2015. január 24., szombat

Chiquita bonita – Kicsinyítő képzők a spanyolban

(Forrás: Facebook)
Talán még a spanyolul nem tudók számára is ismerősek az olyan szavak, ha máshonnét nem, akkor filmekből vagy slágerekből, mint például a chiquitita ’kis leányka’ vagy muchachito ’fiúcska’, de elég, ha csak az Anita, Juanito (bece)nevekre gondolunk. Az ún. „értékelő” vagy érzelmi képzési módok (sufijación apreciativa) az újlatin nyelvek alaktanának egyik leggazdagabb és legproduktívabb területét alkotják. Közéjük tartoznak a jól ismert kicsinyítő utóképzők (sufijos diminutivos) is, melyek mostani témánk tárgyát képzik.

Az újlatin kicsinyítő képzés gyökerei a latinig nyúlnak vissza. Kevesen tudják például, hogy a ’szép’ jelentésű latin BĔLLUS a BŎNUS ’jó’ kicsinyített alakja: a két szó közti kapcsolat azért nem olyan szembetűnő, mert a szétválás egy még korábbi nyelvállapotban, az archaikus latinban következett be: a BŎNUS eredetileg ugyanis DUENOS volt, s ennek kicsinyítő képzős alakja, a *DUÉNELOS > *DUENLOS > *DUELLOS valójában a BELLUS forrása. Ugyanezen mintára jött létre a spanyol bueno ’jó’ melléknévből a bonito ’szép’ is, a latinból származó – a mai nyelvben néhol már archaikusnak, illetve költőiesnek számító – bello, -lla mellett.

A spanyolban számos kicsinyítő képző létezik: -ito, -ita; -illo, -illa; -ín/-ino, -ina; -ete, -eta; -uelo, -uela stb. Közülük a beszélt nyelvben az -ito, -ita – melynek nyelvjárási változata (Andalúziában, Aragóniában, valamint néhány közép-amerikai országban) az -ico, -ica – és az -illo, -illa a leggyakoribbak, illetve legproduktívabbak (a továbbiakban kifejezetten ezekről lesz szó). Járulhatnak főnévhez (pl. librito ’kis könyv’, casita ’házikó’), melléknévhez (pl. lentito ’kissé lassú’, rapidito ’elég gyors’), határozószóhoz (pl. ahorita ’máris, most rögtön’, cerquita ’elég közel’), participio-hoz (pl. calladito ’hallgatag’, movidito ’elég élénk’), valamint – főleg a bizalmas nyelvben – gerundio-hoz is (pl. cantandito ’énekelgetve’, bailandito ’táncikálva’, andandillo ’járva-kelve’ stb.). Jelentésük lehet kicsinyítés, becézés, kifejezhetnek kedveskedést, de gúnyt, illetve rosszallást vagy becsmérlést is; a melléknevekhez, határozószókhoz járuló kicsinyítő képzőknek pedig nyomatékosító szerepük is lehet.

A kicsinyítő képzők a szótőhöz járulnak (ezt általában úgy kapjuk meg, hogy az -o(s), -a(s) vagy -e(s) végződést elhagyjuk, ha van – ha pedig nincs, akkor maga a szó a tő). Amennyiben a szó végződése -a(s) vagy -o(s), akkor a képző a végződést megtartja (főneveknél a nyelvtani nemtől függetlenül is): pl. problema → problemita, lejos → lejitos (kivételt képez a mano → manita ’kezecske’, a szabályos manito mellett, illetve ugyanebből az ’óramutató’ jelentésben rögzült manecilla). Más végződések esetén hímnemben az -ito(s), -illo(s), nőnemben az -ita(s), -illa(s), valamint ezek alakváltozatai, a -cito(s) / -cita(s), -cillo(s) / -cilla(s), illetve -ecito(s) / -ecita(s), -ecillo(s) / -ecilla(s) járulnak a tőhöz: pl. amor → amorcito ’szerelmecske’, luz → lucecita ’fényecske’, mujer → mujercita ’nőcske, nőci’, pez → pececito ’halacska’, Mercedes → Mercedita(s) ’Mercike’.

