2014. október 5., vasárnap

„Délolasz” örökség a ropogtatott r a spanyolban?

A spanyol és a szomszédságában beszélt újlatin nyelvek (katalán, galiciai, portugál stb.) egyik szembetűnő sajátossága a jellegzetesen pergetett r [r̄]:* ilyet ejtenek szókezdő helyzetben, valamint szótag elején is mássalhangzó után, és természetesen így hangzik a dupla -rr- is. Elméletileg ez a hang nem idegen a számunkra, hiszen a választékos magyar beszédben is pergetett a szókezdő r- és a magánhangzók közötti -rr-, noha a mai nyelvből ez az ejtésmód kezd eltűnni (amiről éppen az tanúskodik, hogy vannak magyar beszélők, akiknek nehézséget okoz a spanyol hosszú -rr- kiejtése).

Az [r̄]-t a nyelvészek külön fonémának is tekintik, mert az egyetlen olyan hosszú mássalhangzó a spanyolban, amely magánhangzók között jelentésmegkülönböztetésre képes. Szó elején viszont kizárólag ez fordul elő a választékos beszédben, a rövid [r] nem. Felmerülhet a kérdés, hogy miért van ez így, vagyis miért éppen egy „hosszú” mássalhangzó állhat csak szó elején, ha van „rövid” párja is. Ez esetben sajnos nem nyújt semmiféle támpontot a latin, ugyanis nem lehet tudni, hogy a latinban mennyire volt hosszú az r hang különböző helyzetekben. A korabeli leírások szerint viszont egyértelmű, hogy többperdületű – angol szakkifejezéssel trill – volt.* (Így valójában nem az /r̄/ lenne új fonéma a spanyolban, ahogy a hagyományos szakirodalom állítja, hanem épp a rövid – egyperdületű – /r/.)

Dél-itáliai örökség (Görög templom romjai Szicíliában. Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A kölcsönhatás-elméletek hívei, így a spanyol nyelvtörténészek többsége is persze, az /r/–/r̄/ fonémapár létezését a baszk nyelv hatásának vélik, ezzel viszont nem magyarázzák meg azt, hogy a spanyol szavak elején miért csak az /r̄/ fordulhat elő: a baszkban ugyanis egyáltalán nem kezdődhet (sem rövid, sem hosszú) pergőhanggal szó, és ez valószínűleg ugyanígy volt a szintén nem indoeurópai ibér nyelvben is. Másfelől pedig az is csupán önkényes döntés kérdése, hogy a szó elején ejtett r-t melyik fonémához sorolják, hiszen ebben a helyzetben nincs megkülönböztető szerepe a spanyolban.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy nem csupán a spanyolra, hanem az Ibériai-félsziget valamennyi újlatin nyelvváltozatára ugyanez az ejtésmód jellemző,* mégiscsak azt kellene feltételeznünk, hogy az okokat már a félszigetre vitt latinban kell keresni – ezt támasztaná alá az a tény is, hogy az eredetileg r-rel kezdődő latin szavakat az őshonos baszk -rr-rel vette át, természetesen egy segédmagánhangzó betoldásával (pl. lat. REGEM > b. errege ’király’, vö. sp. rey). Hiszen a latinnak már Itálián belül is voltak regionális változatai, és köztudott, hogy az újlatin nyelvek nem a klasszikus, hanem az utca népe által valódi anyanyelvként beszélt latin nyelvjárásokból alakultak ki. Az egyik feltételezés szerint Szardíniára és a Pireneusi-félszigetre a dél-itáliai latin nyelvjárásokat vitték be a római hódítók, amelyekben nyomatékosan ejtették a szókezdő r-t. Rafael Lapesa (1908–2001) spanyol nyelvtörténész utalt erre az Historia de la lengua española (1981) című művében:
La hipótesis del influjo suritálico en el latín traído a Hispania se fortalace en vista de una serie de coincidencias que se dan entre los actuales dialectos del Mediodía italiano, Sicilia y Cerdeña de una parte, y los romances hispánicos de otra. En el italiano meridional, siciliano y sardo la /r/ inicial de palabra se refuerza hasta pronunciarse /r̄/, esto es, como rr-, igual que en catalán, español, portugués y gascón.
Mindazonáltal nem feltétlenül kell egy nyelvi sajátosságot mindenáron külső hatásnak tulajdonítani vagy egyéb összeesküvés-elméletekkel magyarázni. Vannak ti. általános nyelvváltozási tendenciák, amelyek elterjedhetnek: többek között ilyen a mássalhangzók szó eleji megerősödése – szakkifejezéssel fortíció – is. A szókezdő hangokat ugyanis mindig pontosabban és nagyobb erőkifejtéssel artikuláljuk, mint a szóközieket, ezért sokkal ellenállóbbak a változásokkal szemben.

Egy hangváltozást sosem önmagában kell vizsgálni, hanem a rendszerben. (Forrás: El Mexicano)

Mint ahogy a fenti ábrán is látható, a magánhangzók közötti latin [p, t, k] gyengülés következtében zöngésült a spanyolban (lásd pl. TŌTUM > todo ’minden’), ami szó elején nem következett be; ugyanígy a szóközi hosszú párjaik esetében sem, amelyek zöngétlenek maradtak, de ezzel párhuzamosan lerövidültek (pl. GŬTTA > gota ’csepp’). Következésképpen ez fordítva is működhetett, vagyis a beszélők a szó eleji mássalhangzókat a szóközi „hosszú” (erőteljesebben ejtett) változatuknak feleltették meg, vagyis a szókezdő r- hangot a szóközi -rr-rel azonosították.

