2017. február 15., szerda

„Külföldi”, vagy csak „tájszólásban” beszél? Tök mindegy!

Tipikus mexikói? (Forrás)
Bennünk, magyar anyanyelvűekben gyakran megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon milyen lehet egy újlatin nyelvű beszélőnek, vagy valakinek, akinek például egy szláv vagy germán nyelv az anyanyelve, amikor egy közeli nyelvrokonát hallja.

Sajnos mi ezt nem tudjuk elképzelni, mivel nincsenek közeli nyelvrokonaink, és még a magyar nyelvjárások között sincsenek akkora különbségek, hogy ezt éreztetni lehessen – sőt, igazából még csak magyar nyelvjárásokról sem beszélhetünk abban az értelemben, mint mondjuk a német vagy az angol esetében; nálunk inkább csak ejtésváltozatok, „tájszólások” vannak. Ezeket a tájszólásokat pedig – mivel a magyart egy viszonylag kicsi és összefüggő területen beszélik – jól ismerjük, rendszeresen halljuk, így nincsenek megértési nehézségeink, legfeljebb kezdetben viccesnek találhatjuk őket.

Az egyetlen magyar nyelvjárás, amely érzékeltetheti az ilyen különbségeket, az a romániai vagy a moldovai csángó magyarok dialektusa, ám velük is leginkább csak a szókincsbeli eltérések miatt akadnának megértési nehézségeink – nem támadna olyan érzésünk, hogy ők „nem magyarul” beszélnek.

Némiképp árnyaltabb és érdekesebb képet kapunk azonban az olyan elterjedtebb, több kontinensen is használt nyelvek esetében, mint a spanyol vagy az angol. E nyelveket több százmillió anyanyelvi beszélő használja egymástól nagyon távoli területeken, így több beszélt változatuk is kialakult. Ezek a nyelvváltozatok alapjaiban ugyan nem különböznek egymástól – alak- és mondattanilag, valamint „köznyelvi” szókincsük tekintetében nincsenek lényeges különbségek köztük –, azonban az egymástól távol eső területeken beszélt változataik akcentusában (dallam, beszédmodor, egyes hangok jellegzetesen eltérő ejtésmódja stb.) és mindennapi szókincsében jelentős eltérések lehetnek. Ehhez elég, ha csak összehasonlítjuk pl. a tipikus madridi és a tipikus mexikói spanyol beszédet – az avatatlan fül vagy egy kezdő nyelvtanuló számára elsőre akár úgy is tűnhet, mintha nem is ugyanazt a nyelvet hallanánk (itt mutatkozik meg többek között az a probléma is, hogy miért nem lehet tudományos alapon meghatározni a nyelv és a nyelvjárás közötti különbséget).

A példák magukért beszélnek... (Forrás: El Mexicano)

Nem véletlen, hogy a spanyol nyelvet az „egység a sokféleségben(unidad en la diversidad) szlogennel szokták jellemezni, ami azt jelenti, hogy míg az iskolázott rétegek köznyelve nagyjából azonos világszerte – a spanyol nyelvű médiában, filmekben, sorozatokban, szinkronokban is egy „semleges”, mindenki által érthető nyelv használatára törekednek –, addig a részletmegoldásokban, a mindennapi beszédben és a kötetlen szókincsben igen nagy a változatosság és jelentős lehet az eltérés az egyes nyelvjárások között, amely komoly félreértésekhez, így vicces, akár kínos szituációkhoz is vezethet.

Az is nyilvánvaló, hogy egy ekkora területen beszélt nyelv esetében nem is várható el valamennyi anyanyelvi beszélőtől, hogy ismerje más, esetleg távoli spanyol nyelvű országok nyelvjárását, szóhasználatát; egy átlagos spanyol anyanyelvű lehet, hogy soha az életében nem is találkozik velük a sajátján kívül – legfeljebb a médiában, ahol jellemzően nem a mindennapi nyelv kerül előtérbe.

Unidad en la diversidad – Egység a sokféleségben

Mindezek után felmerülhet a kérdés: vajon van-e bármiféle jelentősége egy spanyol anyanyelvű számára, hogy egy másik, „nem saját” spanyol akcentus, melyet hall, az éppen egy spanyol anyanyelvű külföldi, vagy pedig egy idegen anyanyelvű, aki jól beszél spanyolul? – Az igazság az, hogy nincs: ő a kettő között nem fog különbséget tenni (nem fogja érdekelni ez a különbség), csak azt fogja érezni, hogy a hallott akcentus „nem a sajátja”.

