2016. április 30., szombat

Tanta incertidumbre

Úgy tűnik, lassan indíthatunk egy cikksorozatot, amely olvasóink által furcsának vélt spanyol szavakról szól. ;-) Rendszeres kérdezőnk ezúttal az incertidumbre ’bizonytalanság’ (→incierto, -ta) szó miatt „reklamált”, amely valamiért nem nyerte el a tetszését (pedig szerintem nagyon szép, de hát ez szubjektív): „Mi ez a -dumbre végződés... Nem tetszik” – jegyezte meg.

A kérdés viszont a végződést illetően tényleg érdekes. Bár azt egyáltalán nem mondhatjuk, hogy nem szokványos vagy nem „spanyolos”, hiszen elég sok spanyol szó végződik az -Vmbre (V = bármelyik magánhangzó) hangsorral, és számos közülük gyakran is használt – hombre ’ember/férfi’, nombre ’név’, cumbre ’csúcs’, timbre ’csengő’ stb.

Incertidumbre... en la bruma

Az igaz, hogy maga a -dumbre végződés aránylag ritka; a DRAE 23. kiadásának online változatában már rendelkezésre álló szóvégmutató szerint mindössze 12 ilyen szó van a spanyolban: certidumbre ’bizonyosság’ (certeza), dulcedumbre ’édesség, kedvesség’ (dulzura, suavidad), gravedumbre ’nehézség, zordság’ (aspereza, dificultad), incertidumbre, mansedumbre ’jámborság’, muchedumbre ’sokaság’, pesadumbre ’bánat, bosszúság’, podredumbre ’romlottság’, reciedumbre ’erény, erősség’, salsedumbre ’sósság’, servidumbre ’szolgaság’, valamint soledumbre ’elhagyatottság’ (soledad). Ezek közül a gravedumbre és a soledumbre már nem használt, a többi azonban él és virul – használati gyakorisága alapján tehát mégsem nevezhetjük ritkának. A kevés számú szóalak ugyanakkor arra utal, hogy ez valamilyen latinból öröklött képzőszerűség lehet, amely ma már nem produktív.

S így is van, méghozzá a latin -TŪDO fogalomképzőről van szó, melynek művelt eredetű duplikátuma visszaköszön az olyan szavakban, mint pl. az altitud ’magasság’, multitud ’(ember)tömeg’ stb. Ám jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hogy a csodába lett ebből a nép ajkán -dumbre. Hát először is úgy, hogy nem ebből lett, hanem – ugyebár – a tárgyesetű alakjából, amely -TŪDĬNE(M) volt. (Ez már azért egy kicsit hasonlít!) Az is teljesen triviális, hogy a magánhangzók közötti [t] rendszerint [d] lesz a spanyolban, illetve a harmadéles latin szavak utolsó előtti magánhangzója az [a] kivételével szeret eltűnni, amikor csak lehetséges. Így viszont valami olyasmit várnánk, hogy *-dudne > *-dudre, esetleg még *-dunde, de semmiképp sem -dumbre. Vagyis itt valaminek még történnie kellett.

Muchedumbre de gente

Kezdjük most a végéről! Köztudott, hogy a -mbre egy korábbi -mne végződésből ered – amelyben az [n] > [ɾ] gyengülés (elhasonulás) eredménye* –, a -mne pedig a latin (általában tárgyesetű) ´-MĬNE(M) végződés folytatója. És itt jön egy kis bizonytalanság. Azt nem tudni, hogy a -mne > -mbre változás pontosan mikor következett be: vannak alakok, amelyek már csak így tűnnek fel a történeti korpuszban, de pl. az hombre legalább a 16. századig együtt szerepel a korábbi (h)omne alakkal. Mindenesetre tételezzük fel, hogy a beszédben ez már nagyon korán bekövetkezett, amikor a latint már óspanyolnak lehetett nevezni. További kérdés, hogy a -mbre a fent felsorolt szavakban már az óspanyol korszakban keletkezett-e más, nagyon gyakori szavak végződésének mintájára, vagy még a helyi beszélt latinban válthatta fel a -TŪDĬNE végződést a *-TŪMĬNE – elhasonulás vagy analógiás hatás miatt. (Talán még az is elképzelhető lenne, hogy a -TŪDĬNE előbb *-dundre lett – a prenazalizációra több példa is van a spanyol történetében –, majd elhasonulással/analógiával -dumbre.)

