2015. június 1., hétfő

Milyenek a regionális spanyol akcentusok?

(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Egy középkorból (valószínűleg Franciaország területéről) elterjedt latin mondás szerint balant Itali, gemunt Hispani, ululant Germani, cantant Galli („az olaszok bégetnek, a spanyolok siránkoznak, a németek/germánok ordibálnak, a franciák énekelnek”) – a különböző nyelvek, nyelvjárások kigúnyolása tehát már nagyon régi dolog. Ezt levetítve Spanyolországra, bár mi nem igazán érzékeljük az ilyen különbségeket, az ott élő spanyol anyanyelvűek – tehát azok, akiknek az első anyanyelve a kasztíliai – egyből felismerik néhány apró jelből, mint például a jellegzetes hanglejtés vagy egyes hangok sajátos kiejtése, hogy egy-egy beszélő melyik spanyol régióból való. (A térkép a spanyolországi spanyol akcentusait mutatja, tájékoztató jelleggel.)

Aki nagyon jól beszél spanyolul, még az sem biztos, hogy meg tudná mondani egy spanyolországi beszélőről, hogy például madridi-e vagy zaragozai, de azt már egyből felismeri mindenki, hogy északi-e vagy déli, például sevillai. De mi a helyzet azokkal a beszélőkkel, akiknek nem a spanyol az első anyanyelvük? Miről ismerhetjük fel, ha valaki katalán, galiciai vagy baszk anyanyelvű, amikor spanyolul beszél? Összeszedtünk néhány olyan sajátosságot, amelyből ez könnyen megállapítható – a nemzetiségek nevére kattintva pedig azt is meghallgathatjuk, hogy beszélik az (első) anyanyelvüket!

A KATALÁNOK. Az ő spanyol akcentusuk ismerhető fel a legkönnyebben még egy nem spanyol anyanyelvű beszélő számára is, méghozzá az ún. „kemény” vagy „sötét” (velarizált) l-ről (jele a fonetikában [ɫ]), amelyet szintén megtalálunk a portugálban (éppen ezért a katalán hangzása kissé a portugáléra is emlékeztet, azonkívül, hogy ugyanúgy megvan benne a „sorvadó” magánhangzó, a svá [ə], amelyet az a és az e helyett ejtenek hangsúlytalan helyzetben, továbbá szintén [u]-ként valósul meg a hangsúlytalan /o/ fonéma is), vagy leginkább az angol szó(tag) végi l-re jellemző ez az ejtésmód, mint például a jól ismert well [weɫ] ’jól’ szóban. A katalán anyanyelvűek ezenkívül hajlamosak zöngésíteni a magánhangzók közötti [sz] hangot akkor is, amikor spanyolul beszélnek (ami a spanyoltól teljesen idegen). Tehát ha valaki a los españoles kifejezést úgy ejti kb., hogy [ɫozeszpanyoɫesz], akkor máris tudjuk, hogy az illető katalán!

A GALICIAIAK. Leginkább rájuk igaz a latin mondásból a gemunt Hispani, a gallegók ugyanis viszonylag lassan, a hangsúlyos szótagokat elnyújtva, nem túl dinamikus hanglejtéssel beszélnek, ami tényleg olyan benyomást kelt, mintha „panaszkodnának”. Nagyon jellemző ezen kívül – ami szintén megfigyelhető az asztúroknál is – az n szó(tag) végi veláris ejtése (jele [ŋ]), amelyet a nyelv hátsó részével képzünk: ilyet mondunk például a magyar hang, munka szavakban. A con elöljárószó például egy galiciai ajkán úgy hangzik: [kõŋ] – ami Madridban inkább [kon]. Példaként ebből A kis herceg-idézetből meg is hallgathatjuk a jellegzetes galiciai akcentust egy vigói beszélőtől, illetve összehasonlításképpen ugyanezt egy barcelonai spanyol anyanyelvű elmondásában.

A BASZKOK. Bár elterjedt mítosz, hogy a spanyolok valójában baszkok, akik rosszul tanultak meg latinul (és ez lett a spanyol), a baszk anyanyelvűek spanyol akcentusa szintén nagyon sajátosan elüt a többitől. A baszkok rendkívül gyorsan és feltűnően dinamikus intonációval beszélnek: a hangsúlyos szótagoknál a hanglejtést nagyon felviszik, a hangsúlyos magánhangzókat pedig nagyon röviden ejtik. Főleg az idősebb baszk anyanyelvű beszélők ezenkívül a spanyol s-t a magyar [s]-hez hasonlóan, a ce/ci/z sziszegőhangját pedig inkább magyar [sz]-nek ejtik (a spanyolos [θ] helyett), sőt, n után [c]-nek! Mi is fültanúi lehetünk a baszkok e sajátos spanyol akcentusának ebből a joghurtreklámfilmből, melyben Iñaki Perurena navarrai baszk súlyemelőt hallhatjuk spanyolul beszélni.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.