2017. január 22., vasárnap

Tudtad, hogy a Lambada eredetileg spanyol nyelvű?

Los Kjarkas
Mint arról olvasóink bizonyára értesülhettek, Loalwa Braz Vieira brazil énekesnő, a Kaoma együttes legendás Lambada című slágerének előadója január 19-én gyilkosság áldozata lett Rio de Janeiro-ban, 63 évesen. Cikkünkkel neki állítunk emléket.

A brazíliai portugál nyelven előadott, 1989-ben megjelent dal – ahogy azt a sajtó is megírta – a bolíviai Los Kjarkas* folklóregyüttes Llorando se fue, magyarul ’Sírva távozott’ című 1981-es dalának feldolgozása, melynek szerzői a Gonzalo és Ulises Hermosa González testvérek. (Sajnálatos módon a Kaoma engedély nélkül dolgozta fel a dalt, amiért be is perelték őket.) Az eredeti, spanyol nyelvű változat itt hallgatható meg (érdekesség, hogy a dal második fele japán nyelvű), szövege és magyar fordítása az alábbiakban olvasható.

Llorando se fue   (Los Kjarkas, Bolívia, 1981)
Llorando se fue
Y me dejó solo sin su amor
Sírva távozott
S engem a szerelme nélkül itt hagyott
Solo estará recordando este amor
Que el tiempo no puede borrar
Csak az emlékeiben él majd ez a szerelem
Melyet letörölni nem tud az idő sem
La recuerdo hoy
Y en mi pecho no existe el rencor
Rá emlékezem ma
S a szívemben nincsen harag
Llorando estará recordando el amor
Que un día no supo cuidar
Sírva emlékszik majd a szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg

A dalt aztán többen is feldolgozták a 80-as években, még a Lambada megjelenése előtt. Közülük az egyik emlékezetes változat a Cuarteto Continental nevű perui folklóregyüttestől származik cumbia stílusban (források szerint ennek zenei alapját dolgozta fel a Kaoma is), kissé eltérő szöveggel, amelyet szintén csak ajánlani tudok mindenkinek:


Llorando se fue   (Cuarteto Continental, Peru, 1984)
Llorando se fue
La que un día me entregó su amor
Sírva távozott
A lány, aki egy nap az enyém volt
Llorando estará recordando el amor
Que un día no supo cuidar
Sírva emlékszik majd a szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg
La recuerdo hoy
Y en mi pecho no existe el rencor
Rá emlékezem ma
S a szívemben nincsen harag
Llorando estará recordando el amor
Que un día no supo cuidar
Sírva emlékszik majd a szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg

S természetesen nem maradhat el a világhírűvé vált Kaoma-verzió sem, a Chorando se foi – ejtsd: [sorãdu szi foj] –, amely Lambada címmel vonult be a köztudatba.

Lambada   (Kaoma, 1989)
Chorando se foi
Quem um dia só me fez chorar
Sírva távozott
Aki egy nap nekem csak sírást okozott
Chorando estará ao lembrar de um amor
Que um dia não soube cuidar
Sírva emlékszik majd egy szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg
A recordação
Vai estar com ele aonde for
Az emléke
Vele lesz, bárhol is jár
A recordação
Vai estar pra sempre aonde eu for
Az emléke
Örökké ott lesz, bárhol is járok
Dança, sol e mar, guardarei no olhar
O amor faz perder e encontrar
Tánc, nap és tenger, őrzöm a tekintetemben
A szerelem ad és elvesz
Lambando estarei ao lembrar que este amor
Por um dia, um instante foi rei
Lambadázni fogok, felidézve, hogy e szerelem
Egyszer, egy napon király volt
A recordação...
Chorando estará ao lembrar de um amor
Que um dia não soube cuidar
Sírva emlékszik majd egy szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg
Canção, riso e dor, melodia de amor
Um momento que fica no ar
Dal, nevetés és fájdalom, szerelmes dallam
Egy pillanat, mely az éterben megmarad

(Magyar fordítások: © El Mexicano)
__________
*A név jelentése: kb. ’Az Éretlenek/Újoncok’ – a dél-kecsua kharka ’bizonytalanság, félelem’ jelentésű szóból.