Figyelemre méltó ugyanakkor a costumbre (< lat. CONSUETŪDĬNE) ’szokás’, amely Coromines szerint korábbról dokumentált costumne (1127), sőt, costudne (!) alakban is – habár az utóbbira a CORDE-ban egyetlen találat sincs, így Coromines állítása nem igazolható (ráadásul e konkrét szóban az -m- a -d- helyett pánromán változásnak tűnik – vö. port. és ol. costume, szárd costúmene –, vagyis már a beszélt latinban végbe kellett mennie). Amiben tehát biztosak lehetünk, az az, hogy vagy így, vagy úgy, de mindenképpen – legalábbis részben – analógiás végződésről van szó.

Felhasznált források

__________
* Az [mr] > [mbr], [nr] > [ndr] stb. hangváltozás univerzális tendencia – tulajdonképpen arról van szó, hogy „betolakszik” egy „ejtéskönnyítő” zárhang. Ugyanígy lett például a franciában is a latin CÁMĔRA ~ CÁMĂRA > chambre [sãmbr]. (A jelenség részleteiről Kálmán László nyelvész írt a Nyelv és Tudomány hírportálon.)

2016. április 23., szombat

Gránátvörös vagy gránitvörös a Barça színe?

Az FC Barcelona címere
Bevallom őszintén, nem vagyok nagy focirajongó, nem is értek hozzá, így nem gondoltam, hogy hasonló témára is sor kerül majd – mindenesetre a Barcelona-rajongók most jól figyeljenek! A Klubrádió Szószátyár című nyelvészeti műsorának április 22-ei adásában érdekes, spanyolos(!) kérdés érkezett – ami már önmagában is ritkaság – egy kedves hallgatótól, a blogon is közreműködő nyelvész tanár úr, Kálmán László részére, amely még rajta is kifogott. A hallgatótól idézek:
Nagyon zavar a sportriportereknek bizonyos megközelítése, bizonyos szóhasználata. Három ilyet mondanék, ezek közül kettő szerintem ilyen leiterjakab-féleség. [...] Az egyik az, hogy a Barcelonát magyarul „gránátvörös-kékek”-nek szokták mondani. És ez egy olyan csacsiság, mert a valódi színük az természetesen gránitvörös [...]
A kedves hallgatónak teljesen igaza van abból a szempontból, hogy a sportriporterekre és -újságírókra valóban nem túl jellemző az igényesség, főleg a spanyol neveket, elnevezéseket illetően, hiszen sokszor még a játékosok nevét sem mondják a minimálisan elvárható helyességgel (arról pedig ne is beszéljünk, hogy a Barcelona becenevét máig nem írják helyesen, amikor ennek a 21. században semmilyen technikai akadálya nem lenne).

Gránitsziklák a chilei Torres del Paine nemzeti park területén (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

No de térjünk a konkrét tárgyra! Gránátvörös- vagy gránitvörös-kékek-e a Barcelona játékosai? A betelefonáló észrevétele jogos – olyan értelemben, hogy ez valóban egyfajta „leiterjakab”, azaz félrefordítás. Egyúttal azonban csalódást is kell okoznom mindenkinek: igazából egyik fordítás sem helyes. Hát akkor milyen az a vörös? Először is nézzük meg, egyáltalán honnan jön ez az elnevezés. Mint azt a rádióhallgató is említette, a spanyol azulgrana szót szokás így fordítani. Ez viszont nem más, mint a csapathimnusz második sorában szereplő blaugrana spanyol megfelelője:
Tot el camp és un clam ’Az egész pálya egy üdvrivalgás’
Som la gent blaugrana! ’Mi vagyunk a kék-vörösek’
Tant se val d’on venim ’Nem számít, honnan jövünk
Si del Sud o del Nord... ’Délről-e vagy északról’
(Az azul és a katalán blau jelentése tehát ’kék’, melyek eredetével egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk.) A kifogásolt elem ebből a grana, amely ugyan tényleg nagyon hasonlóan hangzik a magyar gránáthoz, és persze a gránithoz is – sőt, etimológiájukra nézve rokonok is, hiszen mindkettő végső forrása ugyanaz a latin GRĀNUM ’mag, szem’ jelentésű főnév –, ennek ellenére jelentéstanilag semmi köze egyikhez sem.

