2014. június 8., vasárnap

Az olasz kiejtésről

Az Index újságírója érdekes kérdéssel keresett meg: olvasójuk az olaszországi Riminiben járt valamikor, ahol tiramisùt kért szép, irodalmi olasz kiejtéssel, majd nem kis meglepetésére az olasz felszolgálóhölgy magyaros [s]-sel nyugtázta rendelését. De ne szaladjunk ennyire előre, ezért nem lövöm le a poént – inkább ismerkedjünk meg közelebbről az olasz kiejtéssel!

Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy Olaszország területén rengeteg újlatin nyelvváltozatot beszélnek: ezek szélsőséges esetben nem is lennének kölcsönösen érthetőek az „irodalmi” vagy „sztenderd” olasz ismerete nélkül. Bár maguk az olaszok többsége is csupán „olasz nyelvjárások”-nak tartja őket, valójában – szigorúan nyelvtörténeti alapon nézve – nem a tulajdonképpeni olasz változatai, hanem a beszélt latinból önállóan fejlődött újlatin nyelvek/dialektusok, ahogy például Spanyolországban a katalán, a galiciai vagy az aragóniai. (Sőt, mint korábban már írtam, az Észak-Olaszországban beszélt változatok még csak nem is a legközelebbi rokonai az olasznak, hanem már átmenetet képeznek a francia nyelvjárások felé.) Az „olasz nyelvjárások” között tehát akkora különbségek is lehetnek akár, mint a sztenderd spanyol és a sztenderd olasz között.

Róma, Colosseum (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Természetesen magának a tulajdonképpeni olasznak – amelyet egy középkori toscanai nyelvjárásból, a firenzeiből alakítottak ki – is vannak regionális változatai, amelyekre a fent említett újlatin nyelvváltozatok hatottak. Ebben a cikkben a sztenderd olasz kiejtést ismertetem, kitérve szükség esetén a regionális különbségekre.

A magánhangzók

Az irodalmi olaszban hangsúlyos helyzetben hét ([a], [e], [ɛ], [i], [o], [ɔ], [u]), hangsúlytalan helyzetben öt ([a], [e], [i], [o], [u]) magánhangzót találunk. (De vannak olyan nyelvváltozatok is, például a délolasz nyelvjárások, amelyekben hangsúlytalan szótagban csak [a], [i], [u], illetve egy elmosódott [ö]-szerű magánhangzó fordulhat elő). Hangsúlyos helyzetben az e és az o kétféle változatban jelenik meg a konzervatívabb nyelvjárásokban: az [e] (írásban, hangsúlyjelöléssel é) a magyar zárt [e]-nek (pl. ’magát’), az [ɛ] pedig a sztenderd magyar [e]-nek (írásban, hangsúlyjelöléssel è, pl. ’tea’) felel meg; hasonlóképpen az o is lehet zárt [o] (pl. molto ’sok’), és a magyar [a] felé közelítő nyílt [ɔ] (írásban, hangsúlyjelöléssel ò, pl. però ’azonban, de’).

Mindazonáltal, a beszélt olaszban az [e] és [ɛ], illetve az [o] és [ɔ] magánhangzók megkülönböztetése területfüggő, és a gyakorlatban csak nagyon ritkán van jelentésmegkülönböztető szerepük (lásd pl. botte: [botte] ’hordó’ és [bɔtte] ’ütések, csapások’) a szövegkörnyezetnek köszönhetően – tehát nem követünk el súlyos hibát, ha nem tudjuk, melyik szóban kell a nyíltabb vagy a zártabb magánhangzót ejteni. Fontos viszont, hogy a szó végi -o mindig nyílt és rövid, még ha hangsúlyos is (lásd alább!).

Az [i] és az [u], akárcsak a spanyolban, hangsúlytalanul kettőshangzót alkothat a mellette álló magánhangzóval (pl. dieci [di̯ɛcsi] ’tíz’, fuoco [fu̯ɔko] ’tűz’, sei [sɛi̯] ’hat’ stb.), illetve magánhangzók között az i a [j] hangot jelöli. Sajnos, mivel a helyesírás – a spanyollal ellentétben – nem jelöli, nem állapítható meg a leírt alakból, hogy egy magánhangzó melletti [i] vagy [u] mikor hangsúlyos, azaz mikor kell külön szótagban ejteni. Így például az enciclopedia ’lexikon’ szóban az olasz hangsúly a második [i]-re esik: [encsiklopedía], a spanyolban viszont a második [e]-re: [ensziklopédi̯a]; az olasz allegria, spanyol alegría ’vidámság’ szavakban pedig egyaránt az [i]-re.


Nápolyi, egy „délolasz nyelvjárás” – ez már nem sztenderd olasz...

A hangsúlyos magánhangzók az olaszban – a spanyollal ellentétben – hosszúak, főleg nyílt szótagban, kivétel a véghangsúlyos szavakban, ahol mindig rövidek. (A spanyolban éppen a véghangsúlyos szavak hangsúlyos magánhangzója nyúlik meg leginkább – kivétel az -l, -n végződés, amelyek előtt rövid.) A hangsúlyt írásban csak akkor jelölik az olaszban (az értelmező szótárak, tankönyvek kivételével, ahol mindig), ha az a szó végi magánhangzóra esik, a zárt [e]-t jelölő -é kivételével tompa (balra dőlő) ékezettel: canterò ’énekelni fogok’, felicità ’boldogság’, gioventù ’ifjúság’, ’igen’, caffè ’kávé’, perché ’miért, mert’ stb.

A mássalhangzók

Az olasz mássalhangzók kiejtése nem okoz problémát, hiszen minden hangnak van magyar megfelelője. A legtöbb betűt – b, d, f, l, m, n, p, r, t, v – ugyanúgy olvassuk, mint magyarul. Idegen szavak kivételével az olaszban nincs k, j, w, x, y. A néma h önállóan csak az avere ’neki van’ néhány alakjában (ho, hai, ha, hanno) található meg (megkülönböztetésül írásban az o ’vagy’, ai [a elöljáró + i többes számú hímnemű névelő], a [elöljáró] és anno ’év’ szavaktól), egyébként csak a che [ke], chi [ki] és ghe [ge], ghi [gi] csoportokban fordul elő annak jelzésére, hogy a c [k] és nem [cs], a g [g] és nem [dzs] hangértékkel ejtendőek.

A magyartól eltérő olvasatú betűk és betűkapcsolatok az alábbiak (az átírásban a hangsúlyt – a nyílt [e] és [o] esetén balra dőlő – ékezettel jelölöm):
  • c – e, i előtt magyar [cs], máskor [k]. A ci csoportban az i nem hangzik, ha hangsúlytalan és magánhangzó követi: ilyenkor csak arra szolgál, hogy a c-t [cs] hangértékkel olvassák. Amennyiben [e], [i] előtt a [k] hangértéket akarják jelölni, egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: certo [csèrto] ’persze’, cintola [csíntola] ’derék’, casa [káza ~ kásza] ’ház’, ciao [csáo] ’szia’, cielo [csèlo] ’ég’, che [ke] ’(a)mi, aki, amely, hogy stb.’, chi ’[ki] (a)ki’. A közép- és délolasz nyelvjárásokban a [cs] hang magánhangzók között [s]-sé egyszerűsödhet, így például a dice [dícse] ’mondja’ ezeken a helyeken [díse].
  • g – e, i előtt [dzs], máskor [g]. A gi csoportban a hangsúlytalan i nem hangzik, ha utána magánhangzó áll, csak az a szerepe, hogy a g-t [dzs]-nek ejtsék. A [g] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: gente [dzsènte] ’emberek’, giro [dzsíro] ’fordulat’, gusto [gúszto] ’ízlés’, giusto [dzsúszto] ’igazságos’, lunghissimo [lungísszimo] ’nagyon hosszú’.
  • gli – ejtése [llʲi] (jésített [l]-lel), azonban magánhangzó előtt a [llʲ] hangot jelöli, ha az i hangsúlytalan: gli [lʲi] (névelő), famiglia [famíllʲa] ’család’. A [llʲ] (IPA: [ʎʎ]) hang bizonyos nyelvjárásokban eltűnőben van, helyette egyszerű [jj]-t ejtenek, akárcsak a spanyolban.
  • gn – magyar [nny]: bagno [bánnyo] ’fürdő(szoba)’, Spagna [szpánnya] ’Spanyolország’.
  • qu – [kw] (a [w] nagyon rövid [u]-nak felel meg, de sosem [v]): quando [kwándo] ’(a)mikor’, questo [kwészto] ’ez’, qui [kwi] ’itt’. (Az olaszban tehát a qu mindig [kw]-t jelöl, és nem [k]-t, ahogy a spanyolban.)
  • s – magyar [sz], magánhangzók között [sz] vagy [z]. Az utóbbi nyelvjárásfüggő: valahol mindig [sz], valahol mindig [z], az irodalmi olaszban pedig szava válogatja, hogy [sz] vagy [z] (ez a különbség azonban csak nagyon ritkán fonémikus); az -ss- viszont mindig [ssz]. Sok olasz nyelvjárásban – leginkább északon – a nyelv hegyével képzik, ahogy a sztenderd európai spanyolban, vagyis hangzása a magyar [s]-ére is emlékeztet valamennyire. Például, ha Riminiben tiramisùt kérünk, ezt könnyen hallhatjuk a helybéliektől [tiramisú]-nak – valójában mégsem egészen magyar [s]-t ejtenek, de ahhoz (is) közel van. (A tiramisù jelentése egyébként ’dobj fel engem’, a tirare ’dob’, a mi, me ’engem’ és a ’fel, fenn’ szavakból – állítólag a koffeintartalma miatt kapta ezt a nevet.) Zöngés mássalhangzó előtt viszont mindig [z]: sbaglio [zbállʲo] ’hiba, tévedés’.
  • sc – e, i előtt magyar [ss] (az [sz]+[cs] összeolvadásával), máskor [szk]. A sci csoport, amennyiben az i hangsúlytalan és magánhangzó követi, szintén [ss]-nek hangzik (tehát az i néma). A [szk] hangérték megtartására [e], [i] előtt egy néma h-t iktatnak közbe. Példák: pesce [pésse] ’hal’, piscina [pissína] ’medence’, disco [díszko] ’lemez’, lasciare [lassáre] ’hagy’, dischi [díszki] ’lemezek’.
  • z – magyar [c], ritkábban [dz]: zio [cío ~ dzío] ’nagybácsi’, grazie [gráccie] ’köszönöm’, mezzo [mèdzo] ’közép(ső)’, pizza [pícca] (tehát nem *[pidza], ahogy magyarul ejtjük!), speranza [szperánca] ’remény’. (Magánhangzók között a [c]~[dz] mindig hosszú – akkor is, ha az írott alakban csak egy z szerepel.)
Akárcsak a magyarban, a mássalhangzók az olaszban is lehetnek hosszúak (gemináták), és a helyesírás ezt ugyanúgy a betű megkettőzésével jelöli: anno [ánno] ’év’, latte [látte] ’tej’, leggere [lèddzsere] ’olvas’. A betűkapcsolattal jelölt mássalhangzók (lásd fent!) esetében a magyarhoz hasonlóan csak az első betűt kettőzik: gnocchi [nnyòkki] ’nokedli’, braccio [bráccso] ’kar’, viaggio [vi̯áddzso] ’utazás’. (Kivételes a [kkw] csoport, melynek jelölése írásban nem *-qqu-, hanem -cqu-, például acqua [ákkwa] ’víz’.)

A nyelvtanulóknak legtöbb gondot okozó olasz mássalhangzók (Forrás: El Mexicano)

Néhány mássalhangzó csak hosszú lehet magánhangzók között (szó elején is): ilyen a [dz] és [cc] (z, -zz-), a [llʲ] (gli), a [nny] (gn) és a [ss] (sce, sci). Fontos különbség azonban, hogy az olaszban mássalhangzó előtt is megjelenhet hosszú mássalhangzó: például a quattro ’négy’ kiejtése [kwáttro] és nem *[kwátro] (ez a magyarban nem lehetséges: pl. a tettre [tetre] és a hatra szót is egy [t]-vel ejtjük).

Sajátos jelenség továbbá az olaszban, hogy bizonyos szavak után a szókezdő mássalhangzót hosszan ejtik. Ennek általában történeti oka van (de nem mindig). A latinban ugyanis sok szó mássalhangzóra végződött, amelyet nem ejtettek ki tisztán a beszédben, hanem inkább „hasonult” a következő szó kezdő mássalhangzójához, megnyújtva azt (pl. EST VERUM > È vero [èvvéro] ’Valóban’). Az összetett szavakban ez írásban is megjelenik (pl. evviva! ’hajrá!, éljen!’ < ET VIVAT ’és éljen’).

A hangsúly

Az olasz szavak hangsúlya leggyakrabban az utolsó három szótag valamelyikére esik (ahogy a spanyolban is), de ritkábban, főleg igealakokban, eshet a szó végétől számított negyedik szótagra is (pl. abitano [ábitano] ’laknak’).

Mivel a hangsúlyt a mai olasz helyesírás csak akkor jelöli, ha a szó végi magánhangzóra esik (az olaszban egyébként az il névelő, a con, in, per elöljárószók, illetve a mássalhangzóra végződő idegen szavak kivételével minden szó csak magánhangzóra végződhet), a szavak helyes hangsúlyozását sajnos külön meg kell tanulni. Az igényesebb szótárak azonban jelzik a hangsúly helyét, és a hangsúlyos magánhangzó nyíltságát is (à, è, é, í, ò, ó, ú).


Befejezésül, az alábbi videón egy olasz tanár magyarázza az olasz ábécét és egyes mássalhangzók eltérő ejtését és írásmódját spanyol anyanyelvűeknek.


Olasz ábécé spanyoloknak – „Non è [bu], [bi], no! [vu] o [vi]...”

Az észrevételekért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

20 megjegyzés:

  1. gigalájk. és most minden spanyolos meglincsel valszeg, de szerintem ez a legszebb nyelv, és pont.
    drága bloggazda, csinálj egy ilyet portugálból is, kérlek! méghozzá, már ha eddig nem volt elég a követelőzés, minél kevesebb fonetikajellel, mert arról még annyi fogalmam sincs, mint a farkincás portugál betűkről - fonetikajelügyben fejlődsz, oldódik a függőség, észlelem amúgy:).
    annyira zavar, hogy fogalmam sincsen, mit hogyan kell, ráadásul nyakunkon a focivébé, ilyenkor mindig aktuális:) miközben a leírt szöveget majdnem teljesen megértem. (na a portugál, pláne az európai, az szépnek éppen nem mondható, kb.mintha egy leningrádi turistacsoport próbálkozna az olasszal:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! :) Én biztosan nem foglak érte meglincselni, hisz tudod, sobre gustos no hay nada escrito.

      Portugálból van bőven választék, volt már itt a blogon is egy cikk róla (Az sem mindegy, mikor raccsolunk!), és van kettő a Nyelv és Tudomány portálon is (szintén én követtem el őket):
      1) A portugál nem spanyol!
      2) A brazíliai portugál kiejtésről

      Törlés
    2. "kb.mintha egy leningrádi turistacsoport próbálkozna az olasszal:)" Hát ez jó volt. :D
      Kéne minden európai nyelvből ilyen blog. Talán 50 év múlva lesz.
      Nekem az olasz és a spanyol is tetszik, nem tudok általában dönteni, melyik szebb.

      Törlés
  2. nézem, nézem, köszönöm! (ízlésről nem lehet, mert vagy van, vagy nincsen hihi)

    VálaszTörlés
  3. "az enciclopedia ’lexikon’ szóban az olasz hangsúly a második [i]-re esik: [encsiklopedía], a spanyolban viszont a második [e]-re: [ensziklopédia];"
    Ez nagyon érdekes. Van lista valahol azokról a szavakról, amiket ugyanúgy írnak olaszul és spanyolul, de máshol van a hangsúly? Erre kíváncsi lennék.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is ugyanaz a Tamás vagyok, csak most a Google fiókot tette be. Bár nem ezt akartam betenni.

      Törlés
    2. Hát, lista az nem tudom, hogy van-e, de biztos van jó pár ilyen szó. De pl. eleve – mivel az igei hangsúly a spanyolban kötött – azok az olasz igék, amelyek harmadélesek, a spanyolban másodélesek, pl. a cikkben is hozott abitàre (àbito, àbiti, àbita, ..., àbitano), vö. sp. habitar (habíto, habítas, habíta, ..., habítan); viszont hábito = ’szokás’, tehát itt még megkülönböztető is a hangsúly. A spanyolban egyedül akkor lehet az ige (kvázi) „harmadéles”, ha a végződése -iar vagy -uar (pl. estúdio vs. envío). Ezekről azonban a modern fonológiai elemzés azt mondja, hogy az ia, ua kettőshangzók (még ha fonetikailag lehet két szótagban is ejteni őket), ami alapján ezek sem harmadélesek.

      Egyébként az -ia végződésben valószínűleg már a latinban is ingadozott az [i] hosszúsága (ami ugye a hangsúly helyét meghatározta).

      Törlés
    3. Akár az is lehet a fent említett szó a kettős hangsúlyának az oka, hogy az eredeti szó is kevert hangsúlyú (εγκυκλοπαιδεία - εγκυκλοπαίδεια).

      Törlés
    4. Köszi az adatot, ezt nem tudtam. A másik oka még az lehet a hasonló esetekben, hogy mivel a latin kötött hangsúlyú, ha az utolsó előtti szótag hosszú volt a görögben, de hangsúlytalan, akkor a latinban mégis muszáj volt, hogy arra essen a hangsúly a fonológiai kötöttségek miatt. (Vagyis az ilyen esetekben igazából az a kérdés inkább, hogy a szót közvetlenül a görögből vették-e át, vagy a latinon keresztül.)