Felhasznált irodalom

  • W. Sidney Allen (1965, 1978): Vox Latina. Cambridge University Press, pp. 32–33.
  • Paul M. Lloyd (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 244–247.
  • Rafael Lapesa (1981): Historia de la lengua española. Gredos, Madrid, p. 96.

2 megjegyzés:

  1. Majdnem biztos, hogy nem baszk hatás a szókezdő r hosszabbodása. Még ez a meghosszabbodás sem jelenthető ki, tekinthető megnyúlásnak is. Eleve az r ejtésének hosszúsága is relatív lehet, spanyolban lehet több perdület a rövid /r/ fonéma ejtése, mint a magyarban. Aztán, még ha el is fogadjuk hosszúnak, még akkor sem biztos, hogy ilyenkor hosszú fonéma van a szó, szótag elején, hanem lehet fonetikai megnyúlás is. Arról nem is beszélve, hogy a spanyol anyanyelvűek közül egy csomó ejtheti az ilyen r-reket röviden, mert a cikkbeli r-megnyújtás csak opcionális, nagyon választékos beszédre jellemző.

    Összefüggésben lehet ez azzal is, hogy a likvidák (l, r) szeretnek megnyúlást okozni, és lehet, hogy ebben a speciális esetben maguk nyúlnak meg. Esetleg csak az ejtés hangsúlynyomatékát van hivatva növelni ez a hosszú r, mivel az egyperdületű r mindig rövid hang, és talán nem érzik kellően nyomatékosnak, és ezért hosszabban ejtik, de mivel az r hosszúságát nem könnyű szabályozni, ezért inkább a hosszabbik véglet felé tendálnak.

    Megint csak magyarázat lehet az is, hogy az r szeret a környező hangokhoz hosonulni, és még szókezdő helyzetben ejtve is a nyelv teste előbb beáll a következő hangra, és csak a nyelv eleje (hegye, vagy párkánya) ejti az r-t. Épp ezért, lehet a magánhangzót nyújtják, de már az r-rel együtt, és csak hasonulás miatt lép fel ez a megnyújtásos jelenség.

    Azzal egyetértek, hogy a hosszan, élesen pergetett r kiveszőben van a magyarból. Régi filmekben jellemző, és idősebb embereknél, illetve a médiában a bemondókat még úgy készítik fel, hogy jobban perdüljenek az r-jeik, de szerintem ez ma már színpadias ripacskodásnak hat. Az ilyenfajta r-rek kiveszésének az is lehet oka, hogy a legtöbb magyar ma már nem a nyelve leghegyével ejti az r-t, hanem a nyelvhegy felett lévő területtel (lamina, vagy nyelvpárkány), amit még nyelvhegynek lehet érezni laikus fogalmak szerint, de nem az. Az ilyen r-t használó beszélők általában a hosszú r-t sem pergetik, hanem zár-réshangszerűséget ejtenek, egy réshangnál is szűkebb szűkületű hangot ejtenek (préshangnak lehetne elkeresztelni), aminek a végén perdítenek, de csak egyetlen egyet, tompán, ez a legjellemzőbb ejtésmód, de sokaknál még a perdítés is alig hallgató, vagy el is maradhat. Sőt, az is előfordul, hogy rövid r-t ejtenek ilyenkor is, és az előtte lévő magánhangzót nyújtják meg: meere, vagy még azt sem: fóró, persze ez még nem általános. Emiatt a legtöbb magyarnak ma már gondot okoz a szabvány spanyol nyelvjárások éles, pergetett r-je, amit a sztenderd nyelvjárásokban mindig nyelvheggyel ejtenek. Csak a szubsztenderd, főleg latin-amerikai nyelvjárásokban fordul elő a nyelvpárkányos, magyarosabb r.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már vártam a hozzászólásod. :) Mondjuk lehet, hogy nem jött le igazán a cikkből, de az lenne a végkövetkeztetés is, hogy igazából nincs értelme okokat keresni; ahogy te is írod, a likvidák egyszerűen hajlamosak a megerősödésre szókezdő helyzetben (vagyis a kiváltó ok maga a szókezdő helyzet). Meg persze úgy is fel lehet fogni, hogy nem a szókezdő [r] nyúlik meg, hanem a szóközi egyszerűsödik egyperdületűvé (analóg módon a zárhangokkal).

      A baszkkal történő magyarázkodásokkal meg alapvetően az a baj, hogy sokszor úgy tekintik, mintha annak a nyelvnek a fonetikája nem változott volna több évezred alatt, így csak ő gyakorolhatott hatást mást nyelvekre, fordítva nem (számomra ezen bukik el az egész). Azt pl. még senki sem vetette fel, hogy mi van, ha éppen a baszkra gyakorolt hatást a spanyol az /r/–/rr/ kontraszttal és nem fordítva, vagy kölcsönösen befolyásolták egymást (pl. hallottam olyat, hogy vannak nyelvtörténészek, akik csak egyféle [r] hangot rekonstruálnak az óbaszkra).

      Szerintem a magyarban eleve a mennyiségi rendszer kezd összeomlani – mind a magánhangzóknál, mind a mássalhangzók esetében – a nagyon markáns jelentésmegkülönböztető szópárokat kivéve. Ez leginkább a jövevény-/idegen szavaknál érezhető (ld. pl. a konkurencia < concurrentia esetét, de ott van még az allergia [alergia], viszont az áll [ál] szócsalád, a forró [fóró], forradalom [foradalom] stb. már teljesen magyar szavak (egyébként nálam sincs különbség pl. az óra és az orra között: mindkettő [óra]). Ugyanakkor a szó végi zárhangok meg hajlamosak az erősödésre: egy [eggy], egyéb [egyébb], klip [klipp] stb.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.