben használatos, pl. nieva ’havazik’.
  • szinkretizmus, szinkretikus: olyan szó, amely két vagy több eltérő nyelvi elem funkcióját/jelentését egyesíti, pl. a spanyol mejor melléknév a más bueno kifejezés helyett. (Nem tévesztendő össze a szintetikussal.)
  • szinkrón, szinkronikus: a nyelveket, nyelvváltozatokat a jelenlegi állapotukban összehasonlító elemzés, leírás, vizsgálat.
  • szintaxis: lásd: mondattan.
  • szintetikus: jelentéssűrítő kifejezés, amelyben a nyelvtani viszonyokat alakváltozás, ragozás, toldalékolás jelzi, illetve olyan nyelv, amelyre az ilyen szerkezetek a legjellemzőbbek. (Nem tévesztendő össze a szinkretikussal.)
  • sziszegőhang: az [sz], [z], [c], [dz], [s], [zs], [cs], [dzs] és hasonló mássalhangzók.
  • szóvegyülés, kontamináció: nyelvváltozás, mely során két kifejezés hangalakjának kölcsönhatásából egy harmadik keletkezik (jellemzően az egyik elejéből és a másik végéből), pl. a latin AD ISTA ’addig’ és az arab hatta ’sőt, még’ szavak vegyülésével jött létre a spanyol hasta ’-ig, sőt, még’ szó); lásd még: analógia.
  • sztenderd nyelvváltozat: egy írásbeliséggel rendelkező nyelvnek a művelt, elit rétegek által képviselt, a tömegkommunikációban, sajtóban használt, részben mesterséges beavatkozással, szabályozással („sztenderdizálással”) kialakított változata.
  • szubsztrátum: „alsó nyelvi réteg”, egy területen eredetileg beszélt, de nyelvcsere következtében kihalt nyelv hatása a rátelepedett átvevő nyelvben (pl. kelta jövevényszavak a spanyolban).
  • szuffixum: a szó(tő) végéhez illesztett toldalék.
  • tájszólás: lásd: ejtésváltozat.
  • toldalék: a szótőhöz kapcsolt minden olyan elem, amely önállóan nem fordulhat elő a mondatban, és a szóban elfoglalt helye is szigorúan kötött.
  • tonális nyelv: amelyben a szótagok hanglejtése, hangmagassága jelentésmegkülönböztető szerepű, pl. kínai, jukaték-maja.
  • többtövű ige: rendhagyó ige, amely a ragozása során több eltérő szótövet is használ; a spanyolban ilyenek az ir, ser. Történetileg különböző igék ragozásainak egyesülésével jönnek létre.
  • tőhangváltás, tőmagánhangzó-váltakozás: a ragozás során a szótő magánhangzójának megváltozása, pl. puedo, podemos.
  • tőhangváltó ige: olyan spanyol ige, amelynek kijelentő és kötőmódú tőhangsúlyos (egyes szám 1–3. és többes szám 3. személyű) alakjaiban az igető magánhangzója váltakozik, pl. e~ie, e~i, o~ue.
  • uvuláris: a nyelvcsapnál képzett mássalhangzó, pl. a francia [r].
  • véghangsúlyos: az utolsó szótagon hangsúlyos szó, pl. escribir, razón.
  • veláris: a szájpadlás hátsó részénél képzett hang, pl. [u], [w], [k], [g].
  • verbo pronominal: a „visszaható” névmással ragozott ige.
  • vokalizáció: nyelvváltozás, mely során egy mássalhangzóból magánhangzó lesz (pl. a brazíliai portugálban a Brasil kiejtése [brazí]).
  • yeísmo: a spanyolban az ll és az y által jelölt mássalhangzók nem megkülönböztető ejtése az utóbbi javára.
  • zárhang: olyan mássalhangzó, amelynél a levegő útját a hangképző szervek egy pillanatra teljesen elzárják (így a hangzása valójában csak a zár elengedése után lesz felismerhető), pl. [p], [d], [gy].
  • zár-rés hang: lásd: affrikáta.
  • zheísmo [zseíszmo]: egyes, jellemzően dél-amerikai spanyol nyelvjárásokban a [j]-szerű mássalhangzó (írásban ll vagy y) [zs]-szerű ejtése.

Valami hiányzik? Jelezd!