Una casita en el lago

Némileg bonyolítja a képet, hogy ezek a képzők három-három alakváltozatban léteznek az alábbiak szerint – a továbbiakban az (a), (b), (c) megjelölésekkel hivatkozva:
(a) -ito, -ita (-ico, -ica) és -illo, -illa;
(b) -cito, -cita (-cico, -cica) és -cillo, -cilla, valamint
(c) -ecito, -ecita (-ecico, -ecica) és -ecillo, -ecilla.
Hogy mikor melyiket használják, az elsősorban a szó végződésétől és a szótagszámtól, illetve nyelvjárástól is függ. Persze a „szabályok” – mint általában a nyelvi szabályok – itt sem kőbevésettek, csupán elterjedtebb, illetve kevésbé elterjedt alakokról beszélhetünk, és elég nagy a változatosság is. Az alábbi táblázat nagyjából összefoglalja a helyzetet (azok kedvéért is, akik beérik ennyivel), akit viszont mélyebben érdekel a téma és van ideje, mindenképp érdemes végigolvasnia a cikket.

A kicsinyítő képzők alakváltozatainak megoszlása (Forrás: El Mexicano)

Mindenekelőtt, hogy lényegesen leszűkítsük a kört, mintegy ökölszabályként máris megállapíthatjuk, hogy a kettőnél több szótagú szavaknál – az -n és az -r végződésűek kivételével – rendszerint csak az (a) megoldás jöhet szóba (amely a legáltalánosabb), míg az egynél több szótagú -n, -r végződésűekhez a (b) alakok járulnak. Ezek után már csak az egy és két szótagú szavakkal kell foglalkoznunk, amelyek az alakok megválasztásában nagyobb változatosságot mutatnak. Alább nézzük meg néhány pontba összeszedve, hogy milyen szabályok az irányadóak.
  • Általánosságban elmondható, hogy az (a) – tehát a legegyszerűbb – alakokat használják azokban a szavakban, amelyek hangsúlytalan -o vagy -a magánhangzóra végződnek: pl. agüita ’vizecske’, casita ’kis ház, házikó’, librito ’kis könyv’, pueblito ’kis falu’, viejito ’kisöreg’. Ugyanakkor Spanyolországban a tőbeli ie vagy ue kettőshangzót tartalmazó szavakban a (c) variáns az elterjedtebb, pl. hierbecita ’füvecske’, jueguecito ’kis játék’, de éppúgy előfordul az amerikai nyelvjárásokban is: nuevecito (→nuevo), viejecito stb. Fontos kivétel azonban a cielo ’ég’, melynek kicsinyítő képzős alakja minden spanyol nyelvjárásban cielito (*cielecito nem létezik). A (c) alakváltozat azonban nem szokott egyéb hangsúlyos szótagi diftongust tartalmazó szavakhoz járulni, így pl. cuadrito (nagyon ritka a cuadrecito) ’képecske, kis négyzet’, Jaimito (ritkábban Jaimecito) ’Jakabka’, ruidito (ritkán ruidecito) ’kis zaj, zajocska’.