2017. január 18., szerda

Guiso, guisar és guisante – avagy a borsó esete a raguval

(Forrás: Brigitta)
Kissé rendhagyó írással jelentkezünk, amelyben a spanyol gasztronómiába, azon belül is a „konyhai nyelv” rejtelmeibe nyerhetünk némi betekintést. Mindez pedig Brigittának hála, aki Spanyolországból követ minket, és az alábbi történetet küldte:
Együtt főztünk a párommal egy guiso-t. A legvégén belekerül a krumpli és a borsó. Megkérdeztem: minek bele a borsó? A válasza az volt, hogy a borsótól guiso a guiso – ezért is hívják guisante-nek (’borsó’ – a szerk.). Ez bennem felvet néhány kérdést, ami nem lett tisztázva. Így első ránézésre tényleg olyan, mintha a guiso és a guisante egy tőről fakadna... De tényleg azért guisante, mert a guiso-ban van, vagy épp fordítva, azért guiso, mert guisante van benne?

Tisztázzunk néhány dolgot. Akkor talán kezdjük ott, hogy mi is az a guiso. A Wikipedia szerint: Por regla general, es el nombre genérico dado a un tipo de preparaciones culinarias en las que se cuecen alimentos en una salsa después de haberlos rehogado.
[’Általános szabályként a konyhai készítmények egy fajtájának közkeletű elnevezése, amelyeknél a hozzávalókat párolást követően szaftban megfőzik’ – a szerk.]

Vagyis mit is jelent ez... Magyarul általában két szóval jelöljük a főzési folyamatokat: lehet főzni meg sütni. A spanyolban van egy pár szó, amivel megkülönböztetik az étel elkészítésének módját:
  • cocinar ’főzni’: általában vízben, pl. levesek, pürék;
  • freír [frío, freí, frito – a szerk.] ’sütni’: kifejezetten olajban, serpenyőben, pl. patatas fritas ’sült krumpli’;
  • asar ’sütni’ [nem pedig ’aszalni’! – a szerk.]: sütőben vagy kemencében, pl. cordero asado ’sült bárány’.
Habár vannak néha átfedések, de általában ezt jelenti; pl. a kenyér az [el pan] está cocido vagy poco cocido, ha túl barnára égett vagy fehér maradt. Ami nekem magyar füllel kicsit furcsa, hiszen ha kemencében sül, akkor miért cocido? [A cocido nem a cocinar, hanem a cocer igéből jön, melynek jelentése lehet ’főz’ és ’süt (éget)’ egyaránt. Inkább az a kérdés, hogy miért pont a ’főz’ jelentés terjedt el abban az általános értelemben, hogy ’meleg által ételt készít’. Erre mondják, hogy a nyelv nem teljesen logikus! – a szerk.]

És a negyedik a guisar, aminek az eredménye a guiso [vagy guisado – a szerk.]. Ennek lényege, hogy előbb megpirítjuk a húst és a hagymát forró olajon (zsiradékon) – esetleg egyéb zöldséget, mint paprika, paradicsom, fokhagyma, répa stb. –, majd felöntjük a vízzel, húslével, borral, sörrel, és fedő alatt lassú tűzön puhára főzzük. A legvégén megy bele a krumpli és a borsó! Ez egy konyhai eljárás, aminek sok variációja lehet hozzávalótól függően. A hús lehet bármilyen, a zöldség szintén. Van benne minden: hús, zöldség, krumpli és hüvelyesek.

Ezek után láthatjuk, hogy a guiso a pörköltre vagy a gulyásra hasonlít a legjobban. Habár a gulyás az inkább estofado, ami abban különbözik a guiso-tól, hogy nincs lepirítva a hús és a hagyma, hanem csak simán mindent beleraknak a fazékba, felöntik és lassú tűzön megfőzik. A pörkölt és a guiso között így ránézésre is az első legnagyobb különbség a pirospaprika hiánya. Ezt a spanyol egyszerűen kihagyja, ezért egy magyarnak egy guiso színtelen vagy sápadt. :-) A másik a zöldség hiánya, és hát a borsó...

