2014. május 25., vasárnap

Kicsi gyermek messzi földről

Ritkán szoktak nyomozásra felkérni az olvasók, Ágnes azonban alaposan feladta a leckét. Az eset tanulságai viszont érdekesek – bár nem meglepőek – és a különlegessége miatt megér egy misét. Olvasónk ugyanis azzal a kérdéssel fordult hozzám a Facebookon, hogy mi lehet a Magyarországon főleg templomi karácsonyi szertartásokon előadott, Kicsi gyermek címre hallgató dal – feltehetően spanyol (esetleg portugál) nyelvű – eredetije.

Kiindulási információként mindössze annyit lehetett tudni róla e címen kívül, hogy a magyar zenei kiadványokon „dél-amerikai karácsonyi ének” megjegyzéssel szerepel. Sajnos, mivel tudvalévő, hogy a magyar műfordítások sok esetben köszönőviszonyban sincsenek az eredeti szöveggel, valamint az is ismert, hogy itt a köznyelvben a „dél-amerikai” jelzőt tévesen egész Latin-Amerikára használják, ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag semmit sem tudunk. (Persze semmiből sem állna a mű eredeti címét is feltüntetni a lemezen – sőt, ez lenne a legkorrektebb megoldás –, csak ugye az olcsóbb zenei kiadványokra eléggé jellemző az igénytelenség.)


(Forrás: Illyés Tamás csatornája)

Legelőször természetesen a spanyol anyanyelvű ismerőseimtől próbáltam tudakolózni, talán felismerik a dallamot – de sajnos nem vezetett eredményre. Így nem maradt más hátra, mint önálló nyomozásba kezdeni (ami szerencsére nem áll távol a szakmámtól). De milyen szálon lehet ilyenkor elindulni? Nincs túl sok lehetőségünk: megkeressük az interneten az összes ismert latin-amerikai karácsonyi népdalt. (Ajánlott olyan gyűjtőoldalakon kezdeni a kutatást, ahol a szöveg mellett a dallam is meghallgatható.) Ám ehhez irdatlan sok idő és energia szükséges, ráadásul még így sem biztos, hogy megtaláljuk – például ha nem is annyira népszerű, hogy fent legyen a világhálón. Jelen esetben csupán a szerencse, avagy a véletlenek kedvező összejátszása segített...

Indulásként spanyol dalszövegek keresésével próbálkoztam, hátha találok olyat, amely egy kicsit is hasonlít a magyar változatra. (Az egyetlen kulcsszó, ami alapján keresni lehetett, a Manuel név volt a magyar szövegben, de ez nem egy latin-amerikai karácsonyi dalban szerepel. A magyar címmel szintén nem tudunk mit kezdeni, mert túl általános/tartalmatlan, ezenkívül sokféleképpen mondható spanyolul.) Hosszas böngészés után felbukkant egy potenciális jelölt, melynek szövege elég közel állt a magyaréhoz, Aguinaldo puertorriqueño címmel. Ám ez is csak annyit tesz, hogy ’Puerto Ricó-i karácsonyi dal’, amivel nem biztos, hogy közelebb kerültünk a megoldáshoz. (A spanyol aguinaldo vagy aguilando főnév további jelentése ’karácsonyi ajándék’; feltehetően a latin HOC IN ANNO ’ez évben’ kifejezés torzulása.) Próba szerencse, azért rákerestem a YouTube-on – s láss csodát, meg is találtam a keresett dallamot egy gitárral előadott Puerto Ricó-i karácsonyi népdalegyvelegben, melynek leírásában az aguinaldo szó is szerepelt.

