2017. május 6., szombat

Magánhangzó-harmónia a spanyol igeragozásban?

*Csak mássalhangzós tövű igében (Forrás: El Mexicano)
A spanyolban nincsenek olyan -er végződésű igék, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u- lenne. Eddig talán fel sem tűnt minden spanyolosnak, pedig nem teljesen véletlen az sem, hogy éppen beber és vivir igék vannak, nem *biber és *viver. Na de hogy miért? Pontosan erre keressük a választ a cikkben. Kezdjük mindjárt a legelején: mi az, hogy tőmagánhangzó?

A spanyol ige szótári alakja, a főnévi igenév (infinitivo) végződése szerint három igeragozási osztályt különböztetünk meg: az elsőbe az -ar, a másodikba az -er, a harmadikba az -ir végű igék tartoznak (a végződésben lévő -a-, -e- és -i- ún. tematikus magánhangzó). Ha az infinitivo végződését levágjuk, megkapjuk az ige tövét, melynek (utolsó) magánhangzója a tőmagánhangzó (vocal radical). Az am|ar tehát a-tövű, a tem|er e-tövű, a viv|ir i-tövű, míg a mor|ir o-tövű, a conduc|ir pedig u-tövű ige. A tőmagánhangzó megegyezik a jelen idejű tőhangsúlyos alakok (E/1–3. és T/3.) hangsúlyos magánhangzójával. Ez alól egyedül a félhangzós tövű -ar végű igék képeznek kivételt – pl. cambiar (cámbio), estudiar (estúdio), averiguar (averíguo) stb. –, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u-, de az minden ragozásban hangsúlytalan (hiszen nem „valódi”, azaz nem szótagalkotó magánhangzó).

Az 1. és 3. ragozású igéknél mind az öt magánhangzó-fonéma lehet tőmagánhangzó, a 2. ragozásban viszont csak az -a-, -e- és -o- lehet az, az -i- és az -u- nem (azaz nincsenek ilyen igék):
  1. pl. cantar, llevar, tirar, volar, jugar;
  2. pl. valer, querer, correr, de nincs *viver vagy *currer;
  3. pl. salir, venir, vivir, morir, unir.
Vagyis az *–i—er és *–u—er tilalma egy fonotaktikai szabály az igénél, amely alól nincs – és a történeti adatok szerint már a régi spanyolban sem volt – kivétel (szemben a portugállal, ahol van pl. dizer, viver és aduzer). A nagy kérdés, hogy miért alakult ez így. Ehhez először is tudni kell, hogy a spanyol igeragozás fonológiailag egy „zártabb” rendszer, mint a névszóké, azaz több a korlátozás, például az egyes igealakok hangsúlya kötött. Fontos továbbá, hogy a 3. latin igeragozásnak, amelybe a harmadéles ´-ĕre végződésű igék tartoztak, a spanyolban nincs folytatása: az ilyen igék vagy -er (amely a latinban a 2. ragozás volt) vagy -ir (a 4. latin igeragozásnak felelt meg) végűekké váltak – ezért van az is, hogy a spanyol infinitivo csak véghangsúlyos lehet.

A változás tehát a 2. (-ēre) és 3. (´-ĕre) igeragozáshoz tartozó latin igéket érintette (az 1. -āre és a 4. -īre ragozási osztályba tartozó igék nagy többsége a spanyolban is megmaradt ugyanebben a ragozásban), és hogy melyik lett -er végű, illetve melyik sorolódott át az -ir végződésű ragozáshoz, azt alapvetően egyfajta magánhangzó-harmóniához hasonló „húzóerő” határozta meg, amely a tőmagánhangzó nyíltságával-zártságával volt összefüggésben.

A természet harmóniája

Fonetikai szempontból a spanyol magánhangzóknak három nyíltsági foka van: nyílt az [a], középállású az [e] és [o], valamint zárt az [i] és [u]. Az egyetlen nyílt magánhangzó, az [a] semleges, mindhárom igeragozás tövében előfordulhat. A két középállású magánhangzó, az [e] és [o] viszont leginkább csak egymás mellett „szeretnek” szerepelni, és ugyanez igaz a zárt [i] és [u] esetében is. A szabály pedig úgy működött, hogy azok a 2. és 3. ragozású latin igék, amelyek korai kasztíliai paradigmáján belül előfordult vagy az [i] vagy az [u] tőmagánhangzóként, -ir végűekké váltak, ellenben azok, amelyek tőmagánhangzója [e] vagy [o] (vagy semleges [a]) volt végig a paradigmában, az -er ragozáshoz kerültek. (Az e~ie és o~ue váltakozást mutató igékben az [i̯] és [u̯] félhangzó nem számít a szabály szempontjából: az ilyen igék ettől még e- vagy o-tövűek; azonban az e~i váltakozásnál az [i] már igen.)