De most komolyan kell a borsó a guiso-ba? Mert azért elég általános, de nem mindenhol tesznek bele. Tényleg a guisante teszi guiso-vá a guiso-t?
Hát először is köszönjük szépen Brigittának a sok hasznos információt (én sajnos nem értek a konyhaművészethez, így élvezettel olvastam), és most nézzük meg a szótörténeti vonatkozásait is. A történetben szereplő kérdés ugyebár, hogy a guiso nevű spanyol ételfajta (magyarul talán a ’ragu’-nak feleltethető meg leginkább) a borsóról kapta-e a nevét, avagy a ’borsó’ a guiso miatt lett guisante. Lássuk a részleteket!


Spanyol borjúpörkölt krumplival és borsóval (Forrás: El forner de Alella)

Eredetileg a két szónak etimológiailag nem volt köze egymáshoz. A guiso esete az egyszerűbbik: ez a guisar (kb. ’ragut főz’) ige származéka, amely a régies – ma inkább szlengbeli – guisa ’mód, stílus’ főnévből lett képezve. A spanyolban ez korai germán jövevényszó (< *wīsa), amely ma is megtalálható például az angol wise [wájz] ’mód(szer)’ formájában. A guisar tehát kezdetben nem jelentett többet annál, mint hogy ’el(ő)készíteni’ valamit (valamilyen módon), amit aztán az ételre kezdtek el használni.

Llegó Martín Antolínez a guisa de membrado:
—¿Ó sodes, Raquel e Vidas, los mios amigos caros?
En poridad fablar querría con amos.—
Megérkezett Martín Antolínez megfontolt ember módjára:
– Hol vagytok, drága barátaim, Raquel és Vidas?
Beszélni szeretnék mindkettőtökkel, bizalmasan.
(Cid 102–104: 12. sz. k.)

A guisante, bár úgy tűnik, mintha a guisar folyamatos melléknévi igeneve lenne, nem egészen erről van szó. Közvetlen forrása ugyanis a mozarab biššáut volt, amely a beszélt latin PĬSU(M) SÁPĬDU(M) ’cukorborsó’ (szó szerint: ’ízes borsó’) folytatója – amit jól mutat, hogy ma is létezik a szónak többek között a nyelvjárási bisalto változata; majd a guisar ige gyakorolt rá hatást, ami végül a ma használt guisante alakot eredményezte. (Természetesen az eredetileg folyamatos melléknévi igenévi végződés, az -nte igei melléknévképző hatása is valószínűsíthető.)

Vagyis röviden összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy a spanyol ’borsó’ részben a guiso miatt lett guisante, noha eredetileg nem volt köze hozzá.

2017. január 11., szerda

Amit 6000 éve is ugyanúgy mondtak „spanyolul”

A nyelvek folyamatosan változnak, ami általában nem annyira feltűnő az emberi élet pár évtizede alatt – legfeljebb csak onnan vesszük észre, hogy a fiatalok egyre több „furcsa” szót használnak. Ugyanakkor pár ezer év alatt annyira megváltoznak, hogy önmagukhoz képest is felismerhetetlenné válnak, ráadásul jó eséllyel több nyelvjárásra, nyelvre bomlanak szét, majd ezek is annyira eltávolodnak egymástól, hogy aztán az utókor tudományának esetenként azt is nehéz lesz bizonyítania, hogy egyáltalán rokonok. (Az örményről például elég nehéz volt felismerni, hogy indoeurópai, mert egészen sajátos hangtörvények mentén változott meg a rokon nyelvekhez képest – pl. *dwō > ĕrku ’kettő’.)

A mai összehasonlító nyelvtudomány álláspontja szerint hatezer év az a határ, mely idő alatt a nyelvek nagyon megváltoznak ugyan, de a rendszerszerű különbségeknek, valamint annak köszönhetően, hogy a legalapvetőbb elemek valamennyire felismerhetőek maradnak, még vizsgálni lehet a rokonsági viszonyaikat. Ennél több idő alatt viszont tényleg annyit változnak, hogy semmi olyasmi nem marad belőlük, ami alapján tudományos módszerekkel vizsgálható lenne a kapcsolatuk más nyelvekkel, nyelvcsaládokkal (ezért lehetetlen pl. a baszkról vagy a japánról bármit is megállapítani).