Ezt személyes tapasztalattal is alá tudom támasztani: előfordult, hogy latin-amerikai beszélő spanyolnak vélt, a spanyol pedig latin-amerikainak az akcentusom alapján; egyedül kétnyelvű ismerősömnek tűnt fel egyből az erős magyar akcentus – nyilván, mivel neki az egyik anyanyelve a magyar, egyből felismerte a beszédünk sajátosságairól. Épp ezért nem kell szégyenkeznünk, ha idegen akcentussal, de jól beszélünk spanyolul: nem fogunk semmivel sem „idegenebbnek” hatni, mint egy másik spanyol ajkú országból való beszélő (anyanyelvi kiejtésre törekedni nincs értelme, mert az úgysem fog sikerülni, hacsak nem mindössze páréves korunkban kezdjük tanulni a nyelvet) – mi több, a spanyol anyanyelvűek kifejezetten kíváncsiak és egzotikusnak tartják az általuk nem ismert spanyol akcentusokat!


Hogyan beszélnek a mexikóiak a kolumbiaiak szerint?

Talán annyival lehetne még árnyalni a képet, hogy nyilván vannak olyan hibák, amelyeket anyanyelvi beszélők sosem követnek el, még nyelvbotlásból sem (egy egyszerű példával élve, egyetlen spanyol ajkú sem mondana olyat, hogy *yo hablas). Az tehát, hogy valaki idegen/külföldi akcentussal beszél, még nem azt jelenti, hogy hibásan beszéli a nyelvet – a hibás nyelvhasználat éppen azt jelentené, ha valamit anyanyelvi beszélő úgy nem mondana (ezzel kapcsolatban lásd még két korábbi cikkünket).

Ez a változatosság ugyanakkor – sajnos – teret ad az akcentus alapján történő megbélyegzésnek is („úgy teszek, mintha nem érteném”); pl. amikor egy spanyolországi multinacionális vállalatnál egy latin-amerikai veszi fel a telefont, mire a spanyol hívó fél elégedetlenkedik, hogy „kérlek, adj át egy spanyolnak, mert nem értelek!” (ami azért túlzás, azzal együtt, hogy telefonon sokszor tényleg nehéz megérteni még azt is, aki a saját nyelvjárásunkat beszéli), vagy ha spanyol vagyok, azért nem nézek csak meg egy filmet, mert latin-amerikai a szinkronja stb. (Ehhez képest bevett szokás a spanyol médiában, hogy pl. a portugálul beszélő riportalanyt nem is feliratozzák spanyolul, annyira természetesnek tekintik, hogy a spanyol nézőknek nem jelent különösebb nehézséget a beszélt portugál megértése.)


Edna és María megtanítanak néhány mexikói és andalúziai spanyol kifejezést

Természetesen szó sincs arról, hogy megszűnne a kölcsönös érthetőség a spanyol változatai között – egyelőre ez a veszély nem áll fenn, mivel a köznyelv, illetve az írott/művelt nyelvhasználat biztosítja a „nyelvi egységet” –, szóhasználatbeli különbségek azonban előfordulnak még a legegyszerűbb, hétköznapi dolgok megnevezésében is, ami viszont teljesen természetes a nagyobb területen beszélt nyelveknél. (Tudományos értelemben véve egyébként is minden nyelv eleve több változatban él, nem léteznek „egységesen beszélt” nyelvek – hiszen valójában már két különböző ember sem ugyanazt a nyelvváltozatot beszéli.)

Befejezésként pedig következzen egy kis humor: ezen a videón spanyolországi lakosokat kérdeznek arról, hogy szerintük melyik a „legjobban” és a „legrosszabbul” hangzó spanyol akcentus/nyelvjárás az udvarlásra, és miért. Jó szórakozást hozzá!

16 megjegyzés:

  1. Érdekes a cikk. Nem gondoltam volna, hogy így van.
    Az első videón a felirat "Como hablamos los mexicanos" (talán nagy M-mel, nem tudom). Ez elírás? "Como hablan" lenne, nem?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem, értsd így: Cómo hablamos [nosotros,] los mexicanos, azaz ’Hogyan beszélünk mi, mexikóiak’. Csak a spanyolban a személyes névmást ilyenkor rendszerint elhagyják, mert felesleges (az igéből úgyis kiderül). De magyarul valóban furcsán hangzana a mi nélkül.