Grana de la coscoja (Forrás: Flora Campo de Montiel y alrededores)

A grana ugyanis a latin GRĀNUM semlegesnemű többes számából származik, amely eredetileg növényi magvakra utalt. A spanyolban aztán jelentéshasadással – mint a grano nőnemű változata – a ’karmazsintölgyön (Quercus coccifera) élősködő tetűfaj által előállított gubacs(grana de la coscoja) jelentésben élt tovább, melyből régen élénkvörös színű festékanyagot vontak ki. Innen pedig a jelentése ’bíborvörös (festék/szín)’, ill. ’bíbortetű/karmazsintetű’ lett. S ha megnézzük az igazi Barça-mezt, az bizony leginkább bíborvörös-kék színű. Ez lenne tehát az azulgrana legmegfelelőbb fordítása.

De ha már szóba került a gránát és a gránit, nézzük meg ezek eredetét is. A gránát mint ’féldrágakő’ a gránátalmára emlékeztető színéről kapta a nevét. A gránátalma a latin MĀLUM (vagy PŌMUM) GRANĀTUM ’sokmagú alma/gyümölcs’ „fél”-tükörfordítása; innen keletkezett az újlatin nyelvekben a ’gránát’ mint fegyver jelentés (vö. fr. grenade, sp. granada, ol. granata) is – vagyis ’olyan bomba, amely sok apró darabot szór szét’. A magyarba a német közvetítette. A gránit (ol., sp. granito) a magyarban és a spanyolban is olasz jövevényszó, amely a granire ’szemcséssé aprít’ ige befejezett melléknévi igenevéből – granito ’szemcsés’ – ered, a kőzet szerkezetére (nem a színére!) utalva.

Felhasznált források

2016. április 16., szombat

Rendhagyó többes szám a spanyolban

Nem könnyű meghatározni, hogy egy nyelvben mi számít „rendhagyó”-nak, anélkül, hogy kikötnénk, mit értünk „szabályos”-on. Még ha a kérdés a spanyol többes szám képzése tekintetében túl egyszerűnek is tűnne, egyáltalán nem az, mint látni fogjuk. Aki például eddig úgy tudta, hogy a többes szám jele mindig -s, feltétlenül olvasson tovább (ez az állítás már csak azért sem lehet igaz, mert az igeragozásban éppen az -n jelöli a harmadik személyben). Cikkünkben csak a névszók – főnevek és melléknevek – többes számával foglalkozunk. Nem tárgya a cikknek a funkciószavak – névelők, névmások stb. – többes számának képzése (ehhez lásd a vonatkozó témákat).

Mondhatnánk, hogy minden idegen szó többes számú alakja rendhagyó, hiszen ezek nem igazán illeszkednek a spanyol hangrendszerébe. De ilyenkor máris felmerülnek a további kérdések: Egyáltalán mit tekintsünk „idegen” szónak? Hova soroljuk azokat a latin jövevény- vagy szakszavakat, mint például az álbum, déficit, hábitat, melyek végződése nem „spanyolos”? Vagy a mindenki által használt angol jövevényszavakat, mint pl. a club, jersey?

A pirulí ’nyalóka’ többes száma az irodalmi nyelvben pirulíes, a köznyelvben pirulís. Így becézik a madridi
tévétornyot is, melynek hivatalos neve Torrespaña. (A kép forrása: Wikimedia Commons, CC)

A spanyol névszók többes számának képzése háromféleképpen történhet: -s toldalékkal, -es hozzáadásával, valamint nullmorfémával (∅); az utóbbi azt jelenti, hogy a többes számú alak változatlan, tehát megegyezik az egyes számúval. Hogy a három képzési mód közül mikor melyik érvényesül, azt elsősorban a szó végződése és a hangsúlyozása határozza meg – ami természetesen összefügg a szótagszámmal is, hiszen nem lehet például egy két szótagú szó harmadéles. (Érdemes megjegyezni, hogy amikor nyelvleírói szempontból -es „hozzáadásáról” beszélünk, a latinból a beszélt nyelv útján öröklött spanyol szavak esetében ebből az -e- történetileg a szótőhöz tartozott, csak lekopott az egyes számú alak végéről.)