Óvárosi utca San Juanban, Puerto Rico – a „messzi föld” (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

De ez még mindig csak félsiker. A következő lépés, megbizonyosodni arról, hogy a szöveg valóban a dallamhoz tartozik. S ekkor jött az újabb meglepetés: persze, hogy nem. Egy lépéssel viszont már előrébb járunk, hiszen azt már tudjuk, hogy Puerto Ricó-i dalt keresünk. Szerencsére a videó alatt az Aguinaldo cím mellett (amely az egyveleg első dallama) szerepelt egy „De lejanas tierras” is – így túl sok választás már nem maradt. Bár a címet, mint aztán kiderült, pontatlanul adta meg a feltöltő, helyesen ugyanis De tierra lejana venimos (valahol többes számban – De tierras lejanas venimos – szerepel, aminek igazából nincs sok jelentősége), azaz ’Messzi földről jövünk’, valóban ez a dal volt az, amely a jelek szerint nem is csak a spanyol nyelvterületen népszerű. Az alábbi videón például egy kanadai férfikórus énekli – az első két sor kivételével – angolul, itt pedig egy San Juan-i gyerekkórustól hallhatjuk. Így már valóban elkönyvelhetjük a teljes a sikert!


(Forrás: Alan Valdivia Torres)

A kezdeti gyanú tehát, ahogy várható volt, beigazolódott: a dal nem dél-amerikai, és nincs sem a címének, sem a szövegének sok köze az eredetihez – és persze még a Manuel név sem szerepel benne. Mi ebből a tanulság? Mindent fogadjunk (akár egy kicsit is) kételkedve. De legalább most megtudhatta minden kedves olvasó, aki emiatt nem tudott eddig aludni éjjelente, hogy a Kicsi gyermek a Puerto Ricó-i De tierra lejana venimos karácsonyi népdal magyar feldolgozása.

Minderre az írásra pedig semmi szükség nem lett volna, ha a magyar szerzők és kiadók kicsit igényesebbek lennének, és megfelelően hivatkoznának egy mű eredeti forrására. Pontot téve az ügy végére, az alábbiakban az eredeti szöveg egy változatát és (nem mű)fordítását közlöm.

De tierra lejana venimosMesszi földről jövünk (Kicsi gyermek)

De tierra lejana venimos a verte,
Nos sirve de guía la estrella de Oriente.

Oh, brillante estrella que anuncias la aurora,
No nos falte nunca tu luz bienhechora.

Gloria en las alturas al Hijo de Dios,
Gloria en las alturas y en la tierra amor.


Al recién nacido que es Rey de los reyes,
Oro le regalo para ornar sus sienes.

Como es Dios el Niño, le regalo incienso,
Perfume con alma que sube hasta el cielo.

Al Niño del cielo que bajó a la tierra,
Le regalo mirra que inspira tristeza.

Messzi földről jövünk meglátogatni téged,
Útunkon a Kelet csillaga vezet minket.

Ó, ragyogó csillag, ki a hajnalt harangozod be,
Sose hiányozzon nekünk jótevő fényed.

Dicsőséget a mennyben az Úr Gyermekének,
Dicsőséget a mennyben, s a földön szeretetet.

Az új jövevénynek, ki a királyok királya,
Aranyat ajándékozok, hogy csillogjon halántéka.

Mivel Isten a gyermek, tömjénnel ajándékozom meg,
Illatos lélekkel, mely felszáll az égbe.

Az égi gyermeknek, ki leszállt a földre,
Mirhát ajándékozok, mely szomorúságot ébreszt.

2014. május 24., szombat

Valamiről szól ez a cikk
Algo, alguien, que, quien

Az anyanyelvét használó ember általában nem gondolkozik azon, hogy a kimondott szavak milyen elemekből állnak össze. Ez az oka többek között bizonyos helyesírási hibáknak (például *egyenlőre ’egyenlő részekre’ az egyelőre < egy+előre ’egy ideig még’ helyett), és annak is, hogy a nyelv lassú változása során az eredetileg összetett szavakból egyszerűek (vagyis elemeikre már nem bonthatóak) lesznek – mivel az összetételi határok a hangváltozások miatt elmosódnak (például a férfi < férj+fi(ú) főnévben már nem érzünk összetételt).