Az indoeurópai alapnyelvet a legelfogadottabb feltevés szerint az ún. ponto-kaszpi sztyeppén beszélhették
i. e. 4500–3500 között. (A kép forrása: The History Fileswww.historyfiles.co.uk)

S persze ki másnak jutna eszébe egy olyan elvetemült ötlet, ha nem az El Mexicano szerzőjének, hogy a spanyolban ma is (változatlan alakban) meglévő indoeurópai elemeket keressen! A „tartalmas” szavakkal (főnevek, melléknevek, igék stb.) itt most nem foglalkozunk, mert ott van a rengeteg etimológiai írásunk – és remélhetőleg még lesz is pár, ha az olvasó is úgy akarja –, hanem kifejezetten nyelvtani (alaktani) elemekkel, funkciószavakkal. Vajon vannak-e még olyan morfémák a spanyolban, amelyek a tudomány mai állása szerint az indoeurópai alapnyelvben is ugyanazok lehettek? – Mielőtt ezt a kérdést részletesen megvizsgálnánk, muszáj pár dologra felhívni a figyelmet.


Az iráni nyelvekkel közelebbi rokon örmény a legfurcsább indoeurópai nyelv (hangminta: Omniglot.com)

Először is, az indoeurópai alapnyelv a nyelvcsaládba tartozó ma ismert – és bizonyítottan rokon – nyelvek alapján rekonstruált közös ős, létezéséről nincsenek közvetlen bizonyítékok (hiszen nem volt írott nyelv). Vagyis csak olyasmit lehet az alapnyelvről feltételezni, ami a mai, illetve a már kihalt, de feliratokból ismert rokon nyelvekben létezik vagy létezett. De ez nyilván nem jelenti azt, hogy az alapnyelvben más nem létezhetett, azonban az ilyesmiről semmit sem tudni. A felsorolt adatokat ezért nem lehet megdönthetetlen tényként kezelni, csak azt mondhatjuk, hogy nagy valószínűséggel úgy volt valami (ezért jelöljük a feltételezett, kikövetkeztetett alakokat az eléjük tett csillaggal).

Nem lehetett túl izgalmas az indoeurópai törzsek élete a sztyeppén, így nem csoda, hogy elindultak mindenfelé...
(A kép forrása: Wikimedia Commons, GFDL/CC / Volganet.ru)

Másrészt, a spanyol közvetlen őse a latin, annak az óitáliai, annak vélhetően az itáliai-kelta és csak ezután jön (vagyis időben előttük) az indoeurópai alapnyelv. Ezért előfordulhat az is – minthogy elő is fordult –, hogy egy kikövetkeztetett morféma a latinban megváltozik, majd újból megváltozik, és véletlenül éppen úgy, hogy látszólag az indoeurópai alakot kapjuk vissza – tehát még ezzel is számolni kell. Mindezt szem előtt tartva, lássunk néhány jellegzetes példát!

A változásokkal szemben a legalapvetőbb szavak a legellenállóbbak: ilyenek például a számok és bizonyos személyes névmások. Az utóbbiak közül a ’te’, a te ’téged/neked’, valamint a me ’engem/nekem’ és a nos ’minket/nekünk’ nemcsak a latinban, hanem valószínűleg az indoeurópai alapnyelvben is ugyanúgy hangoztak, mint a spanyolban. Ugyanide sorolható továbbá a se visszaható, illetve kölcsönös névmás is. Az elöljárószók közül az en ’-ban/-ben stb.’ közvetlenül a latin ĬN-ből származik, de az alapnyelvre szintén *en alakot feltételeznek, a toldalékok közül pedig a per-, pro- és pos- máig változatlan maradt (az utóbbiakat együtt „partikulák”-nak is nevezhetjük).


Spanyol, ezúttal hondurasi

Ami az alaktant illeti, az egyik legjelentősebb és talán legszembetűnőbb örökség a többes szám jele, amely az alapnyelvben -es volt (megjegyzendő, hogy eredetileg nem csak egyes és többes, hanem ún. kettős szám is létezett, amely ma mindössze a szlovénban és a kelta skót nyelvben maradt fenn). A latinban is ez volt – az I–II. deklináció kivételével – a névszók többes száma alany- és tárgyesetben (ne feledjük, hogy a spanyol névszók többsége a latin tárgyesetű alakból származik), tárgyesetben pedig a semlegesneműek kivételével az I–II. deklinációban is -s jelölte a többes számot (ezt egy indoeurópai *-ns vagy *-ons végződésre vezetik vissza, melyből a nazális a latinban eltűnt), míg az I. (a-tövű) és II. (o-tövű) deklináció alanyesetű többes számát az indoeurópai névmási többesből (*-i) vette a latin.