Az „eredendően” spanyol névszók vagy magánhangzóra, vagy a -d, -l, -n, -r, -s, -z mássalhangzók valamelyikére végződhetnek egyes számban, továbbá idesorolunk még néhány kivételes, -j végződésű szót is (pl. boj ’puszpáng’, carcaj ’tegez’, reloj ’óra (szerkezet)’ stb. – többségük régi jövevény- vagy szakszó). Ebből kiindulva az alábbi szabályrendszer érvényesül a többes szám képzésekor (a képzési módokat és a szóvégződést eltérő színekkel jelöltük):

(Forrás: El Mexicano)

A szabályos képzéssel kapcsolatban meg kell még említeni két fontos dolgot. Az egyik, hogy – mint a táblázatból is látható – a szóhangsúly eredeti helye megőrződik többes számban is, így a hangsúlyjelölés szabályait ennek megfelelően kell írásban alkalmazni (pl. volumenvolúmenes, cancióncanciones). A másik pedig tisztán helyesírási: a szó végi -z többes számban -c-re változik (pezpeces, felizfelices). Megjegyzendő még, hogy bár a hangsúlyos -i és -u végződésű szavak többes számú alakja ingadozik, a választékos nyelvben az -es képzést részesítik előnyben. Mindezek alapján rendhagyó képzésmódnak fogjuk tekinteni, ha
  • a hangsúly helye a többes számú alakban megváltozik,
  • a szó végződése a többes számú alakban megváltozik,
  • a szó nem a várt „szabályos” többesszám-jelet kapja, vagy
  • a végződésidegen” mássalhangzó vagy csoport (pl. -c, -m, -t, -ch stb.), így a többes számú alak nem jósolható meg.
A továbbiakban megnézzük, milyen ismertebb szavak sorolhatóak e kategóriákba. A hangsúly helye az alábbi három szóban változik meg (mindhárom művelt eredetű latin jövevényszó):
  • carácter ’jelleg, jellem, karakter’→ caracteres (a latin hangsúlyozás megtartása);
  • escimen ’minta(példány)’ → espemenes (a „háromszótag-szabály” miatt);
  • gimen ’rendszer, rezsim’ → remenes (a „háromszótag-szabály” miatt).
Az első esetben a hangsúlyváltozás pusztán etimológiai eredetű, mivel a latin többes számban (charactēres) az utolsó előtti szótag hosszú volt. A második és harmadik szónál viszont nem is lehetett volna másképpen a jól ismert „három szótagos ablak” törvényszerűség miatt, mely szerint a lexikális hangsúly csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet.

Un espécimen de bismuto – Bizmutminta (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az eredeti szóvégződés változik meg az alábbi két főnév többes számában:
  • hipérbaton ’egyenes szórendtől való eltérés’ → hipérbatos;
  • lord ’lord’ (angol jövevényszó) → lores (pl. Cámara de Lores ’Lordok Háza’).
Régebben idesorolódott a cinc~zinc ’cink’ → cines~zines is, azonban ma inkább a cincs~zincs többes számú alak használatos – ami szintén rendhagyó, ugyanis „idegenes” a végződése.

Nem aszabályosmódon képzik többes számukat
  • egyes betűk nevei: aaes, ooes, cu (q)cus (nem számít szabálytalannak az íes és úes, hiszen a magánhangzók neve önmagukban ejtve hangsúlyos);
  • a mi és si ’ti’ zenei hangok nevei: mis, sis (a szabályos *míes és *síes helyett);
  • a no ’nem’ mint főnév (’tagadás’ értelemben): noes;
  • azok az igei-névszói összetételek, melyek névszói eleme eredetileg többes számú alak, akkor is változatlanok maradnak többes számban, ha véghangsúlyosak: ciempiés ’százlábú/százlábúak’ (nincs *ciempieses); viszont pl. cumplemés ’hónapos születésnap’ → cumplemeses;
  • az -y végződésű újabb angol jövevényszavak: espray ’spray’ → espráis, jersey ’pulóver’ → jerséis, yóquey ’zsoké’ → yóqueis (az -y > -i- csupán helyesírási váltakozás, ugyanis az [i̯] félhangzót csak szó végén jelölheti az y betű).
Továbbá nem tesszük többes számba
  • a jelzői szerepet betöltő főnevet: pl. palabra clave ’kulcsszó’ → palabras clave, valamint
  • a családneveket: pl. Martínezlos Martínez (nem *Martíneces) ’Martínezék’.
Az utolsó, egyben legnépesebb rendhagyó csoportba az „idegenesvégződésű szavak tartoznak. Ezek többnyire angol jövevényszók, latin eredetű szakszavak vagy hangutánzó szavak. A tendencia azt mutatja, hogy ezekhez a szavakhoz általában csak -s járul többes számban: crac ’reccs’ → cracs, zigzag ’cikkcakk’ → zigzags, esnob ’sznob’ → esnobs, chipchips, iceberg ’jéghegy’ → icebergs, mamutmamuts, déficit ’(pénz)hiány’ → déficits, récrord ’rekord’ → récords stb. Ettől eltérően viselkednek
  • a már teljes mértékben meghonosodott gyakori idegen szavak, mint az álbum ’album’ → álbumes, club ’klub’ → clubes (de szintén léteznek az álbums /álbuns/ és clubs alakok);
  • a -ch végű idegen szavak, amelyek általában változatlanok többes számban, kivéve a sándwich /sángüich/ ’szendvics’ → sándwiches /sángüiches/;
  • az -um végződésű gyakran használt latinizmusok, amennyiben másodélesek, többes számuk -ums: ultimátumultimátums; a harmadélesek változatlanok: currículum ’önéletrajz’ → (los) currículum. Mindkét esetben használható a spanyolosított alak többes száma is, amennyiben létezik: ultimatos, currículos.
A listát természetesen lehetne folytatni, jó hír viszont, hogy az igényesebb szótárakban szerepelnek a rendhagyó többes számú alakok. Az alábbi táblázatban az eddigiek összefoglalása látható.