      Törlés
    2. Így már értem! Engem az a "los" zavart meg. "A mexikóiak hogyan beszélnek" tűnt volna helyesnek, nem pedig "A mexikóiak hogyan beszélünk". :D

      Törlés
    3. A többes első tényleg furcsa egy kicsit a spanyolban, mert a névmást még akkor is el szokták hagyni, amikor kifejezetten hangsúlyos lenne; lehet, hogy azért, mert túl hosszú, de lehet, hogy csak azért, mert ez az alak egyébként is jelöltebb, mint a többi. Viszont valaminek (vagy névmásnak, vagy névelőnek) mindenképpen kell lennie egy ilyen mondatban, tehát míg helyes az, hogy Cómo hablamos los mexicanos, az is, hogy Cómo hablamos nosotros(,) mexicanos, és még az is, hogy Cómo hablamos nosotros, los mexicanos, azt már nem mondhatod, hogy *Cómo hablamos mexicanos.

      Törlés
  2. Érdekes cikk, nagyon jó témaválasztás. Fontos téma, mégse szokták kitárgyalni. Nagyon jók az illusztrációs videók is.

    Ennek ellenére összességében nem értek egyet a cikkel. Vagyis a megállapításai igazak lehetnek, de csak két szélsőséges esetben. Az egyik, amikor olyan nagy a nyelvjárási távolság két beszélő között, az egyiknek (vagy mindkettőnek) annyira extrém erős akcentusa vagy extrém nyelvváltozata van, hogy az egyik meg sem érti a másikat (vagy megérti, de csak piszok nehezen), ilyenkor tényleg nem fogja különbnek tartani egymás nyelvváltozatát egy nem anyanyelvű akár hibás nyelvtudásához mérten sem. A másik extrém eset az az, amikor ilyen szélsőjobbos, ultranyelvvédő nyelvművelők mondják el a többi nyelvjárásról az ő lesújtó véleményüket, persze nekik csak az a nyelvjárás a helyes a saját nyelvükön belül, amit ők beszélnek, minden más szar, meg műveletlen, korcs. Ezeket leszámítva szerintem az azonos anyanyelvűek között van egyfajta kulturális-nyelvi közösség, és amiatt a saját anyanyelvű társaikat kedvezőbben ítélik meg (hiába beszél más nyelvváltozatot), mint egy a nyelvet akár a nyelvet egész jól beszélő külföldit.

    Szerintem egy madridi spanyol érzi nem csak a mexikói, de egy urugayi társáról is, hogy ő is spanyol-latin ember, egyfajta testvérének érzi, és érzékeli a kulturális hasonlóságot is (annak ellenére, hogy kulturális különbségek is vannak, de azok nem olyan lényeges eltérések).

    Ugyanez van angolból is, itt Angliában elsőkézből tapasztalom. Hiába írják a neten a britek, hogy utálják az amerikiaiakat, meg helytelen a nem brit angol, a valóságban az angolszász anyanyelvi beszélők elég jól kijönnek, a nyelvjárási különbségek csak a legritkább esetben okoznak gondot, vagy valódi feszültséget. Sokkal könnyebben is barátkoznak egymással, sokkal segítőkészebben állnak egymáshoz. Ez finomabb formában akár úgy is előjön, hogy adott esetben egy közép-európai bevándorlónál pozitívabban áll hozzá egy született angol a pakisztáni vagy szomáliai bevándorlóhoz, mert az utóbbiak sokáig angol gyarmat voltak, még akkor is, ha nem beszélnek olyan jól angolul, még annyira sem, mint egy angolul sokkal jobban megtanult kelet-közép-európai. Morbit, de ez van, igaz utóbbi példában a tradíciók, politikai elfogultság is belejátszik, nem annyira a nyelvi aspektus miatt van. Pl. mikor egy angol hallgat egy kanadait, utóbbinak hiába egész más a kiejtése, használ más kifejezéseket, az angol ember ezekről érzi, hogy más, mint ahogy ő mondaná, de ugyanakkor mégse helytelennek értékeli ki, hanem úgy hangzik a számára, hogy van értelme, nem logikátlan a másik nyelvváltozata sem, látja abban is a rációt valahol.