  • Általában az (a), néhány szónál a (c) alak használatos az -io/-ia végződés esetén. Az (a) alakváltozatnál az alapszó félhangzós [i]-je kiesik: armario → armarito ’kis szekrény’, despacio → despacito ’lassacskán’, Ignacio → Ignacito ’Ignácka’, rubia → rubita ’szökécske, szöszi [lány/nő]’ stb. Viszont a labio ’ajak’ főnévhez csak a (c) járulthat: labiecito.
  • Mindig az (a) változattal képzik az -ío/-ía végződésű szavak kicsinyített alakját, az eredetileg hangsúlyos [i] megmarad: día ’nap [időegység]’ → diita, frío ’hideg’ → friito, río ’folyó’ → riito ’folyócska’, tía ’(nagy)néni’ → tiita ’nénike’.
  • Az hangsúlytalan -e végződésű két szótagú szavak esetében a (c) alakváltozat az elterjedt: padrecito ’apuka’ (vö. compadrito ’kis koma’), madrecita ’anyuka’ (vö. comadrita ’komaaszonyka’), hombrecito ’emberke’ – az utóbbinak még jelentésmegkülönböztető szerepe is lehet, vö. hombrito (→hombro) ’vállacska’ –, cochecito ’kis kocsi’, suavecito ’lágyan, finoman’.
  • A mássalhangzóra végződő egy szótagú szavak – az -s és -z végződésűek kivételével – nyelvjárástól függően vagy a (b) vagy a (c) megoldást választják az -ito/-ita változattal, de csak a (c) fordul elő az -illo/-illa alakkal: bar(e)cito ’kis bár’, flor(e)cita vagy florecilla ’kis virág’, miel(e)cita ’mézecske’, pan(e)cito vagy panecillo ’kis kenyér’, sol(e)cito ’napocska’ stb. Szintén csak a (c) alakot engedik meg az -s és -z végződésűek: grisecito ’szürkécske’, mesecito ’hónapocska’, lucecita ’fényecske’, pececito ’halacska’, vocecita ’hangocska’ – kivétel a cruz ’kereszt’, amely a crucecita mellett előfordul crucita alakban is. Az ebbe a csoportba tartozó keresztnevek ellenben az (a) alakot veszik fel: Blasillo ’Balázska’, Juanito ’Jancsi’, Luisito ’Lali’, Pacita. (A z/c váltakozás csupán helyesírási, a z ugyanis a betű neve, a zeta kivételével csak szótag végén állhat.)
  • A (b) alakot kapják általában az -n és -r végződésű több szótagú szavak: examencito ’kis vizsgálat’, jovencito ’fiatalka’, virgencita ’szüzecske’, amorcito ’kis szerelem’, corazoncito ’szívecske’, favorcito ’apró szívesség’ – fontosabb kivétel a rögzült señorito ’fiatalúr, úrfi’.
  • A hangsúlyos magánhangzóra végződő szavak – nyelvjárástól függően – általában a (b) megoldást választják, de előfordul az (a), illetve több esetben rendhagyó végződés is: bebé → bebito, café → cafecito ~ cafetito ~ cafeíto, José → Josecito ~ Joseíto ~ Josito ~ Joselito, mamá → mamacita ~ mamaíta ~ mamita, papá → papacito ~ papaíto ~ papito, sofá → sofacito, té → tecito ~ tetecito.
  • Az -u és -d végződésű főneveket (pl. espíritu ’lélek’, verdad ’igazság’ stb.) általában nem használják kicsinyítő képzővel, a rögzült eseteket kivéve, mint például a redecilla ’hajháló’.