Ez kivétel nélkül minden természetes eredetű nyelvre igaz. Ahogy például a latinban is elmosódtak az egykori összetett szavak elemeinek határai (pl. *DEHABĒRE > DEBĒRE > sp. deber ’kell’, QUAM SĪ ’mint ha’ > QUASĪ > sp. casi ’majdnem’), ugyanez a folyamat természetesen folytatódott akkor is, amikor a latinnak nevezett nyelvállapot fokozatosan átalakult spanyollá (illetve a további rokon újlatin nyelvekké).

E változások tehát mind azért következnek be, mert a beszélők már nem érzik, hogy ezek több elemből álló kifejezések lennének, nem azonosítanak bennük összetételi tagokat. Történetileg viszont természetesen – bár nem minden esetben – kimutatható, hogy egy-egy szó egy-egy szótagja eredetileg mely elemnek felelt meg. A továbbiakban erre mutatok néhány érdekes példát a spanyolból.

Valaki valamilyen filmből...

A magyar valami és a valaki szavakról mindenki sejtheti, hogy eredetileg összetett szavak, amelyek második tagja a mi (’ami’) és a ki (’aki’) névmások (a vala- előtag a való ’létező’ változata, azaz ’ami/aki létezik’). De vajon elmondható-e ugyanez a spanyol algo ’valami’ és alguien ’valaki’ szavakról, összevetve őket a que ’ami’ és quien ’aki’ névmásokkal? Első ránézésre ma már nem...

Pedig de. Ha a semlegesnemű algo névmásnál nem is, a hímnemű alguien-nél már gyanakodhatunk a quien-nel való kapcsolatára. És nem is alaptalanul, hiszen a -guien végződés történetileg a quien-nel (< lat. QUĔM ’kit’, a tárgyeset okáról már írtam) azonos. Annak, hogy a [k] helyén [g]-t találunk, csupán az az oka, hogy a latinban még magánhangzók között állt (< ÁLIQUĔM), amely a spanyol alapjául szolgáló vulgáris latin nyelvváltozatban – a természetes hangváltozási tendenciákat követve – ilyenkor zöngésült; később pedig az előtte lévő hangsúlytalan magánhangzó kiesett: ÁLIQUĔM [álikwem] > *[álgeŋ] > alguien [álgjen]. (Hangsúlya a spanyolban – a latin előzménynek megfelelően – első szótagi, helytelen tehát az *alguién írásmód. Portugál megfelelője, az alguém [aulgẽj] viszont valóban véghangsúlyos.)

A fentiekből már talán sejthető, hogy az algo névmás -go végződése pedig bizony a que névmással áll rokonságban! Ennek forrása ugyanis a latin ÁLIQUOD, melyben a QUOD a QUĬD (> qué, que) vonatkozó névmásként használt változata. Sőt, az algo-ban a -go szintén rokon a como szóban lévő co-val is, hiszen a como ’ahogy’, illetve cómo ’hogyan?’ (a ser létigével ’amilyen’, illetve ’milyen?’) a latin QUŌ MŌDO ’mi módon’ kifejezés összevonása, a QUŌ pedig a QUĬD határozói esete (semlegesnemben).

(Forrás: El Mexicano)

No de mi az al-? Az algo és alguien határozatlan névmások első szótagja – amely azonos az alguno (algún), alguna (< vulg. lat. *ALICŪNU, -ŪNA < lat. ALIQUIS + ŪNUS, -A, -UM) ’valamely(ik), valamilyen, valaki (több közül)’ névmásokban lévő al-lal is – a latin ALĬ- előtagból, ez pedig az ALĬUS ’(egy) másik, egyéb’ melléknévből származik (vagyis az ÁLĬQUIS, -QUĔM, -QUOD stb. szó szerinti jelentése tkp. ’ki/mi más/egyéb’, innen a ’valaki, valami’). Ez köszön vissza a szakirodalomban a szerzők felsorolásánál használt et al. fordulatban is, amely az ET ALII ’és mások’ rövidítése.