    De ha nem megyünk nagyon messzire, mi magyarok is kedvezőbben állunk hozzá egy erdélyi székelyekhez, vagy a csángóhoz, mint Fekete Pákóhoz vagy Joshi baráthoz, pedig Joshi magyarja ráadásul egész elfogadható. Mikor olyanokat hallunk, hogy a hegy helyett, hogy hëgy, högy, vagy olyan helyett olyant-ot, az ilyen helyett íly-t stb., vagy mó (ma) vagy maunikázást hallunk akkor azonnal észrevesszük, hogy egész más, mint amihez hozzászoktunk, de mégse tűnik logikátlan hülyeségnek így mondani. Persze, elsőre szoktalan, esetleg nevetséges is, vagy műveletlenségérzetet kelthet, de mégse érezzük magyartalannak, még akkor sem, ha először találkozunk ilyennel. Vagy ha elolvassuk a Hallotti beszéd modern helyesírással készült javított változatát, vagy a a szövegében meg nem reformált, eredeti szövegezésű Károli-bibliát, hiába az eltérő kiejtés és ragozás, más a megfogalmazás, néhol nehezen érthető is, de nem érezzük magyartalannak, mitha egy bizonyos belső nyelvi logikával mégis összevágna.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Van egy harmadik pont is a cikkben eldugva, amiben viszont van igazság. Az anyanyelvi beszelők másképp érzékelik a nyelvet, egész másképp is hallják és értékelik ki a hallottakat, mint nekünk, nem anyanyelvi külföldieknek. Tapasztalatom szerint az ő percepciójuk a nyelvvel kapcsolatban sokkal felszínesebb, sablonosabb, előítéletesebb, mivől ők nem tudják tárgyilagosan megítélni a saját nyelvüket, túlzottan hozzászoktak, túlzottan benne vannak, nem látják a fától az erdőt. Nekünk külföldieknek másképp hangzik a nyelvük, mert mi kívülállóként észreveszünk olyan dolgokat, és eltéréseket is, amit ők nem, vagyis nem olyan formában vagy súllyal.

      Egy másik érdekes példával is tudok szolgálni. Anglia egyes részein (északon és Közép-Angliában, plusz Skóciában, és egyes ír területeken) az r-t nem angolos vagy amerikaias r-nek ejtik, hanem magyaros, egyperdületű r-nek. Ebben az esetben egy átlag (angolos vagy amerikai r-hangot használó) dél-angol ezt a fajta r-kiejtést régiesnek érzi ugyan, de hiperhelyesnek (nem hiperkorrektnek, hanem tényleg túlzottan helyesnek), túl precíznek, tradícionálisnak, hagyományőrzőnek, tiszteletreméltónak. Míg ha egy kelet-európai használja angol beszédben a magyaros r-t (ez van a legtöbb nyelvben, nem csak a magyarban, meg nem csak az újlatin nyelvek legtöbbjében), akkor ugyanaz a hang, ugyanabban a nyelvben használva bénaságnak, nyelvtörésnek lesz perceptálva. Sőt, nem is kell az észak-angolokig elmenni, maga a királynő is használ magyaros r-reket, mikor kötőhangnak használja magánhangzók között. Nem véletlen, hogy tiszteletreméltónak hallják ezt az angolok, nagyon régiesnek, de túl tisztának. Ennél nincs is jobb mutatója annak, hogy az anyanyelviek mennyire torzan ítélik meg a saját nyelvüket. De ugyanez mondható el rólunk magyarokról is, elhittük annak idején a magyartanároknak, hogy ez meg amaz a nyelvi forma helytelen, meg úgy kell mondani, ahogy le van írva (pedig fordítva van), meg csak az a helyes, ami a helyesírás szerinti írképnek megfelelő ejtés, meg az a szép kiejtés, ami túl művi, minden leírt betűt ejt. Ugyanakkor ha egy külföldi töri nagyon a magyart, az sokkal helytelenebbnek érezzünk, mintha egy magyar anyanyelvű suksükölne, pedig utóbbit is nagyon elítélendőnek tartjuk, mégis sokkal kevésbé érezzük zavarónak, nem érezzük magyartalannak.

      Törlés
    2. Köszi a terjedelmes hozzászólást.

