2016. január 30., szombat

Miért tengo és vengo?

A spanyolban és az olaszban van néhány gyakran használt olyan ige, amelyek végződésében az egyes szám első – az olaszban szintén a többes szám harmadik – személyében, valamint a kötőmód jelen idejében végig -g-t találunk, amikor a latinban ugyanezekben a végződésekben még magánhangzó (-i- vagy -e-) volt a helyükön: pl. sp. és ol. tengo, vengo, salgo, lat. ténĕo, vénĭo, sálĭo – melyek a beszélt nyelvben kb. úgy hangoztak, hogy [tenjo], [βenjo] és [száljo]. (Az ékezettel a hangsúlyt jelöljük.) De vajon miért van ez így?

Még ha látszólag úgy is tűnne, természetesen nem arról van szó, hogy a latin magánhangzó [g]-vé vált volna, hiszen ilyen jellegű hangváltozás nem ismert az újlatin nyelvek történetében (és egyébként is eléggé furcsa volna). Az ilyenfajta változásoknak általában analógiás oka van: ha ugyanis egy paradigmán belül a végződésekben többféle hang is megjelenhet, azok egy idő után hatással is lehetnek egymásra – sőt, más igék ragozásának végződéseire is.

(Forrás: El Mexicano)

A latinban léteztek olyan igék, amelyek egyes szám első személyű végződése a kijelentő mód aktív jelen idejében hangsúlytalan -eo vagy -io volt (ami a beszélt nyelvben [jo]-nak hangzott), kötőmód jelen idejű alakjaikban pedig -ea- vagy -ia- szerepelt (a beszélt nyelvben [ja]-nak ejtve); ilyen volt többek között a már említett tenēre (2.) ’tart’, venīre (4.) ’jön’ és salīre (4.) ’ugrik, szökik’. Léteztek továbbá olyan igék is, amelyeknek ugyanezen végződéseiben -g- volt, például a tíngĕre (3.) ’befest’ ige. Ahhoz, hogy megértsük, mi is történt és hogyan, nézzük meg az utóbbi ragozását!

A tíngĕre ige alakjai a kijelentő mód és a kötőmód aktív jelen idejében az alábbiak voltak:
  • kijelentő mód: tíngo, tíngis, tíngit, tíngimus, tíngitis, tíngunt.
  • kötőmód: tíngam, tíngas, tíngat, tingāmus, tingātis, tíngant.

Így ránézésre nem tűnik fel semmilyen furcsaság, csupán azt tudjuk megállapítani, hogy ez egy teljesen szabályos, harmadik ragozású latin ige. Igen ám, de ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a kijelentő módban az egyes szám első és a többes szám harmadik személy kivételével a g-t minden alakban [i] követi – márpedig [e] és [i] előtt az bizony már nem [g]-nek, hanem inkább [gy]-nek vagy [j]-nek hangzott a kései latinban. Vagyis az összes hasonló igében a beszélők már csak a kijelentő mód egyes szám első és többes szám harmadik személyű, illetve a kötőmód alakjaiban ejtettek [g]-t, a többiben nem. (A spanyolban többes szám harmadik személyű igékben azért nem jelenik meg a -g-, mert a latin -unt végződést a 2. ragozás mintájára -en(t)-nel helyettesítették – lásd az ábrát!)

A 3. latin igeragozásnak a spanyolban nincs folytatása. Az eredetileg odatartozó igék egy része a második,
másik részük a negyedik ragozás analógiás mintájára folytatódott, mely utóbbi a spanyolban a harmadik
igeragozásnak felel meg. (A kép forrása: El Mexicano)

Ez a minta aztán úgymond „megfertőzött” több, a beszélt nyelvben gyakran előforduló igét is, amelyekben eredetileg nem volt sehol [g], hiszen a beszélők már nem tudták eldönteni, hogy a [j] eredetileg [g] volt-e vagy sem – így pedig hiperkorrekcióval a [tenjo] tengo, a [βenjo] pedig vengo lett. Később, már belső fejleményként, ez aztán kiterjedt olyan igékre is, amelyekben eredetileg sem hangsúlytalan [e] vagy [i], sem pedig [g] nem volt, például a sp. poner, ol. porre (pongo, ponga).* A sors iróniája, hogy éppen azon igék ragozása, mint a fent idézett tíngĕre, melyek tövében szerepelt a -g-, a spanyolban pont fordítva egyenlítődött ki: így pl. a tañer (< TÁNGĔRE) ’penget’ és a ceñir (< CÍNGĔRE) ’szorít, felcsatol stb.’ alakjaiban ma végig ñ-t találunk (taño, ciño, illetve kötőmódban taña, ciña).


„Vengo, vengo, vengo de caña, vengo, vengo, vengo de son,
Tengo, tengo, tengo en el alma ritmo, ritmo, ritmo y sabor”

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

__________
* A mai spanyolban -g- közbeiktatásával ragozott további igék: caer (caigo, caiga), traer (traigo, traiga), valer (valgo, valga) és oír (oigo, oiga), valamint származékaik.

6 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Ezekkel több cikkben is foglalkoztam már, vagy mire gondolsz pontosan?

      Törlés
    2. Öh, akkor valszleg arra, hogy figyelmetlen vagyok. Dobsz facebookon linkeket, mert kerestem és nem találtam ilyen cikket ...

      Törlés
  2. "ténĕo, vénĭo, sálĭo – melyek a beszélt nyelvben kb. úgy hangoztak, hogy [tenjo], [βenjo] és [száljo]."

    Még ha i-t ki is ejtem, ezt a félhangzót akkor sem tudnom nem kiejteni. Nem csoda, hogy lezajlottak a hangtani változások.

    "ha ugyanis egy paradigmán belül a végződésekben többféle hang is megjelenhet, azok egy idő után hatással is lehetnek egymásra – sőt, más igék ragozásának végződéseire is."

    Láttam olyan nyelvművelőt, aki nem tudta, hogy az -ék archaikus felszólító módot csak bizonyos -ikes igéknél használják, és olyan esetekben, mint "kapjék", "adjék" nem. :)

    A hiperkorrekció sokszor a legérdekesebb jelenség a nyelvfejlődésben.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem a legérdekesebb a spanyol erguir (< erígĕre) ige, amelyben valamiért a [g] megmaradt, de minden másban normális. És az is biztos, hogy nem művelt átvétel. Mondjuk palatális mgh. előtt az szonoráns+g eleve kiszámíthatatlanul viselkedett.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.