Érdemes tudni, hogy az újlatin nyelvekben a személyre és dologra utaló latin kérdő és vonatkozó névmások bonyolult és átláthatatlan rendszere lényegesen leegyszerűsödött. Ennek eredményeképpen csak a hímnemű QUĪ és ennek tárgyesetű QUĔM alakját vitték tovább ’(a)ki’, valamint a semlegesnemű, eredetileg csak kérdésben használt QUĬD-et ’mi(t)?’, illetve ’aki(t), ami(t), amely(et), hogy’ stb. jelentésben önálló funkciószavakként (vö. ol. chi [ki] és che [ke], fr. qui [ki], que [kö] és quoi [kwa], sp. quien és que, port. quem [kẽj] és que [kü]~[ki] stb.). A többi ragozott alakjuk csak – mára már elmosódott – összetételekben él tovább. A QUOD-nak pedig egyedül a románban van nyoma, melyet a ’hogy’ kötőszó őrzött meg.

A lektorálásért és az ötletekért köszönet Kálmán László és Wenszky Nóra nyelvészeknek.

2014. május 17., szombat

Amikor a kötőmód nem kötőmód
... que me sirviera de espada una vez

Az egyszerű nyelvtanuló általában úgy képzeli el a nyelvek működését, hogy vannak szabályok, az emberek pedig azoknak megfelelően használják a nyelvet. A valóságban ez fordítva történik: az ezzel foglalkozó szakemberek (az ún. leíró nyelvészek) az alapján próbálják feltárni a nyelvtani szabályszerűségeket, ahogy az anyanyelvi beszélők a nyelvet használják. A probléma sokszor az, hogy mivel a nyelvhasználat folyamatosan változik (ami abból adódik, hogy ugyanazt többféleképpen is lehet mondani), nem lehet mindent egyértelmű kategóriákba sorolni – tehát mindig is lesznek a leírt szabályok alól kivételek.

Ugyanígy sorolták be valamikor az igeragozásokat is különböző igemódokba a viselkedésüknek megfelelően: például azokat, amelyek nem kifejezetten tényszerű állítást, kérdést vagy felszólítást, hanem inkább bizonytalanságot vagy nem megvalósuló eseményt fejeznek ki, a kötőmódba.

Nem muszáj mindig kötni az ebet a... karóhoz?

A kötőmód folyamatos múltja (pretérito imperfecto de subjuntivo) legtöbbször a jelen idejű feltételes mondatok – általában a si ’ha’ kötőszóval bevezetett – mellékmondataiban, a feltételes előtagban (prótasis condicional) használatos: pl. Si tuviera (tuviese) dinero, sería rico ’Ha lenne pénze, gazdag lenne’; illetve kívánság, óhaj, bizonytalanság kifejezésére a múltban: pl. Quería que la acompañara (acompañase) ’Azt akarta, hogy elkísérjem’. Az imperfecto de subjuntivo a múltidő-tőből képződik, amely a szabályos igéknél megegyezik a szótári (jelenidő-)tővel.

Van viszont ennek az igeidőnek, pontosabban azon belül a „-ra végű” alaknak egy olyan – főleg a sajtóban elterjedt – használata is, amelynél eléggé nehézkes lenne megmagyarázni, hogy mi indokolja a kötőmódot. Erre példaként álljon itt egy részlet egy ismert latin-amerikai karácsonyi gyerekdalból:
Con este viejo caballo de palo (’Ezzel a régi lovacskával’)
Que me sirviera de espada una vez (’Ami kardként szolgált nekem egyszer’)
Seis navidades con él he pasado (’Hat karácsonyt is vele töltöttem’)
Di, papá, ¿por qué? (’Mondd, apa, miért?’)
Mint láthatjuk, ebben a versszakban semmi sem indokolná a kötőmód használatát, hiszen nem találunk benne sem bizonytalanságot, sem kívánságot, óhajt, csupán egy egyszerű állítást a múltra vonatkoztatva. Vagyis a sirviera igealak helyett állhatott volna akár a kijelentő mód egyszerű befejezett múltja, a sirvió is... (Akinek pedig gyerekkorában nem volt „caballo de palo”-ja, az alábbi meseklipből megtudhatja, mi az!)


Ezek után jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért mégis kötőmódú alakot használt a szerző. A válasz bizonyára meglepő lesz: igazából szó sincs itt semmiféle kötőmódról. Ha felidézzük a cikk elején írtakat, ezt az igealakot az alapján sorolták a kötőmódhoz, hogy a mai használata a legtöbb esetben abba illik leginkább – de korántsem mindig. Arról van szó ugyanis, hogy ez az igealak történetileg a latin kijelentő mód régmúltjából származik, így használták az óspanyolban is, s ez a használat köszön vissza a fenti sorokban is. Vagyis a sirviera – tkp. ’szolgált volt’ – itt egészen pontosan az había servido igealaknak feleltethető meg! (Megjegyzendő, hogy ugyanezen igealak megfelelőjét a portugálban ma is a kijelentő mód régmúltjaként tartják számon.)

Hogyan következhetett be a változás? Úgy, hogy a beszélők egyre gyakrabban használták a kijelentő mód régmúltját olyan szövegkörnyezetekben (is), ahol kötőmódot várnánk (a -ra végű paradigma efféle használata a 15. században kezdett elterjedni, míg a régmúltat inkább már összetett igeidővel (había cantado) fejezték ki), ami alapján átsorolták a nyelvtanírók a kötőmódhoz. Pontosan ez az oka annak is, hogy ma kétféle ragozása van az imperfecto de subjuntivo-nak (eredetileg csak a „-se végű” ragozás tartozott ide). Bár a régmúltként való használata fokozatos hanyatlásnak indult a 16–17. század folyamán, egyes íróknak köszönhetően a 18–19. században újraéledt és azóta is előszeretettel használják ebben a funkcióban, főleg a sajtó nyelvében.

Felhasznált irodalom

  • Real Academia Española, Asociación de Academias de la Lengua Española (2009): Nueva gramática de la lengua española, 24.2h–l, pp. 1805–1807 [Morfología / Sintaxis I. El subjuntivo. El pretérito imperfecto y el pretérito pluscuamperfecto], Espasa, Madrid.

2014. május 10., szombat

Forgive és perdonar – kollektív tudatalatti?

Lőrinc nevű olvasónk a következő érdekes felismerését osztotta meg a Facebookon küldött üzenetében, amellyel kapcsolatban egy kérdést is feltett, így szól:
Az általam ismert nyelvek nagy részében a „megbocsát” ige az „adni” igéből származik egy prepozícióval kiegészülve (ilyenekre gondolok, mint pl. for-give, ver-geben, per-donar, per-donare, par-donner stb.); a kérdés: van valami analógiás közük egymáshoz, vagy csupán a véletlen vagy a kollektív tudatalatti műve?
Mielőtt válaszolnék a kérdésre, annyiban pontosítanék, hogy ezekben az összetételekben nem elöljárószókat találunk, hanem ún. prefixumokat (hagyományosan előképzőknek, újabban igekötőknek hívják őket), de az igaz, hogy a prefixumok eredete általában hasonló az elöljárószókéhoz. Jelen esetben csak félig: az angol forgive igében a for- inkább a far ’messze’ határozószóval, illetve a fore- ’elő(re)-’ képzővel rokon, de valószínűleg hatott rá a for elöljárószó is.

