2014. január 26., vasárnap

A nemzetközi fonetikai ábécé esete a spanyollal

A nemzetközi fonetikai ábécé a 2005-ös módosítás után
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Miért nem jó éppen arra a nemzetközi fonetikai ábécé – angol nyelvű elnevezése, az International Phonetic Alphabet kezdőbetűiből rövidítve IPA, franciául Alphabet fonétique international [álfábe fonétik ẽternászjonál] (APhI), spanyolul Alfabeto fonético internacional (AFI) –, amire létrehozták? Ezt fogjuk megvizsgálni ebben a cikkben, leginkább a spanyolra vonatkoztatva.

A nemzetközi fonetikai átírások – mivel nem csak az IPA létezik – elvileg azt a célt kellene, hogy szolgálják (vagy legalábbis úgy lenne értelmük), hogy különböző nyelvek kiejtését az írásrendszerüktől függetlenül vissza lehessen adni mindenki számára érthető módon. Ehhez természetesen elegendő lenne csak az átírást megtanulniuk a szakembereknek és az érdeklődőknek, amellyel bármelyik nyelv kiejtését le lehetne írni – vagyis elméletileg ez akkor működhetne igazán jól, ha az ilyen átírások valóban függetlenek lennének az egyes nyelvek hangrendszerétől. De sajnos a gyakorlatban nem így van...

Hogy megértsük a problémát, először is két fogalmat kell tisztáznunk: ezek a fonetika és a fonológia. A fonetika a beszédhangok fizikai tulajdonságaival foglalkozik – leegyszerűsítve, azzal, amit konkrétan kiejtünk vagy hallunk, és ez a nyelvektől független. A fonológia pedig a beszédhangok nyelven belüli rendszerét (nyelvtani szerepét) vizsgálja, ami természetesen mindig az adott nyelvtől függ. A fonetika szerint például az [sz] és az [s] két eltérő hang – ami számunkra nyilvánvaló, hiszen a magyarban jelentésmegkülönböztető szerepe is van: nem ugyanaz a szó, mint a . Ezzel szemben bizonyos nyelvekben (például a latinban, spanyolban, görögben, finnben), habár fizikailag – akusztikailag – természetesen ezekben is két eltérő hang az [sz] és az [s], de „nyelvtanilag” nem különböznek egymástól: nem függ szavak jelentése attól, hogy melyiket ejtjük. Az ő esetükben a fonológia azt mondja, hogy az [sz] és az [s] ugyanannak a hangnak az eltérő ejtésváltozatai.

Azokat a beszédhangokat, amelyek egy nyelvben jelentések megkülönböztetésére képesek, a fonológia fonémáknak nevezi; amelyek pedig nem képesek jelentésmegkülönböztetésre, azokat egy azonos fonéma változatainak. Vagyis az [sz] és az [s] a magyarban két különböző fonéma (amit ilyenkor törtjelek közé szokás írni: /sz/, /s/), a latinban, spanyolban, görögben, finnben stb. pedig ugyanazon fonéma különböző megvalósulásai. Ezek az ejtésváltozatok lehetnek nyelvjárásfüggőek – pl. a spanyol susto ’ijed(t)ség’ ejtése Észak-Spanyolországban lehet akár [sústo] is, Latin-Amerikában inkább [szúszto], sőt, Dél-Spanyolországban, Dél-Amerikában és a Karib-térségben a [szúhto] is gyakori –, de függhetnek a fonéma szóban elfoglalt helyétől is (lásd például a spanyol b–v kérdését): az utóbbi esetben allofónoknak nevezik őket.

De miért is volt szükség mindezt leírni? Mint az elején említettem, a nemzetközi fonetikai átírások szerepe az lenne, hogy nyelvtől függetlenül, mindenki számára egyértelműen lehessen átírni különböző nyelvek kiejtését. Viszont a pontos – tisztán fonetikai szempontú – átíráshoz így rengeteg mellékjeles betűre és egyéb kiegészítő jelekre lenne szükség, amit lehetetlen lenne megjegyezni és kiolvasni. Ezért a különböző nyelvek gyakorlatban használt „fonetikai” átírása valójában nem független a nyelvtől (és már nem véletlenül használtam idézőjelet): igazából nem is fonetikai, hanem fonetikai-fonológiai „vegyes felvágott” átírásról van szó, amely a nyelv szempontjából lényegtelen különbségeket nem veszi figyelembe. Így például a spanyolra használt IPA „fonetikai” átírás megkülönbözteti a /b/-vel jelölt fonéma két allofónját, a [b]-t és a [β]-t (pl. vida [ˈbiða] ’élet’ és la vida [laˈβiða] ’az élet’), de már nem jelöli például a hangsúlyos magánhangzó hosszúságát, ami egy objektív átíráshoz szintén hozzátartozna: [laˈβiːða]. (A hosszúság természetesen viszonylagosan értendő, és függ a beszéd sebességétől is: a vida [] szó hangsúlyos [i]-je legalább másfélszer, de inkább kétszer olyan hosszú, mint a szó végén lévő hangsúlytalan [a] – lássuk be, hogy eléggé „spanyoltalanul” hangzana, ha a magyar rövid i-nek megfelelő rövid [i]-vel ejtenénk.)