Vagyis lényegében a két legzártabb magánhangzó e húzóerő hatására „kizáródott” a 2. igeragozás tövéből, valószínűleg azt biztosítva ezzel (figyelembe véve a gyakori [i~e], [u~o] ingadozást), hogy a három megmaradt igeragozási osztály a spanyolban még jobban elkülönüljön egymástól. Lássunk néhány konkrét példát is az alábbiakban (a magánhangzó-változásokhoz itt egy kis segítség; később kitérünk a problémás esetekre is):
  • a latin tőben -ĭ- vagy -ŭ- → spanyol (nem váltakozó) -e- és -o--er osztály:
    pl. BĬBERE, TĬMĒRE, CŬRRERE, RŬMPERE > beber, temer, correr, romper;
  • A latin tőben -e- vagy -o- → nem váltakozó -e-, -o- vagy váltakozó e~ie, o~ue-er osztály:
    pl. CRĒDERE, PĔRDERE, MŎVĒRE, PŌNERE > creer, perder, mover, poner;
  • A latin tőben -i- vagy -u- → a spanyolban változatlanul marad → -ir osztály:
    pl. SCRĪBERE, VĪVERE, ADDŪCERE, FŬNDERE > escribir, vivir, aducir, hundir;
  • A latin tőben -ĕ- vagy -i- → a spanyolban váltakozó e~i vagy i~e paradigma → -ir osztály:
    pl. PĔTERE, DĪCERE, RĪDĒRE, TĬNGERE > pedir (pido), decir (digo), reír (río), teñir (tiño).
Habár nem túl gyakran, de előfordul a spanyolban [o] > [u] változás is; figyelemre méltó példa erre a COMPLĒRE > cumplir ige (szabályosan *compler alakot várnánk), amely ezért került át a 2. latin igeragozásból a spanyol -ir osztályba. A régi spanyol infinitivo (complir) és participio (complido) még az [o]-t őrizték a tőben, de a ragozott alakokban már akkor is -u- szerepelt.

Az eddigieket összefoglalva... (Forrás: El Mexicano)

Mint a felsorolt példákból is látszik, a rendhagyó igék esetében a főnévi igenév tulajdonképpen csak másodlagos a szabály működése szempontjából – igazából a jelen idejű ragozásban előforduló tőmagánhangzók számítanak. Az infinitivo alapján pl. a decir e-tövű lenne (de így semmi akadálya nem lenne, hogy *decer legyen), ám valójában i-tövű, ami – azon túl, hogy tudjuk, hogy a latin tőben hosszú ī volt – onnan is látszik, hogy a futuro és condicional rövidült töve dir-, továbbá a participio is dicho. Az eredeti tőbeli [i], amely már az óspanyolban is ingadozott hangsúlytalan szótagban (vö. dezir ~ dizir, dezía ~ dizía), csupán gyengülés következtében lett [e]. Némileg hasonló a helyzet még néhány főnéviigenév-típusnál, amelyeket itt a reír (< RĪDĒRE) és a teñir (< TĬNGERE) képviselnek. Ezek történetileg szintén i-tövűek (bár a második tövében rövid volt az [i] a latinban, ezt a nazális-palatális mássalhangzó kompenzálta, így nem nyílt meg hangsúlyos helyzetben), a főnévi igenév tövének [i] > [e] változása a hangsúlytalanságon kívül elhasonulás eredménye, amely az *[ii] és *[iYi] (Y = bármilyen palatális mássalhangzó) tilalma miatt lépett működésbe. (A mai nyelvben [ii] és [iYi] csak képzett/toldalékolt alakokban fordul elő, mint pl. Rociito [a Rocío becézése], niñito ’kisfiú’, cosquillitas ’csikizés’ stb.)

Magánhangzós tövű igéknél egy kicsivel több a megkötés... (Forrás: El Mexicano)

Egy kis magyarázatra szorul még a pedir (< PĔTERE) és az hundir (< FŬNDERE). Mivel mindkét ige latin tövében rövid volt a magánhangzó, az elsőnél [i̯e] kettőshangzót várnánk a tőhangsúlyos alakokban (*piedo, *piedes, *piede, *pieden), a másodiknál pedig [o]-t (*hondo, *hondes stb.), amelyek belefértek volna az -er osztályba. A pedir esetében azonban már a kezdetektől fogva csak az [i]-s alakok dokumentáltak, tehát nem tudni, hogy léteztek-e valaha a feltételezett kettőshangzós formák, vagy valamilyen analógiás hatásra eleve e~i paradigmájúvá vált az ige. Az hundir esetén valószínűleg a szótag végi nazális „záróhatásával” van dolgunk, ahogy más példa is van a spanyolban ilyesfajta ingadozásra (vö. SECŬNDU > según és segundo), esetleg még az hondo (< FŬNDU) melléknévtől való megkülönböztetés is szóba jöhetne.

Néhány, kivételes esetben előfordult az is, hogy egy ige utólag váltott ragozási osztályt, pl. BÁTTUERE > baterbatir, *INNÁDDERE (in- + áddere ’hozzáad’) > eñader ~ añaderañadir, RĔDDERE > renderrendir (az első kettőnél talán egy keletebbi nyelvjárás hatása jöhet szóba, a harmadik viszont magyarázható azzal, hogy az eredeti e~ie váltakozás kettőshangzója i-vé egyszerűsödött). Végezetül el kell még mondani azt is, hogy sok művelt eredetű – vagyis a latinból közvetlenül kölcsönzött – ige, amely a latinban a 3. ragozáshoz tartozott, szintén -ir végű lett, így pl. az advertir (< advĕrtĕre), convertir (< convĕrtĕre) stb. szemben az örökölt verter (< VĔRTĔRE) igével – ez azonban már egy más típusú jelenség, amely túlmutat a spanyol igeragozáson (vö. ol. avvertire, convertire).

Felhasznált irodalom

Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 281–294.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek és Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.