2016. október 22., szombat

Si tuviera vagy si tendría?

¡No sé si tendría dinero para salir con ella! (Forrás: Facebook)
Mint már szóltunk róla többször, az, hogy egy nyelvben mi helyes vagy helytelen, mást jelent a kutató és mást a nyelvművelő számára. A kutató szerint mindaz helyes, ami anyanyelvi változatokban előfordul: ő csak megfigyeli, leírja, de nem mondhat értékítéletet a nyelvi jelenségekről. A nyelvművelők viszont azt tartják helyesnek, ami a művelt beszélők nyelvhasználata alapján kidolgozott normába belefér (előíró vagy normativista szemlélet). Ez alkalommal a spanyol feltételes mondatok tekintetében vizsgáljuk ezt a kérdést, konkrétabban a jelen idejű feltételes mondatokkal kapcsolatban.

A feltételes mondat két részből áll: az ún. feltételes előtagot (prótasis condicional) tartalmazó mellékmondatból, amely általában a si (< lat. ) ’ha’ szócskával kezdődik, valamint a főmondatból, amely a feltétel teljesülése esetén bekövetkező eseményt írja le (a két tagmondat sorrendje természetesen nem kötött, felcserélhető). Háromféle feltételes mondatot szokás megkülönböztetni:
  • jövő idejűt (pl. Si estudias, apruebas/aprobarás ’Ha tanulsz, átmész a vizsgán’),
  • jelen idejűt (Si estudiaras/estudiases, aprobarías ’Ha tanulnál, átmennél a vizsgán’) és
  • múlt idejűt (Si hubieras/hubieses estudiado, habrías/hubieras/hubieses aprobado ’Ha tanultál volna, átmentél volna a vizsgán’).
Létezik persze kevert mondattípus is (pl. Si hubiese dormido bien, ahora no estaría de mal humor ’Ha jól aludtam volna, akkor most nem lennék rossz hangulatban’). A továbbiakban bennünket csak a középső típus fog érdekelni.

A „sztenderd” – művelt, normatív vagy értsünk bármit is ez alatt – spanyolban a jelenre utaló feltételes mondatok mellékmondatában a kötőmód folyamatos múltja (amely nem is mindig kötőmódú), a főmondatban pedig a condicional simple használatos, ahogy a fenti példában látható. Nem kevés nyelvváltozat kötetlen regiszterében (pl. Spanyolország északi részén és Dél-Amerika több országában) ugyanakkor a feltételes előtagban is előfordulhat a condicional simple használata, pl. Lo haría si tendría plata ’Megtenném, ha lenne lóvém’ (a sztenderd si tuviera plata helyett). Nyelvleírói szempontból ez nyelvjárási jelenség, és semmi probléma nincs vele. Az előíró szemlélet szerint viszont nem része a művelt nyelvhasználatnak, így kerülendő. (Bizonyos nyelvjárásokban szintén elterjedt a kijelentő mód folyamatos múltjának feltételes jelentésű használata mindkét tagmondatban, pl. Si tenía dinero, me compraba una finca ’Ha volna pénzem, vennék magamnak egy telket’.)

Van azonban egy olyan eset, amikor a si tendría (si habría, si sería stb.) a nyelvművelők szerint sem elítélendő és a „sztenderd” nyelvben is megállja a helyét, mégpedig a No sé si tendría valor ’Nem tudom, lenne-e bátorságom’, Me pregunto si sería posible ’Vajon lehetséges lenne-e’ stb. típusú mondatokban. Ezek valójában nem feltételes alárendelő tagmondatok: a si itt a magyar ’-e’ kérdőszócskának felel meg (ezzel kapcsolatosan lásd még a fuera/sería kérdését).


„Me he quedado con la duda si serías o no / la puerta del laberinto donde me he perdido yo...”

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2016. október 1., szombat

Ezért nincs a spanyolban K

A K a Diccionario de autoridades-ben, 1734
Közhely, hogy az újlatin nyelvek a K betűt nem sűrűn használják (azaz szinte soha); sőt, olykor hallani olyat is, hogy „nem tagja az ábécének”. Ami viszont már nem igaz: a spanyol ábécének például mindig is tagja volt, az előfordulási gyakorisága pedig már más kérdés. Ezennel utánajárunk, hogy miért számít ma a K „száműzött” betűnek ezekben a nyelvekben, mi vezetett el a mai helyzethez.