      Egyébként úgy rémlik, mintha azt olvastam volna valahol, hogy a hangsúlyos /-ía/ végződés – ami egyébként egy fogalomképző – a görög hatására terjedt el a vulgáris latinban, ezért olyan gyakori az újlatin nyelvekben.

      Törlés
    5. Ez leginkább olyan esetekben lehet érdekes, mint pl. ἱστορία - histo´ria, θεολογία - theolo´gia esetében, ahol különböző a hangsúly a görögben és a latinban. Vajon az újlatin nyelvekben hová esett a hangsúly?

      (Egyébként csak azért másodélesek a görögben ezek a szavak, mert a nagyon korai klasszikus ógörögben ε, ι, ρ utáni 1. deklinációs szóvégi alfák hosszúak voltak, néhány kivétellel, így az akkori szabályok miatt nem lehettek harmadélesek.)

      Törlés
    6. Az olaszban stòria, teología, a spanyolban hasonlóképpen: história, teología.

      Törlés
    7. Akkor ez valóban nem egységes. :) A tudománynevek hangsúlya (-logía) valahogyan megmaradtak görögnek, míg a historia hangsúlya pedig latinnak. Valószínűleg már beépülhetett a szó a nyelvbe.

      Törlés
    8. Hát, nem tudom, hogy le lehet-e vonni ebből bármiféle következtetést. Ami most hirtelen eszembe jutott még: olasz/portugál magía, spanyol mágia (< lat. magīa). A görögben nem tudom, hogy volt (ha egyáltalán görög szó a latinban).

      Törlés
    9. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy a hangsúlyváltozás lehet későbbi, belső fejlemény is (pl. más, hasonló szavak analógiás hatására).

      A spanyolban például megfigyelhető az a tendencia, hogy a tudományos szavak nagyon szeretnek harmadélesek lenni, függetlenül attól, hogy az átadó nyelvben hová esett a hangsúlyuk, sőt, néhány szó többféleképpen is hangsúlyozható: pl. bustrófedon ~ bustrofédon ~ bustrofedón (ha jól emlékszem, a görögben véghangsúlyos volt). A kétféleképpen is hangsúlyozható szavak pedig nagyon sokan vannak, van köztük képző is: pl. az -íaco, -ca ~ iáco, -ca mn.-képző, aztán pl. ícono ~ icóno, íbero ~ ibéro, vídeo (Spo.) ~ vidéo (Lat.-Am.) stb.

      Törlés
  4. Szia azt írtad " De ne szaladjunk ennyire előre, ezért nem lövöm le a poént " de egyáltalán nem lőtted le a poént, Vagy annyi lett volna a poén hogy van olyan olasz dialektus ahol a magyar s t ejtik? vagy magyar volt a pincér nő? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ja bocs Dénes vok ez lemaradt.

      Törlés
    2. Kedves Dénes! Pontosan, az lett volna a poén – ezek szerint rossz :) –, hogy az olasznak annyiféle nyelvjárása van (az önálló újlatin dialektusokon kívül is), hogy gyakorlatilag bármi előfordulhat, többek között az is, hogy magyaros [s]-nek ejtik az s-t mássalhangzók előtt. Amit mi olasznak nevezünk és így tanítanak, az tulajdonképpen egy mesterségesen kialakított, irodalmi eredetű nyelv (tehát egy kis túlzással majdnem olyan, mintha egy „eszperantó” lenne Olaszországban, mivel az irodalmi nyelv ismerete nélkül meg sem értenék egymást az olasz nyelvjárások beszélői).

      Törlés
  5. Az S-betűt milyen dialektusban ejtik konzekvensen z-nek? Mert én ilyet még nem hallottam. Azt viszont nem említed, hogy intervokális helyzetben (tehát két magánhangzó között) mindig, mindenhol z-nek ejtik (pl. a meraviglioso, asilo, chiusura szavakban).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Judit! Ha figyelmesebben elolvasod a vonatkozó bekezdést, nem egészen ezt írtam. Magánhangzók között az egyszerű s nyelvjárástól függ, hogy mikor [z] és mikor [sz]. Hallgasd meg pl. a casa szó kiejtését anyanyelvi beszélőktől itt.
      Egyébként úgy tudom, a déli nyelvjárásokban ejtik mindig [z]-nek magánhangzók között, a sztenderd toszkánban ez szófüggő.

      Egyébként megkérdezhetem, melyik Facebook-csoportból vagy -oldalról jöttél? Tegnap valaki megoszthatta ezt a cikket, mert rövid idő alatt nagyon sokan jöttek, ami sajnos nem túl jellemző általában, csak azért kérdezem. :)

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.