Az „értékelő” vagy érzelmet kifejező utóképzőkről (Forrás: UnProfesor)

A kicsinyítő képzők ezenkívül rekurzívak, vagyis egy képzővel ellátott tőhöz további képzők járulhatnak. Ha felidézzük a cikk bevezetőjében említett chiquitita szót, ez már egy rekurzív módon képzett alak, de lehetne éppúgy chiquitilla vagy chiquitica is. Az -ito/-ita esetében ez elméletileg a végtelenségig ismételhető (a bizalmas nyelvben sokszor hallhatunk is olyat, hogy pl. pequeñitititito ’icike-picike’), azonban -ico vagy -illo csak az utolsó elem lehet. További érdekesség, hogy az eredeti szó hangsúlyozásától függetlenül a kicsinyítő képzős alakok kivétel nélkül mindig másodélesek, azaz az utolsó előtti szótagjukon hangsúlyosak.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2015. január 17., szombat

Az Ágnes és az Inés közt

Ágnesek? (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Azt talán mindenki tudja, hogy az Inés [inész] az Ágnes spanyol megfelelője, és biztos sokan azzal is tisztában vannak, hogy a spanyolból ez sok más nyelvbe is bekerült; többek között a magyarba is, ahol (a spanyol ejtés- és írásmódtól eltérően) Inez alakban honosodott meg. Ágnes neve napjához közeledvén, olvasónk, Nóra – aki egyébként nyelvész – a következő izgalmas kérdéssel keresett meg:
Odáig mindenki eljut, hogy az Inés az Agnes változata. Ez utóbbi a G[örög] hagnos ’tiszta, szűz’ > (G Hagnes ’a hagnos tőből kialakult nevek valamelyikének becézése a görögben’) > L[atin] agnes. Majd egy huszárvágással az Inés, Ines, Inez mindenütt a spanyol Inés átvétele. Ez pedig a L Agnes változata. De hogy a kettő közt mi történt...
Mindenekelőtt el kell mondjam, hogy egy másik népszerű – sőt, talán a legnépszerűbb – etimológia szerint az Agnes/Ágnes/Inés a latin AGNUS ’bárány’ szóból származik. Ez azonban hangtanilag nehezen elképzelhető, két okból is. Az egyik az, hogy az újlatin nyelvekben a névszóknak az eredetileg tárgyesetű alakja folytatódik (néhány speciális kivétellel, mint például DĔUS > Dios ’Isten’), az pedig az AGNUS esetében AGNUM, amely a spanyolban *Año alakot eredményezett volna (amely ráadásul egybeesne az ANNUM-ból származó año ’év’ főnévvel, így ’bárány’ jelentésben egy másik szó, a cordero használatos). De tegyük fel, hogy a nevek is a különös esetek közé tartoznak, és az alanyesetű alakból származik (vö. CÁRŎLUS > Carlos): sok különbség nincs, mert így viszont *Años lenne. Inkább a másik ok a sorsdöntő, amely a hangsúlyról szól: a spanyolban ugyanis egy ilyen latin szó sosem válik véghangsúlyossá.

De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Mint a fentiekből kiderül, a latin AGNUS-ból való származtatás kizárható, noha utólag ezzel a latin szóval összefüggésbe is hozták (de ez a része minket most nem érdekel). Marad tehát a görög eredet, és itt jegyezném meg, bár Nóra átírásából ez nem derül ki, hogy az ógörög hagnósz (ἁγνός) bizony véghangsúlyos. Egyes források szerint nem is ennek egyik becézett formájából származik a név, hanem egyenesen a nőnemű alakból, amely hagné (ἁγνή).

A kérdés legérdekesebb része viszont az, hogy hogyan lett az [agnész]-ből Inés a spanyolban, vagyis – olvasónkat idézve – „a kettő közt mi történt”. Bár a magyarázat egyszerű, megértéséhez következzék röviden egy kis történeti hangtan. A latin -GN- csoport – hiszen természetesen a görög szavak is a beszélt latinon keresztül kerültek az újlatin nyelvekbe – a spanyolban (persze a franciában és az olaszban is) rendszerint [ny]-ként folytatódott: LĬGNA > leña ’tűzifa’, PUGNU > puño ’ököl’ stb. Ennek az az oka, hogy a latinban ez nem [gn]-nek hangzott, ahogy ma olvassuk, hanem [ŋn]-nek, amelyben az első mássalhangzó egy veláris n volt, olyan, mint a hang szó n-je. Ha megpróbáljuk ezt a hangzócsoportot kiejteni, észrevehetjük, hogy képzésében nem sok választja el az [ny]-től – egy köztes lépés valószínűleg a [jn] lehetett, amikor a beszélők elkezdték ezt „lazábban” ejteni.

Ugyanakkor a vallási eredetű nevek általában ún. „félkultizmusok(semicultismos), vagyis a szókincs egy olyan rétegéhez tartoznak, amelynél a művelt/vallási nyelvhasználat befolyása miatt nem változik meg annyira a hangalakjuk, mint más örökölt, hétköznapi szavaknak. Mindennek ismeretében a név fejlődési sora nagy biztonsággal kikövetkeztethető: Agnés > Ainés > Inés. (Bár az Inés névalak majdnem egy századdal előbbről, már 1210-től dokumentált a történeti korpuszban, az Ainés változat is előfordul egy 1303-ból származó cserelevélben.) Elképzelhető az is, hogy az első magánhangzó lekopásához téves összetételi elemzés vezetett (a _ összevonást jelöl): *a_Ainés > a Inés ’Ágnest, Ágnesnek’, esetleg doña_Ainés > doña Inés ’Ágnes asszony’ stb.

2015. január 3., szombat

Spanyol hegyek és dombok sokasága
Monte, montaña, sierra, cordillera, cerro, colina, loma

Un monte (Forrás: Wikimedia Commons, CC)
Míg az angollal az a bajunk, hogy nem képes élesen elkülöníteni a hegy és a domb fogalmát – igazából csak ’kisebb hegy’ (hill) és ’nagyobb hegy’ (mountain vagy nevekben Mount) létezik, de hogy konkrétan mire melyiket használják, az inkább nyelvjárás vagy csak szokás kérdése –, a spanyol esetében éppen azzal szembesülünk, hogy túlságosan is nagy a választék: még az egyes hegy- és dombtípusokat is megkülönböztetik. Az alábbiakban a hegyeket és dombokat jelentő spanyol szavak kínálatával ismerkedhetünk meg.

A legáltalánosabban használt szó a hegyre a monte (hímnemű), amely az azonos jelentésű latin MONS, MONTE(M) folytatása. Ehhez nincs is különösebben mit hozzáfűzni – ahogy a DRAE is egyértelműen meghatározza („Gran elevación natural del terreno”, azaz ’a földfelszín nagy, természetes kiemelkedése’), jelentése simán és egyszerűen ’hegy’. A nagyobb kiterjedésű, magasabb hegyekre inkább a montaña (< lat. MONTÁNĔA) használatos, melynek jelentése ’hegység, hegyvidék’ is. Ugyanebből jön a montañoso, -sa ’hegyes, hegyvidéki’ melléknév (pl. sistema montañoso ’hegységrendszer’), illetve a montañero ’hegymászó’ is.

Una montaña (con sierras al fondo)
Az összefüggő vonulatokat alkotó hegységekre, hegyláncokra a középiskolai földrajzórákról bizonyára mindenki számára ismert cordillera – [kordillʲéra] vagy [kordijjéra] – ’(lánc)hegységrendszer’ szó használatos, amely számos földrajzi névben is megtalálható (Cordillera Cantábrica, Cordillera Subbética stb.). Etimológiailag ez a szó a cuerda (< lat. CHŎRDA) ’kötél’ főnévvel áll kapcsolatban.

Földrajzi tanulmányainkból szintén ismerős lehet a lánchegység fogalma, amely a földtörténetileg fiatal, a fűrész szélére emlékeztető éles, sziklás hegyláncokból, szirtekből áll. Nem véletlen tehát, hogy ennek spanyol elnevezése az eredetileg ’fűrész’ jelentésű sierra (< lat. SĔRRA), amely ugyancsak nem lehet ismeretlen számunkra konkrét hegységnevekből (pl. Sierra Nevada ’Havas-hegység’). Földrajzi értelemben véve pedig a sierra a cordillera kisebb egységére, annak egy-egy hegyláncára utal.

Bizonyára erről sokaknak máris eszébe jut a kis nyugat-afrikai ország, Sierra Leone is, amelynek elnevezéséről érdemes tudni, hogy az nem más, mint a spanyol Sierra Leona eltorzult alakja az angolban, ahonnan a név elterjedt. Portugál felfedezője ugyanis a part menti hegyekről ’Oroszlánszirt’-nek nevezte el a területet, és mivel a gyarmatosítások korában a spanyol volt a presztízzsel rendelkező közvetítőnyelv, az angolba a spanyol elnevezése által került.

La cordillera del Himalaya vista desde el espacio (Forrás: Wikimedia Commons / NASA, közkincs)

Érdekességként még megjegyzendő, hogy a legtöbbek által csak a ’kikötő’ jelentésben ismert puerto (< lat. PŎRTU(M), uaz.) szónak is van egy hegyekkel kapcsolatos jelentése, méghozzá (magas hegyek közti) ’hágó’, illetve ’(egy vagy több) hágóval átszelt hegyvidék’!

Ha már a hegyeket kivégeztük, jöjjenek a dombok, amiből megint bő a választék. A legelterjedtebb kifejezések a colina, a cerro és a loma, amelyek között talán csak árnyalatnyi különbségek vannak (ha egyáltalán vannak). A colina (< lat. COLLĪNA) és a cerro (< lat. CĬRRU(M) ’rojt’) általában az önálló, a tájból kiemelkedő dombra utal, míg a loma (< lomo ’a hát közepe’ < lat. LŬMBU(M) ’ágyék’) csak simán dombot, dombvidéket jelent. Ezenkívül használatos még e jelentésben a collado, amely történetileg a colina szócsaládjába tartozik, valamint a ma már inkább csak földrajzi nevekben előforduló otero (régi autero), melynek forrása valószínűleg az alto, -ta (< lat. ALTUS, -A, -UM) ’magas’ melléknév óspanyol népi formája, az oto.

Una colina o loma (Forrás: images.forwallpaper.com)

Felhasznált irodalom

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.