Mindenekelőtt kezdjük egy kis fonetikával. A [k] hang, melyet a legtöbb, görög-latin alapú ábécét használó írott nyelvben ez a betű jelöl, ún. veláris zöngétlen zárhang. Képzésénél a nyelvünk hátsó része a lágy szájpadlást érintve egy pillanatra teljesen elzárja a kiáramló levegő útját. Azonban ha megpróbáljuk egymás után kimondani a [ku], [ko], [ka], [ke], [ki] szótagokat és közben figyeljük a nyelvünket, észrevehetjük, hogy a [k] hang képzésekor az utána következő magánhangzó befolyásolja, hogy a nyelvünk hol éri a szájpadlást: az [u]-nál van a leghátrébb, az [i]-nél pedig a legelőrébb. Tulajdonképpen a [ke], [ki] szótagoknál már nem is veláris, hanem palatális a [k], vagyis a szájpadlás legmagasabb pontján képezzük.

Azt, hogy a [k] képzéshelye függ az utána következő magánhangzótól, már az ókori etruszkok is tudták, akik a rómaiaknak közvetítették a görög ábécé egy változatát. Így alakult ki az a szokás a korai – még a klasszikus kor előtti – latinban, hogy ennek megfelelően a [k] hangot három különböző betűvel jelölték: [e] és [i] előtt C-vel (palatális [k]), [a] (és mássalhangzó) előtt K-val (középállású [k]), illetve [o] és [u] előtt Q-val (veláris [k]). Vagyis a [ke], [ki], [ka], [ko], [ku] szótagok írásmódja a korai latinban még CE, CI, KA, QO, QU volt, pl. CITRA ’innen’, FECED ’ő csinált’, KAPUT ’fej’, QOMES ’társ’, QURA ’gondoskodás, gyógyítás’. Ehhez persze az is kellett, hogy a betűket átadó főníciaiban – mint a legtöbb sémi nyelvben – jelentésmegkülönböztető szembenállás is volt a [k] és a [q] hang között (az utóbbi nagyon hasonló a [k]-hoz, de hátrébb, mélyen a torokból ejtik), különben nem lett volna rájuk két eltérő betűjel. A különbség meghallgatható az alábbi felvételen:


[ka] / [qa] (Eredeti forrás: Wikimedia Commons / Peter Isotalo, GFGL/CC)

Azonban mivel e háromféle írásmódnak a latinban nem volt semmiféle jelentésmegkülönböztető szerepe, a klasszikus korszakra ez a rendszer leegyszerűsödött. A K-t mindössze néhány szóban tartották meg (pl. KALENDÆ ’a hónap első napja’ vagy KÆSO, római nemesi név), de már ezeket is mindinkább C-vel írták; a Q használata pedig csak a labioveláris zárhang [kw] jelölésére szolgáló QU csoportban maradt meg, amelyet mindig magánhangzó követett (ezt őrzi ma az olasz helyesírás).

Cæsar – eredetileg [kaiszar]-nak mondták...
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Az 5. század környékén viszont kezdetét vette egy hangváltozási folyamat, ami miatt aztán ez a viszonylag logikus jelölési rendszer teljesen a feje tetejére állt. A [ke], [ki] csoportokban lévő palatális [k] ugyanis elkezdett tovább lágyulni, aminek eredményeképpen először [ty]-vé vált, innen pedig különféleképpen folytatódott nyelvjárástól függően: keleten (mai Olaszország és Románia) [cs], nyugaton (Ibériai-félsziget és Franciaország) pedig [c] lett belőle (amely jóval később, csak a 13. század után egyszerűsödött [sz]-szé, melyből a 17. századra [θ] lett az északi spanyol nyelvjárásokban).

Ezzel az új hangértékkel vette át a C-t több közép- és kelet-európai nyelv (pl. a szláv nyelvek és a magyar is), míg a latin leánynyelveinek íráshagyománya továbbra is ezt a betűt használja [e] és [i] előtt attól függetlenül, hogy már nem a [k] hangot jelöli. Vagyis pontosan ez az oka annak, hogy ezekben a nyelvekben a C más hangot jelöl ma [e] és [i] előtt, mint [a], [o], [u] és mássalhangzó előtt, ahol megmaradt az eredeti latin hangértéke, valamint annak is, hogy ugyanabban a szócsaládban megjelenhet [cs]/[sz] és [k] is a mai szavakban (ld. sp. caber [k] ’befér’, de recibir [sz/θ] ’kap’).