A megfigyelés való igaz: a germán és az újlatin nyelvekben is a ’megbocsát’ ige egy kb. ’túl-/el-’ jelentésű igekötő és az ’ad’ ige összetételéből áll, azaz szó szerinti elemzésben ’túlad [túlteszi magát]’ valamin, illetve ’felad’ valamilyen szándékot, cselekedetet. Az természetesen nem kérdés, hogy ha egy nyelvcsoporton belül mindegyik közeli rokon nyelven ugyanúgy mondanak valamit, akkor az arra utalhat, hogy közös ősükben – jelen esetben az ógermánban vagy a latinban – is már úgy mondták. Azonban a valóság ezúttal kissé szövevényesebb.

A klasszikus latinban *PERDONARE ige nem létezett, az már későbbi, középkori, illetve vulgáris latin fejlemény. Azt nem tudni, hogy az ógermánban létezett-e ilyen összetétel (valószínűleg igen), de azt igen, hogy már a gótban és a frankban is így használták. A kérdés a továbbiakban tehát az, hogy a beszélt latin vette-e át valamelyik régi germán nyelvből, vagy a mai germán nyelvek kölcsönözték a beszélt latinból ezt a szerkezetet. A válasz meglepő: az igazság valahol félúton van.

A rendelkezésre álló források szerint ugyanis maga az összetétel a germánból (talán a frankból) került tükörfordítással a középkori latinba, azonban mai jelentése, a ’megbocsát’ már a latinban alakult ki, ahonnan aztán a germán nyelvek visszakölcsönözték ebben az értelemben! Ez alapján tehát nem valami „közös tudatalatti” műve az egyezés – bár az sem lenne feltétlenül kizárható, hiszen a kutatók szerint az ember gondolkodása alapvetően nem függ attól, hogy milyen nyelvet beszél...

2014. május 3., szombat

Személyragok a spanyolban

A correr ragozása a kijelentő mód befejezett múlt, jelen
és jövő idejében (Forrás: Wikimedia Commons, CC)
A Nyelv és Tudomány portál egyik cikkénél, amely a morfológiai nyelvtípusokról szólt, heves vitát váltott ki egy illusztráció (jobbra), melyen a spanyol correr ’fut’ ige ragozása szerepelt három igeidőben: a kijelentő mód egyszerű befejezett múlt (pretérito perfecto simple), jelen (presente), valamint egyszerű jövő (futuro simple) idejében.

Bár az indító hozzászólás eredeti felvetése az volt, hogy – az ottani képfelirattal ellentétben – a ragozás nem csak agglutinálásnak tűnik néhol, hanem valóban az a jövő időben (tehát a harmadik oszlopban), végül is a vita a személyragok kérdése körül bontakozott ki. Két kérdésre keressük tehát a választ: tényleg agglutináló jellegű-e az egyszerű jövő idő, és vannak-e a spanyolban személyragok. A továbbiakban nézzük meg, hol az igazság!

Az első kérdésre nagyon egyszerű a válasz: igen. Mégpedig azért, mert mint ismeretes, a futuro ragjai (történeti okokból) a főnévi igenévhez kapcsolódnak, amely már önmagában is felbontható egy igetőre, egy tematikus magánhangzóra (-a-, -e- vagy -i-) és az -r végződésre (pl. corr|e|r). Az agglutinálás ugyanis azt jelenti, hogy a szóalakok jól szegmentálhatóak egy-egy önálló funkcióval bíró elemre (morfémára). A spanyol jövő idő ragozása esetében ez pedig minden alaknál fennáll, hiszen mindegyikben elkülöníthető a tőtől a tematikus magánhangzó, a főnéviigenév-végződés, valamint az időjel (amely történetileg az haber segédige jelen idejű ragozásából származik). Az utóbbi kettőt a modern elemzés egy morfémába egyesíti, így például a correrá ’futni fog’ igealak a következő három részre (tő–téma–rag) bontható: corr-e-rá.