Látszólag egyszerű, mégis sok gondot okoz... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC Non-Commercial)

Ám önmagában nem is az egyszerűsítés a probléma (természetesen lehetetlen és nem is lenne célszerű minden apró kiejtési részletet jelölni, hiszen ahány beszélő, annyiféleképpen is ejtheti lényegében ugyanazt a hangot), hanem az ebből eredő következetlenség! Gondoljunk arra, hogy van két rokon nyelv, például a spanyol és az olasz, amelyekben természetesen lehetnek hasonló, sőt, akár azonos szavak is, szintén hasonló vagy azonos jelentéssel – és gyakorlatilag megegyező kiejtéssel. Vegyük erre példaként a carro ’kocsi’ (eredetileg ’kézikocsi, szekér’, majd ’autó’ is) szót, melynek kiejtése mindkét nyelven azonos – magyarosan [kárro]-nak lehetne átírni –, amiről könnyen meg is győződhetünk a saját fülünkkel: (olasz) és (spanyol).

Azonban, mivel az olaszban az -rr- hangot két [r] hang eltérő szótagokhoz tartozó kapcsolataként elemzik (de csak azért, mert ugyanez a többi mássalhangzóval is előfordulhat), az IPA szerint [ˈkarro]-nak írják át. Ugyanakkor a spanyolban, lévén az -rr- az egyetlen hosszú mássalhangzó, amely nem csak morfémahatárokon (összetett vagy képzős/igekötős szavak elemeinek találkozásánál), hanem tőszavakban is előfordulhat, jelentésmegkülönböztető szereppel az -r-rel szemben (ellentétben az -nn- és -bb- csoportokkal, amelyek csak morfémahatáron állhatnak: innecesario ’szükségtelen, felesleges’, subbético ’alsó-andalúziai [hegység]’ stb. – jóllehet, az -nn- előfordul még néhány művelt eredetű tőszóban is: perenne ’örökzöld’, jiennense ’jaéni’), ezért a spanyol fonológusok ezt nem az -r- hosszú vagy „kettőzött” párjának tekintik (fonetikailag természetesen az!), hanem egy attól eltérő fonémának, melyet az IPA [r]-rel jelöl – míg a rövid, „egyperdületű” -r- hangra az [ɾ] („levágott szárú” r) jelet használják. (Más kérdés, hogy valamennyire ez is vitatható, hiszen a spanyolban, ahogy az olaszban is, csak magánhangzók között van megkülönböztető szerepe a rövid és hosszú [r]-nek: az egyetlen különbség, hogy a spanyol szókezdő [r] mindig többperdületű – amit a helyesírás is jelöl az összetett szavakban: pl. autorradio ’autórádió’ –, de az olasz választékos beszédben is inkább a többperdületű ejtés jellemző: [] – ebből a szempontból a spanyolban sincs túl sok értelme a kettőt eltérő fonémáknak tekinteni.)

A fentiekből pedig az az ellentmondásos helyzet alakul ki – és ezzel el is jutottunk a csattanóig –, hogy ugyanazt a hangsort az IPA az olaszra [ˈkarro]-ként, a spanyolra [ˈkaro]-ként írja át, vagyis az efféle túlegyszerűsített átírásban (amit sajnos a lexikonok is használnak) és a két nyelv hangrendszerében nem túl jártas olvasók számára mindez azt sugallná, hogy a spanyolban a carro -rr- hangját rövid r-rel kell ejteni. Ami természetesen nem igaz, mint láthattuk (és hallhattuk), tehát a gyakorlatban használt IPA-átírás ez esetben nemhogy pontatlan, hanem még megtévesztő is – mondhatni, ennél még a magyaros [kárro] átírás is egyértelműbb. A rövid -r-rel ejtett caro [káro] ’drága’ – olaszul ’kedves’ is – szó IPA-átírása ugyanakkor az olaszban [ˈkaːro], a spanyolban [ˈkaɾo] – a valóságban, fonetikailag, mindkét nyelvben [ˈkaːɾo]-nak hangzik: (olasz), (spanyol).

A különböző szempontú átírások megtévesztőek lehetnek (Forrás: El Mexicano)

Az -rr-rel jelölt spanyol hangra az IPA [r] jelölése azért is félrevezető, mert az [r] csupán annyit mond, hogy az többperdületű (angol elnevezéssel trill, szemben az egyperdületű flappel) – ám a „több” lehet csupán kettő is: a spanyol (és olasz) -rr- viszont legalább négyet perdül, tehát a pontosabb jelölése [rː] lenne (az IPA-ban a betűjel után lévő két szembefordított kis háromszög hosszúságot, az egy kis háromszög pedig félhosszú – a rövid hangoknál másfélszer hosszabb – hangzást jelent). (Az a tény, hogy az -rr- hosszú mássalhangzó, abból is látszik, hogy az előtte lévő hangsúlyos magánhangzó rövid. Noha a spanyol fonológusok úgy elemzik, hogy ez a hang – ellentétben az olasszal – mindig teljesen átszótagolódik (ca-rro), valójában az előző szótag végére is hatással van, s ugyanezt támogatják a hangsúlyozási minták is.)

Az tehát, hogy a fonetikai átírásba az egyszerűsítés kedvéért kompromisszumokat vezettek be a nemzetközi gyakorlatban, egyúttal arra is alkalmatlanná tette, hogy mindenki számára egyértelműen jelölje egy hangsor többé-kevésbé pontos kiejtését. Márpedig, a lexikonos példánál maradva, ha például a nevek átírásánál nem ugyanazt az egységes jelölésrendszert alkalmazzák minden nyelvre, akkor épp az átírás lényege veszik el – így jogosan felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán mi szükség van rá...