Igen ám, de közben ezzel párhuzamosan – sőt, valószínűleg már jóval előtte, a klasszikus korban – történt még egy hangváltozás a latinban: a QU-val jelölt labioveláris zárhang [kw] is leegyszerűsödött [e], [i] előtt, elvesztve a labiális elemet, a „félhangzó” [w]-t, így a QUE, QUI szótagokat [ke], [ki]-nek kezdték el ejteni. (A mai szavakban lévő [kwe], [kwi] csoportok más változások eredményei, pl. ol. qui ’itt’ < ECCU(M) HĪC ’íme ez/itt’; sp. cuerno ’szarv’ < CŎRNU, cuidar ’gondoz, vigyáz’ < COGITĀRE ’gondolkodik’.) Ennek okán megint kétféle hagyomány alakult ki az írástörténet során.

Az olaszban, ahol a QU-t kizárólag a [kw] hangra tartották meg, új betűkombinációra volt szükség a [ke], [ki] jelölésére: erre a CH-t választották, így pl. a latin QUĪ [kwi] > [ki] ’(a)ki’ mai olasz írása chi. A portugálban és egészen a 19. század elejéig a spanyolban is a QU-t használták még mind a négy másik magánhangzó előtt, de [e], [i] előtt csak a [k] hangot jelölte (illetve azokban a művelt eredetű szavakban, amelyekben a félhangzót mégis ejteni kellett, ezt trémával jelezték, pl. freente ’gyakori’). A portugálban ez máig így van (bár a trémát a modern helyesírás rendszerint elhagyja), a spanyolban azonban az 1815-ös helyesírási reform éppen az olasz megoldás ellenkezőjét választotta: a QU-t csak az [e], [i] előtti [k] jelölésére hagyták meg, így a [kw]-ra kellett új írásmódot találni: ezért a mai spanyolban (néhány latinizmus kivételével, mint a quorum) a CU kombináció jelöli azt.

A [kwando] ’(a)mikor’ hangsornak tehát az olaszban a quando (a latinhoz hasonlóan), a mai spanyolban a cuando; a [ke] ’(a)mi’ szócskának pedig a spanyolban a que, qué (a latin QUĬD mintájára), az olaszban viszont a che felel meg. (Hasonló változások történtek a [g], [gw] hangokkal is; ennek spanyol helyesírási vonatkozásairól korábban írtunk.)

A legkorábbi latin feliratban, egy i. e. 7. századból származó aranycsaton, a K-t még E előtt is használták:
MANIOS MED FHEFHAKED NVMASIOI, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’.

A franciában és a románban ugyanakkor teljesen eltűnt az eredeti [kw] hang minden helyzetben: előbbiben [k]-vá (pl. QUATTUOR > quatre [kátR] ’négy’), utóbbiban [p]-vé (QUATTUOR > patru) vagy [k]-vá (pl. QUANTU > cât [köt] ’mennyi’) egyszerűsödött. A románban így ma nem is használják a Q-t sem (a [k] hangot [e] és [i] előtt az olaszhoz hasonlóan a CH kombináció jelöli), a franciában pedig puszta hagyomány, hogy a [k] hangot mikor jelöli C és mikor QU, illetve (szó végén) Q.

A K-nak, mint látható, eléggé mostoha sors jutott az újlatin nyelvekben, és végül is minderről a klasszikus kori latin nyelvművelők tehetnek. A mai újlatin nyelvekben ezért ez a betű csak idegen szavakban, földrajzi nevekben, illetve nem latin betűs nyelvekből átvett – és még nem tökéletesen meghonosodott – jövevényszavakban használatos a [k] hang lejegyzésére. A spanyolban ezen felül szintén használják egy-két nagyon régi, görög eredetű szóban is, de leginkább a jól ismert a kilo- ’ezer’ előtagban, illetve a kilo(gramo) ’kilogramm’ főnévben. Továbbá van még egy érdekes eset, amelyet pl. az okupa (< ocupante) ’illegális lakásfoglaló’ és származékai (okupar, okupación) képviselnek: ezek helyesírása éppen a szabályok megszegését jelképezi (a K „törvénytelenül elfoglalja” a C helyét).

A kiegészítésekért köszönet Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek.