Jelmagyarázat

A kiejtés átírása során használt jelek magyarázata. A jelre kattintva a kiejtés is meghallgatható.

  • [ə]: ajakkerekítés nélküli ö-szerű magánhangzó, mint az angol about a-ja. Általában hangsúlytalan szótagban fordul elő bizonyos nyelvekben.
  • [a]: a röviden ejtett magyar á-nak megfelelő magánhangzó.
  • [e]: a magyar e-nél zártabb, de az é-nél valamivel nyíltabb (rövid) magánhangzó.
  • [ɛ]: mint a magyar e.
  • [ɔ]: a magyar a-hoz közelítő nyílt o hang.
  • [β]: a b és a v közötti átmeneti hang, az utóbbihoz hasonlóan, de csak a két ajak közelítésével, a felső fogak közreműködése nélkül ejtett mássalhangzó, „laza b/v”.
  • [φ]: az f-hez hasonló, de csak a két ajakkal képzett réshang (a [β] zöngétlen párja).
  • [ʦ]: mint a magyar c
  • [ʧ]: mint a magyar cs
  • [ð], [dh]: a felső fogak alsó részéhez érintett nyelvvel ejtett zöngés rés- vagy közelítőhang, hétköznapi nyelven „pösze z” vagy „laza d”, a [θ] zöngés párja (pl. az angol the, this szavakban, vagy a spanyol -d- magánhangzók közt és néhány nyelvjárásban a szó végén).
  • [ʤ]: mint a magyar dzs
  • [ɣ], [gh]: a [g]-hez hasonló, de zár nélkül, lazán ejtett mássalhangzó, ahogy a spanyol [g]-t ejtik magánhangzók között (de gyakran ilyet ejtünk a magyar igen szóban is).
  • [j]: magyar j; félhangzós magánhangzóként a pontosabb jelölése [i̯].
  • [ʝ]: a magyar j-nél szűkebb réssel ejtett zöngés réshang, hasonló a dobj szó j-jéhez.
  • [ɟ]: mint a magyar gy
  • [ʎ], [lʲ]: palatális (jésített, lágyított) l, mint pl. a lgy szóban; a régi magyarban és néhány mai nyelvjárásban az ly hangértéke, illetve egyes spanyol nyelvjárások még őrzik ezt a hangot az ll ejtésében.
  • [ŋ]: a nyelv hátsó részével képzett (veláris) n, mint a hang szóban.
  • [ɲ]: mint a magyar ny vagy nj
  • [q]: a [k]-nál hátrébb, a torokban képzett „mély” k hang; néhány nyelvben (pl. arab, kecsua) jelentésmegkülönböztető szerepű a [k]-val szemben.
  • []: hosszú, pergetett r, mint pl. a magyar durran szóban.
  • [s]: a nemzetközi átírásban sz, a magyaros átírásban magyar s.
  • [ʃ]: mint a magyar s
  • [c]: a nemzetközi átírásban magyar ty, magyaros átírásban magyar c.
  • [ç], [hj]: a magyar ty-vel azonos helyen képzett réshang, mint pl. a lépj szóban a j, vagy mint a német ich szóban a ch.
  • [ʒ]: mint a magyar zs
  • [θ], [th]: a felső fogak alsó részéhez érintett nyelvvel ejtett zöngétlen réshang, hétköznapi nyelven „pösze sz”, mint az angol think szóban.
  • [w]: az angol w-nek megfelelő hang, mint pl. a what szóban; félhangzós magánhangzóként a pontosabb jelölése [u̯].
  • [x], [ch]: a k-val azonos helyen képzett réshang, mint a pech vagy pl. a német ach szóban.
  • [χ], [kh]: az előbbinél hátrébb képzett, érdes h-szerű réshang, torokhang.
Mellékjelek
  • [ˈ] (függőleges felső vonás): a hangsúlyos szótag kezdetét jelöli (ha alul van, akkor mellékhangsúlyt jelöl).
  • [.] (pont): a szótaghatárt jelzi.
  • [ː] (két háromszög függőlegesen egymással szemben): az előtte álló hang hosszúságát jelöli (ugyanaz, mint a felső vízszintes vonal, pl. [aː] = [ā] = magyar á hang).
  • [ʰ] (kis felső h betű): az előtte vagy utána álló hang hehezett ejtését jelöli.
  • [ʲ] (kis felső j betű): az előtte álló mássalhangzó jésítését, lágyítását jelöli.
  • [á] (éles ékezet): hangsúlyos magánhangzó (lásd még: [ˈ]).
  • [à] (tompa ékezet): mellékhangsúly.
  • [ă] (felfelé néző kis félkör a magánhangzó felett): rövid magánhangzó.
  • [ā] (vízszintes vonal a magánhangzó felett): hosszú magánhangzó.
  • [ã] (hullámvonal a magánhangzó felett): orrhangon ejtett (nazális) magánhangzó: úgy kell ejteni, mintha utána m vagy n következne, amely azonban nem hangzik.
  • [é], [ó]: hangsúlyos zárt magánhangzó (lásd még: [e], [o]).
  • [è], [ò]: hangsúlyos nyílt magánhangzó (lásd még: [ɛ], [ɔ]).
  • [u̯] (lefelé néző kis félkör a magánhangzó alatt): félhangzós magánhangzó, siklóhang.