      Ami az elsőt illeti, én igazából nem látok ellenvéleményt vagy ellentmondást a cikkben megfogalmazottakhoz képest, alapjában véve nyilván ez eleve a „szélsőséges” esetekre igaz, vagy ahogy te is mondod, a vaskalapos nyelvvédők szoktak leginkább ezekből a kérdésekből problémát csinálni („mert a spanyolországi nyelv az eredeti” stb.) Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy pl. a „tipikus madridi” nyelvjárás, ahogy fogalmaztam – amin én nem az idősebb, tanultabb beszélők visszafogott, sztenderdhez közeli változatát értem – az már simán belefér szerintem a „szélsőséges” kategóriába, hiszen ha belegondolsz, szinkrón szempontból ma leginkább a spanyolországi középső-északi nyelvjárások távolodtak el legjobban az összes többitől hangzásvilágban, tehát én azt el tudom képzelni, hogy aki egy ilyen nyelvjárást beszél, annak egy latin-amerikai sztenterd hangzása simán lehet „idegenes”. Egy magyar párhuzammal élve, van olyan csángó nyelvjárás, amelyben a sztenderd magyar s-t [sz]-nek ejtik: neked is idegenesen hangzana, ha valaki az és-t úgy mondaná, hogy [esz], pedig ugyanúgy magyarul beszélne; szóval pontosan így érezhet pl. egy navarrai beszélő is, aki nevezetesen magyaros [s]-nek ejti a spanyol s-t, amikor mondjuk a mexikóiakat hallja.

      A másodikkal viszont én vitatkoznék egy picit, leginkább ezzel az állítással: „Nekünk külföldieknek másképp hangzik a nyelvük, mert mi kívülállóként észreveszünk olyan dolgokat, és eltéréseket is, amit ők nem, vagyis nem olyan formában vagy súllyal.

      Erre a spanyolok éppen azt mondják, hogy még Spanyolországon belül is minden régiónak megvan a sajátos akcentusa, amit ők meg tudnak különböztetni, a külföldiek viszont nem. Én pl. felismerem a déli nyelvjárásokat, felismerem, ha egy katalán beszél spanyolul, de pl. azt már én sem tudnám megállapítani, hogy egy északi nyelvjárást beszélő az éppen asztúriai, kantábriai, kasztília-leóni vagy aragóniai – a spanyoloknak ezek között is óriási akcentusbeli különbségek vannak (mi meg csak annyit hallunk belőle, hogy hadarnak, selypítenek és néhány mássalhangzót lenyelnek).

      Törlés
    3. Illetve annyiból mégis igaz lehet, amit mondasz, hogy egy külföldi, mivel alapból a művelt nyelvhasználatot – köznyelvet, írott nyelvet – tanulja meg, valóban elképzelhető, hogy (magasabb szintű nyelvismeretet feltételezve) jobban „átlátja” a nyelvjárásokat és azok nem okoznak neki megértési nehézségeket, mint egy anyanyelvi beszélő, aki esetleg csak a saját meg a szomszéd falu nyelvjárását hallotta csupán eddigi életében.

      Törlés
    4. Semmi köze nincs ennek ahhoz, hogy a művelt, írott nyelvet tanulják a külföldiek. Egyszerűen az az oka, hogy mi a saját nyelvünkhöz viszonyítva értékeljük ki az ő nyelvüket, és emiatt máshogy perceptáljuk, mert más az összehasonlítási alapunk. Ugyanígy, mi magyarok is a saját anyanyelvünket máshogy halljuk, érzékeljük, mint egy magyarul tanuló külföldi. Pl. mi a magyar a-t a hosszú á párjának érezzük, egyfajta rövidített, tompított, sötétített á-nak. Egy külföldi viszont a magyar a-hangról azt gondolja, hogy a rövid magyar-o nyíltabb párja. Azt kell mondanom, hogy ebben (is) a külföldinek lesz igaza.

      Törlés
    5. Ha te az ún. kategóriapercepcióról beszélsz, akkor ezzel is vitatkoznék: a magyar anyanyelvű simán különbséget tesz a magyar a és o között, pontosan azért, mert mi halljuk ezt a különbséget (vagy ha nem is mindig halljuk, akkor is tudjuk, hogy milyen hang van ott). A külföldi meg épp nem hallja meg, ezért ejt a magyar a helyén vagy [o]-t, vagy [á]-t. Ha igaz lenne, amit mondasz, akkor az egyenlő lenne azzal, hogy a külföldiek jobban meg tudnák tanulni egy idegen nyelv kiejtését, mint az anyanyelvi beszélők, de még sincs így. :)

      Vagyis éppen az a probléma az idegennyelv-tanulásnál, hogy a kategóriapercepció az anyanyelvre van beállva, ezért nem lehet tökéletesen megtanulni egy idegen nyelv hangjainak ejtését. Hiába ejt a spanyol is legalább háromféle /a/-t, /e/-t vagy /o/-t, ha hallod is, nem tudod utánozni, mert azt már nem tudod, mikor melyiket kell ejteni – többek között ezért lesz magyaros akcentusod.

      Vagy mégsem jól értem?