S végül nézzük az igeragozást. Az egyes szám első személyű alak tematikus végződéséről szinte biztosan állíthatjuk, hogy *-o volt (kijelentő mód jelen időben), ahogy a latinban és a spanyolban is; s az egyes szám második személyű -s is csak egy -i-vel volt több az alapnyelvben, amelyre *-si végződést rekonstruálnak a nyelvtörténészek – ez az -i a latinban lekopott. Továbbá az egyik legjellegzetesebb spanyol személyrag, a többes szám első személyű -mos is minden jel szerint ugyanígy hangzott az alapnyelvben és még az archaikus latinban is. Később, a klasszikus korszakra ebből -mus lett, majd ismét -mos – a hangsúlytalan rövid végződésekben már a kezdetektől fogva ingadozhatott a latinban az [o]~[u] és az [e]~[i] megvalósulása.*


Ha hiszünk az összehasonlító nyelvtudomány eredményeiben, akkor azért már ennyiből is jól látszik, hogy viszonylag sok ősi elemet őriz a spanyol még ma is felismerhető formában, így le sem tagadhatná, hogy indoeurópai. ;-)

2017. január 4., szerda

Tudtad, hogy spanyolul a spanyol nem spanyol szó?

Akkor ő sem spanyol? (Forrás: Facebook)
Míg a magyar szavunk „őshonos”, vagyis finnugor eredetű – sőt, még azt is tudni, hogy jelentése kezdetben ’férfi’ lehetett –, tévedés volna azt hinni, hogy minden nép önelnevezése a saját nyelvéből eredeztethető. A spanyolok esetében már csak azért sem kellene így lennie, mert jól tudjuk, hogy ilyen nevű egységes nép valójában sosem létezett – a nyelv eredeti önelnevezése is castellano, lengua castellana; az español ebben a jelentésben csupán a 16. századtól kezdett elterjedni.

Ez utóbbi pedig, bizony, nem eredendően spanyol szó (tehát nem közvetlenül a területen beszélt latin nyelvjárásból származik), hanem viszonylag korai jövevényszó: közvetlen forrása – akárcsak a francia espagnol-nak – a régi okcitán (óprovanszál) espaignol alak volt (mai helyesírással espanhòl), amely köztudottan a beszélt latin HISPANIŎLU, azaz ’hispán(iai)’ folytatója. (Mint érdekesség, ez viszont nem más, mint az azonos jelentésű klasszikus latin HISPĀNUS kicsinyítő képzős alakja.) De mégis honnan tudjuk ezt, és különben is, miért ne lehetne közvetlenül latin eredetű?

Onnan tudjuk, hogy ez a latin szó, természetes úton, a kasztíliai nyelvjárásban *españuelo alakot öltött volna (vö. ol. spagnuolo ~ spagnolo, nyílt [o]-val). Jó, és ezt meg miből tudjuk? Egyrészt abból, hogy a hangsúlyos szótagi rövid/nyílt [o] a spanyolban [u̯e] diftongust alkot (pl. DŎMNU > dueño ’gazda’, PŎRTA > puerta ’ajtó’, SŎLU > suelo ’talaj’ stb. – kivéve a -CT- lágyulásából származó *[jt] > [cs] előtt: NŎCTE > noche ’éjszaka’, ŎCTO > ocho ’nyolc’ stb.), másrészt abból is, hogy a szó végi magánhangzó – az egyszerű mássalhangzót követő -e kivételével bizonyos végződésekben – nem szokott lekopni a spanyolban.

Végezetül azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a latin -ŎLUS, -ŎLA kicsinyítő képző folytatója önállóan is létezik a spanyolban -uelo, -uela formában, és még viszonylag produktív is (pl. arroyuelo ’kis patak’, locuelo, -a ’bolondos’, pañuelo ’zsebkendő’ stb.).