A nagyobb mérethez kattints a képre (Forrás: El Mexicano)

A végére mindössze egy helyesírási kérdés maradt, amit érdemes tudni. A nagybetűkből álló rövidítések (betűszavak) többes számát a helyesírás nem jelöli: los CD (cedés), los DVD (deuvedés) stb. Az angolt utánzó *CDs vagy *CD’s, DVDs vagy DVD’s alakok a spanyol akadémiai helyesírás szerint helytelenek, bár az interneten eléggé elterjedtek.

A spanyol többes számról kitűnő rövid összefoglaló olvasható a Webnyelv.hu írásában is.

2016. április 9., szombat

Van-e köze Galiciának Galíciához?

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)
Lelkes követőnk, Mari az alábbi érdekes kérdéssel fordult hozzánk a Facebookon:
A spanyolországi Galícia és a lengyel Galicia között van-e összefüggés (az elnevezésében)? Mindennek, van-e köze a zsidósághoz?
Olvasónk jól tette, hogy írásban megkülönböztette a két elnevezést, megjegyzendő azonban, hogy egyezményesen éppen fordítva használjuk: a Galícia alakot a közép-európai történelmi területre, a Galicia formát pedig a spanyolországi autonóm régióra. Ennek az az oka, hogy az utóbbi felel meg a spanyol és galiciai névalakoknak, valamint a magyar térképészeti hagyományoknak is. (Ettől függetlenül nagyon sok forrás nem tesz különbséget írásban sem a két név között, és mindkettőt a magyaros kiejtés szerinti Galícia alakban tünteti fel.)

Ami a kérdés második részét illeti, az talán az egyszerűbbik eset – nem valószínű, hogy e neveknek köze lenne a zsidósághoz, de legalábbis nem több, mint bármi másnak. Ezek után csak az eredetükre szorítkozunk. A rövid válasz szintén az, hogy első nekifutásból nincs közük még egymáshoz sem, vagyis csupán véletlen névegyezésről beszélhetünk. De mivel a lengyel-ukrán történelmi régió nevének végső forrása ismeretlen, ezért teljes bizonyossággal még ezt sem állíthatjuk. Ilyenkor mindig azt a szokást követjük, hogy megnézzük egyenként, mit lehet tudni róluk a nyelvtörténeti adatok alapján.

A spanyolországi Galicia neve, amely középkori spanyol szövegekben Gallizia [gallʲídzia] alakban tűnik fel először a 13. században, a latin GALLÆCĬA [] – korábbi CALLÆCĬA – név folytatója, amely egy ókori kelta nép latin nevéből, a GALLÆCI (CALLÆCI) szóból ered. Ez a GALLÆCUS – melynek tárgyesetéből származik a spanyol gallego és a portugál-galiciai galego – többes számú alakja. A latin népnév minden bizonnyal az ógörög Καλλαϊκoί [kallaikój] átvétele, végső soron pedig vagy egy indoeurópai *kolen- (*kalen-) ’domb, hegy’, vagy pedig egy őskelta *kallī- ’erdő’ jelentésű tőre vezethető vissza a tudomány mai állása szerint.