      Törlés
    6. Mégse érted jól, vagyis ezzel az utolsó bekezdéssel már közelítesz. A saját nyelvi szűrőjén át hallják a magyart, és mi is a saját szűrőnkön keresztül halljuk az idegen nyelveket. De ugyanez igaz arra, hogy midenki a saját nyelvjárási szűrőjén keresztül hall más nyelvjárásokat.

      Kb. olyan ez, mint az ételek. Aki erősen fűszeres ételeken nőtt fel, az ha elmegy egy olyan nyugati országba, ahol nem fűszerezik agyon az ételt, akkor íztelennek fogja érzékelni. Fordítva meg, egy olyan ember, aki nem szokott erősen fűszeres ételekhez, csak tüzet fog okádni, meg rosszul lesz, gyomra fáj, hasa megy, stb.. Ugyanígy változik a nyelvnek és a nyelvjárásnak is a percepciója, lehet amit mi magyarok jól hangzó akcentusnak hallunk, azt az anyanyelvi beszélők hallják gáznak.

      Amit leírsz az első bekezdésben, az a nagyon kezdőkre igaz, akik most kezdték el tanulni a magyart. De ha egy normális tanár tanítja őket, és már tudják az o/a közötti különbséget, akkor lép életbe az, amit én írtam.

      Törlés
    7. Így már értem. Ez viszont – szerintem – még mindig nem jelenti azt, hogy egy külföldi jobban átlátná a nyelvjárások közötti különbségeket, mint egy anyanyelvi, csak ahogy te is írod, más szűrőn keresztül látja. Éppen ezért van az, hogy nekünk sokkal kellemesebben, „magyarosabban” hangzik a latin-amerikai spanyol és az olasz, mint az ibériai spanyol, amely hangzásvilágában tök más, mint amihez hozzászoktunk. Ezért halljuk mi meg a különbséget a két hangzásvilág között, de már nem halljuk az ibériai spanyol akcentusok közöttieket, csak azok, akiknek az anyanyelvük. Na de ez azt is jelenti, hogy nekik épp olyan furcsa lehet az amerikai spanyol akcentus, ha már mi is észrevesszük, hogy az mennyire más! :)
      Vagy talán egy még jobb példa: a spanyoloknak a magyar és a finn tök ugyanúgy hangzik, nem tudják őket megkülönböztetni. Pedig mi tudjuk, hogy a szó eleji hangsúlyon és azon kívül, hogy mindkét nyelvben van [ö] és [ü] és hosszú–rövid fonológiai szembenállás, marhára nem hasonlít egymásra a két nyelv és egy szót sem értünk a másikéból. (És akkor még nem is beszéltünk az ibériai spanyol és baszk párosáról, amelyek egy kívülállónak teljesen ugyanúgy hangzanak, amikor semmi közük egymáshoz.)

      (Egyébként a kategóriapercepciót kihasználva mennyivel egyszerűbb lenne úgy tanítani pl. az olasz nyílt o-t, hogy az a sztenderd magyar [a]-nak felel meg, és egyből nem okozna problémát a nyelvtanulóknak – pontosan itt van jelentősége annak, hogy mit hogy hívunk.)

      Törlés
    8. Hát, azért az olasz nyílt o nem teljesen felel meg a magyar a-nak, de abban igazad van, hogy az a-hang sokkal közelebb van hozzá, mint a magyar o/ó-hangok bármelyike.

      Törlés
    9. Attól függ, melyik magyar nyelvjárásban. Az erdélyi magyarok pl. zártabban ejtik, mint a pesti sztenderdben, az ő a-juk inkább [ɔ]. Szerintem ugyanez belefér az olaszba is, egyébként ha meghallgatod az olasz kiejtésről szóló cikkben a botte szót (és elvonatkoztatsz az írásától), simán magyar [a]-t ejt a nő.

      Törlés
  3. Ha például ezeket a portugál példákat egy spanyol megérti, kérlek szóljatok mert szeretném meginterjúvolni.

    http://cvc.instituto-camoes.pt/hlp/geografia/mapa06.html

    A portugálok értik meg a spanyolt szerintem gond nélkül.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezek közül pontosan melyeket?

      Egyébként azt eddig sem vitatta senki, hogy a portugálok jobban értik a beszélt spanyolt, mint a spanyolok a beszélt portugált – ez a cikk az előítéletekre hegyezi ki a kérdést, hogy azok milyen ellentétekhez vezetnek valójában alig különböző dolgok között, és fordítva.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.