Térjünk rá a fő kérdésre, a személyragokra. Ehhez először is azt kell megpróbálni meghatározni, hogy mit értünk ez alatt. Hát, nyilván azt a végződést, amely csak azt a szerepet tölti be az igeragozás során, hogy a személyt jelölje. (Fontos kiemelni, hogy „személy” alatt itt és a továbbiakban is mindig a nyelvtani személy értendő – magázásnál például a megszólított fél jelentéstanilag második személy, alaktanilag viszont harmadik.) Mivel ez a nyelvtani számot (egyes vagy többes) is magában foglalja, a spanyol szakirodalom PN (vagy NP) morfémának (a persona ’személy’ és número ’szám’ szavak kezdőbetűiből) nevezi. De miből derül ki egy igealaknál, hogy van-e benne ilyen morféma és mi az? Nos, ahogy fentebb írtam, mivel ennek kizárólag az a szerepe, hogy az ige személyét jelölje, ebből értelemszerűen az következne, hogy igeidőtől-módtól függetlenül adott személyben mindig ugyanaz, vagyis minden igeragozásban megismétlődik. Találunk-e ilyet a spanyolban?

Természetesen találunk. Túl sok nyelvérzék vagy fantázia sem kell ahhoz, hogy lássuk például, hogy többes számban az első személy végződése kivétel nélkül minden igeidőben -mos, a harmadiké pedig minden ragozásban -n. Ezeket tehát teljes bizonyossággal lehet személyragoknak tekinteni. Mi a helyzet a többi alakkal? Azt is láthatjuk, hogy egyes szám második személyben, az egyszerű befejezett múlt és az állító felszólító alak kivételével, minden igeidő -s ragot kap. Ennyi kivétel talán belefér, így nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyes számú második személyrag -s, amely e két ragozást leszámítva szintén jelen van. Ugyanez elmondható a – ma már csak Spanyolországban használt – többes szám második személyű alakokról is, melyek végződése az állító felszólító mód (-d) kivételével mindenütt -is (azzal a kiegészítéssel, hogy ez a harmadik ragozású igéknél a kijelentő mód jelen idejében a tematikus magánhangzóval összeolvad: *-iis > -ís).

Az is látható ugyanakkor, hogy az egyes szám első és harmadik személyű alakjainál nem tudunk a végződésben olyan elemet elkülöníteni, amely igeidőtől-módtól függetlenül minden ragozásban megjelenne. Vagyis ez azt jelenti, hogy ebben a két személyben nincs személyrag, csupán flektáló végződés: ez jelöli az igeidőt, a módot, a személyt és a számot is egymagában – azaz, itt fúzió van.

(Forrás: El Mexicano / NGLE / GDLE)

Az eddigieket összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy – a kijelentő mód egyszerű befejezett múltjának egyes szám második (∅), valamint a felszólító mód második személyű állító alakjai (∅, -d) kivételével – a spanyol személyragok az alábbiak (∅ = nem különíthető el):

∅, -s, ∅, -mos, -is, -n.

Említést érdemel még, hogy mivel az egyes szám második személyében – az állító felszólító alak kivételével – egyedül a kijelentő mód egyszerű befejezett múltja nem végződik -s-re a sztenderd nyelvben, az iskolázatlanabb beszélők mindennapi nyelvében ez gyakran betoldódik (pl. *fuistes, *pedistes, *quisistes stb.). Ez szintén csak megerősíti azt, hogy az anyanyelvi beszélők az -s végződést ezekben az alakokban egyértelműen személyragként azonosítják.

Felhasznált irodalom

  • Real Academia Española, Asociación de Academias de la Lengua Española (2009): Nueva gramática de la lengua española, 4.4c–d, 4.5ñ–r, 192–193, 202–203.
  • Ignacio Bosque, Violeta Demonte (1999): Gramática Descriptiva de la Lengua Española, 75.2.1., 4924–26.
A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.