Galícia vagy Gácsország 1914-ben (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A történelmi terület neve, a Galícia viszont már a magyarországi latinban keletkezett, első előfordulása 1206-ból való Galiciæ alakban, és a keleti szláv Галич, latin betűs átírásban Galič (vö. lengyel Halicz és cseh Halič), magyarosan Halics vagy Gácsország latinosított formája. Ez az elnevezés tehát mesterséges latin szóalkotás, és jóval későbbi, mint a spanyolországi régióé, amelyet már az ókorban így neveztek. (Persze nem zárható ki az sem, hogy a korábbi név hatással volt a későbbire.) Nos, ez minden, ami tudható e két földrajzi névről.

2016. április 2., szombat

Nem minden spanyol, ami spanyol!
español, hispano, hispánico, latino

Bár az emberre jellemző a felületesség, a laza fogalmazás és ennek következtében bizonyos fogalmak keverése – például sokszor „Dél-Ameriká”-t mondunk és írunk Latin-Amerika helyett –, arról nem tehetünk, ha a nyelvünkben ugyanaz a szó több dologra is utalhat. Nem árt azonban óvatosnak lenni, amikor ezt spanyolul kell mondanunk. Ehhez kíván egy kis segítséget nyújtani a cikk.

A magyarban a spanyol szót használjuk egyaránt Spanyolország lakosainak vagy az azzal kapcsolatos dolgok megjelölésére, a spanyol nyelvre, sőt, a köznyelvben nagyon sokszor mindenkire, aki spanyolul beszél – vagyis abban az értelemben is, hogy ’spanyol nyelvű’ (ugyanez igaz egyébként az amerikai angolban a Spanish-re). Viszont jó, ha tudjuk, hogy például egy mexikói nem biztos, hogy túl jó néven venné, ha őt spanyolnak neveznénk csak azért, mert spanyol az anyanyelve.

A spanyolban tudniillik három szó is létezik, amelyet magyarul a legegyszerűbben ’spanyol’-nak fordíthatunk: az español, -la, az hispano, -na és az hispánico, -ca. Közülük az első és második használható főnévként és melléknévként egyaránt, míg a legutóbbi csak melléknévként. Az español, -la spanyolul kizárólag ’spanyolországi’-t (’Spanyolországból való’-t), ’Spanyolországgal vagy a spanyolokkal kapcsolatos’-t, illetve a ’spanyol nyelvvel kapcsolatos’-t jelöl, és persze hímnemű főnévként jelenti magát a ’spanyol nyelv’-et is. Nem használhatjuk tehát a spanyolul beszélő latin-amerikaiakra. De mit tegyünk akkor, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy spanyol ajkú ismerősünk pontosan honnan származik és nem akarjuk őt megsérteni?

A legegyszerűbb és talán legsemlegesebb áthidaló megoldás ilyenkor az, hogy az hispano, -na alakot használjuk – ebbe mindenki belefér, aki spanyolul beszél, és senki sem fog miatta megsértődni. Ez a szó ugyanis jelenti azt is, hogy ’spanyol’, valamint ’spanyol-amerikai’ (vagyis ’spanyol anyanyelvű latin-amerikai’), sőt, használhatjuk az Egyesült Államokban élő spanyol ajkúakra is. (Na meg azt is jelentheti, hogy ’hispán(iai)’ [a Római Birodalom tartományából való], de ennek itt nincs jelentősége.) Tehát például egy levelezésben, ha a származásukra való tekintet nélkül kívánjuk megszólítani spanyol anyanyelvű ismerőseinket, akkor használhatjuk az amigos hispanos kifejezést. Szinonimaként használható még a latino, -na melléknév is, azonban szigorúan nézve ez nem csak a spanyol nyelvű, hanem bármelyik újlatin nyelven beszélő – akár európai, akár amerikai – személyre vonatkozhat (bár Spanyolországban inkább csak a latin-amerikaiakat értik rajta).


Hispanos/Latinos unidos por Haití – Somos el mundo (We Are the World)

S végül mire utalhat akkor a harmadik melléknév, az hispánico, -ca, és mikor használatos? Bár könnyen összekeverhető az előzővel, valójában ezzel van a legkevesebb probléma. A DRAE számunkra érdekes meghatározása szerint: ’Spanyolországhoz és a spanyolul beszélő országokhoz és kultúrákhoz tartozó vagy velük kapcsolatos’. Vagyis ezt használhatjuk minden olyasmire, ami spanyol nyelvű dolgokkal kapcsolatos.

A kiegészítésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.